Bruce Springsteen and the E Street Band

Mellon Arena, Pittsburgh

Nem mintha még bármit is bizonyítania kellene, Bruce Springsteen helye a rock-előadók dobogójának legfelső fokán betonbiztos. Kibocsátott munkái éppúgy közvetítik azt, hogy az Amerikai Álom mennyire cserbenhagyta a kisemberek jórészét, mit amennyire örök slágerek. És aligha a pénzért csinálja.

S pont ettől lesz ez a turné még figyelemreméltóbb. Túl a világkörüli turné századik állomásán Bruce Springsteen and the E Street Band még mindig megkérdőjelezhetetlen választ ad arra, vajon jelent-e még valamit a rockzene?

Mi lehet a titka? Szerintem összefügghet azzal a ténnyel, hogy Bruce Springsteen hisz a rock'n rollban, számára a zene a halandó lélek megmentője. Minden este lehetőséget ad neki arra, hogy újabb és újabb gyülekezetek előtt prédikáljon arról, hogy a megváltás néha a legfurcsább helyeken rejtőzik: egy autó mocskos motorházteteje alatt, egy Telecaster nyakán, és néha - csak néha - a megváltás Pittsburgh-ben van.

A mai este mindig is többről fog szólni, mint csak a zenéről. A "nyitott-tetejű pokol"-nak is nevezett Pittsburgh - a büszke acélváros, melyet a 80-as években tönkretett a reagen-i gazdaságpolitika és a recesszió - része Amerika szívének, ahonnan Springsteen zenéje javarészt fakad, és ahol a legtöbb rajongója van. Ez az ő népe.

Talpig feketében bukkan ki Springsteen a sötétségből, és belevág a The Ties That Bind-ba. Ez sok tekintetben klasszikus Bruce-dal: a témák - a kötelékek, melyek saját tudatunkhoz, közösségünkhöz és családunkhoz kötnek bennünket, és a veszélyek, mikor ezek a kötések fellazulnak - mind olyanok, melyeket már az legelső albuma óta feszeget. Lényegében Springsteen szövegírói nagysága abban a makacs következetességben rejlik, mellyel bemutatja a szereplőinek az életét. Ezek a szereplők szeretetre éhes, nagy álmokat dédelgető kölyökként tűnnek fel, akik teli torokból énekelnek olyasmiket, hogy " Ez a város vesztesekkel telt, én elhúzok innen, hogy nyertes legyek", de akik zavart felnőtté érve múltjuk sebeit és a jövőtől való rettegést viselik magukon.

A mai műsor sokat merít az 1975 és 1980 között kiadott emlékezetes albumtrióból. (Born To Run, Darkness On The Edge Of Town, The River)

A Two Hearts-ban együtt énekel Steve Van Zandt-tal - akit Sprinsteen a The Sopranosban játszott szerepe miatt tréfásan csak Silvioként emleget -, majd következik az est első meglepetése, ahogy Clarence Clemonts hátborzongató szaxofonjátékával átvezet a ritkán hallható "Point Blank"-be. A lemeztelenített hangszerelés miatt - szinte csak Roy Bittan zongoraalapja és Springsteen fájdalmas hangja hallatszik - a megszegett ígéretekről szóló fekete mese ezen változata (már ha lehet ilyet mondani) még sebzettebbnek hangzik, mint az eredeti.

"Youngstown"- a szélnek eresztett acél-közösségről szóló keserű panasz - mindig is aktuális lesz ennek a közönségnek, akiknek most sem kellett csalódniuk: Nils Lofgren perzselő gitárjátéka eszünkbe jutatta, milyen hatalmas tőke van Sprinsteen kezében az E Street Banddel.

Ezután az egész zenekar bemutatásra kerül az elnyújtott "Tenth Avenue Freeze Out" alatt, majd következik az elvárosiasodás eposza, a "Jungleland". Ha elég szorosan lezárod a szemed, bármire megesküdnél, hogy megint 1976-ot írunk, és a színpadon nem egy ötvenes, háromgyerekes apa áll, hanem egy szikár 26 éves, aki bizonyítani akar, ma este és minden este.

Springsteen félbeszakítja a "Light of Day"-t, hogy hogy ismét prédikáljon: "Nem ígérhetek nektek örök életet" - mondja zárszóként - "de IGENIS ígérhetek életet ITT ÉS MOST!" A tömeg reakciójából ítélve - mondhatni, teljesen megőrülnek - úgy tűnik, beérik ennyivel.

Most érkeztünk el az igazi show-elemekhez: jön az üdítő "Spirit In The Night", a közösen énekelt "Hungry Heart", a pittsburghi kedvenc, Joe Grushecky közreműködésével. Hatalmas a tombolás a küzdőtéren a "Born To Run" alatt, ahogy a terhek alatt roskadozó negyven-akárhány évesek - ebben a néhány percben - mámorosan emlékeznek az elmúlt évtizedekre. De az est legmegindítóbb pillanatára majdnem a koncert legvégéig kell várni. Az "If I Should Fall Behind" eredetileg a házasságról szólt. Azáltal, hogy a zenekar többi tagja is énekel, Springsteen egy teljesen új jelentéstartalmat alkot meg, és a dal a megújulásért szóló imává válik: a beismerése annak, hogy egymás nélkül semmik vagyunk.

Az este a mindeddig nem rögzített új számmal, a "Land Of Hope"-pal zárul, majd jön egy végső tombolás a "Ramrod"-ra.

Napjainkban, ahogy a zenei piac egyre kisebb részekre töredezik, a közösen átélt élmények lehetősége elenyészik. Ezért olyan értékesek az ilyesfajta esték. Springsteen rajongóiról azt mondják, hogy egy "láthatatlan egyház" tagjai. De ma este, erre a három órára ez a láthatatlan egyház testet öltött, és az elképzelt közösség, melyet Springsteen megformált az elmúlt 28 év alatt, hús-vér lett. A majd három évtized után, melyet Springsteen maga mögött hagyott, komoly múltja van. De amint ő és zenekara csaknem három óra után lementek a színpadról, a Mellon Arena-ban egy furcsa hang uralta a teret, mely vad éljenzésnek tűnt. De nem az volt: a szélesre tárult jövő hangja hallatszott.

A közönség és Springsteen közös jövőéjé.

2000. szeptember 20.