Zenei utazás – Ry Cooder

Korunk népeinek zenéjét és kultúráját fölfedező zarándok, egy stílusról-stílusra szálló muzsikus-darázs… Az általa celebrált világ nem csupán a zene, hanem egy egészen más kohézió, más életfelfogás, a kiismerhetetlen és mindenütt jelen lévő szabadság.

Ry Cooder a hetvenes évek elején kezdte sikeres szólógitárosi karrierjét egy sor páratlan, blues-hangzású, igen jól fogadott albummal. Az évek során többek között hatott rá a gospel, a hawaii stílus és a tex-mex, és természetesen a blues.

Ry mindig is egyfajta zenei utazó volt, hisz egész pályafutását a különböző zenei területek és irányzatok felfedezésének szentelte. Ez minden albumán - a ”Paradise & Lunch”-tól kezdve a „Bop Till You Drop” és a „Borderline”-ig - érezhető.

„Pecos Bill” című Robin Williams-szel készített gyereklemeze 1988-ban Grammy-díjat kapott a gyerekek számára készült lemezek kategóriájában.

Cooder mind a mai napig a legérdekesebb zenészegyéniségek közé tartozik. 1990-ben John Hiatt-el, Nick Lowe-val és Jim Keltnerrel megalapították a „Little Village” együttest, később pedig kiadta a Grammy-díjat nyert „Meeeting By The River” című dupla albumot az észak-indiai Rajastan tartomány virtuóz gitárosával, Vishwa Mohan Bhatt-tal. 1995-ben a „Talking Timbuktu” című felvételével - ezúttal a Mali-szigeti Ali Farka Toure nevű gitárossal - másodszor is hazavihette a World Music Album Grammy-díját.

Mr. Cooder-nek a „Buena Vista Social Club” tagjaként felvett legutóbbi lemezét 1997-ben a legjobb Trópusi Latin Előadónak járó Grammy-díjjal jutalmazták. „Jó érzés, hogy egyik dolog jön a másik után” - mondja Cooder sokszínű pályafutásával kapcsolatban.

„Befejezek egy tervet valahol, aztán máshol alkalmazom. Ez remek iskola.”

„A zene valójában kincsvadászat. Az ember ás és néha talál valamit. Kubában a zene úgy árad, akár egy folyó. Vigyáz rád és belülről kifelé épít fel újra. Hogy Wim Wenders szavaival éljek, olyan filmet akartam csinálni, amelyik úszik ezen a folyón. Nem bolygatja meg, csak sodródik vele.”

Havannában volt egyszer egy Buena Vista Social Club nevű szórakozóhely, amely vagy negyven éve megszűnt már, de az épület, amelyben működött, áll még.

Igaz, alig lehet ráismerni, nyomorúságos lakások vannak benne, de az idősebb havannaiak még jól emlékeznek rá. Ha valaki érdeklődik utána, rögtön egész kis csődület támad, hogy útbaigazítsák.

Ebben a klubban valamikor legendás zenészek játszottak, akik az elmúlt évtizedekben feledésbe merültek, megöregedtek és elszegényedtek, bár aligha voltak valaha is gazdagok. Viszont egy amerikai zenész és lemezkiadó (a mi Ry barátunk), akinek szenvedélye a kubai népzene, elhatározza, hogy néhány régi felvétel nyomain elindulva felkutatja őket.

Wim Wenders dokumentumfilmje ennek a vállalkozásnak az eredményeit rögzíti. Alkalmi stúdió létesül Havannában, ahol új zenefelvételek készülnek. Az idős férfiak és egy énekesnő társuk olyan önfeledten és eredetien zenélnek, mintha mi sem történt volna velük. Mintha ma is naponta fellépnének az egykori klubban.

Kedélyük töretlen. A zene a szívdobbanásaikkal lényegül át az érfalakon keresztül egész lényüket járja át. A zenélés, az éneklés az életformájuk, többnyire a szüleiktől tanulták, a bőgősnek már a nagyapja is bőgős volt. Hangszerüknek igazi mesterei, az ősz szakállú zongorista, aki egy időben tíz éven át nem jutott zongorához, és olyan öreg, már, hogy nehezére esik a járás, a nagy jazz-zongoristák virtuozitásával játszik.

A celluloidszalagról kihallom az amerikai feketék zenéjét, a spanyol népzene dallamait és afrikai ritmusokat. A Buena Vista... többek közt elsőrangú zenés film; akik ezért nézik meg, nem fognak csalódni benne. De más is van benne: arcok, emberek, sorsok, és persze azért a muzsika mindenhatósága. Elragadóan kedves és egyszerű öregemberek, valósággal csodaszámba menő lények. Wenders három síkot váltogatva mutatja be őket. Hol az ócska havannai stúdióban látjuk a muzsikosokat felvétel közben, hol otthonukban vagy a havannai utcán, amint bemutatkoznak és naiv bájjal dióhéjban elmondják az életüket. Árad belőlük a hit, a derű és az életkedv. Humora, bája van a dalok bolondos szövegének is, magyar feliratozásuk ezúttal indokolt és jól sikerült. Hol a riportok szemszögéből, hol tőlük függetlenül, kubai életképeket, havannai utcajeleneteket is látunk, a zenével aláfestve. A harmadik sík egy amszterdami koncert 1998 márciusában. A film vége felé derül ki, hogy a lemezfelvételek nagy sikerének köszönhetően hívták meg a társaságot Európába. Sőt végül még a New York-i Carnegie Hallban is fellépnek, ahol frenetikus sikert aratnak.

Látni lehet, hogy a valaha gyönyörű, fényűző város milyen szörnyű állapotban van - a kommunizmus mindenütt egyforma nyomokat hagyó rombolása szerint. Az egykori csodálatos palota árkádos dísztermében ma gyermekek sportolnak. A töredezett burkolatú utcákon, a málló házakban úgy élnek az emberek, mintha valamikor, ötven-száz éve megállt volna az idő. De a beszélgetésekben és vallomásokban egy árva szó sem hangzik el a viszonyokról, még arról sem, miért zárt be annak idején a Buena Vista Social Club, miért és hogyan-hová tűntek el zenészei. Talán azért mellőz a film minden politikai felhangot, mert - nem is olyan régen még erre mifelénk is így volt ez – a rendezőnek tekintettel kellett lennie zenészeire, akiket, egyszerű kubai állampolgárok lévén, kellemetlenségek érhetnek, ha olyan filmben szerepelnek, amely bírálja vagy gúnyolja Castro rendszerét. E derék kubaiak a film végén, nagy sikerű koncertjük után, olyan álmélkodással bámészkodnak New York-ban, mint az egyszeri magyar parasztember, mikor életében először és utoljára megfordult Pesten.

Társa Wim Wenders-nek Jörg Widmer operatőr, aki virtuóz steadicam-technikával, szinte állandóan mozgó kamerával fényképezte a filmet, újra meg újra teljes köröket írva le a zenészek körül.

Nyilvánvaló a szándék, hogy talán az utolsó pillanatban ragadjon meg Wenders egy szűk burokba zárt csodát, a nem hétköznapit, azt, amiből mi, halandók csak tanulhatunk.

A zene, az emberség és a szeretet örök egysége, és a béke az, ami szól hozzánk a filmszalagról.

Én azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a Cooder által celebrált Buena Vista Social Club, mint zenekar nem csak a „Super Abuelos”-ok, a Szuper Nagyfaterok gyűjtőhelye, vagy nyugdíjas otthona, hanem a kilencvenes évek nagy világzenei gyűjtőhelye. Egy sokmilliós rajongói bázist számláló, széleskörű zenei szintézist megvalósító zenésztársulás.

Ry Cooder korunk népeinek zenéjét és kultúráját fölfedező zarándok, egy stílusról stílusra szálló muzsikus-darázs… Az általa celebrált világ nem csupán a zene, hanem egy egészen más kohézió, más életfelfogás, a kiismerhetetlen és mindenütt jelen lévő szabadság.

Van egy – két album, amit minden, a zenét kedvelő Olvasónak tisztelettel ajánlok.

Az egyik ilyen „kötelező” kompaktlemez az 1988-ban a Warner-nél megjelent „The Slide Area”. Amint a címe is mutatja, a slide-gitáron van a hangsúly. Méghozzá nem is akárhogyan. Ry zenei (vagy inkább zenész) kvalitásának szinte lényege, vagy meghatározó pontja a bottleneck-játék.

Semmilyen más muzsikussal össze nem hasonlítható sound, elsőre felismerhető játéktechnika és orgánum. Mindegy, hogy hawaii dallamok, vagy szomorkás, magányos blues a téma…

A lemezen fellelhető nyolc darab mindegyike szinte külön kategorizálást és ismertetést érdemel (amitől kényelmi szempontok miatt eltekintek), de ez első hallás után már talán nem szükséges, mert ezek a dalok a szívig hatolnak.

Legyen akár feldolgozás (Blue Suede Shoes), vidám kocsmadal (I’m Drinkin’ Again), vagy fájdalommal és kitaszítottsággal teli blues (Mama, Don’t Treat Your Daughter Mean).

Bárhogyan is csűrjük-csavarjuk a szót, egy ilyen fajsúlyú zenész mellett nem szabad „csak úgy” elmenni. Mindegy, hogy Dire Straits-et hallgat az ember, vagy egy zajos diszkó közepén rágatja a szőke cicababákat – a következő cédévásárlás esetén a többi mellé, ha más nem is, a Buena Vista Social Club oda kell kerüljön!

Balogh Tibor
bluesman@fbi.hu

2001. január 18.