Mit válasszunk a ’80-as évek amerikai hardcore zenéi közül?
Az a rágalom, hogy a ’80-as évek zeneileg jóindulatú, kedves időszak, elhomályosította a korszak egyetlen igazi, következetes zenei irányzatát.Ezekben az években a brit punk már elveszítette valódiságát, meggyőző erejét, de amerikai manifesztációja, a hardcore hatalmas szárnyalásba kezdett.
A nyolcvanas években fiatal állampolgárok sokasága rágcsálta, emésztgette a rock n’ roll csontjait, majd vadonatúj, életerős anyagot köpött ki. Bár földrajzilag különféle területeken, mint például Washington D.C.-ben, Minneapolis-ban, Chicago-ban, Los Angeles-ben alakultak ezek a zenekarok, és a köréjük épült közösségek, mégis együtt nyújtottak különleges, egyedi alternatívát a populáris irányzatokkal szemben. Zeneileg minden egyes helyi közösség különbözött, de ezek mégis egységbe forrtak az azonos ösztönző erők hatására. Ezek az erők pediglen: a mélységesen komoly elidegenedés a politikától, a szabályok, törvények (nem utolsó sorban azoké, amelyeket a zeneipar alakított ki) reflexszerű megvetése, elutasítása.
A hardcore szükségszerűen gyors zene, az extrém sebesség a non-konformitás legfontosabb jeleként mutatkozik meg. De előbb-utóbb még az úttörőnek számító Black Flag és Minor Threat is lefékezte az erőltetett gyorsaságot, és más utakat is talált, hogy protestáló dalokat készítsen.
A személyiség vált mindinkább politikussá vált, hiszen a Reagan-korszak megfelelő mennyiségű kritizálható matériát biztosított a zenekaroknak az ellenszegülő dalok írásához. A generáció mélyen gyökerező utálata, ellenérzései felerősödtek, felszínre kerültek, s így születtek meg az olyan anti-hősök, mint Henry Rollins, Ian MacKaye, Mike Watt, Bob Mould, Steve Albini,... Igaz ugyan, hogy a zene már rég átalakult eredeti gyökereihez képest, de életérzés vagy hozzáállás szempontjából még mindig punk-rock volt: de tisztább, valóságosabb, és keményebb, mint addig bármi más.
Még a fő zenei irányzat is kénytelen volt behódolni neki: először a The Pixies rontott rá, majd a Sonic Youth. Aztán egy Nirvana nevezetű zenekar tevékenysége következtében teljesen meg kellett magát adnia.
De mind a Sonic Youth a hardcore-ral párhuzamosan futó története, mind a Nirvana színre lépése már egy másik sztori.
A hardcore legfontosabb albumai:
Black Flag: Damaged (1981)
Ez az album alapozta meg a Black Flag tekintélyét. Itt mutatkozik be az új énekes, Henry Rollins, egy Washington-i ex-jégkrémárus, aki Los Angeles-be érkezvén az extrém létezés új dimenzióját nyitotta meg a zenekar számára. 45 percen keresztül ordít, amíg a belső szervei már majd kilátszanak, majd ordít még egy kicsit. Igazi rock paródia a ’Six Pack’ és a ’TV Party’, vagy a jelzésértékűen elnevezett ’Life Of Pain’ és a ’Depression’. Kulcsszöveg: „Depresszió! Ez megöl engem!”
Ember, ezek komolyan gondolták!
Flipper: Generic Flipper (1982)
A San Francisco-i punk színtér fő képviselői. Bemutatkozó albumuk előre jelezte az „utó-’80-as évek core”-t lelassítottak, így érték el a megfelelő érzelmi hatást. Émelyítő zene. A két basszusgitár rendszeresen túljátszotta a kezdetleges gitárt, míg az énekes Will Shatter a nihilisztikus zúzás mellé valami reményfélét próbált társítani.
A Generic Flipper kiváló dala a ’Sex Bomb’, 10 perces menet, csak hét szó: „Ő az én szex bombám,bébim – yeah!”
Minor Threat: Complete Discography (1989)
A banda, amelyik mindenkinél jobban foglalta össze a hardcore lényegét – aztán látta, hogy mi következik. A korai Hüsker Dü talán többször döngette a 300 bpm-es határt, de a Washington D.C.-i Minor Threat szorosabbnak, összefogottabbnak, dühében is következetesnek bizonyult. 1981 és 1983 között mindössze két EP-t és egy minialbumot adtak ki, de a nemdohányzó, anti-alkoholista, nem kábítószerező életet elég vonzóvá tették. Ilyen volt Ian MacKaye és elvtársai igazi „megbotránkoztató” módszere.
Hüsker Dü: Zen Arcade (1984)
Neo-pszichedelikus mestermunka, amely az underground rock zene új hajnalát jelezte. A dupla album felvétele és keverése mindössze 85 óra alatt történt meg, mégis sikerült a Minneapolis-i triónak a koncertjeik kegyetlen, szívettépő hangzását lemezen is rögzíteni. A két szerző, Grant Hart és Bob Mould egymást hajszolja a szélsőségek felé, miközben a dalok a „szokásos" sztorik: a szeretett fél visszautasítása, kábítószer túladagolás, a modern lét anomáliái.
Nehéz anyag.
Minutemen: Double Nickels On The Dime (1984)
Egy másik dupla album, egy másik izzó triótól, amelyik az elidegenedett ifjúság zsigereire hat. A kaliforniai munkás-kikötővárosból, San Pedro-ból származó punk banda, a Minutemen tökéletesítette a jazzcore-t: rövid, gyötrelmes érzések, humor és düh, a basszusgitáros Mike Watt csapkodó futamai által vezérelve. A ’Double Nickels…’ a mérföldkövük, rajta a ’Political Song For Michael jackson To Sing’-gel, a Steely Dan- és Creedence-feldolgozásokkal, és a ’History Lesson Pt II’-vel, ami megfogó szentbeszéd a zene erejéről.
Butthole Surfers: Locust Abortion Technician (1987)
A Butthole Surfers tagjai texasi srácok, akik kimaradtak a főiskoláról, lemaradtak a heavy metal-ról, és túl sok LSD-t szedtek. A Locust Abortion Technician munkásságuk legjobb reprezentánsa, szédelgés az amerikai társadalom ünneplése és a betegességétől való iszonyodás között. A borítón a hírhedt sorozatgyilkos, John Wayne Gacy egy festménye látható…A ’Sweat Loaf’-tól, ami egy elmebeteg átirata a Black Sabbath ’Sweet Leaf’-jének, a ’22 Going On 23’-ig ez egy zseniálisan összerakott narkós utazás az öntudatlan világban.
Big Black: Songs About Fucking (1987)
Beprogramozott dobok, darabokra tépő gitárok, teljes megsemmisítés, levegővétel kizárva… Steve Albini és az ördög gyűlölete brutális megdicsőülés felé vezeti az embereket. A Big Black addig vezette ezt a didaktikus horror show-t, ameddig csak lehet. Beteljesült a banda jóslata és végrendelete.
Dinosaur Jr.: You’re Living All Over Me (1987)
A hajdanán volt hardcore dobos, J. Mascis szinte vicces kifejeződést méltóztatott megengedni saját érzéseinek unalmáról és társadalmi életre való alkalmatlanságáról. Extravagánsan torzított gitárszólók és ének. A későbbi Dinosaur Jr. albumoknak ugyan használt a komolyabb technikai háttér, de ennek a lemeznek a következetes tökéletességét egyik sem tudta megközelíteni. A végső fokon szörnyűséges feszültség Mascis és a basszusgitáros Lou Barlow között táplálta energiával ezeket a kinetikus előadásokat.
Killdozer: Twelve Point Buck (1989)
Ez a Wisconsin-i trió ezidáig ismeretlen fekete humorral rendelkezett, amit az USA középső részeinek idiótái és alkalmazkodásra képtelen emberszerű lényei viselt dolgaiból merített. De a Twelve Point Buck volt az első Killdozer album, ami megállta a helyét, mint autentikus, életerős finomítása a hardcore szigorának. Még ezt megfejelve ott volt az a blues alapú zúzás, valamint az énekes Michael Gerald, mint egy megsebzett jávorszarvas jajgatott az értelem szörnyűségéről.
Bitch Magnet: Umber (1989)
Ahogy végetért az évtized, úgy fogyott el a hardcore lendület. Az Ohio-i trió második albumán már egy második gitáros, az ex-Squirrel Baits-es David Grubbs is játszott. És olyannyira hátraszorította a ’Soo Young Park’ énekét a tektonikus riffhalmaz mögé, hogy alig volt hallható. Ez a két fejlesztés jelezte előre a zene, amit most poszt-rocknak hívunk eljövetelének szükségességét. Változó idők, más fajta feszültség.
2001. április 8.
|