"Do the evolution"

Fölnőtt a Pearl Jam. A fiúk stabilak: művészileg, a magánéletben és anyagilag egyaránt. Miért nem nyit akkor ajtót Eddie Vedder?

"Eddie-ből igazán nagy énekes lett. Sokkal nyugodtabb, s ezért a hangja is jobb" - lelkesedik Mike Mills, az R.E.M. basszusgitárosa a Pearl Jam vancouveri (1150 férőhelyes) Commodore Ballroomban tartott koncertjén, ami bemelegítés a "Binaural" világkörüli turnéja előtt. Itt tesztelik le először az új album eléggé nyers stílusú számait. Persze előkerülnek régi dalok is, mint pl. az "Evenflow", amit rögtön másodikként játszanak. Eddie Vedder közli a közönséggel, hogy nem tudja, kinek hogyan sikerült jegyet szerezni, mindenesetre reméli, hogy megérte kifizetni és eljönni. Az emberek többsége vigyorog, hiszen legtöbben rádiós vetélkedőn nyerték a lehetőséget, ami persze nem von le semmit egy ilyen közelségű Pearl Jam koncert értékéből. Később Eddie-től megtudjuk, hogy az ő arcán viszont nem éppen őszinte mosoly ült ezen az estén, mert alig hallotta magát, és így nem sok öröme telt az éneklésben.

Egy hónappal a vancouveri buli előtt a zenei sajtó képviselőivel beszélnek a "Binaural"-ról a New York-i Mercer Hotelben. A fő téma természetesen, hogy a "Last Kiss" népszerűsége ellenére, az utóbbi néhány évben leginkább a csend jellemző a zenekarra. Ezt illusztrálandó, az épp ugyanebben a szállodában tartózkodó Courtney Love első kérdése az volt, amikor megtudta, hogy ott vannak a fiúk: "Hát ők még élnek?"

Stone Gossard elmagyarázza, hogy nekik nem alapvetően az interjúkkal van bajuk; nincsenek ellenükre a beszélgetések, de nem beszélnek bármikor, bárkivel. Ők mondják meg, milyen beszélgetést vállalnak.

A határozottság mindig is jellemző volt rájuk. A "Binaural" ebben csak megerősít bennünket. A Tchad Blake producerrel készített album durva és szántszándékkal csiszolatlan. Ahogy az erőteljesebb "Breakerfall", "Gods' dice" és "Grievance" kirobban a hangfalakból, élő felvételekkel vetekszik. Még a balladák, mint a "Light Years" vagy a "Thin Air" is kuszák, mentesek minden iskolás hangzástól. Mindenből a Pearl Jam klausztrofóbikus világa árad; az a félelem, hogy az ember egyedisége, s ezzel együtt az egyéni hangzás is, lassan meg kell hogy adja magát a sors, a kormányerők és az univerzum sok hiábavalósága rátelepedő túlerejének.

Ezzel szorosan összefügg a gondolat, amelyből az "Insignificance" íródott és amelyfőként Eddie-hez áll közel: "Egy óra hosszat is képes vagyok azzal tölteni, hogy a hangyákat figyelem, ahogy mondjuk egy darazsat cipelnek, és közben úgy érzem, olyan vagyok mint közülük egy, aki nem olyan fontos, de ha már ott van, megpróbál tenni az ügy érdekében. Szóval legalább tudom, mi a dolgom, de azt is, hogy ez nem olyan őrült fontos. Ez a legmegnyugtatóbb érzés a világon. Szeretem, hogy olyan kisemberként kommunikálhatok, akinek törékeny szíve és megkérdőjelezhető agya van."

Aligha tipikus rock and roll kijelentés. Mint ahogy a "Ten" 1991-es nagy sikere után sem úgy folytatódott pályafutásuk mint más új csillagoké (gondoljunk csak a Nirvanára). Vedder elmondása szerint egy idő után "nyílt házassággá" változtatták a zenekart, egyszerűen csak azért, hogy túléljék azt a kommunikációra való képtelenséget, ami a népszerűséggel mind zenekaron belül, mind környezetükben eluralkodott. Ezt a szabadságot pedig soha többé nem cserélnék el több milliós lemezeladásokért. Mindannyian a zenére koncentrálnak, nem kell marketinggel és hasonlókkal foglalkozniuk.

Azt sem bánnák, ha még jobban eltűnnének: "Nem szeretnék állandóan mások képében lenni, mert én sem szeretem, ha mások másznak az én képembe." - mondja Eddie ezzel kapcsolatban.

A "Last Kiss" sikere is teljesen természetesen jött. Semmi nyomulás; nem készült három különböző videoklipp; nem szerepeltek magazinok címlapján vagy rádióműsorokban ahhoz, hogy eladják.

A visszavonulásra még egy okból szükség volt. Mc Cready elmondja, mennyire boldogtalan volt magánemberként, ill. a nagy sikerek idején nem is igen volt képes magánéletet élni. Képtelen volt otthon maradni.

Persze visszanézve szebbek az élmények. Mesélnek például az ausztráliai turnéról, amikor minden koncert két nappal az Oasis föllépései előtt volt. "Rólunk senki nem írt, mégis kétszer töltöttük meg azt a stadion, ahol ők félház előtt játszottak. Élveztünk minden percet, szörföztünk meg ilyenek, mert a kutya nem zavart bennünket; mindenki az ő balhéikkal volt elfoglalva. Amúgy nem ismerem nagyon a zenéjüket; biztos nincs vele semmi gond, de élőben nem nyújtottak sokat."

Két héttel később, röviddel az európai turné kezdete előtt, Eddie-t hívom Seattle-i otthonában. Elnézést kér az állandó orrfújásért, de szörnyen megfázott.

Nem éppen legjobb állapota ellenére is intimitás lengi át a beszélgetést. Talán jobb is, hogy telefonon történik, mert szóban mindig ide-oda forgatja a fejét miközben gondolatok után keresgél, a telefon elválasztóereje révén viszont biztonságban érzi magát.

Az éneklésről beszélgetünk: "Valószínűleg túl agresszív voltam az elején. Tulajdonképpen a haragtól akartam általa megszabadulni."

Miközben folytatná, csöngetnek, így elindul megnézni, ki az. Előbb még suttogva megjegyzi: "Lehet hogy egy sorozatgyilkos. Mekkora poén, hogy föl lesz véve!" Aztán visszajön: "Senki olyan, akit ismernék, tehát nem vagyok köteles beengedni, nem?"

Kérdésemre, hogy mit vár a turnétól, ill. milyen egy rock and roll bandának turnézni manapság, azt feleli, hogy sajnos a rock and roll mítosza mára valóban csupán egy mítosz, hiszen a mai fiatal közönség számára csak a dance számok léteznek. "De talán lesznek pozitív élményeink is. Ki tudja? A másik meg, hogy egész nap agyalhatsz a nagy kérdéseken, aztán este, amikor elkezdesz zenélni, egyszer csak minden eltűnik, és mintha többé semmi gondod nem lenne. Mintha az lenne a legegészségesebb hely."

Megint csöngetnek. "Bármit megadnék, ha végre békénhagynának! . Bár tulajdonképpen ezek normálisnak tűnnek, csak nem szeretnék velük itt, a lakásomon társalogni. Voltak már ebből gondjaim korábban."

Újabb csöngetés. "Kitartóak, mi? Hívjam a zsarukat?"

Még egy darabig beszélgetünk, és egyszer csak nem csöngetnek tovább. Aztán amikor már elköszönnénk, Eddie-nek támad egy ötlete: "Biztos hagytak valami üzenetet. Nézzük meg! Fedezz!" Hallom, ahogy lemegy a lépcsőn és kinyitja az ajtót. "Na most szörnyen érzem magam. Azt írják, 10 mérföldet gyalogoltak, csak hogy találkozhassanak velem és egyenesen Angliából jöttek. Hívjam föl őket a hotelban, mielőtt hazamennek."

Fölsóhajt. "Látod, soha nem lehet tudni. Talán föl kéne . Nem is tudom. Talán legközelebb."

2000. október 1.