„Ülj le mellém, valamit mondok…”

Magyarország legsikeresebb rock-zenekara a Tankcsapda. Ez tény, hisz 13 éve igazolja őket a közönség. 2001-ben az Agyarország után a Tankológia címet viselő válogatáslemez is bearanyozódott. A fiúk idén újra turnézni indultak a tavalyi sikerek után, így azok is kitombolhatják magukat, akik legutóbb kimaradtak a Tankcsapda sűrű programjából. Többek között erről beszélgettem a zenekar frontemberével, Lukács Lacival a bajai koncert előtt.

Tavaly elég sűrű volt a koncertprogramotok, akárcsak most. Magatok vagy a közönség miatt indultatok ilyen rövid szünet után megint útnak?

Végső soron mindkettő. Nekünk szükségünk van a zenélésre. A közönség pedig szeret minket, s persze mi is őket. Igyekszünk a lehető legtöbb olyan helyre eljutni, ahol a Tankcsapdára kíváncsiak az emberek. S ha sok ilyen város van, már pedig szerencsére sok van, akkor ilyen sűrű lesz a program.

Gondolom ez a feszített tempó miatt a koncertélet teljesen különbözik a hétköznapitól…

Igen, persze.

Hogy bírjátok egymást elviselni ennyi időn keresztül?

Hát… (nevetés) Nem azt mondom, hogy nincsenek időnként ellentétek, de több éve dolgozunk együtt, s ismerjük egymás kisebb-nagyobb hülyeségeit. Mindenki toleráns, s ezeket el tudja viselni a másiktól. Oda-vissza működik a dolog, tehát nincsen semmi gond.

Van esetleg valami kirívó eset?

Nem szoktunk pofozkodni… (nevetés)

Koncert előtt babonásak vagytok? Jellemző, hogy valaki idegesebb vagy ez már rutin?

13 éves lesz a zenekar. Nem kezdünk el idegeskedni buli előtt, hogy „Jaj Istenem, a második szám refrénjét el ne rontsam!”. Olyasfajta babona, hogy például háromszor körbeforgunk a saját tengelyünk körül, mert attól jobb lesz, nincs. Egymás kezét össze szoktuk csapni koncert előtt, de ez nem babona, hanem inkább ilyen kis bíztatás, hogy ’menni fog’.

Régen is ilyen könnyen álltatok ki a színpadra?

Most mondhatnám, hogy régebben sokat idegeskedtünk, de nem. Mindig ilyen természetes volt a dolog. Ha minden rendben van a helyszínen, jó az öltöző, a színpad; tehát megfelelőek a körülmények, akkor nincs miért aggódnunk zenei szempontból sem. Ez régen is így működött. Ebben a zenekarban mindig olyan emberek zenéltek, akik azért álltak színpadra, mert szerették. Ha neked van valami hobbid, ha szeretsz valamit csinálni, akkor az nem okoz neked gondot, nem idegeskedsz miatta.

A tagcserékkel megváltozott a Tankcsapda?

Nem változott. A zenekar lényege ugyanaz. Igaz, hogy én vagyok az egyetlen, aki a kezdetektől a Tankcsapdában van. Cseresznye mondjuk most már 10 éve van mellettem, olyan mintha mindig is tag lett volna. Ha valaki nem tudta már azzal a fajta energiával csinálni a dolgot, amit a zenekar megkívánt; akkor annak mennie kellett. Persze ez nem egyik napról a másikra történt, hanem folyamatok voltak. Egyik tagcsere sem volt könnyű. Utólag visszatekintve azonban azt kell mondanom, hogy mindegyik szükséges volt, s inkább erősítette a zenekart, mint gyengítette.

Ez az erősödés a szövegírásban is megfigyelhető? Hogyan szoktál írni?

Most is olyan, mint rég. Épp’ annyira könnyű, mint amennyire nehéz. Nincs bevett recept erre. Van amikor a zene és a szöveg egyszerre születik meg, van hogy külön-külön. Ez teljesen változó. Azt gondolom, hogy szöveget írni nem lehet megtanulni. Valami vagy kijön az emberből, vagy nem. Ez egyfajta tehetség, adottság.

Ha a zenekar nem is, a közönség változott az évek során?

Összetételét tekintve nem változott a közönség. A réteg, aki régen szerette a Tankcsapdát, az ma is megvan. Sőt, azt hiszem sokkal szélesebb, mint évekkel ezelőtt volt. Az emberek persze változtak, hisz 13 év alatt felnőtt egy generáció. Aki mondjuk ezelőtt 10 évvel 25 évesen ott ugrált az első sorban, az lehet, hogy ma már családapa vagy családanya, s nem jár koncertre. De ez igaz fordítva is.

Hígult valamennyire ez a hallgatóság? Sokan beszélnek mostanában arról, hogy a rockzene divattá vált.

Engem ez a kérdés egyáltalán nem érdekel. Ha valaki kíváncsi a Tankcsapdára, eljön a koncertre, akkor engem nem érdekel, hogy hosszú haja van vagy rövid; vagy rock, rave, techno vagy pop rajongó. Nekem ezzel nem kell foglalkoznom. Arra koncentrálok, hogy a legjobbat adjam magamból. Szerintem másnak sem kellene azzal foglalkozni, hogy aki eljön a koncertre, s meghallgat minket, az egyébként Iron Maiden pólós vagy sem.

Ha már a közönségnél tartunk. Hallottam, hogy egy turnéfilmmel készültök meglepni a rajongóitokat.

Szeretnénk, ha ősszel megjelenne egy videókazetta. Nagyon régóta adósok vagyunk a közönségünknek ezzel. Szeretnénk olyan filmet készíteni, ami bemutatja, hogy milyen a buli előtti, utáni élet. Kezdve a busztól, a szállodán keresztül a hangbeállásig, mindenből lesz rajta egy kicsi. Szerintem rengeteg ember van, akinek nincs erről az egészről elképzelése, vagy ha van, az hamis. Mi szeretnénk, ha a rajongók látnák, miként is működik a Tankcsapda, amikor úton van. A koncertek után pedig szeretnénk egy új lemezt felvenni. Rengeteg tervünk van már most, szövegek, dalok. Kérdés persze, hogy mennyi energiánk lesz a turné után, de legkésőbb jövő őszre biztosan elkészül az új album.

Koncertezés közben nagyobb az inspiráció? A közös zenélés segít a dalírásban ilyenkor?

Turné közben nem igazán szoktunk új dalokkal foglalkozni. Persze, ha van valami ötlet, akkor azt rögzítjük, de nem ez a jellemző. A koncertek alatt azzal foglalkozunk, hogy jó legyen a hangzás, s minden dal úgy szólaljon meg, ahogy kell.

Akkor ez nektek is inkább kikapcsolódás.

A dalírás, stúdiózás is kikapcsolódás. Ha az ember sokat turnézik, akkor azt „unja”; amikor stúdiózik, akkor meg azt. Tehát mindkettő ugyanolyan öröm és kikapcsolódás. Nagyon szeretek dalt írni. Szokták kérdezni, hogy melyik a kedvencem közülük. Mindig az, amelyiket épp’ akkor írtam. Amint megjelenik egy albumon, elkezdi élni a saját életét. Attól kezdve nekünk csak az a dolgunk, hogy időnként eljátsszuk; mint például most is.

Ujvári Barbara

2002. február 28.