A punk-pop új hősei

Túlzottan popos? Nem elég kemény? Komolyan veszik magukat? A Dum Dums, a punk-pop új hősei most mindent felfednek magukról - és az okokról: a kisvárosi életről, a kábítószerrel való visszaélésről ... és a King Adora-ról.

Szereted őket, gyűlölöd őket? Szereted, gyűlölöd! Szeretet, gyűlölet.

Mindössze hat hónap leforgása alatt, egy olyan egyéni hangzással, melyben mintha a The Jam-et tapasztanánk össze egy a szürke és kemény külvárosból származó Blink 182-vel, a Dum Dums végigszánkázott a világ hátán. De csakúgy, mint a Manics-nek, a Mansun-nak és a Suede-nek, nekik is megvannak a maguk kis ellenlábasaik, akik nem titkolják ellenszenvüket.

"A Dum Dums? Szerintem túl poposak, egy rakás búskomor-nyivákoló-indián típusú gyerek."Más. "Nem elég kemény."- panaszkodik a metálos réteg. "Túl jóképűek!" - vélik a ronda emberek. No, és a többiek? - és ez bizony kurvára sok rajongót jelent - Ők viszont csak egyre többet és többet akarnak. Ez a magyarázata annak, hogyan tudta Josh Doyle /ének/gitárok és homlok- ráncolás/, Stuart Wilkinson /dobok és fiatalos bujaság/ és Steve Clarke /basszusgitáros és a női rajongás céltáblája/ a punk-pop gitárzenét visszarepíteni a top 20 -ba.

Hát, most itt vannak, értékes perceket lopva az őrjítően sűrű időbeosztásukból /a gyengébb indi bandák kedvéért: ez azt jelenti, hogy rohadt sok lemezt kell eladniuk/, hogy leleplezzék magukat, elárulják vajon mi lehet a forrása a kemény mégis popos bemutatkozó albumuknak, az "It Goes Without Saying"-nek? A Melody Maker ujságírójának elmesélték töviről hegyire az útjukat a csúcsra - és válaszolnak azokra a nyamvadt kis kritikákra is.

"Nos", - mondja Josh. - "Az albumon szereplő 'The King Of Day I've Had' arról szól, mikor még a Rimmel-nél dolgoztam - ez egy szépségszalon-szerűség, és még festettem a körmömet. Mindenki azt mondta, hogy buzi vagyok, és majd jól beverik az arcomat."

- Szóval, te Manics rajongó voltál?

"Nem, csak egyszerűen unatkoztam. Szerintem jópofa ötlet volt. A Manics szerintem nagyon király csapat, és jó beállítottságúak. Nicky Wire szerintem emberileg nagyon jó fej."

- Hogyhogy a melledre festetted a "4 Real (Komolyan)" felíratot, miután tudtad, hogy erre minden egyes brit újságíró felfigyel?

"Szerintem ez jópofa," mondja Josh "Számunkra sosem volt kérdéses, hogy komolyan vesszük-e a dolgainkat. Persze, hogy annak vesszük őket. Ezzel csak felhívjuk rá a figyelmet, és be is bizonyítjuk. Szerintem ez egyébként nyilvánvaló is, akár koncerteken, akár a TV-ben lát minket valaki. Ez többé már nem kérdés."

"Ha az ember sikeres, az nagyon nagy szerencse."- mondja Steve. - "Manapság nincs túl sok sikeres gitárbanda."

"Az emberek kissé szkeptikusak, mert a zene manapság nagyon a fiúcsapatok irányába ment el, ezért ha jóképű srácokat látnak, rögtön cinikusak lesznek." -magyarázza Josh szerénytelenül. "Minket leginkább az olyan bandák befolyásoltak, mint a The Jam, a Pearl Jam, és a Soundgarden."

"És amikor az emberek hallgatják a lemezünket, áltában elég igazságosan szoktak minket értékleni." - teszi hozzá Stuart magabiztosan.

Mi hiszünk nekik. De azért az mégiscsak egy fura csavar a történetben, hogy a "CD:UK"-hez hasonlatos tv-műsorok ugyanúgy kedvelik a Dum Dums-t, mint az A1-et.

- Ki a leginkább fiúegyüttes-típusú tag?

A fiúk úgy érzik láthatatlan csapda tátong előttük. "Én azt mondanám, hogy Steve az." - sugallja Josh óvatosan. - "És talán én vagyok a legkevésbé."

- Van meleg rajongótáborotok is?

Josh: "Hát egy pár meleg újság már megkeresett, és érdeklődtek, hogy vajon homokosok vagyunk-e? Nos, nem vagyunk azok."

Ezzel a kijelentéssel valószínűleg Steve Gately meg fog birkózni, viszont egy elkötelezett Dum Dums rajongó hölgy valószínűleg nagyon szeretné tisztán látni, hogy van-e esélye Steve-nél? Tehát a kérdés:

- Valaha megkörnyékezett már a kisértés?

"Igazság szerint sokat tanultunk, sokkal bölcsebbek vagyunk." - bújik ki a kérdés elől Steve.

"Már volt példa ilyesmire." - vallja be Josh.- "Mindig van néhány ravasz hölgyemény, igazán csinos lányok, akik szeretnének az emberrel közelebbi kapcsolatba kerülni, nem minden hátsó gondolat nélkül, de mindig tartanunk kell magunkat az elveinkhez. Tudom, hogy vannak olyan együttesek, akik mindenkit megkefélnek. Én nem tudnám ezt csinálni."

Stuart hozzáteszi: "A King Adora-féle bandák még büszkék is rá, hogy végigmennek a rajongótáborukon."

"Te csak ne aggódj a King Adora miatt."- mosolyog Steve, mint aki tud valamit /amit mi még nem/ a csapat kirobbanó férfiasságáról.

"Ja, azt hiszem a Queen Adreena-val kéne összetenniük, amilyük van," vihog Stuart.

A könnyűvérű nők, és a rövid, ámde gyümölcsöző pop-karrier gondolata, vagy lehetősége úgy tűnik nemigen izgatja fel a Dum Dums fantáziáját. És ezek szerint néhány lehetséges erkölcsi kihágást leszámítva, csak a tiszta zene marad az egyetlen indoka, hogy most itt állnak félmeztelen felsőtesttel.

"Nagyon sok küzdelmünkbe került a múltban, hogy a bandát előrevigyük." - mondja Josh" - Akkoriban munkanélküli segélyen voltunk, úgyhogy heti három munkainterjúra kellett mennünk. Olyasmiket találtunk ki, hogy a Warner Brothers-nél voltunk interjún. Én máshol is dolgoztam, amikor segélyen voltunk."

"Bizony-bizony, én kitaláltam álinterjúkat, és aláírásokat hamisítottam." vallja be Stuart.

Josh: "Valahogy csak túljutottunk rajta. Mindig is nagyon nagy önbizalmunk volt, és ez még most is megvan. Azt gondoltuk, hogy rondák a számaink."

Az egyik, a "Caught Me In A Trap", a munkanélküli segélynek állított vad emlékmű.

- Mit gondoltok, vajon ti lesztek az új Stereophonics?

"Az hiszem, mi egy kicsit punkosabbak vagyunk, mint a Stereophonics." mondja Stuart.

"Igen, mi élesebbek vagyunk." teszi hozzá Steve.

"Az emberek szerint Blink 182-s, "összegzi Josh, "de én azt hiszem a Green Day mondanivalójához inkább hasonlítható a mienk. A rajongótáborunkban nagyon sokféle ember van a Slipknot lelkes híveitől kezdve, a Steps imádóin keresztül, a Smiths rajongóiig. Szerintem a Smiths tábora a tömeg miatt jön, a Steps rajongók azért, mert csinosnak tartanak minket, a Slipknot hívek pedig úgy érzik, hogy élőben nagyon jók vagyunk."

A Dum Dums tagjai azonban nyilvánvalóan alapvetően azért tudják megnyerni mind az indie, mind a rock rajongók táborát, mert folyamatosan koncerteznek. Ezt már bizton állíthatjuk most, hogy ismerjük a Dum Dums energikus szinpadi megjelenését, agresszióját, és a döbörgő és érzelmes girárhimnuszokat.

"Mindig is elnyomottak voltunk."- mondja a közönyös Josh.- "Mindig harcolnunk kellett a közönségünkért. Játszottunk motoros fesztiválokon, másnap pedig roadshow-n a Lolly-val. Először a motorosok utáltak meg minket, mert túl poposnak tartottak, aztán meg a popközönségnek nem tetszettünk, mert túl indie-sek voltunk a szemükben."

Ez a zavarosság nem lep meg minket túlzottan. Mert míg a dallamok robbanásig pozitív töltetűek, addig a szövegek fájdalmasan sötétek, lehangolóak.

-Talán depressziós vagy Josh?

"A depresszió valóban nem ismeretlen a családomban. - mormogja. - Elég sok mentálisan problémás ember volt a családban. De pillanatnyilag az elmém érintetlen, semmi baj sincs vele. Mindenkinek vannak dilijei, mindenkinek megvan a maga sötét oldala. Az én helyzetemben a lányok nagy problémát okoznak."

Ez az a fiatal gondterhelt lélek, aki azt énekli: "És mi van ha én szűz akarok lenni?" "Mindenben". De azt nem mondja, hogy 22 éves koráig mentes akar maradni a nőügyektől, mint ahogyan az a Coldplay Chris-éről nemrég kiszivárgott.

Steve nem tudja magában tartani: "Még nem vagyok 22, úgyhogy ez nekem nem jelent problémát, haha!"

A mi-nem-tartozunk-ide paranoia az, ami a Dum Dums-t azzá tette, ami most! A fiúk a fáradtságos kisvárosi létben való megállapodás ellenszerét találták meg a zenélésben.. Mint a Working Wellerje, a Colchester Albarnja és Haywards Heath Andersonja, ők is menekülnek a külvárosi rémálomtól, széttépve annak magzatburkát, és megértve annak negatív bilincseit, amely elpusztítja az álmokat, az örömöt, és az ambiciókat. Mielőtt négy évvel ezelőtt összeálltak volna, Josh a Kent-i Ashford-ban nőtt fel, Stuart Horleyben, Surreyben, Steve pedig Walsall-ban. Most már érthető az egész?

"Az egész album az egyedüllétről szól. Egyféle a gyomor mélyére hatoló rosszulét hatja át az egészet." - magyarázza Josh.- "Innen ered az album címe: 'It Goes Without Saying', azaz: Magától Értetődik. A dalok elgondolkodtatóak, ami a szöveget illeti. A számok nagy része arról szól, amikor az ember eléri azt a bizonyos kort, és elgondolkodik, hogy mit is akar kezdeni az életével."

"Nincsenek álmok"- bólint rá Stuart. - "Pontosan ez volt az én városomban."

Steve: "Ez az, amit az összes gyereknek mondanak az iskolában, de mi arra voltunk szánva, hogy kitörjünk ebből."

- Ezek szerint kisvárosi lázadók voltatok?

Josh így emlékezik vissza: "Olyan fásult voltam. Utáltam az iskolát. Kivülálló voltam - jó voltam a fociban, de nagyon indie-s voltam, ezért mindig balhékba keveredtem. Most, mikor hazamegyek, azt látom, hogy a városomban minden 13 éves lány terhes. De ez is az empátiáról szól. A 'You Do Something To Me' egy lányról szól, aki nagyon elkeseredett, mert az apja körbekeféli a fél világot. Az én szüleimet leszámítva, az egész családban mindenki elvált, és biztos vagyok benne, hogy egy jó csomó ember ugyanezt elmondhatná magáról.

De ne feledkezzünk el a nagy időkről. Mert az "It Goes Without Saying" a fiatalságot dícséri, egy modorosságtól mentes izzó gitárzene, amitől az ember feje szétpattan. Még pornófilmes párbeszédet is hallhatunk rajta a "The Kind Of Day I've Had" című húzos nyitószámban.

"Egy hotelszobában voltunk." - mondja Josh.- "Magát a filmet nem láttuk, csak a felíratot, ami szerint fizetnünk kellett volna. A hang azért meg volt hagyva, és ez a párbeszéd nagyszerű volt - fel kellett használnunk. Mi is volt a címe?"

Stuart: "Exsperminator, vagy nem?"

A hagyományos értelemben vett bűnöktől tartozkodó Dum Dums azért magában visel egyfajta vonzalmat, a sokkal nyilvánvalóbb romboló magatartás iránt.

Josh: A Five szerintem rendben van. És a zenei izlésük is elég jó. Szeretik a Pearl Jam-et, és a Soundgarden-t.

Steve: Legalábbis ezt mondják!

Josh: Craig Daviddel jó haverok vagyunk, de csak azért, mert együtt szerepelünk egy lemezborítón, ez minden. A Precious minden kétséget kizáróan a legcsinosabb lánybanda. De az A1! Mindenki utálja őket! A fotósok, a sminkes lányok, a videoklip-rendezők. Még a saját rajongóik is utálják őket! A rajongók azt mondják, hogy régebben kedvesek voltak. Csak egy csapatnyi faszfej. Egyszer azt kiabáltam Ben-nek: "Ben! A banda babája!" ő meg: "Hogy merészeled?".

Steve: Szerintem egy kicsit sem eredetiek! Még a saját frizurájukat sem tudják kitalálni!

"De erről most már nem szabad többet beszélnünk," erősködik Josh.

De, erősködünk mi. Mi a vandalizmust alátámasztó filozófiátok?

"OK",- erősíti meg magát Josh, mint aki vallani készül. "úgy érzem, hogy a világ nagyon steril lett, és a Safeway-hez meg a nagy bevásárlóközpontokhoz hasonló helyek olyan eredetiek, légkondi meg ilyesmi."

"Szeretnénk őket széjjelzúzni!" fakad ki Stuart.

"Úgy ám!" mondja a felszabadult Josh. "Én egyszerűen imádok össze-vissza rohangálni, meg felmászni házakra, leesni, és eltörni a lábamat. Elbódítani az agyadat a leghülyébb módokon anélkül, hogy bármilyen vegyszert vagy drogot a testedbe gyömöszölnél."

-Mi volt a legelvetemültebb vandál tetted, Josh?

"Mikor fiatalabb voltam két újságba is bekerültem a város összes szemetesének felgyújtásáért." mondja, nagy nehezen elfojtva a feltörő nevetést. -"Gördeszkásokat okoltak a dolog miatt, és lezárták a félcsövet, haha!" Meg egyszer betörtünk egy nyugdíjas otthonba, és zűrbe kerültünk, mert ijesztgettük az öregeket."

A gazdagodás problémája kétségtelenül bármely pillanatban beüthet a zenekar tagjainál..Josh életében most először kapott kézhez 100.000 fontot fizetségként, és biztos, hogy nemsokára fürödni fognak a sok pénzben..

A Dum Dums lassacskán csatlakozik a sztárokhoz, s máris átkozottul elfoglaltak. Az elmúlt pár hét leforgása alatt játszottak a Bon Jovi-val és a Toploader-rel a Wembley-ben, aláírtak egy szerződést MCA-vel az Egyesült Államokban, és az is megerősítésre került, hogy Robbie Williams-szel fognak játszani utóbbi koncertsorozatán. És ezen kívül még néhány fesztiválon is részt fognak venni.

- Meséljetek nekünk valamit az új pop-védőszentről, Robbie Williams-rőll.

"Én azt vártam, illetve attól féltem, hogy nagyon arrogáns lesz."-vallja be Josh.- "Ő azonban teljesen jó fej volt. Én tulajdonképpen csalódott voltam, mert azt szerettem volna, hogyha nagy barom legyen a srác. A stúdióban találkotunk vele, mert ugyanaz a producerünk."

"Mel C azt mondta, hogy kifosztva érzi magát azért, mert mi Robbie-val koncertezünk.Ő azt szerette volna, ha vele turnézunk." - teszi hozzá Steve.

- Van esetleg valami különlegesség, amivel Robbie elő akar rukkolni a turnén?

"Én hallottam valamit arról, hogy esetleg sztriptíz táncosok lesznek."- mondja Josh bizakodóan. "De nem tudom pontosan. Minden esetre velünk nagyon rendesen bánnak."

- Adott nektek Robbie bármiféle tanácsot?

"Semmiféle tanácsot nem fogadnánk el Robbie-tól."- mondja Steve.- "Végül is egy fiúcsapatból jött! Haha!"

"Nem." - javítja ki Stuart.- "Mi a saját utunkat járjuk, és elkövetjük a saját hibáinkat."

- Mit szólnátok, ha koncert után felajánlaná, hogy bulizzatok együtt?

"Biztosan elmennék vele, de nem innék, meg drogoznék." - válaszolja Stuart. - "Hogyha bajba kerülne, ki tudnánk segíteni."

- Nem isztok, nem cigiztek, nem szipuztok. Hát akkor mit csináltok?

"Nagyon jó kis estéink szoktak lenni." - mondja Josh.- "Szeretünk fesztelenek és hangosak lenni."

Steve: "Járunk a Sega Megaworld-be."

Josh? "Meg együtteseket megnézni. De bármit is csináljunk, nem érdekel minket semmi és senki. Van egy metál klub Londonban, amit szeretünk, nagyon jó dalokat játszanak, Limp Bizkit, Cradle Of Filth, Cannibal Corpse. Visszamondtunk egy Oasis-bulit és helyette oda mentünk egyszer. A King Adora mindig a Madame Jo Jo-ba megy minden este, de már kilenckor ágyban is vannak."

"Igen." - ért egyet Stuart.- "Szeretem azt a metál klubot, mert vannak ott csajok kopott, levágott szárú farmerben, és ott headbangelnek."

"És mi van azzal a tengerparti klubbal Newcastle-ben?"- fújja Josh.- "Mielőtt a lenyomtuk a Gateshead-i bulit a Bon Jovival, elmentünk erre a helyre, ahol minden olyan tengerpartosra van megcsinálva. Kitömött cápák vannak, meg az összes pincérnő bikiniben. Csak ültem és hápogtam."

Stuart: "Én csak az tudtam mondani, hogy 'Szia, Michelle pincér lány!' - hátha ráharap. Néha iszom, néha meg nem. Aznap este hajnali 4 körül értünk oda, el is feledkeztünk róla, hogy másnap 20 millió ember előtt fogunk játszani."

- És mi van, ha az a bájos Michelle és a többi rajongó hirtelen ráun a rajongásra. Mit tennétek ha a dolog rosszul sülne el?

Stuart: "Az hiszem, akkor eléggé beégnénk."

"Mindig is tudtuk, hogy a dolgok rosszul is elsülhetnek." - vallja be Josh.- "A legutóbbi kislemezünket például egy bizonyos (a Radio 1) rádióállomás nem játszotta le. De végül is ez még mindig jobb volt, mint az előző esetben. Tudom hülyén hangzik, de ha bebukunk, akkor szeretném felfedezni a világot. Ha az ember leragad egy külvárosban, akkor sohasem lát semmit. Olyan ez mint a Truman Show-ban."

Josh: "Én rettenetesen sok szar melót csináltam. Az embernek mindenféle trágya munkát el kell vállalnia, hogy meg tudjon élni, és ezek a melók minden energiát kiszednek belőled, és így nem tudsz mást csinálni már. A legrosszabb állásom, egy biztonságiöv gyárban volt. Nyolc órán keresztül talpon kellett lennem, úgy, hogy egy perc szünetet sem adtak, és olyan baromi hangzavar volt, hogy nem tudtál senkivel sem beszélni. Iszonyatos volt, tisztára mint az '1984'-ben."

Stuart: "Számomra a cipőpucolás volt a legrosszabb. Van valami nagyon megalázó abban, hogy más emberek cipőjét kell pucolni."

Steve: "Nekem az volt a legrosszabb, amikor egy holland közértben dolgoztam, amikor Amszterdamban éltem. Volt egy különleges dinnye akció, és a rengeteg nő ott állt a sorban, és elégedetlenkedtek 'Nem tudna egy kicsit jobban sietni?' Én elfordultam, hogy elővegyek egy szatyrot, ő meg felkapott egy dinnyét és hozzámvágta! Ez az utolsó dolog amire emlékszem, hogy egy nagy zöld dinnye száguld felém. Tizenöt perc múlva az öltözőben ébredtem."

- No, és mi van a másik lehetőséggel? Rákapva az új élet stílusra, elveszni egy évtizednyire a bőségben, a kábítószertől megmételyezett hisztérikus hangulatban.

"Vannak emberek, akik crack-et és heroint kínálgatnak az embernek," fedi fel Josh. "Közép Angliában számos fesztiválon kínálgattak nekem heroint. De mi, azt hiszem, sokkal izgatottabb banda vagyunk, mint a többi, és ennek semmi köze nincs a drogokhoz, vagy az alkoholhoz. Sokan azt gondolják, hogy elvesztettük az eszünket, mikor a színpadon vagyunk, de én úgy érzem elég céltudtatos, és józan vagyok. Amikor még kölyök voltam, én is ittam. Elég sokat. Amikor 16 éves voltam akkor teljesen az ivás bolondja voltam. Úgy találtam, hogy ez helyettesíthet valamit. Kísértésbe estem volna? Lehetséges! De hát a szex, az ivás, a kábítószer - mind csak egyfajta kiút valami másból."

Stuart-nak és Josh-nak még egy korai Chichester-i zenei tanfolyam alatt sem volt ideje marháskodásra. "Az emberek fel-alá rohangáltak, és össze-vissza csináltak mindenféléket." -rezzen össze Josh. -"Mi sosem voltunk ilyenek."

"Az utolsó őrült időszakunk akkor volt, amikor Franciaországban voltunk," emlékszik vissza Stuart.

Josh: "Amikor leestem arról a szikláról."

Stuart: "Ja. Akkor egy őrült estét csaptunk a városban."

"Akkor írtuk a 'Lonely Hearts Company'-t, egy csempézett padlón ücsörögve, a hajnali órákban." -emlékszik vissza Steve lelkesen.

Csakúgy mint legújabb amerikai kortársuknak, a Blink182-nek, nekik sem ismeretlen az átbulizott éjszaka fogalma. Mégis a Dum Dums sokkal inkább a fiatalos rosszrahajlásával szerzett magának hírt a rock and roll világában. Mint például a V2000-en, ahol Josh a tömegen átvágva magát akart a színpadra feljutni a nézőtér irányából, és a biztonságiak jól elverték, míg a banda többi tagja fent játszott a színpadon.

Ő így magyarázza az a dolgot: "Mi egy nemzedék hangja vagyunk, sokkal többek, mint a King Adora-féle zenekarok (kiköp egyet). Minket a siker nem változtatott meg, próbálunk továbbra is valóságosak lenni, és nem elszakadni a tömegtől, amiből mi is származunk. Nem keféljük körbe az egész környezetünket, hanem próbálunk zenét csinálni, aminek köze van az emberekhez. Mi komolyan gondoljuk, amit mondunk és csinálunk, és éreztetni akarjuk az emberekkel, hogy nincsenek elnyomva."

-A Wembley koncerten többezer embernek játszottatok. Ez azért gondolom nagy büszkeséggel tölt el benneteket.

"Hát az valami kibaszott nagy dolog volt. A Bon Jovi.hát nem is tudom, de maga az egész dolog baromi jó volt, ilyen egyszer van az életben."

"Ott ismerkedtünk meg a Toploader-rel."- mosolyog Steve pimaszul. "De nem néztük meg őket. Kedves fiúk, és szuper a sérójuk."

Josh: "Mindkét zenekar, mi is meg ők is kedveljük a Muse-t, és ők is körülbelül ugyanannyira szeretik a Radio1-et, mint mi."

- Melyik zenekar volt a legszimpatikusabb, amellyel összeismerkedtetek?

"A Blink 182-vel nagyon jó volt összefutni a 'CD:UK'-n." - mondja Josh. "Jópofa kis csapat. Ugyanannál a kiadónál vagyunk Amerikában, úgyhogy ott mehetünk velük turnézni, vagy talán a Green Day-el. A Blink saját magunkra emlékeztetett engem, már ami a személyiségeket illeti. Nagyon lelkesek. A Green Day is nagyon jó volna. Ugyanaz a tinis feszültség van bennük, mint bennünk, annak ellenére is, hogy ők már a harmincas éveikben járnak."

2000. november 8.