AC/DC - az élő klasszikusok

A nyolcvanas évek elején sűrűn kijártam a barátaimmal az akkor még létező Budai Ifiparkba, főleg a keddi rocknapokra. Egyik alkalommal a szokásos P.Mobil, Mini stb. helyett a Beatrice volt feltüntetve a programban...

Nem voltunk túlságosan válogatósak abban az időben, de ismertük a " Gyere kislány gyere" c. slágert, és így legalább tíz köpésnyi nyállal a szánkban vártuk a Beatrice fellépését...Óriási tévedés volt, aki ismerte a Nagy Feró-féle csapatot, tudja, miről van szó. De nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy a Rice egy olyan bandától játszott - a lehetőségekhez képest tökéletesen - számokat, amelyről én személy szerint akkor hallottam először, és amely banda azóta a rockzene klasszisai közé verekedte be magát, annak ellenére, hogy még létezik. A neve: AC/DC, eredete: Ausztrália. Ennyit a lexikális részről, azt bárki bármilyen szakirodalomban megnézheti. Most inkább arról, mi tette az AC/DC-t azzá, ami lett?

A rockzene addigi nagyágyúi – a Deep Purple, a Uriah Heep, a Led Zeppelin, és még soká lehetne listázni a neveket – egy pár dologban hasonlítottak .Többek közt használtak billentyűs hangszereket, voltak lírai, alkalmasint szerelmes számaik, és albumaikkal általában hosszú hónapokig tököltek ami – a végeredményt nézve – dícséretes dolog volt. Ide tekeredett be egy fiatal ausztrál csapat; hihetetlen kemény, két gitár-basszus-dob-ének felállással következetesen kerülve a " szerelem, gyere vissza, szeretlek, uram istenem" kifejezéseket, ehelyett akkurátusan a " pokol, sátán ördög, vér, kosz, csavargó, stb." elegyet használva. Érdekes módon ezzel is csak a hiperhülye hallgatókat tudták felháborítani, bár valószínűleg nem ez volt a céljuk. Mellesleg legtöbb számuk központi témája a szex és az alkohol körül forog és forgott.

"Az AC/DC-t cseszegetni a szexizmus miatt olyan, mint kiheréltetni a kutyádat azért, mert meg akarta dugni valakinek a lábát." (Angus Young, Sound’s Magazine)

Angus Young az alapító testvérpár egyik tagja. Zenéjük – melynek népszerűségén még az sem tudott jelentősen befolyásolni, hogy 1980-ban a zseniális torkú Bon Scott átitta magát az égi színpadra, és helyére az egykori Geordie-énekes, Brian Johnson lépett – a maga tiszta, erőszakos riffjeivel, óramű pontosságú, monoton ritmusszekciójával és a gitárosok profizmusával együtt sem szólhatott másról.

"Nem szeretünk hat hétnél többet tölteni egy albummal, nem akarjuk elveszteni frissességünket." (Malcolm Young)

Valami, ami állandóan meghatározza ennek a csapatnak a sorsát: az alkohol. Mások is ittak, másokról is kiderült, de olyan szinten, mint az AC/DC, nem vállalta fel senki.

Végül egy mondat valakitől, akinek van némi alapja minősíteni bárkit a Rockzenészek Nagy Csapatából:

"Az AC/DC a legjobb, - a maguk vonalán olyan klasszikusok, mint a Zeppelin vagy a Deep Purple." (Tony Iommi, a Black Sabbath gitárosa)

J. Priest

2001. február 22.