Bono a tini-popról, a rock újra felfedezéséről és a dolgokról, amiket nem tud maga mögött hagyni

A slágerlista tetején együtt tanyázva az N’sync-kel, a Destiny’s Child-dal, a Backstreet Boys-szal és Eminemmel, a többszörös Grammy jelölt U2 olyan győzelmet könyvelhet el, amely nem csak nekik, hanem az egész rock and roll harcos társadalomnak is szól. Minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy az elmúlt évek egyik legkomolyabb sikeréhez – nem úgy mint Santana Supernatural albumán – nem szükségesek az aktuális sztár közreműködők, és a tiszta, őszinte rock képes hatalmas tömegeket megmozgatni önmagában is.

Míg az All That You Can’t Leave Behind gyökerei erősen a múltból táplálkoznak, érezhető, hogy a friss trendek is hatással voltak a zenekarra, ezek együttes elegye adja a megismételhetetlen érzelmességet és gazdag, jellegzetes muzikalitást.

A karizmatikus frontemberrel, Bono-val arról beszélgettünk, miért nem bánja, he nem „menő”, diskurzusunkban érintettük a tini pop hullám és a Nirvana jelentőségét is.

Mi az, amit nem tudsz magad mögött hagyni?

Tudod, ez egy olyan pillanatról szól, amikor rájössz az életed értelmére, megtalálod az esszenciát, amitől működik minden körülötted. Azt hiszem én rátaláltam erre, egyszercsak a zajból kikristályosodott valami, amire azt tudtam mondani, ez az, ami mi – az egész zenekar – itt vagyunk. Nem az asszimilálódásról szól, hanem a különbözőségről, illetve arról, ami minket különbözővé tesz.

És mik ezek a dolgok?

Amikor Adam elkezdi csapkodni azokat a vaskos húrokat olyan, mint a punk rock, de egész más, mint ahogyan mások játsszák. Larrynek meg van egy sajátos stílusa, akkor perget, amikor senki más nem pergetne. The Edge meg csak egyszerűen ő a The Edge, ehhez jövök én.

És a zenekar többi tagja is átvette a lelkesedésedet ezzel kapcsolatban?

Óh igen. Adamnek nemrég volt a születésnapja, és mindenkit sokkolt, ahogy azt mondta – merthogy ő egyáltalán nem egy érzelgős figura – „Igazán boldog vagyok, hogy itt vagytok velem. Néhány évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ide jutok.” Azt gondoltam, „Oh, igen!”.

Azt figyelni, ahogy Edge újra felfedezi a gitárhoz fűződő kapcsolatát és friss élményeket gyűjt… Érdekes, hogy mindenki keresztülesett dolgokon, és a végén ott voltunk egy szobában, nem azért, mert nem volt más dolgunk, vagy mert nem volt hová mennünk, hanem egyszerűen azért, mert ott akartunk lenni. Mint amikor az első albumunkat csináltuk.

Szerinted is visszakanyarodtatok és a Zooropa valamint a Pop stílusában készítettétek el ezt a lemezt?

Mindig is voltak kiváló dalaink, csak nem hoztuk ki őket. Rengeteg ilyen dal volt az évek során. Edge és én több számot is írtunk más előadóknak, sokat jammeltünk, improvizáltunk. Most a régi stílusban születnek a szerzeményeink, igazi dalok, némi modernebb hangszereléssel, a legjobban a gyémánt csiszoláshoz tudnám hasonlítani a folyamatot. Arra gondoltunk, ez nem az az idő, amikor menőnek kell lenni, vagy groovy-nak, hanem dalokat kell írni, amelyek igazi dallamokkal vannak felfegyverezve, és amelyeket mindenhol hallasz: az utca másik oldaláról, a falon átszűrődve. És nem akartunk beragadni egyetlen kategóriába sem, hiába mondják, hogy ilyen ma a pop.

Természetesen a legnagyobb rock bandák egyben pop zenekarok is voltak, mint a Nirvana. Emlékszem, egyszer még Kurt Cobain is kijelentette, ők egy pop együttes, és a Smells Like Teen Spirit-et pop dalként aposztrofálta, és nem csak viccelt. Gondolj csak a Clash-re, a Stones-ra vagy a Beatles-re, akik desztillálták a dolgokat és négy perces számokba tömörítették. Mi azt akartuk, hogy minden egyes dal a lemezen lehetséges kislemez legyen, és így is írtuk meg őket, nem próbáltunk a legsúlyosabbak vagy a legfunkysabbak lenni, csak a legjobbat kihozni magunkból.

Azt hiszem, a Beatles összehasonlítás nagyon is helytálló, hiszen a lemezetek sodrása hasonló a 65-ös Rubber Soul-éhoz.

A Rubber Soul kétségtelenül egy kiváló album a maga dimenziójában, a Tamla-Motown-ról is gondolkodtunk. Brian Eno hallott egy dokumentum műsort a BBC Radio 4-en, ahol arról volt szó, hogy hogyan készültek az ő dalaik, hogy a legtöbb időt az írásra fordították, a felvételek pedig gyorsan mentek, mert az volt a drágábbik része a dolognak, ott volt szükség a nagyzenekarra és a fúvósokra.

Furcsa érzés együtt hallani a rádióban a U2-t és az ifjú pop csillagocskákat?

Néha olyan érzésem támad, mintha minden túl édeskés lenne, szinte érzem, hogy tönkremennek a fogaim pusztán a rádió hallgatásától. Van ez a fickó Svédországból, Max Martin, ő ismeri a dörgést és azt kívánom, bárcsak minden rock csapat ennyire érezné a lüktetést, mint ő. Tudtuk, hogy sokan gondolják, hogy ennyi idő után biztosan el fogjuk magunkat engedni és művészkedni fogunk, hogy megpróbálunk majd a múltunkból megélni. Erre a mi válaszunk az volt, hogy olyan lemezt csináltunk, ami nagyon is mai, nem a divatnak hódol, hanem a pillanatnak, aminek épp most vagyunk részesei.

Szerintem a rock zenéről sokan gondolják, hogy nem képes felvenni a versenyt azzal, amilyen forradalmi változások az R&B-ben vagy hip-hop-ban történnek, mi erre csak azt mondjuk, gyere, és írj jobb dalokat, bárki is vagy. Ez a hozzáállás érezhető a lemezen.

Vigyáztok-e arra, hogy ne hasonlítsanak a számaitok a régebbi U2 nótákra?

Inkább úgy mondanám, úgy éreztük le kell csupaszítanunk a zenénket a csontvázig, és onnan újra építkezni. Amikor Edge jött és belecsapott a húrokba, felszisszentünk, hogy hagyja abba, mert túlságosan is U2-snak gondoltuk. Erre ő csak nézett ránk felhúzott szemöldökkel: „mi a francról beszéltek, hát mi vagyunk a U2, én pedig így játszok a gitáron!”: És tök igaza volt.

Mindig is ezt csináltuk, lehántottuk a régit, hogy újat építhessünk, ígyhát nem is filozofáltunk sokáig, csak hagytuk, hogy jöjjenek a dalok maguktól.

Szégyenkezés nélkül.

Kapcsolódó linkek:

www.u2.com
Fórum: U2

2001. szeptember 12.