Egy élő zenészlegenda

Orszáczky Miklós gyerekkorról, zenéről, Syriusról

Erre az interjúra Orszáczky Miklóssal régóta készültem, de akárhányszor itthon volt, soha nem maradt ideje zsúfolt programja miatt. Most kivártam, amíg egy hosszú próba véget ér: a péntek esti Margit-szigeti koncertre készült az újra összeállt Syrius, amelynek basszusgitáros-énekese volt.

–Miért lett zenész, miért nem pék vagy esztergályos?

–Anyám ötéves koromban beíratott hegedűre, zongorára és szolfézsra. Ez nagyon fontos volt. Ezt minden gyereknek meg kellene próbálnia. Van, akinek jobban menne, van, akinek kevésbe, de a lehetőséget meg kéne adni mindenkinek. A gyakorlást utáltam, mert amíg a többiek korcsolyáztak az iskolaudvaron, addig nekem gyakorolnom kellett. Nyolc évig tanultam mind a két hangszeren párhuzamosan.

–Tehetségesnek tartották?

–Az első meghallgatáson elénekeltem a Hogy az egész Tisza mentén nincsen olyan legény, mint én című népdalt, és szolfézsból azonnal a másodikba mehettem. Ezt a dalt tudtam, mert megtanultam a nagybátyámtól. Másrészt, ami nagyon fontos volt, hogy az iskolában, a VIII. kerületi Dugonits utcában, a Kodály módszer szerint tanultunk: még az is nagyon szeretett énekelni, aki nem szeretett, mert jól érezte magát. A többiekhez képest nekem nagyon ment az ének, hiszen rengeteget gyakoroltam, és ez sikerélményt adott. Az iskolai zenekarban az egyik második hegedűs voltam, és ezzel lógni lehetett az órákról.

–Kodályt és Bartókot szerette?

–Mindkettőt nagyon tisztelem. Bartók számomra az eredetibb szerző, Kodályt csak olyan „népies” szerzőként tartottuk számon sokáig. Később jöttem rá, milyen fontos dolgok születtek tőle is.

–Térjünk vissza az iskolához!

–Hetedikben, nyolcadikban jöttek be az első nyugati dolgok: a Beatles, a Rolling Stones, és mi énekeltük őket. De a legelső élményem az volt, amikor a nagybátyám hozott egy Elvis kislemezt úgy 1958 körül. Tíz-tizenegy lehettem és a nagyobb srácok már rongylábaztak a sarkon. Nem értettem, miért teszik. Aztán amikor meghallottam Presley-t, minden világos lett. Meg kell említenem Pernye Andrást is, aki egy sorozatban addig számomra ismeretlen dolgokat mutatott be zongorán. A padtársammal, a Csermával már akkor elhatároztuk, hogy zenészek leszünk. Mogyorósi Laci és Lakatos „Bögöly” Béla is odajárt, aki akkor még dobos volt. Béla papája az egyik legjobb nagybőgős volt Budapesten, és Nyuszi bácsi, amikor szólt a She loves you, kapásból mondta a harmóniákat. Mai szemmel persze ez semmi, de akkor lenyűgöző volt. Pénzünk hangszerre nem volt, ezért magunk fabrikáltunk húsvágó deszkából, mi tekercseltük a pick up-okat, a zsinórt bedugtuk a Pacsirta rádióba, és zenéltünk. Így jött létre az első zenekar. Tizenöt éves voltam. Egy évet jártam a Széchenyi gimnáziumba és ott volt az első pesti bulim, egy osztályteremben. A lányok odavoltak értünk.

–Mindig vezető egyéniség volt?

–Igen. Ez abból adódik, hogy baszszusgitáros vagyok és énekes. A szóló alany én voltam, hozzám kellett igazodnia mindenkinek, ehhez pedig diktálni kell. Ha elég intelligensek a zenészek, ezt elfogadják. De ez így is csapatjáték.

–Voltak olyan zenésztársai, akikkel ma visszagondolva is ünnep volt együtt játszani?

–Az egész Syrius ilyen volt. Mindenki tisztelte a másikat. Aztán a Rákfogónál Szakcsi, Babos, Kőszegi. Ők már akkor olyan zenéket hallgattak, amiket mi még nem. Szakcsitól nagyon sokat tanultunk.

–Ma mindenki úgy emlékszik vissza a Syriusra, mint egy csodára. Akkor ebből mi volt érezhető?

–Tudtuk, hogy nagyon jók vagyunk. Olyan véleményt kaptunk Ausztráliából, ami ezt igazolta. Nem populáris, hanem minőségi zenét játszottunk egyetemi klubokban, ahová a „Beates magyar úr” soha nem férhetett volna be. A Bercsényi kollégiumba a Csavard fel a szőnyeget nem mehetett, csak mondjuk a Boschba, ami egészen más jellegű hely volt. A popzene és az, amit mi játszottunk élesen elkülönül. A popzene iparág. Nem arról szól, hogy előre vigye a muzsikát. Ha valaki felbukkan, és az beválik, akkor rengeteg hasonló dolgot próbálnak létrehozni, olcsóbb és drágább változatban is. És amikor kifacsarták, félre is állítják őket, mert már nem kellenek. A Syriust-lemezt, amikor tíz évvel később újra elővettem, akkor is jónak tartottam. Az világviszonylatban is páratlan volt.

–Külföldre ment, mennyire volt ez kényszerű távozás?

–Nagyon letargikus idők voltak. Akkor már jártunk Ausztráliában, és érezhettük, hogy van egy másik világ is. A korlátok mellett sokkal több volt ott a szabadság. Vannak ott is problémák, amiket csak akkor veszel észre, ha már tíz éve ott élsz, de ilyen mindenhol van. Itthon nem volt továbblépési lehetőség. Esetleg még valamelyik egyetemi klub, vagy Debrecen, de csak ennyi.

–Könnyen kezdett új életet? Hiszen itthon jónevű zenész volt, és kiment egy idegen környezetbe.

–A Syriusszal majdnem egy évig zenéltem már kint, tehát ismertem rengeteg zenészt. Legálisan mentem akkor ki, egy ottani zenekarba dolgozni. Ezt egyébként úgy sikerült elérnem, hogy az Interkoncert szervezőjének vettem egy magnósrádiót a kocsijába ajándékként. Ez számomra nem volt olyan megterhelő, csak egy gesztus, mintha valahová vendégségbe mennék, és vinnék egy csokor virágot. Valaki megsúgta, hogy ezzel előbbre vihetem az ügyemet. Különben valószínűleg szó sem lehetett volna a szerződésemről. Így meg mindjárt aláírtak mindent.

–Ez a világban máshol is szokás?

–Valamilyen formában igen. Ha egy használt autót akarsz venni és jóban vagy a főnökkel, meghívod ebédre. Mindjárt nagyobb esélyed van arra, hogy jobb kocsihoz jutsz. Tehát egy kis segítség nem árt.

–Milyen a helyzete Ausztráliában? Kis hal a nagy vízben, vagy...

–Ausztrália lélekszámra nem sokkal nagyobb, mint Magyarország, de nagyon nagyok a távolságok. Én Sidneyben élek, ami kis víz és ott én nagy hal vagyok. Egyedi dolgokat csinálok, jól eléldegélek, ki sem kell mozdulnom. Van elég munkám: zenei rendezés, hangszerelés. A helyzetem hasonló lehet ott, mint a Tátrainak itthon.

–Nem vágyik az Egyesült Államokba?

–Nem. Az az alapvető hozzállásuk, hogy én vagyok a legjobb, az tőlem idegen. A legjobb dolog a régi rabszolgáktól jött, az pedig a zene. Persze van sok jó haverom onnan is.

–Honnan könnyebb meghódítani a világot?

–Amerikából, mert nagyon nagy a piac, és az üzleti formák nagyon jól kialakultak már. De Van Morrison mondta egyszer, hogy a zene az spirituális, lelki dolog, ám a zeneiparnak nincs lelke.

– Évente egyszer-kétszer hazalátogat. Ez nosztalgia, vagy a pályájának fontos állomása?

– Én nem nosztalgiából zenélek, hanem mert szeretek zenélni. A pályámnak ez ugyan nem volt jelentős része, de nagyon sok barátom van itthon, akit mindig jó látni.

–Merre járt a világban zenészként?

–Túráztunk Európában és az Államokban is többször. A Közel-Keleten időnként, Új-Zélandon és természetesen Ausztráliában, de ott nem többet, mint egy-két hetet.

–Számon tartják a világon, rajta van valamelyik toplistán?

–Figyeljen ide, a zene nem erről szól. A golfban, vagy az autóversenyben van első, második, harmadik. Ott meg lehet mondani, hogy én ötvenmilliót keresek, te negyvennyolcat. Valószínűleg keresetben a béka segge alatt vagyok. De ez nem számít. A szakmai listákat ki gyártja? Találkoztam olyan világhírű szaxofonossal, aki panaszkodott, hogy három hónapja van már New Yorkban, és nincs munkája, nem tudja fizetni a számláit. El kellett mennie Európába, hogy anyagilag rendbe tegye magát. Azt hiszem az újságírók azokat szavazzák az első helyekre, akiken már elég jól kerestek. Ezek ugyanúgy hamis dolgok, minthogy melyik a legjobb rádió. Nem hiszek bennük.

–Újra összeállt a Syrius, de ugyanakkor egy új zenekarral is játszik, amelyben Tátrai Tibor a gitáros. Melyik a fontosabb?

–Én mindig előre nézek. Készítettünk egy új lemezt. Ez a jövő, az előre lépés.

Huszti Zoltán (Forrás:Népszabadság)

2001. november 7.



Click to Visit


FÓRUMOK

The White Stripes
Superbutt
Linkin Park
Heaven Street Seven
Placebo
Limp Bizkit
Darren Hayes
Blue
P!nk
A legjobb klubok
Eminem
50 Cent
Snoop Dogg
Sub Bass Monster