Scott Weiland megnyílik

„Sikereim és baklövéseim nagyobbnak tűnnek, mint amekkorák valójában, de így van ez mindenkivel, tekintet nélkül arra, hogy mivel keresed a kenyeredet, ugyanaz a belső konfliktus mindenkiben. Kezeled őket és megtanulsz belőlük mindenfélét.” – mondja Scott Weiland, a Stone Temple Pilots örökké problémás énekese. Bár még mindig harcol a depresszió ellen, már nem az az ember, akinek állandó drogproblémáitól hangosak a bulvárlapok, és talán már nem fenyegeti karrierjét az aranylövés veszélye.

A fickó két éve józan, családapa, nős és egy nyolc hónapos kissrác édesapja.

Weiland úgy próbálja jellemezni az új STP albumot, a Shangri La Dee Da-t, mint a lemezt, amit a kezdetektől fogva szerettek volna megcsinálni, mesterien keverednek rajta a pop, a folk és az eredeti Pilots elemek. A zenekar augusztusban Európát fogja járni, majd ősszel visszatérnek az Államokba, ahol a híres-hírhedt Family Values Tour egyik vezércsapata lesznek.

Úgy érezted, hogy most minden eddiginél jobban kell bizonyítanod?

Amikor kezdtünk sikereket elérni és az emberek végre felfigyeltek ránk, elkezdtünk süllyedni a saját narkós, önpusztító világunkba, ez rám különösen jellemző volt. Ennél a lemeznél nagyon magasra raktuk a mércét, mert tudtuk, hogy nagy szükségünk van arra, hogy mélyre merüljünk és megtaláljuk az igazgyöngyöt. Most érzem igazán úgy, hogy valami fontosat raktunk le az asztalra, zeneileg és mondanivaló szempontjából is. Mi nem a bögyös macák miatt vagyunk itt – megvoltak azok is a maguk helyén és idejében. Viszont egy idő után megcsömörlik az ember és elkezd azon gondolkodni, hogy valami komoly célt kell találni és egy nemesebb ügyet kell szolgálni. Amikor az ember kibillen az egyensúlyából – történjen az bármilyen okból – óriási dolgok születhetnek. Épp ez az, amiért nem szedek semmilyen gyógyszert a lelki zavaraimra. Ha el vannak tompítva a bennem kavargó dolgok, lehet, hogy nem tudok találkozni a múzsámmal, bárki vagy bármi legyen is az.

Bipoláris zavaraid vannak?

Igen, egész életemben voltak, csak épp diagnosztizálva nem volt, csak körülbelül három évvel ezelőtt jött rá az orvosom. Rengeteg tesztet kellett megcsinálnom, hosszú órákon keresztül, újra meg újra, és a gyógykezelés is működött, csak éppen nem szerettem a hatását, úgyhogy abbahagytam. Nem félek attól, ha drogok vagy alkohol hatása alatt kell dalokat szereznem, attól viszont igen, hogy a gyógyszerek miatt nem vagyok képes az érzelmek teljes skáláját használni.

Aggaszt-e, hogy az új csapatok másképpen gondolkodnak és zenélnek, mint ti?

Időnként. Van persze, hogy egyáltalán nem izgat, hogy mi történik a rock-közösségben körülöttünk. Valahogy olyan, mintha az egész felett állnánk. Valójában mi magunknak írunk dalokat és veszünk fel lemezeket. Természetesen én is csak egy ember vagyok, és igenis zavaró tud lenni, hogy új csapatok nyúlják azokat a témákat, amiket mi az első két albumunkon csináltunk, és sokkal nagyobb sikereket érnek el, mint mi annak idején. Ok, kunyerálunk, kölcsönveszünk és lopunk állandóan, de elmondom neked, hogy mi soha, de soha nem viselnénk el, ha más írná a dalainkat. Az borzasztóan olcsó húzás lenne. Szívesen eladnám bármelyik számunkat egy reklámnak, ha jól megfizetnének érte, viszont ez akkor sem csökkentené a dal értékét, de azért, hogy a top 10-ben maradjak hetekig még negyven éves koromban is, és egy Glen Ballard írja a dalaimat? B…-ák meg, én ebbe nem mennék bele.

Jó hatással volt rád a stúdiózás és a lemez felvétele?

Nagyon, a legjobb dolog az volt, hogy nem kellett aggódni, hogy a felügyelő tisztem behívat és esetleg a drogtesztem pozitív lesz. Ámbár megtanultam, hogy ha egy bizonyos területét rendbehozod az életednek, nem jelenti azt, hogy a többi is rendbejön.

Melyik dalra vagy a legbüszkébb?

Ami így hirtelen az eszembe jut, az a Hello It’s Late. Az eredeti ötlet Robert-től (DeLeo, basszusgitáros) származik, akkor mutatta nekünk, amikor a Purple-t vettük éppen fel. Először nem működött, de valahogy egyre jobban elmélyedtünk benne és a végén egész más hangulata lett. Reggelenként amikor futni megyek, sokszor hallgatom közben ezt a számot, és azon tűnődöm, vajon mit szólna hozzá Paul McCartney vagy Brian Wilson, mert ez a két ember óriási inspirációt jelentett számunkra. Ezen az albumon különösen, csak hallgasd meg ahogy énekelek és hasonlítsd össze a Pet Sounds lemezzel érteni fogod, mire gondolok.

Hát, van egy bár, amiről jobb, ha azért inkább tartózkodsz.

Na igen, de azért Brian Wilson nem is néz ki olyan jól a női alsóneműben, mint én!

/C/

Kapcsolódó linkek:

www.stonetemplepilots.com

2001. július 26.