Rock klasszikusok - A cigánykirály

Hendrix új kincsesládikája és az Experience továbbélése

Charles Shaar Murray a veterán rock újságíró a szerzője a díjnyertes Crosstown Traffic: Jimi Hendrix és a háború utáni rock'n'roll forradalom -nak.

Ebből közlünk részleteket:

Jimi Hendrix önálló szerzői pályafutása mindössze négy évig tartott. 1966 szeptemberétől - amikor Londonba érkezett egy Stratocaster, egy tégely Valderma arckrém és egy Burberry esőkabát társaságában-, egészen 1970 szeptemberéig, amikor már mint csúcson lévő szupersztár és kultúrális jelkép örökre lelépett a színről egy véletlen altató-túladagolásnak köszönhetően. Ezen rövidke időszak alatt kiadott hivatalos diszkográfiája három eredeti stúdióalbumból (Are You Experienced, Axis: Bold as Love, és az Electric Ladyland dupla album), a Band of Gypsys című élő-anyagból, és egy maréknyi single-ből áll, amelyek végül néhány, az albumokról lecsúszott maradékkal összegyúrva a bombasztikus Smash Hits címen került kiadásra.

Ha számszerűsíteni akarjuk, ez minden, amit életében elért.

A lényeg azonban az, hogy soha sem elég Jimi Hendrixből és zenéjéből. Amikor Hendrix meghalt, üzleti ügyei nagy összevisszaságban voltak. Következő albuma egy dupla korong lett volna, amelynek előzetesen a First Rays of the New Rising Sun (Az új kelő nap első sugarai) címet adták. Az album anyagát adó számok a legkülönbözőbb készültségi stádiumban voltak a befejezettől egészen a nyers demóig. Mindeddig három próbálkozás született a lemez befejezésére. Mindhárom igen ígéretes volt (különösen a csak néha-néha kapható Voodoo Soup), de egyik sem volt kielégítő.

A Let It Be vadhajtást nem tekintve, a Beatlesnek sikerült zenei ügyködésüket egy viszonylag szabályos irányban terelni. Amikor pedig néhány év múlva megjelent az Anthology sorozatuk, az leginkább egy lábnyomsorozathoz hasonlított, amely segítséget nyújt ahhoz, hogy elérjünk a lényegében "befejezett" életműhöz. Mi több, a Beatles-ről elmondhatjuk, hogy tulajdonképpen profi módon építkeztek, nem pedig improvizáltak. Az Antology sorozatban bemutatott anyag vázlatokból, folyamatban lévő munkákból és az alkotói folyamat egyes állomásainak bemutatásából állt, melyek a mindannyiunk által jól ismert életműhöz vezettek.

Ellentétként megemlíthetnénk például Bob Dylant, aki megengedte, hogy az őt elemző újságírók belenézhessenek a nagybetűs The Bootleg Series alapjául szolgáló feljegyzéseibe. Zavarba ejtő volt felfedezni hogy Dylan, Kooper, Bloomfield és a többiek a Like a Rolling Stone-t először keringőnek szánták, az pedig méginkább elgondolkodtató, hogy Dylan egy olyan remekművőn, mint a Blind Willie McTell olyan sokáig ücsörgött, ameddig.

Ebben a tekintetben a The Jimi Hendrix Experience inkább a Dylan féle irányvonalat követi, mint a Beatles-ét. Rengeteg "megvilágosító" töredék nyújt támpontot - a Third Stone from the Sun-ból a feldolgozatlanul és szerkesztés nélkül bemutatott Trekkie párbeszéd ("Űrflotta a felderítőhajónak, kérem adja meg a pozícióját"); egy hihetetlenül korai Hey Joe szedett-vedett szöveggel; egy folyamatban lévő Purple Haze a túlvezérelt záró gerjedések nélkül; az első csellós kísérlet amely végül a Burning of the Midnight Lamp lett; egy Foxy Lady, melyet az erősítő hallható gerjedése miatt vágtak szemétbe, és még sok más - de a hangsúly legfőképp azon az anyagon van, amit meg tudsz hallgatni, nem azon amiről jegyzeteket írhatsz.

Az élvezetes dolgok :néhány fantasztikus élő előadás, a régen elfeledett anyag a Hendrix in the West, mely éppen csak megmenekült az enyészettől. Egy recsegő Sergeant Pepper's, melyet a Midnight Lamp egy ritka élő előadása követ; egy király Catfish Blues, amelyet megelőzően Hendrix megkérdezi a francia közönségtől: "Hallottatok már a Mississippiről? Hallottatok Muddy Watersről? John Lee Hookerről?"; néhány fergeteges koncert az eredeti banda utolsó hónapjából. Ahogy John McDermott rámutat feljegyzéseiben, azután hogy a trió belső kémiája olyannyira megromlott, hogy a studióban nem tudtak többé együtt dolgozni, az irányított agresszió elsőprő intenzitású szinpadi showkat eredményezett.

Az igazi vérbeli gyűjtők álma - ami az élő anyagot illeti - egy egyveleg a Killing floor és a Hey Joe-ból, melyet Párizsban vettek szalagra az Experience működésének első két hetében. Minden hozzáértő szerint ezek a banda legkorábbi felvételei. A Hey Joe tompítva megy, és furcsán vésztjosló hangulatú, egy nagyon puhatolózó intróval, gyors befejezéssel, és Mitch Mitchell kemény játékával a gitárszóló alatt.

A stúdióból előkerült dolgok is kecsegtetőek. A Stone Free egy 1969-es feldolgozása, amely azért került szemétbe, mert Reprise az 1966-os eredeti verziót kívánta feltenni a Smash Hits-re. Ez a feldolgozás is mutatja, mennyivel kifinomultabbá vált az Experience; a későbbi Billy Cox-szal és Buddy Miles-szal vagy Mitchell-lel folytatott stúdiómunkák sokkal gazdagabb és tisztább rátekintést adnak Jimi Hendrix kései studiós tevékenyésgére, mint bármi más akkoriban. A Freedom és az Earth blues verziói melyek az előbbiekben bennefoglaltatnak felismerhető, elkülöníthető fejlődést mutatnak azokhoz a darabos előadásokhoz képest, melyeket a Cry of Love óta hallgathattunk. "Na, ez király volt?" kérdezi neveteve Hendrix, miután szilajon végigvágtázott az Astor Man riffjein. Naná hogy király volt!

És ott van az új anyag. A Country blues egy vegyesfelvágott, amely a Howlin' Wolf 44-éhez hasonló riffen alapszik; a Takin' Care of No Business a Brother Can You Spare a Dime egy gunyoros változata, a hangvétel megváltozik "Annyira kivagyok, hogy még figyelni sem tudok", Hendrix affektál. A megfontolt moll-bluest a Somewhere-t a Hookeresque monológja az It's Too Bad ihlette.

És hála Istennek ott van a Cherokee Mist, nem is szólva arról a két dologról, melyek olyan hosszú időre eltűntek, hogy akár újnak is nevezhetnénk őket, ezek: az Electric Ladyland fantasztikus gitárszóló betétje, amely jól mutatja Hendrixet amint a Curtis Mayfield féle édeskés tört hangzású funky mesteri magaslatait ostromolja. A másik pedig a Star Spangled Banner stúdió verziója, amelyben Hendrix elsőként ereszti el magát egy 16 sávos keverőn, mesterpéldáját adva a tébolyult csillogásnak, melyben a felgyorsított és lelassított gitárhangok korálja olyan hangzást produkál, amely az összes többi ember számára elérhetetlen egészen a többhangzatú szintetizáror megjelenéséig.

Ez igazi kincs. Nem csak azért, mert lehetővé teszi számunkra hogy bepillantsunk abba az alkotó folyamatba, mely olyan anyagokat hozott létre, amik újrarajzolták a pop kultúrát a hatvanas évek végén, hanem azért is, mert ez a maga nemében egyszerűen fenomenális zene.

Mondjunk csak ennyit: ha az eredeti, hivatalos, autentikus Hendrix-kánonból soha semmit sem adatak volna ki, vagy hallottunk volna, ha a világ sosem ismerte volna az Electric Ladyland-et vagy az Are You Experienced-et, akkor is, ami ebben a ládikában van magában bőven elég lenne ahhoz, hogy Hendrixnek megszerezze a királyság kulcsát. Szóval, hogy a Purple Haze-t idézzem: "Bocs egy pillanatra, míg megcsókolom ezt a srácot" ("So excuse me while I kiss this guy").

Újra meg kell hallgatni.

2000. szeptember 24.