A Limp Bizkit csodabogara...

Sokan Fred Durst-öt tartják az amerikai hard rock banda arcának, piros baseball sapkájában valóban meghatározó figura, ám aki látta már a fiúkat élőben - esetleg videón -, az tudja, a gitárosuk, Wes Borland sem piskóta.

Wes Borland - bár tényleg őrülten bír kinézni időnként - Dursttel ellentétben boldog házasságban él középiskolai szerelmével és a színpadon szeret hihetetlen maszkok és öltözékek mögé bújni. Zenei ízlése is eltér a Wu-Tang Clan és Korn rajongó Fredétől, inkább a Ween, a Fantomas és John Zorn lemezeit hallgatja, ezirányú "muzikális perverzióit" a Big Dumb Face nevű formációjában éli ki, elmondása szerint januárban lemezt is várhatunk tőlük.

Talán merész a hasonlat, de a Durst/Borland páros beleillik a Plant/Page, Jagger/Richards sorba.

Szeretnétek tudni, hogyan működik egy csapat, amelyben a két húzóember ennyire különböző egyéniség? Kérdéseinkkel egyenesen Wes-t támadtuk meg.

- Úgy érzem, az a feladatod a Limp Bizkitben, hogy tágítsd egy kicsit a határokat.

-Egyértelműen. Ezért is van szóló projektem. A Bizkitben közel nem játsszuk azt, amire igazán képes lennék, szeretnék kipróbálni egy csomó más stílust is, és ezt nyugodtan meg is tehetem, ezért jó a Limp Bizkitben játszani, érdekessé teszi az egészet. Például én egyáltalán nem vagyok oda a hip hop-ért.

- Te vagy az egyetlen a csapatban, aki így érez?

-Igen, de ez engem nem zavar, tiszteletben tartjuk egymás nézeteit. Igazából az egyetlen hip hop művész, akit szeretek, az Eminem, mert annyira anti-sztárként áll hozzá az egészhez, és vérbeli lázadó, nem finomkodik, megmondja mindenkinek a magáét.

-A színpadi öltözékeid egyre őrültebbek, hogy választod ki őket? Te találod őket ki?

-Sokan kérdezgetnek, hogy ezek most karakterek akarnak lenni, de nem azok, unalmamban ilyesmiken jár az eszem, mert a turnék alatt nem igen van olyan dolog, amivel értelmesen elfoglalhatnám magam. Azóta persze a koncertek előtti rituálévá vált, és a legutóbbi turnénkon megesett, hogy több órát is festegettem magam. Az arcomon a festés például majdnem minden alkalommal megváltozik egy kicsit.

-Tényleg érdemes erre órákat szánni?

-Tulajdonképpen már annyira megszoktam, hogy nem is tudom elképzelni, hogy maszk nélkül álljak színpadra. Amikor ki vagyok festve, az olyan, mintha egy páncél védene, el tudok bújni mögé és önbizalmat is ad. Sokkal könnyebb úgy felmenni és játszani, hogy tudod, az emberek nem azt látják, aki reggel a tükörbe néz.

-Mire számíthatunk a legközelebbi bulijaitokon?

-Biztos vagyok benne, hogy amin most dolgozunk teljesen hanyatt fog vágni mindenkit, akkora nagy vizuális robbanás lesz! Egy igazi filmes társasággal dolgozunk, a technika egyedül egy angliai cégnek lett eddig eladva, és ígérem, sokáig nem fogjátok bírni felfogni sem, amit láttatok. Szerintem a KISS bulijaitól is látványosabb lesz a miénk!

-Sokszor elmondtad már, hogy nagy rajongója vagy a Ween-nek. Lehetséges, hogy néhány számukat fel fogod dolgozni?

-Ők a világ legjobb csapata és én csak reménykedem, hogy egyszer találkozhatok velük.

-Úgy tűnhet, ahogy a Limp Bizkit egyre népszerűbb lesz te egyre anti-kommerszebbé válsz.

-Azt hiszem, igazad van. Próbálok okosan viselkedni és nem hagyni, hogy elszaladjon velem a ló. Nem költöm a pénzem felesleges dolgokra, és nem szippantom fel az orromba, a drogokat amúgy is marhaságnak tartom. Az utóbbi hat hónapban sok minden megváltozott bennem, másként nézem a világot.

-Nem gondolod, hogy furcsa, hogy a Limp Bizkit körül mindig történik valami botrányos?

-Á, dehogy. Mi csináljuk, úgyhogy nincsen ebben semmi furcsállnivaló. Ki lehetne maradni a balhékból, de így sokkal érdekesebb. Az sosem baj, ha van miről vitatkozniuk az embereknek.

2001. január 16.