Vandálok pusztítása Londonban

avagy vezérelvek a punk legendává váláshoz

Néha mindannyiunknak szükségünk van egy kis segítségre, arra hogy valaki idősebb, bölcsebb és tapasztaltabb megmutassa nekünk az utat. Így hát amig Oprah Winfrey amerikaiak ezreinek ad egymaga tanácsokat az élettel kapcsolatosan az igencsak zavarbaejtő magazinjában, addig a The Vandals Angliába érkezik, hogy felidézze bennünk a punk történetét, egy fénysebességű koncertsorozattal, és egy több lépéses punk-tervvel. Tanuljuk meg jól, és emlékezzünk - a The Vandals fenntartja a jogot, hogy szégyentelenül hazudozzon bármiről, amit csak kiválaszt.

Első lépés: Ismerd meg a történelmedet. A The Vandals egy steakhouse-ban ül Londonban, nyammogva fogyasztva reggelijüket, és minden egyes kis mozzanatot hervasztó szarkazmussal füszerez.

"Számos nagy jelentőségű brit punk együttes volt," mondja Dave Quackenbush, az énekes, amint kitekint az Oxford Street-i csiricsáré kis boltokra. "A Toy Dolls, a Buzzcocks, az X-Ray Spex, a Blur és az Oasis. Nem kertelek tovább: minden punk rock Angliából indult. Ami engem illet, szerintem a Ramones sosem létezett."

"Az énekesünk is az angol énekeseket utánozza." - folytatja a dobos, Josh Freese kínzó fogfájásával küszködve - "Én szintén angol stílusban dobolok."

Még csak 10 perc telt el, de a zenészek figyelme máris elkalandozott. Mit sem törődve a körülöttük uralkodó általános zavarodottsággal a négy vandál elkezd mindenféle embereknek fejhangon kiabálni, akiket felismerni vélnek, beleértve tengeralattjárókon dolgozókat, és eszkimókat is. Nem lehet könnyű meló. Legfőbb ideje, hogy kicsit körülnézzünk.

A 100 Club előtt állva az Oxford Street-en - az 1976-os forradalmi hangulatú Sex Pistols koncert színhelyén - a The Vandals továbbugrik a második lépésre: jöhet az imidzs.

"A Sex Pistolsnak a hippy frizura ellen tűntető frizurájuk volt." - mondja a basszista, Joe Escalante. -"Akkoriban Kaliforniában valami nagyon agyoncicomázott dolog volt a menő, ez ellen szólt ez az egész."

"Ezt komolyan gondolták."- mondja Dave maga is megkomolyodva. - "A hajviseletük egyfajta állásfoglalás volt."

"Ja," - helyesel Warren Fitzgerald, a gyakorta meztelenkedő gitáros.- "Még mielőtt a hangszereiket a keverőre dugták volna, már lehetett tudni, hogy komolyan veszik a dolgot."

Természetesen Sid Vicious a punk egyik jelképe, és azon a szent földön állva, ahol ő egykor játszott, a bandának menthetetlenül eszébe jut Nancy Spungen, az "asszony", akit Sid úgy szeretett, hogy halálra döfte. Milyen aranyos!

"Kurva volt." - mondja Josh nyers hangon.

"Bizony!" - helyesel Warren.-"Sokkal jobban is csinálhatta volna a srác. Sok ember, aki Amerikába jön, egyszerűen csak felcsípi az első amerikai pipit, akit meglát. Várnia kellett volna, míg jön egy jobb."

"Ugyanaz történt Sid Vicious-szel, ami Kurt Cobain-nel." - mondja jDave. Aki, ugye, nem egy nagy Courtney rajongó!

- "Ugyan már, én szeretem őt."- mondja. Hmmm.

 Gyorsan haladjunk tovább, itt az idő, hogy rátérjünk a harmadik lépésre: a punk jellegzetességeire. Nem igazságos elvárni ezektől a kalifroniaiaktól, hogy ismerősek legyenek Londonban, habár azt tudják, hogy a King's Road ott van, ahol "a Go-Go-k a köptetőt vették, hogy betépjenek tőle", és felidézik azokat a nyolcvanas évekbeli mohawk képeslapokat. Amiről azonban még többet tudnak az a negyedik lépés: a jelenlegi virágzó punk élet. Mi olyan különleges benne manapság?

"Különleges, mint a különleges /para-/ olimpia," - mondja Dave, a Carnaby Street felé meredve. -"Mindenkinek érmeket kellene osztogatnunk. Hiszen mindenki győztes. Nincsenek vesztesek a rendkívüli Olimpián. Ti itt minek hívjátok őket nyomorékoknak, vagy bénáknak?"

Ühüm, egyiknek sem.

"Megmondom én neked, hogy mi a fura a punk rock-ban." - mondja Joe diplomatikusan, témát váltva. - "Amikor idejövünk, az emberek azt mondják 'Óh, hát Angliában nagyon könnyű dolgotok lesz, ott minden ember és asszony, és gyermek él hal a punk rockért.' Ezek az emberek nem tudják, hogy mi milyen keményen dolgoztunk, hogy eljussunk idáig, és hogy ráeröltessük a punk-rock stílusunkat az emberekre."

Egy rózsaszín hajú lány megpróbál néhány reklámcédulát a kezükbe nyomni egy tetováló szalonról, úgyhogy egy pillanatra félre kell nézniük. És máris készen állnak az ötödik lépésre: ez a punk etikáról szól, a saját cégükkel, a rajongók megnyerésével kapcsolatban, de a tv, a rádió és más média eszközök segítsége nélkül.

És mi van a hatodik lépéssel: a lázadással? Már semmi szükség sincsen rá többé. Különösen, ha valakinek olyan apja van, mint Josh-nak, akinek a pingált arcképe épp ott virít a fia polóján.

"Ő egy szexmániás rekorder." - magyarázza.- "És tubás is egyben. Játszott Nixon elnöknek a Fehér Házban. Ő szerzi a zenét Disneylandben. Időnként pedig körbe-körbe sétálgat Disneylandben, hogy ellenőrizze, a hullámvonat vezetője nem részeg-e."

"Legközelebb el kellene hívnunk, hogy ő nyissa meg a koncertet." - mondja Dave, mielőtt még észrevenné, hogy mit is beszél. "El ne mondjátok neki, hogy ezt mondtam."

 Később egy elárverezett Astoriában játszik a Vandals. És ez az, ahol az utolsó punk jótanács előkerül: ismerd meg a rajongóidat! És ha nem, akkor találd ki őket!

"Különbőző rajongó-típusok vannak.." - tűnődik Warren. -"De mégis a nagy többségük törpe. Ott vannak azok az aranyos, boldog kis kölykök, én őket szeretem a legeslegjobban. És ott vannak a kellemetlenek, akikből minden show-n legalább kettő ott van."

-"A legtöbb rajongónk túlsúlyos mexikói lány Kaliforniából." -állítja Joe.

És ez legyen barátaim a végszó, mely pontot tesz a jópofa amerikai punk bandával folytatott beszélgetés végére, amelynek a lényege: mindig beszélj tök hülyeségeket, és biztos, hogy sokra viszed.

2000. december 12.