Folytatják a reefegést!

A Reef az utóbbi öt évben megerősítette pozícióját, mint Anglia egyik legfőbb rock csapata. És mégis, hiába kerülnek fel a zenéjükkel a kislemez és az album toplistákra /ez szokványos dolog a gitár-együtteseknél manapság/, ezért nem is igazán tűnik fel néha, hogy egyáltalán léteznek.

Ez pedig azért van, mert bár a Reef generációjának egyik legkiemelkedőbb bandája, nem azzal telik minden napjuk, hogy a bulvársajtó figyelmét magukra tereljék. Nincsenek kábítószer miatti letartótatások, vagy részeges kitörések a nyilvánosság előtt, erőszakos cselekedetek a rajongókkal, és nincs sár-és kődobálás sem. A Reef olyan banda egy mondatban összefoglalva,amely hagyja, hogy a zene beszéljen helyette. Hogy miért? Egyszerűen, mert megtehetik.

A 'Good Feeling' és a 'Naked' sikere 1995 elején a négy hosszú hajú nyugati srácot a figyelem központjába röpítette, és aztán ott is maradtak. Mondhatnánk, hogy nagyon jól alakultak a dolgok a srácok számára. Az idei albumuk címe 'Getaway', és attól a perctől kezdve, hogy elindul az első szám - 'Set The Record Straight' - , érezni lehet, hogy ez már nem a 'Rides'. Míg a 'Rides' lágyabb volt, a 'Gateway' sokkal teltebb, keményebb. Majdnem minden egyes dal slágergyanús, és a címadó szám sodró ritmusától az 'All I Want'egyszerű üteméig, lehetetlen nem észrevenni, hogy a Reef nagy formában van. Vagy inkább, a Reef a csúcson van. "Összeültünk, hogy írjunk pár rövid, éles rock nótát, jó dallamokkal."- magyarázza az együttes kissé vörösszemű gitárosa, Kenwyn House. - "Ez egyszerűen csak úgy jött. Egyszer csak rájöttünk, hogy ehhez van kedvünk. Ez egyfajta reakció a 'Rides-ra, ami nagyon lágy album, ami viszont reakció volt a 'Glow'-ra ami pedig egy rockosabb anyag. Érzed az előrehaladást? Egyszerűen csak vissza akartunk térni a rövidebb, élesebb nótákhoz." És a Reef pontosan ezt tette, a különbség csak annyi, hogy most már jó ideje együtt vannak, és nyilvánvalóan együtt, egy egységként fejlődtek.

A 'Getaway' sokkal érettebb album, mint a 'Glow' volt. Meglehet, hogy a Reef második albuma még kissé egyenetlen, de az új albumon próbáljon meg valaki hézagokat találni. Kizárt.

Nem fiúcsapat

A Reef mindig úgy néz ki, mintha a világ legnyugodtabb embereiből állna. Játszanak a hangszereiken, hullámlovagolnak, és általában úgy néznek ki, mint akik jól elboldogulnak a világ dolgaival. De kell, hogy legyen valami nyomás abból, hogy folyamatosan slágereket gyártanak, hogy listavezető kislemezeket adnak ki. Valami nyomást kell okozzon, hogy a Reef azon gitár-együttesek egyike, amelyekről már rengeteg ember hallott. "A nyomás, ha van egyáltalán, akkor nagyon pozitív", - mondja Ken, - "mert ez olyan fajta nyomás, ami éberen tart. Nem az a fajta, amitől a válladra telepszik, és elnyom. Azt a fajta nyomást nem érzékelem." A ritmusfelelős, Dominic Greensmith, szerint, "Olyan ez mint amikor egy foci- vagy egy teniszmeccset nézel. Izgulsz a játékosokért, mert úgy érzed, hogy az egészet végig kell szenvedniük.De hát pont ez az amit csinálnak, nagyon jók abban amit csinálnak. Így van ez velünk is mikor zenét csinálunk, jók vagyunk ebben, és sohasem érzünk nyomást.

"Azt hiszem ha bedobnának minket egy mosógépbe akkor tisztán jönnénk ki" teszi hozzá Stringer "megpróbálhatnának felakasztani minket, de nem sikerülne, mert nincs rajtunk semmi, aminél fogva felakaszthatnának." Az eddigi sikereikből ítélve a Reef nem adott sok okot arra, hogy az S2 belé vetett hite meginogjon. De vajon mi a titka nem szűnő vonzerejüknek? "Mindig is egyediek voltunk,"-mondja Gary, a vállát maszírozva, - "mi mindig is kilógtunk, sohasem tartoztunk egy fajta csoporthoz. A Reef azt hiszem mindíg is elég eredeti volt. Egyedülállóak vagyunk. Az hiszem már túl vagyunk a nehezén"-tűnődik Dom,-"ha léteznének problémákat, azok már rég felbukkantak volna mostanáig. Nem könnyű dolog turnézni. De nagyon örülök annak, hogy minden nap valami mást csinálhatunk, nem kell minden egyes nap felkelni és ugyanazt csinálni, amit az azt megelőző napon.

Játékos csere

Mostanában a producerünk is más lett, nevezetesen Al Clay, aki olyanokkal dolgozott, mint a Pixies, Stereophonics és az A. Quite Clearly Clay, és akit a Reef nagyon tisztel ("Fantasztikus, brilliáns producer, nagyon okos, és zeneileg is nagyon tehetséges"). De vajon miért érezték úgy, hogy változtatniuk kell a nyerő felálláson. "Csak úgy fantáziáltunk valami váltásról," - mondja Gary tényszerűen,- "nem volt semmiféle szilárd, bűnös szándékunk, csak úgy fantáziálgattunk. Egy albumot csináltunk Clive Martin-nal, kettőt George Drakoulias-szal, és helyesnek tűnt, hogy váltsunk." "Nagyon energikus ember," teszi hozzá Jack Bessant, félresimítva bozontos haját az arcából, "Csomó pozitív energiája van, és erre nagy szükség van. Ha bármely bandatag kicsit le van törtve, ő akkor is mindannyiunkból kihozza ugyanezt a jó érzést.Mindig is azt mondhattunk, amit csak akartunk, és nagyon, nagyon jó volt vele dolgozni.

"A dobok nagyon jól szólnak, és a gitárhangok is nagyon jók." Clay-jel kapcsolatban, aki az ötödik elem a banda számára, nem érzik úgy a tagok, hogy korlátozza őket, hogy a színpadra csak ők négyen mehetnek fel? "Néha" jegyzi meg a Reef beszédes gitárosa "használtunk billentyűst meg ilyesmit és nagyon jó volt, van egy pár dal amihez nagyon is kell hogy ott legyen. De általában jó üresen hagyni azt a helyet, és csak a hagyományos felállásban játszani." És igaza van, a hely ami üresen marad, Stringer érzelmes üvöltése, House jellegzetes gitárjátéka valamint Bessan és Greensmith fenomenális ritumusszekciója mellett, az pont elég nagy ahhoz, hogy oda vessük magunkat. Ettől lesz a Reef olyan valódi, mintha ők is a hallgatósághoz tartoznának

Fürdés a tömegben

A Reef koncertjei mindig robbannak, a dalok tényleg életre kelnek, és mindig érdekes figyelni, vajon Jack visszajön-e egy darabban a tömeg-lovaglásból? Ő azonban inkább a tömeg miatt aggódik, "Mikor kijössz a tömegből, mindig eszedbe villan, 'ugye nem öltem meg senkit?'" A tények viszont azt bizonyítják, hogy inkább saját maga miatt kellene izgulnia Bessant-nak. Kenwyn visszaemlékezik, ahogy amikor a basszgitáros visszatér a színpadra, "már csak a gallérja van meg a polójából, nincs cipője és nadrágja, mert azt mind leszaggatták róla menet közben."

Meglehet a Reef koncertjei elég durvák, mégis elsősorban élvezetesek. A zene épp annyira érzelmes, mint amilyen energikus. "Csak azért, mert nem szomorkásak a dalok, még nem jelenti azt, hogy nem foglalkoznak mélyebb dolgokkal." - mondja Gary. - Semmi értelme a szenvelgésnek. A Reef nem az a fajta banda, amely azt énekli 'oh én szegény, de rossz nekem. Én személy szerint hülye dolognak tartom, hogy az emberek erre irányítják a figyelmet, szerintem ez kissé nárcisztikus." Jegyzi meg Kenwyn vidáman.

A suli bezsongott

Pár órája a banda egy Stoke melletti iskolában játszott, és igazán megható volt látni, hogy egy egész iskolányi tinédzser, akik normális esetben arra vannak ítélve, hogy S Club 7 és hasonló bandák rajongói legyenek, most megőrültek egy kis rockért. Nagyon tetszett nekik, és a bandának is nagyon tetszett az egész.

A siker nem véletlen. A Reef legutóbbi, erős harmóniájú kislemeze a 'Set The Record Straight' legalább annyira élvezhetőre sikerült, mint az eddigi Reef-dalok, például az 'I've Got Something To Say', "Nem hiszem, hogy az új dal jobban különbözne, mint például a 'Place Your Hands' a 'Naked'-től," - jegyzi meg Gary azon feltevésre válaszolva, hogy az új dal egy kicsit más, mint az eddigiek. - "Nagyon menő, és táncolható. Szerintem nagyon rendben van. Nem olyan, mintha valami őrült változást vittünk volna bele, szerintem ugyanolyan jó rockos." Hát, a dal valóban jó rockos. Az album pedig.., nos szét fogja tépni a házat, leszakítja a fejedet, és nagyon fel fog dobni. Nem rossz egy olyan albumtól, amelyre Gary csak ennyit mondott: "csak folytatjuk a Reefegést."

2000. november 27.