Bon Jovi: Maffiozó szerepre vágyik

- A Bon Jovi albumának dalait először az olasz közönség hallhatta élőben. Járt már valaha azon a vidéken, ahonnan a dédapja származik?

- Három éve látogattam először oda. Folytattam egy kis magánnyomozást, és kiderült, hogy az őseim, a Bongiovik egy szicíliai halászfaluban éltek. Szóval, nekivágtam az útnak, és az első táblán, amit az autópályán észrevettem, a Bongiovi Ceramica cég reklámja díszelgett. Nem semmi érzés volt! Az egész sziget tele van a rokonaimmal, mindenki úgy néz ki, mint az amerikai unokatestvéreim. De a nyomok sajnos elég elmosódottak. Száz év alatt ijesztően amerikaiakká váltunk.

- Mennyi olasz maradt meg önben?

- Nagyapám halála után a család szép lassan elfelejtett olaszul beszélni. Csak néhány hagyomány maradt meg.

- Például?

- Az étkezés nagyon fontos. Szinte egy szertartás. És a családi összetartás. A rokonok arcon csókolják egymást a találkozókon, és az összes esküvőn kötelező a jelenlét, bármilyen távol is tartják.

- Ez sok mindent megmagyaráz. Húsz éve él együtt a feleségével, a zenekarát úgy irányítgatja, mint egy régimódi családfő. Mintha két évtizede semmi sem változott volna. Új albumuk hangzásvilága a régi lemezekét idézi. Soha nem érez késztetést arra, hogy változtasson a dolgokon?

- Nem akarok változtatni. A zenénk magától is fejlődik. A dalok, amelyeket az új albumra írtam, tíz éve még nem sikerültek volna ilyenekre. Az ember csak tapasztalatok után léphet érett korba. Az album megfelel a kor követelményeinek, mégis bon jovisan szól. Nekem ennyi elég.

- Az egyik német tévécsatorna a foci EB himnuszává avatta It's My Life című dalukat. Meglepő választás, ha arra gondolunk, hogy a labdarúgás alig néhány embert érdekel Amerikában. Látott már egyáltalán focimeccset?

- Láttam, de csak a tévében, és valóban nem vagyok fociőrült. Még a szabályokat sem ismerem. Amikor iskolába jártam, még csak nem is hallottunk erről a sportágról. Minden a kosárlabda, a baseball és az amerikai foci körül forgott.

- Mond valamit önnek az a név, hogy Lothar Matthäus?

- Az égvilágon semmit.

- Lehetséges, hogy Európában jobban értékelik a zenéjét, mint a szülőhazájában? Itt jobban fogy az albumuk, mint az Egyesült Államokban.

- Ez így van. Amerika most a Hip Hopról meg a grunge-rockról szól. Ott különcnek számítok a brit-pop mániámmal, kedvenc zenekaraimat, mint a Blur vagy a Pulp, alig ismerik. De azért a Bon Jovi bármikor meg tudná tölteni a legnagyobb New York-i stadiont, akár három egymást követő estén is.

- Korábban a kritikusok egymással versengve döngölték agyagba a Bon Jovi lemezeit. Változott valamit a helyzet?

- Kissé lehiggadtak a kedélyek. Valóban sok mindent le kellett nyelnünk, de a bandák, amelyekkel együtt nőttünk fel, ma már sehol sincsenek. A Guns N' Roses, vagy bárminek is nevezzék magukat, teljesen felszívódtak. Csak mi éltük túl.

- Gyakran beszél arról, hogy gyerekkorában Bob Dylant és Van Morrisont hallgatott. Hogy lehet az, hogy nyoma sincs a kedvenceknek a zenéjében?

- Ma is ők a legnagyobb hősök a szememben, de azért nem kell másolni a zenéjüket. Emellett azért érezhető a hatásuk, főleg a dalszövegek minőségén. Mindig nagy súlyt fektettem arra, hogy a dalok történeteket meséljenek el.

- Például?

- Például az egyik korai sikerszámunk, a Runaway. Egy lányról szól, aki lelép otthonról, egy New York-i buszpályaudvaron lézeng, és közben átgondolja az életét. Az ilyen jellegű dalszövegekért Dylan és társai a felelősek.

- Érzékenysége ellenére sokáig egy klasszikus Rock'n'Roll-életformát követett. Lerombolt hotelszobák, sorozatos botrányok, nők minden mennyiségben.

- Az egész programot megvalósítottuk, az összes klisével együtt. Fiatal éveink ennek jegyébe teltek, és be kell valljam: csodálatos évek voltak. De majd ha valaki a karrieremre, az életemre visszatekint, mindenekelőtt a munkám lesz az, amire emlékezni fog.

- A legtöbben ma is a hajviseletükre emlékeznek. A nyolcvanas évekbeli frizurájukat sokan csak Heavy Metal-uszkárnak nevezték.

- Ez nem egy tudatos döntés volt a részünkről, hogy mostantól kezdve így hordjuk a hajunkat, és akkor majd sztárok leszünk. Hülyeség. Akkoriban minden srác úgy nézett ki New Jersey-ben, mint mi. Mindennapos dolog volt, nem pedig egy zseniális marketing-húzás.

- Mégis nehezen viselte az önről szóló vicceket. Igaz, hogy néha a külsejét is a pokolba kívánta?

- Azért ennyire nem volt súlyos a helyzet. De könnyű se. Amikor először kerültünk a Rolling Stone címlapjára, az újságírónő kizárólag a hajamról és a külsőmről akart társalogni. Pedig nekem abban a pillanatban életem álma vált valóra. Egy olyan álom, amelynek megvalósulására minden zenész vágyik. Arra gondoltam, sikerült egy olyan klasszikus dolgot összehoznunk, mint a Thriller, a Like a Virgin vagy a Born in the USA. Közben a lány kizárólag a hajmosási szokásaimról faggatott. Majdnem belepusztultam. Ma már csak nevetek az egészen. Bob Dylan később elmondta, hogy nagyon bejött neki a Wanted Dead or Alive című számunk, Bruce Springsteen pedig feldolgozta a Livin' on a Prayert.

- Azért próbálkozik Hollywoodban, mert zenészként már mindent elért?

- Tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetem az egészet. 1990-ben felkértek, hogy írjak filmzenét A vadnyugat fiai második részéhez. Ami aztán kasszasiker lett. Még Oscarra is jelöltek, és mire észbe kaptam, már a mozivásznon landoltam. Egy újabb álom vált valóra.

- Kezdőként mi volt a legnagyobb baklövés, amit elkövetett?

- Első szerepemet a Holdfény és Valentinóban kaptam. A forgatás első napján a rendező legalább százszor felvetetett velem egy jelenetet, a végén már arra gondoltam, sohasem lesz vége a napnak. Odaszóltam neki: bocs, hogy lerombolom a filmedet. Felajánlottam, hogy fedezem a késés költségeit. Mire visszakérdezett: még sohasem forgatott? Tudja, minden jelenetet többször szoktunk felvenni.

- Egészen mostanáig csak kis költségvetésű, független filmekben láthattuk. Most viszont itt van egy igazi megaprodukció, az U-571 című világháborús film. Miért nem rögtön ilyen mozikkal kezdett?

- Nálam a minőség és a jó párpeszéd a legfontosabb. A kommersz sikerfilmek a legkevésbé sem érdekelnek. Persze, előfordul, hogy megnézek olyan filmeket, mint a Godzilla vagy a Wild Wild West, és közben arra gondolok, mennyire gyűlölöm a menedzseremet, amiért nem szerzet nekem szerepet ezekben. Mikor azonban kilépek a moziból, semmi más nem jut az eszembe, csak az, hogy hálásnak kell lennem, amiért lebeszéltek arról, hogy részt vegyek ilyen szemetekben.

- Még mindig New Jersey-ben él?

- Természetesen. Harminc percnyire attól a háztól, amelyben felnőttem. New jJersey az otthonom. Csak húsz percnyi autóút Manhattantől, és mégis, egészen más világ. Megvan az összes előnye, ami csak egy elővárosnak lehet: strandok, farmok, lovak - és még Manhattan is ott van a sarkon.

- Amióta a New Jersey-ben játszódó Maffiózók (The Sopranos) című sorozat minden nézettségi rekordot megdöntött, a lakóhelye igen nagy népszerűségnek örvend. Szívesen szerepelne a sorozatban?

- Tökéletes lenne. A sorozat helybéliekről szól, és rengetegszer felbukkan benne a Bon Jovi név. Én Bon Jovi vagyok, és New Jersey-ben élek. ez lenne életem nagy szerepe.

2000. augusztus 6.