Slipknot interjú - I. rész

Az interjú két részben készült. Az egyik része a Slipknot bécsi koncertje előtt, még jóval az Iowa megjelenése előtt, a másik pedig az USA-ban a promóciós interjúkörút során. A kérdések alanya a mindkét esetben Corey Taylor énekes, aki maszk nélkül egy alacsony, jó kedélyű, húszas évei közepén-végén járó srác, míg a színpadon, a raszta maszk mögé rejtőzve, a halálhörgést dallamos énekkel váltogató, dühödt energiabomba, igazi, individualista rockvadállat. Míg a promóturnén kissé feszült, ráadásul maszkban nyilatkozik, addig Bécsben laza, nyugodt, maszk nélkül ül a magyar újságírók között, igencsak a humoránál van, és csak egy kis problémája akadt a körömlakkal...

Ez érdekes, általában fekete körömlakk díszeleg a zenészek körmein, hogyhogy a tiéd kékben pompázik?

Sikerült otthon hagynom a feketét, itt meg csak kéket tudtam szerezni…tényleg, valamelyikőtöknek nincs fekete körömlakkja?(Általános derültség)

Azt hiszem, a tetoválásaidat még elég kevesen látták a rajongók és az újságírók közül. ( Corey bal alkarján DOGMA, a jobbon TRUTH tetoválás, mindegyik mellett egy hiányos öltözetű nőszemély.)

Hát igen. Na elmondom: Az Igazság (Truth) szerint próbálok élni, a Dogma pedig mindaz a szarság, ami az utamban áll. Bármi dogmatikus rossz dolog, már csak azért is, mert kibúvókat, meghátrálást, menekülési útvonalakat kínál. Az igazság elől nem lehet menekülni, haver. Baszakodhatsz, amennyit akarsz, de menekülni nem tudsz. Sokszor érzem azt, hogy beragadtam a kettő közé, ezért vannak rajtam.

Ismét Ross Robinsonnal dolgoztatok az új albumon. Mennyiben változott a lemez az elsőhöz képest…

Kibaszott durva lett, haver. Jóval sötétebb és súlyosabb, mint az előző anyag. De azt tudnod kell, nem Ross Robinson keverte ezúttal az anyagot. Ő most csak producerkedett. A keverést Andy Wallace végezte. Ő a Slayertől a Reign In Bloodot követte el, ez egyből kurva jó ajánlólevél volt. Robinson egy nagyon nagy arc, kihozza belőlünk a maximumot. A hangzást már készen kapja, ezen nem kell agyalnia, viszont ő az, aki ezt maximálisan kihozza belőlünk, az érzelmekkel, a dühhel együtt, szabályosan beleloval minket. Producernek isten, a keverés azonban nem annyira az ő asztala. Az előző lemeznél kevés időnk volt, és nem is volt nagyon választásunk. Mondjuk az is egy kurva bikán szóló anyag lett, de most azt akartuk, minden maximálisan szólaljon meg, a blastbeat, a zaj, a gitárok tényleg szakítsák le a fejedet.

Sokan azt mondják, az új lemez benyal majd a médiának, és a dalok nagy része inkább csak a Wait and Bleed mintájára készült slágergyűjtemény lesz…

Hát kurvára tévednek. Sokkal súlyosabb, sötétebb, gonoszabb a lemez, mint az előző volt. Itt aztán tényleg kijön belőlünk minden: a black-deathes irányultságunk, a kibaszott dühünk, a minket ért megpróbáltatások. A szövegeimmel igazán mélyre mentem ezúttal, de erről nem igazán szeretnék beszélni. Rossal ezért is jó dolgozni, hiszen maximálisan a pártunkra állt, ránk hangolódott, nagy egyetértésben csináltuk ilyen durvára a lemezt. Persze egy csomó külső ember, a kiadótól is, megpróbált minket az MTV irányába tolni: gyerünk fiúk, csináljatok egy MTV-s slágert…Mi meg beintettünk: basszátok meg az MTV-t, ez egy kurva kemény album lesz, szarunk a popularitásra. Akkor mondtam is, ha túl durva a lemez, akkor maximum majd én veszek belőle hármat, leszarom a milliós eladásokat…Ami viszont nagyon lényeges, hogy az Iowa lemez elkészítése számomra az egyik legfontosabb és legjobb dolog egész eddigi életemben és nagyon büszke vagyok arra, hogy megcsinálhattam.

Mondjuk, az eladások miatt nem kell aggódni, hiszen az előző lemez a Roadrunner legnagyobb eladott példányszámú megjelenése volt. Az Iowa pedig szintén szépen termel, több helyen, Angliában például a lista tetején nyitott…

Na ja, már a nyári koncerteknél sejthető volt, hogy sokan ugranak majd az új lemezre. De igazából leszarom a példányszámot. Annak viszont örülök, hogy egyre többen érzik magukénak a mi dühünket, és egyre többen jönnek rá, hogy nem az MTV kínálta rockzene az igazi metál.

Sok kritika érte a zenekart, egyrészt a szövegek miatt, másrészt csak egy újabb nu-metál hypenak tartják a bandát.

Azt mondom, basszák meg. Eddig is nagyon sokan baszogattak minket, irigységből, prűdségből, vagy mert nincs jobb dolguk és az új lemez miatt még többen fognak. De elszarom őket, a véleményük szerencsére nem akadályoz minket semmiben. Az Iowán van is egy dal, a Disasterpiece, amelyben igen kedvesen kiosztom a minket kúrogatókat…Bizonyos perverz, blackmetálos dolgokat csinálnék velük, amelyhez köze van a torkukra vágott zsebnek, meg a farkamnak.

A dalszerzői metódus változott a két album között?

Ó, igen. Tudod, az előző lemezre már jó ideje készen voltak a dalok, amikor a stúdióba kerültünk végre, deformálódtak egy kicsit, de csak annyi munka volt velük, hogy na rajta: bu-bububu-bummm és kész! Ennél az új albumnál viszont az volt, hogy bementünk, és alkotni kellett újra, amit már egy ideje nem csináltunk. Leültünk, és számokat írtunk. Jött az a sok ötlet a semmiből: "Igen, ez az, ez jó, csináld kétszer, és itt rghhhhh" (üvölt). Olyan jó érzés, ha tudunk alkotni megint, főleg hogyha előtte két évig úton voltunk, és a szart is kivertük magunkból. Az alkotás az egyetlen dolog, ami tisztának maradt meg, az egyetlen dolog, amibe beleadhatod magad, és jól érzed magad tőle. Néha, amikor színpadra mész, fáj a tested, azt hiszed, nem bírod megcsinálni, de csak kimész, és adsz egy remek koncertet, és úgy érzed "ó istenem, nem is tudom, hogy a pokolban voltam rá képes!" De amikor ott vagy a pincében, kifacsarod magad, és a lelked minden egyes darabját belerakod, haver - az az utolsó igazi varázslat.

Ez a döbbenetes ritmusszekció az elejétől fogva a zenekar része volt?

Igen. Amikor még nem voltam a zenekarban, és a régi énekes nyomult, már akkor. 95-ben láttam őket egy Des Moines-i klubban, hihetetlen törzsi feeling volt. Az akkori énekes üvöltés közben szintén perkázott és a központ Joey volt, a dobos és mindannak, ami oldalról eljött, ő volt az abszolút középpontja. Azt gondoltam: "A picsába, itt voltam az elejétől kezdve!" Ez a brutális, hömpölygő, elátkozott feeling, majdnem olyan - noha nem akarom hozzájuk hasonlítani magunkat -, ahogy a Black Sabbath kezdte a saját dolgait, azt a lepusztult, lerohadt, betépett halálrockot. Nagyszerű volt a része lenni ennek. Emlékszem, ahogy néztem őket, és azt gondoltam magamban: "A picsába is, én ennek a zenekarnak leszek az énekese, nem lehet másképpen!"

Köszönet: Bucsai Tímea, Déri Zsolt, Vörös András és a bécsi interjúban résztvevő álújságíró kommandó (Watch My Dying?)

Kapcsolódó linkek:

A csapat hivatalos honlapja
Fórum: Slipknot

2001. szeptember 13.