REM

Olyan, mint egy modern szószátyár költőnő

A pop-rock világ legtekintélyesebb európai szaklapja, a Q magazin különszámot szentelt a REM-nek, ezzel is jelezve, hogy a zenekart korunk maradandó és meghatározó formációjának tartja. A zenekar három tagjával készült interjú legérdekesebb részletei – úgy gondoltuk – portálunk olvasóit is érdekelhetik.

- Ha Bob Dylan az amerikai rockzene T.S. Eliot-ja, Warren Zevon a modern idők Nabokov-ja, Brian Wilson egy könnyfoltos Raymond Carver, akkor mi a REM?

- BUCK: Tudod mi? Asziszem Jodie Graham. Ő egy olyan modern és szószátyár költőnő, aki elkezdi a versét valahol, aztán körbe-körbe vezeti és a végét bekapja a saját végét. Nagyon kifejező versei vannak; mind ilyen: Ha az lenne, akkor mi lenne? Tényleg fantasztikus. Ő a legcsillogóbb csillaga a modern költészetnek. De azt hiszem, hogy mondhattuk volna Sylvia Plath-ot is.

- MILLS: Ne, ne, NE! Az élet így is épp elég nehéz.

- Michael, míg a legtöbb amerikai hájas, te mindig fittnek és csinosnak tűnsz. Elfelejtetted az amerika örökségedet?

- STIPE: Nekem nagyon gyors az emésztésem. Naponta négyszer eszem, mindannyiszor a testsúlyommal megegyező mennyiséget és el is égetem rögtön. Francia piritós? Nem nagyon szeretem a sült dolgokat. Sajt? Imádom a sajtot, a sajt az JÓ!

- Melyik zenekari tag nyerne egy divatversenyen?

- BUCK: Hát, Michael egészen jól néz ki előlről, mi meg Mike-kal hátravonszoljuk a seggünket.

- MILLS: Bár, amikor megpróbáljuk, egész jó vagyunk mi is.

- STIPE: Amikor még ATHENS-ban játszottunk ’85-ben, még poliészter trapézgatyát hordtam és 12-es méretű cowboy-csizmát.

- BUCK: Úgy mozgott, mint Robbie, a robot.

- STIPE: Sokáig turnéztunk, aztán amikor hazaértünk, egyszerűen lehúztam ezeket a cuccokat a klotyón. Egy dollárért vettem őket valahol útközben...

- Ki a legidegesebb fellépés előtt?

- MILLS: Peter.

- BUCK: Én magamat akartam mondani, de azt hiszem, hogy ez egy teljesen természetes dolog. Mindig betrassolok és felteszem magamnak a kérdést: mi az istennek is csinálom ezt az egészet? De abban a másodpercben, ahogy a színpadra lépek, teljes kényelemben érzem magam. Azt hiszem, hogy hatalmas szakadék van a zenei tudásom és azon dolgok között, ami körülöttem történik. Mindig érzem ezt a szakadékot, ha kimegyek húszezer ember elé, akik legalább húsz évvel fiatalabbak nálam. És ahogy öregszem, egyre rosszabb lesz. Megfékezhetetlenül reszketeg vagyok és hülyeségeket beszélek. De legalább nem akkor csinálom, amikor a színpadon vagyok.

- MILLS: Néha a dolgok hihetetlenül mókásak, mielőtt színpadra lépünk. Én általában leülök Peter-rel és megpróbálunk valami olyanra gondolni, ami feldob. Ez, tíz perccel a kezdés előtt, mindig sokat segít.

- STIPE: Én lelépek tőlük, mert nem tudok arra gondolni, hogy mit is fogok most majd csinálni. Egy szürke, kiüresedett és unalmas fickó leszek. Peter tényleg zizegős – egy félóra alatt hétszer megy el pisilni – engem meg ez idegesít fel a legjobban. Mostanában megpróbáljuk elszeparálni magunkat egymástól az előadás érdekében.

- Mit gondoltok, a Shiny, Happy People elég optimistának hangzik manapság?

- STIPE: Nem nagyon. Egyszer – és utoljára – feldolgoztunk néhány The Archies dalt. Ezek között volt a Shiny, Happy People, a Stand, a Get Up és a Pop Song ’89. Csak karikatúrának szántuk az egészet, mint ahogyan a Gorillaz. A mi Gorillaz verziónk a mi korunkban a The Archies volt, és csak erről szól taz egész. Hadd legyenek végre azok, akik valójában.

- BUCK: Hát, ennél keményebbre senki sem tudta volna megcsinálni ezt a dalt. És ebben a változatban lett igazán azzá, amiről ténylegesen szól.

- MILLS: Történetesen ez a nóta, ha hiszed, ha nem, egy akusztikus, csendes, elmélkedő, dalocskának indult. És aztán egy ilyen izzó szám lett belőle.

- Van egy kérdésem az It’s The End Of The World As We Know It (And I Feel Fine) dallal kapcsolatban. Évekig lehetett valamit hallani a nemzeti disputa közösségben, így most meg kell kérdeznem: a dalt írását nem a vizsgaközi disputa körüli viták inspirálták véletlenül?

- BUCK: Mi nem nagyon ntudjuk, hogy mi is volt ez a mizéria, így a válaszom nem. Bár a felvételek közben mindannyian a McCarthy időszakról olvastunk, beszélgettünk. Tudom, hogy közülünk mindenki úgy gondolta, hogy az idők egy kissé felcserélődtek, és olyan volt, mintha megint 1953-ban lennénk.

- MILLS: Mi még azt sem tudjuk, hogy ez a disputa-valami micsoda! És azt sem, hogy ez a nemzeti disputa közösség létezik egyáltalán. Bizony, még azt sem!

- BUCK: Lehet, hogy ez is csak valami titkos társaság, mint a lakótelepi verekedők. nekik még újságuk is van. Szóval olyan embere, akik alsógatyában bírkóznak. (Mills-hez) Te is láttad őket, nem? A B-52’s még használta is őket.

- MILLS: Úgy érted, vannak emberek, akik a saját szomszédjaikkal birkóznak?

- BUCK: Hát elég durva, hogy vannak ilyenek, nem?

- Láttok valami esélyt arra, hogy Bil Berry valaha is részt vehet vendégként egy fellépéseteken, vagy közreműködhet valamelyik jövőbeni lemezeteken? Vagy már teljesen kizárta magát ebből?

- BUCK: Legutóbb amikor Atlantában játszottunk, hirtelen felbukkant Bill, feljött a színpadra, intettnekünk, aztán odament Joey-hoz (a srác, aki helyettesíti), kezet rázott vele – erre mindenki eldobta az agyát. Hát, nagy pillanat volt. De az a baj, hogy semmilyen affinitást nem mutatott arra, hogy játsszon is. Ezután fogta magát, lement a színpadról, beült a kocsijába és hazament. Giga volt!

- MILLS: Az utolsó buli, ahol játszott, egy jótékonysági fellépés volt Athens-ben. Felajánlotta a dobverőjét a koncert végén. De én azt hiszem, hogy csak játssza az agyát. Lehet, hogy tud gitározni meg dobolni is, de szerintem, elég gyenge.

- Egy kérdés Michael-nek. Miről szólnak a tetoválásaid – a tégla a karodon és a két rajzfilmfigura a jobb felkarodon?

- Egy olyan rajzfilmből valók a figurák, amelyet a ’30-as, ’40-es években vetíttetek, a címe pedig Krazy Cat (Lökött Macska). George Herriman alkotta, akit eléggé ócsároltak, viszont a fickó nagy rajongója volt Randolph Hearts-nek, aki abban az időben a legtöbb újság tulajdonosa volt. Szerintem gyönyörű rajzfilm volt. A srác rengeteg hőshöz merített karaktereket a vadnyugat világából, s ennél is gyakrabban elevenítette fel a táj szépségét – néha olyan érzése volt az embernek, mintha Utah ismeretlen útjait látná. Azt viszont nem tudom, hogy miért éppen ezt az alakot választottam, tetkónak. Évekig rágódtam rajta, aztán egyszercsak eldöntöttem és megcsináltattam. Egyébként a téglák is a rajzfilmhez tartoznak.

- Billy Joel úgy tekint a dalaira, mintha a saját gyermekei lennének: egyikből orvos vagy ügyvéd lesz, a másikból csöves. Ezt az analógiát követve mely dalaitokból lett csöves?

- BUCK: Mindig utálom egy dalra azt mondani, hogy utálom, csak azért mert, valaki másnak a kedvence. Meg a múltra is gondolni kell. Én nem emlékszem egy dalra sem, hogy ilyen lett volna.

- MILLS: A mi összes dalunk egy ELNÖK. JÓ ELNÖK!

- Peter, van-e kedvenc Roger McGuinn-féle akkordmeneted?

- BUCK: Óh, Istenem, hiszen mindegyik annyira nagyszerű! Mi is az a dal a Younger And Yesterday lemezen, az a régi népdal? Amelyik D-dúrral kezdődik, aztán A-dúr, D-dúr, F,G. Hát ezt elég gyakran lenyúltam. És ennek a négy akkordnak bármilyen kombinációját használod is, soha nem fogsz kudarcot vallani.

- MILLS: Az Eight Miles High első négy akkordja brilliáns, de nem tudom, ezek milyen akkordok.

- BUCK: (nevet) A Driver 8? Ugyanaz, csak nem megy el a negyedikig. Játszottunk már Roger McGuinn-nel néhányszor, ismerem és tisztelem. Így hát eljutottam oda, hogy azt mondhatom neki: rengeteget hallgatom a dalait, és nagy hatással volt rám az, ahogyan ő alkot.

- MILLS: Feldolgoztunk együtt néhány Byrds dalt Athens-ban. Óriási volt. Minden sláger benne volt, a Bells Of Rhymney, Feel A Whole Lot Better, stb.

- BUCK: Tulajdonképpen a Greatest Hits válogatásuk első hat dala...

- A nemrég feloszlott Pavement írt egy dalt a korai éveitekről, azzal az elnevezéssel illetve benneteket, hogy The Unseen Power Of The Picket Fence (A bekerített láthatatlan erő). Hallottátok már? Ha igen, mi a véleményetek róla?

- STIPE: Én hallottam, és azt hiszem, hogy ez egy kedves tisztelgés.

- BUCK: Hát ismerem valamennyire Stephet-t (A Pavement egykori frontembere), ettünk is és ittunk is együtt egyszer-kétszer, a zenekarral is, de egyikőjük sem tiudott meggyőzni arról, hogy ezt nem nyelvöltögetésnek szánták. Ő legalábbis erről győzködött. Aztán végül is elhittem... De bizony még mindig bennem van a kisördög. Én ezeket elég komolyan veszem. Amikor először láttam, hogy a The Flaming Lips mit művelt a The One I Love-val, hát ember...

- STIPE: A The Flaming Lips csinálta azt a The One I Love-val?

- MILLS: Igen, meg a Butthole Surfers is.

- STIPE: De ők tényleg nem annak szánták!

- BUCK: Gibby Haynes (A Buttholes vezetője) egy megszállott. Egyszer vele buszoztam egészen San Francisco-tól és útközben olyan dolgokat mesélt az REM-ről, amiket még én sem tudtam – hát, ez aztán kissé sokkoló élmény volt!

- Inspirált valami Írországgal kapcsolatos dolog benneteket, amikor a Reveal-t készítettétek?

- STIPE: Egy pint... (röhögés) Sok dalunkban szerepelnek ilyen dolgok.

- BUCK: A hátsó udvar. Volt egy hatalmas hátsó udvar, ahová bejártak a rókák, a végében meg egy patakocska csörgedezett. Nagy élmény volt a partján üldögélni.

- MILLS: A DART vonat, ami felvisz a partig. A dublini gyorsforgalmi közlekedés része és még a stúdióban is hallani lehet róla.

- STIPE: Hogy visszamenénk-e újabb lemezt felvenni? Igen, mert hihetetleneül jó volt. Ez egy igazán ösztönző nyár volt.

- Melyik a kedvenc REM-sorotok – de mindenkitől három különböző sort kérek!

- STIPE: Tegnap épp ezen gondolkoztam. Van egy sor a Sad Professor-ban (az Up lemezen) „This maybe a lit invention” – és azt hittem, ohgy ez a legokosabb dolog, amit valaha is írtam. Ez egy szomorú alkoholista bágyadt képzetét kelti, aki egyben egy professzor is, aki az akadémista gondolatait beviszi a magánéletébe, és egy idő után már nem tudja, hogy az érzései csak egy irodalmi képzet részei, vagy tényleg érzi őket. A „lit” részeget is jelent.

- BUCK: Van egy filozófia-tanár barátom, akit John Sewer-nek hívnak. Az óráin felmerült ez az egész témakör és az emberek elkezdtek kérdezősködni tőle, hogy ismeri-e a fiúkat az REM-ből, meg ilyenek. Mert Sad Professor (Bánatos professzor) jónéhány ötletel és elgondolással szolgál ehhez a témához. Ez elég meglepő. De visszatérve, nekem nagyon tetszik, ahogyan a lemez befejeződik: „Life is sweet/You’re just dancing in the street/Who knows who you might meet/You’ll do fine (Az élet édes/Te csak táncolsz az utcán/Ki tudja kivel találkozol még/De majd minden jó lesz.)” Azt a tény szeretem ebben, hogy az eddigi legpozitívabb dologgal fejeződik be a lemez, és ennél még sosem mondtunk pozitívabbat.

- MILLS: „Butterfly decal, rearview mirror, dogging your scene” a What’s The Frequency, Kenneth? Ennyiben összefoglalható minden, amit ez a srác csinál.

- Szeretnéd, ha lenne hajad, Michael?

- STIPE: Igen. (nevet)

- Ki volt a jobb: MC Hammer vagy Vanilla Ice?

- MILLS: Nincs győztes.

- BUCK: Azt hiszem, én Hammer-re szavazok. De rá is csak a szabásminta miatt, tudod, azok a bő gatyák! De az tetszett, hogy a buszán csinálta meg a lemezét.

- STIPE: Én mindkettőt szerettem a maguk idejében, mert meghatározták a korukat.

- Milyen érzés azzal élni, hogy a legtöbb ihletemet tőletek kapom?

- BUCK: Ez aztán nagy érzés lehet! Öszintén remélem, hogy jól jár velünk.

- STIPE: Kapd el és fuss el véle!

- MILLS: Nyomasztó teher lehet.

2001. szeptember 7.