Mit válasszunk a ’80-as évek amerikai hardcore zenéi közül?

Az a rágalom, hogy a ’80-as évek zeneileg jóindulatú, kedves időszak, elhomályosította a korszak egyetlen igazi, következetes zenei irányzatát.Ezekben az években a brit punk már elveszítette valódiságát, meggyőző erejét, de amerikai manifesztációja, a hardcore hatalmas szárnyalásba kezdett.

A nyolcvanas években fiatal állampolgárok sokasága rágcsálta, emésztgette a rock n’ roll csontjait, majd vadonatúj, életerős anyagot köpött ki. Bár földrajzilag különféle területeken, mint például Washington D.C.-ben, Minneapolis-ban, Chicago-ban, Los Angeles-ben alakultak ezek a zenekarok, és a köréjük épült közösségek, mégis együtt nyújtottak különleges, egyedi alternatívát a populáris irányzatokkal szemben. Zeneileg minden egyes helyi közösség különbözött, de ezek mégis egységbe forrtak az azonos ösztönző erők hatására. Ezek az erők pediglen: a mélységesen komoly elidegenedés a politikától, a szabályok, törvények (nem utolsó sorban azoké, amelyeket a zeneipar alakított ki) reflexszerű megvetése, elutasítása.

A hardcore szükségszerűen gyors zene, az extrém sebesség a non-konformitás legfontosabb jeleként mutatkozik meg. De előbb-utóbb még az úttörőnek számító Black Flag és Minor Threat is lefékezte az erőltetett gyorsaságot, és más utakat is talált, hogy protestáló dalokat készítsen.

A személyiség vált mindinkább politikussá vált, hiszen a Reagan-korszak megfelelő mennyiségű kritizálható matériát biztosított a zenekaroknak az ellenszegülő dalok írásához. A generáció mélyen gyökerező utálata, ellenérzései felerősödtek, felszínre kerültek, s így születtek meg az olyan anti-hősök, mint Henry Rollins, Ian MacKaye, Mike Watt, Bob Mould, Steve Albini,... Igaz ugyan, hogy a zene már rég átalakult eredeti gyökereihez képest, de életérzés vagy hozzáállás szempontjából még mindig punk-rock volt: de tisztább, valóságosabb, és keményebb, mint addig bármi más.

Még a fő zenei irányzat is kénytelen volt behódolni neki: először a The Pixies rontott rá, majd a Sonic Youth. Aztán egy Nirvana nevezetű zenekar tevékenysége következtében teljesen meg kellett magát adnia.

De mind a Sonic Youth a hardcore-ral párhuzamosan futó története, mind a Nirvana színre lépése már egy másik sztori.

A hardcore legfontosabb albumai:

Black Flag: Damaged (1981)

Ez az album alapozta meg a Black Flag tekintélyét. Itt mutatkozik be az új énekes, Henry Rollins, egy Washington-i ex-jégkrémárus, aki Los Angeles-be érkezvén az extrém létezés új dimenzióját nyitotta meg a zenekar számára. 45 percen keresztül ordít, amíg a belső szervei már majd kilátszanak, majd ordít még egy kicsit. Igazi rock paródia a ’Six Pack’ és a ’TV Party’, vagy a jelzésértékűen elnevezett ’Life Of Pain’ és a ’Depression’. Kulcsszöveg: „Depresszió! Ez megöl engem!”

Ember, ezek komolyan gondolták!

Flipper: Generic Flipper (1982)

A San Francisco-i punk színtér fő képviselői. Bemutatkozó albumuk előre jelezte az „utó-’80-as évek core”-t lelassítottak, így érték el a megfelelő érzelmi hatást. Émelyítő zene. A két basszusgitár rendszeresen túljátszotta a kezdetleges gitárt, míg az énekes Will Shatter a nihilisztikus zúzás mellé valami reményfélét próbált társítani.

A Generic Flipper kiváló dala a ’Sex Bomb’, 10 perces menet, csak hét szó: „Ő az én szex bombám,bébim – yeah!”

Minor Threat: Complete Discography (1989)

A banda, amelyik mindenkinél jobban foglalta össze a hardcore lényegét – aztán látta, hogy mi következik. A korai Hüsker Dü talán többször döngette a 300 bpm-es határt, de a Washington D.C.-i Minor Threat szorosabbnak, összefogottabbnak, dühében is következetesnek bizonyult. 1981 és 1983 között mindössze két EP-t és egy minialbumot adtak ki, de a nemdohányzó, anti-alkoholista, nem kábítószerező életet elég vonzóvá tették. Ilyen volt Ian MacKaye és elvtársai igazi „megbotránkoztató” módszere.

Hüsker Dü: Zen Arcade (1984)

Neo-pszichedelikus mestermunka, amely az underground rock zene új hajnalát jelezte. A dupla album felvétele és keverése mindössze 85 óra alatt történt meg, mégis sikerült a Minneapolis-i triónak a koncertjeik kegyetlen, szívettépő hangzását lemezen is rögzíteni. A két szerző, Grant Hart és Bob Mould egymást hajszolja a szélsőségek felé, miközben a dalok a „szokásos" sztorik: a szeretett fél visszautasítása, kábítószer túladagolás, a modern lét anomáliái.

Nehéz anyag.

Minutemen: Double Nickels On The Dime (1984)

Egy másik dupla album, egy másik izzó triótól, amelyik az elidegenedett ifjúság zsigereire hat. A kaliforniai munkás-kikötővárosból, San Pedro-ból származó punk banda, a Minutemen tökéletesítette a jazzcore-t: rövid, gyötrelmes érzések, humor és düh, a basszusgitáros Mike Watt csapkodó futamai által vezérelve. A ’Double Nickels…’ a mérföldkövük, rajta a ’Political Song For Michael jackson To Sing’-gel, a Steely Dan- és Creedence-feldolgozásokkal, és a ’History Lesson Pt II’-vel, ami megfogó szentbeszéd a zene erejéről.

Butthole Surfers: Locust Abortion Technician (1987)

A Butthole Surfers tagjai texasi srácok, akik kimaradtak a főiskoláról, lemaradtak a heavy metal-ról, és túl sok LSD-t szedtek. A Locust Abortion Technician munkásságuk legjobb reprezentánsa, szédelgés az amerikai társadalom ünneplése és a betegességétől való iszonyodás között. A borítón a hírhedt sorozatgyilkos, John Wayne Gacy egy festménye látható…A ’Sweat Loaf’-tól, ami egy elmebeteg átirata a Black Sabbath ’Sweet Leaf’-jének, a ’22 Going On 23’-ig ez egy zseniálisan összerakott narkós utazás az öntudatlan világban.

Big Black: Songs About Fucking (1987)

Beprogramozott dobok, darabokra tépő gitárok, teljes megsemmisítés, levegővétel kizárva… Steve Albini és az ördög gyűlölete brutális megdicsőülés felé vezeti az embereket. A Big Black addig vezette ezt a didaktikus horror show-t, ameddig csak lehet. Beteljesült a banda jóslata és végrendelete.

Dinosaur Jr.: You’re Living All Over Me (1987)

A hajdanán volt hardcore dobos, J. Mascis szinte vicces kifejeződést méltóztatott megengedni saját érzéseinek unalmáról és társadalmi életre való alkalmatlanságáról. Extravagánsan torzított gitárszólók és ének. A későbbi Dinosaur Jr. albumoknak ugyan használt a komolyabb technikai háttér, de ennek a lemeznek a következetes tökéletességét egyik sem tudta megközelíteni. A végső fokon szörnyűséges feszültség Mascis és a basszusgitáros Lou Barlow között táplálta energiával ezeket a kinetikus előadásokat.

Killdozer: Twelve Point Buck (1989)

Ez a Wisconsin-i trió ezidáig ismeretlen fekete humorral rendelkezett, amit az USA középső részeinek idiótái és alkalmazkodásra képtelen emberszerű lényei viselt dolgaiból merített. De a Twelve Point Buck volt az első Killdozer album, ami megállta a helyét, mint autentikus, életerős finomítása a hardcore szigorának. Még ezt megfejelve ott volt az a blues alapú zúzás, valamint az énekes Michael Gerald, mint egy megsebzett jávorszarvas jajgatott az értelem szörnyűségéről.

Bitch Magnet: Umber (1989)

Ahogy végetért az évtized, úgy fogyott el a hardcore lendület. Az Ohio-i trió második albumán már egy második gitáros, az ex-Squirrel Baits-es David Grubbs is játszott. És olyannyira hátraszorította a ’Soo Young Park’ énekét a tektonikus riffhalmaz mögé, hogy alig volt hallható. Ez a két fejlesztés jelezte előre a zene, amit most poszt-rocknak hívunk eljövetelének szükségességét. Változó idők, más fajta feszültség.

2001. április 8.



Click to Visit


FÓRUMOK

The White Stripes
Superbutt
Linkin Park
Heaven Street Seven
Placebo
Limp Bizkit
Darren Hayes
Blue
P!nk
A legjobb klubok
Eminem
50 Cent
Snoop Dogg
Sub Bass Monster