Nők, angyalok, szerelem és füldugó

Valaki gondolatban szobrot állít neki, s van olyan is, aki legszívesebben egy hatalmas kalapáccsal épp ezt a szobrot verné szét. Na és persze e két szélsőség között rengeteg árnyalat található, mely mind-mind a magyar könnyűzene egyik legmeghatározóbb egyéniségéhez, Ákoshoz kapcsolódik. Hogy valójában melyik értékítélet a helyes, azt csak ő tudja.

Egyszer megkérdezték tőled, mit tennél, ha minden hatalmadban állna. A válasz az volt, hogy hiszen hatalmadban áll minden, mert verset írsz. Ennek a „hatalomnak” mi a célja?

Nem tudom. Valószínűleg maga a vers. Aki ír, az csak eszköz, a céljáról mit sem tud. S szerintem ez nagyon rendben van így. A gépkocsi alkatrésze sem tudja, hogy hova jut el az egész szerkezetben. Azt sem tudja, hogy eljut-e egyáltalán valahova.

Akkor te „csak” írod a verseket, s a többi nem a te dolgod? De felelősséget azért érzel, ugye?

Talán furcsa ez így elsőre, de a hallgatóságomért nem. Mindenki magáért felel. Az írásért, a feladatomért érzek felelősséget: nekem ez lett a dolgom, igyekszem tisztességgel csinálni.

A szavaid befolyásoló erejét mennyire érzed?

Tudomásom van róla, de nem érint. Ahhoz, hogy az én „munkámhoz” hogy viszonyul valaki, majdnem semmi közöm.

Általában innen szoktak jönni a félreértések?

Valóban, sok félreértés születhet, míg egy kreatív munka eljut a közönséghez. A befogadás ugyanis nem az alkotón, hanem a befogadón múlik. De mire gondolsz?

Például a nagyképűségre, amit veled kapcsolatban sokan hangoztatnak.

Gondolom, eredetileg azt hívják nagyképűnek, aki állandóan – vélt vagy valós – érdemeire hivatkozik. Én soha nem szoktam az érdemeimre hivatkozni. Ma, a divatos bizonytalankodás korában ezt a szót általában fiatal, tapasztalatlan emberek használják, s a határozottságot azonosítják vele. A legutóbb a honlapom vendégkönyvében tette szóvá valaki, hogy egy interjúban azt mertem mondani, hogy jól beszélek angolul. A beíró szerint ez nagyképűség. Tízből kilencszer ez a vélemény határozatlan, kiforratlan személyekben fogalmazódik meg, akik így védekeznek a határozott és kialakult személyek megnyilatkozása ellen.

Ha már az angol nyelvet említed…

De vannak velem kapcsolatban túlzó pozitív félreértések is, amelyek hasonló mértékűek. Vannak emberek, akik sokkal szebbnek és jobbnak gondolnak, mint amilyen vagyok, s persze vannak, akik sokkal rosszabbnak és gonoszabbnak is olykor. Ezt persze közszereplőként vállalni kell. Majdnem lehetetlen, hogy a médiumokban megjelenő embert olyannak lássuk, amilyen valójában.

Az angol szövegekre akkor is visszatérek kicsit. Az új lemezeden, a Vertigo-n engem leginkább a Ne fájjon többé angol változata (Perfect Love) fogott meg a szövege miatt. Visszatérő nálad, hogy a könnyűvérű nőkről írsz.

Szeretem a nőket, biztos ez az oka.

A szövegek saját tapasztalatból táplálkoznak?

Úgy gondolom, minden, amit az ember ír – s ez az alkotó emberre általánosságban vonatkozik – személyes ihletésű. Szeretem a nőket, de ez minden férfinél általános tünet egyébként. Nem konkrét, személyes élmény ihlette a dalt, igazából nem is tudom, miből lesz egy ilyen szöveg. Elkezdem, s egymást hívják a sorok. Azt megfigyeltem már az angol változatoknál, hogy sokkal könnyedebben, felszabadultabban ír az ember…

Ez miért van? Azért, mert kevesebben értik meg?

Ez biztosan benne van, meg az is, hogy maga a feladat is játékosabb, mert kész dalok angolításáról van szó. Általában is igyekszem ellenőrizni magamat, de a magyar szövegeknél patikamérleggel mér az ember: nem szeretnék pontatlan lenni az érzéseimmel. Könnyű rágörcsölni a dologra. Ehhez képest angolul írni játék.

Lehet akkor egy ilyen dal forrása az, hogy elmegy melletted egy nő?

Persze. Az első szólólemezem angol nyelvű dala, a Girl in the Café például így született. Ültem egy kávézó teraszán, s volt ott egy szőke, debella, endékás turistanő. Se a szőkét, se a debellát nem szeretem, de úgy nézett rám ez a nő, hogy írtam belőle egy dalt. Nem kell lejátszódnia mindennek ahhoz, hogy a mindenről lehessen írni. Ez a képzelet csodája. Ha például Márquez mindazt megélte volna, amit leírt, akkor legalább a hétszázadik életét élné. Ül egy nő és néz, vagy nem néz: ebből egy jó regényíró – én sajnos nem vagyok az – egy egész könyvet ír. Nekünk, ügyetlenebbeknek jó esetben egy dalra futja.

A szövegeidben, verseidben a nők mellett a másik visszatérő motívum az angyal.

Tulajdonképpen ez van a legtöbb dalom középpontjában. Ez a kedvenc szavam, nem tudok menekülni előle, de nem is akarok. Sokszor hallom kritikaként, hogy nálam mindig ugyanarról van szó: az ember szárnyatlan angyalként lepottyant valahová, ahova nem is akart érkezni. Ez sok dalomban benne van az Idelenn idegentől kezdve az Ismerj fel-ig. Ez az alapélmény végig fog kísérni egész életemben. Aki unja, az már rég más előadókat hallgat úgyis. Központi elem, de nem kerestem, rám talált, nem tehetek róla. Az emberi lét az isteni létet modellezi: minden kreativitás a teremtést próbálja utánozni. Az is egy regény részlete, hogy mi ketten itt ülünk, csak ezt a legnagyobb alkotó írja. Az angyal köztes állapot, közvetítő az emberi és az isteni lét között.

Ez kapcsolódik a nőkhöz…?

Hát hogyne. Voltak nők az életemben, akik angyalszerű lények voltak.

De gondolom van is…

Tündéreim vannak, angyalaim nincsenek. Az angyal inkább nemtelen lény, a tündér nőnemű. Hogy én vagyok-e valakinek angyala, az lehet kérdés. Én szeretném hinni, hogy igen.

Ha jól tippelek, két tündéred is van.

A mindenit, ez ám a bulváros fordulat! Kéthónapos kislányom tündér, a szó köznapi értelme szerint. Rendkívül élénk, értelmes tekintettel néz a világra, olykor az apjára is, de ha kikerülök a látómezőből, akkor ugyanolyan érdeklődő tekintettel néz a csupasz falra is. Ebből is következik, hogy természetesen az én lányom a legszebb, legokosabb nő a világon. A feleségemmel holtversenyben.

Az alkotásban mennyire befolyásol a család, az otthon?

Hát, nehéz egyeztetni a kettőt.

Ilyenkor mit szoktál csinálni?

Igyekszem elbújni. Az a szerencse ért, hogy van egy saját stúdióm, ahova el tudok vonulni. Ez persze nem azt jelenti, hogy például a fiam időnként ne tudna bejönni megnézni, hogy apa mit csinál, vagy elújságolni, hogy a cica megint a teraszra pisilt. Ha dolgozom, nehéz velem cseverészni, annyi szent. Feleségem, Krisztina ismeri már a szent őrületet, amely ilyenkor úrrá lesz rajtam. Mint az indiánok a bolondokat, tisztelettel vegyes szánalommal kerül engem, mikor látja a szememen ezt a lázas állapotot. Ez rendkívül sok, vicces praktikuskodásba fulladó helyzetet eredményez. Majd egyszer valami vígjátékban fogom megörökíteni ezeket. A szerelem az egyetlen tüzelőanyaga a versírásnak. Anélkül üresebb és rosszabb verseket ír az ember. Na most szerelmesnek lenni két gyerekkel és stabil érzelmi házassággal igen nehéz. Úgyhogy a helyzetem nem könnyű, de ez egyáltalán nem baj. Szeretek megküzdeni azért, ami vagyok. Nem szeretem az eleve elutasítást és az eleve elfogadást. Saját rajongóimat is szoktam buzdítani, hogy legyenek válogatósak, velem és mással kapcsolatban is. Ne pozitív vagy negatív előítéletekre, hanem csakis a saját megérzéseikre hagyatkozzanak.

S milyen az, amikor Ákos szerelmes?

Te milyen vagy, amikor szerelmes vagy?

Hát…

Ugye milyen nehéz? Vannak, akik a szerelmet különleges állapotként élik meg. Én akkor kerülök a normál állapotomba. Egyébként meg kissé balfék vagyok, tengek-lengek, mint bármelyik másik ember. Ha valamiért van értelme élni, akkor az a szerelem pillanata. S ha nem csak egy pillanat, annál jobb. Ilyenkor nem érdekel semmi. Mindenre képes vagy. Ennyi a szerelem.

Akkor ezt állandóan keresed is…

Keresem, de nem állandóan, s végképp nem minden áron. A szerelemre való képesség összefügg az önbutításra való hajlammal, ez pedig az emberből idővel kikopik. A szerelem sajátos vakság. Ráadásul ha az ember pár keserű meg édes tapasztalaton már túl van, egyre nehezebben lesz szerelmes. A teremtés minden férfit minden nővel kompatibilissá tesz, fizikai és érzelmi szempontból egyaránt. Az ember gyakorlatilag bárkivel szerelembe tud esni, de mégsem bárkire vágyunk: nekünk „az a valaki” kell. Az egyetlen. Azonnal. A szerelem egyszerre önfeladás és nagy önzés is. A szeretet magasabb rendű érzés, sokkal kevésbé heves, sokkal tartósabb, sokkal elnézőbb, sokkal türelmesebb viszonyrendszer. A skála két szélén álló érzés könnyen átcsúszik egymásba: a szerelemből nagyon könnyen és gyakran lesz gyűlölet. A szeretetből soha.

S Krisztina hogy tolerálja, amikor szerelmes vagy?

Nincs könnyű dolga. Egy író emberrel él, aki popsztár is, s százmillió kísértésnek van kitéve, amelynek ugyan mikronyi töredékével sem foglalkozik, de ha mégis, akkor bezsong. Lelkiismeretes ember vagyok, aki persze vívódik eközben rendesen, de nem tagadja meg magát. Féltéssel, asszonyi okossággal tolerálja, szörnyű szenvedések árán.

A Hűségen szereplő Asszony című dal neki szól. Ezt nem játszottad élőben sosem… akár csak az Ikonon hallható Játsszuk el-t, amely Marcinak íródott. Miért? A személyesség miatt?

Ezek nem koncertdalok, legalábbis a lemezen szereplő formában biztosan nem. Az említett két szerzemény valamelyikét át fogjuk dolgozni az élő előadáshoz. Sok veszélyesen kitárulkozó dalt játszunk, az említettek nem a személyesség miatt maradtak ki eddig a programból.

A Keresem az utam is ilyesmi…

Igen, de bulin ebből is a lánctalpas verziót játsszuk. Egy szál akusztikus gitárral és csellóval, ahogy az Arany Zsiráf díjkiosztóján adtuk elő, rock-koncerten meghalna szegény.

Az új zenei irány miatt lett tagcsere, fiatalítás a csapatban?

A fiatalításnak más oka van: Madarász Gábor kiszállt a zenekarból. Hihetetlenül jó gitáros, nagyon jó barátom, barátságban is váltunk el, ami szerintem ritka. Már nem érezte magáénak a dolgot. A közönség számára lehet, hogy nem hallatszott, de a zenekarnak ez az élete, így egymás kis rezdüléseiből is értünk. Madi annak ellenére, hogy már nem tagja a bandának, játszik a készülő új lemezen is, és mindenben segíti utódját, Kékkői Zalánt. Zalán fiatalabb, tapasztalatlanabb, de kiváló gitáros, nagyon lelkes, alig várja, hogy találkozhasson a közönséggel. Az új dobos, a 24 éves Bánfalvi Sándor elképesztő pali, szigorú, pontos. Észvesztően hangosan dobol. Rendkívül intenzív kéthónapos próbaidőszak van mögöttünk. Úgy próbálunk, hogy füldugó van a fülünkben, ezen van a zárt fejhallgató, de dobot nem kér senki a fülébe, mert azt halljuk így is. Ez, azt hiszem, mindent elárul. Régi társaim, Lepe és Samu a zenekar alapemberei maradtak, tehát lényegi változás nem lesz a koncerthangzásban, inkább apró formai módosításokra lehet számítani. Az új lemezről annyit mondanék – finoman riasztva a lemezvásárlók egyre fogyó tömegeit –, hogy eddig az Ideális popsztár hangvétele szélsőértéknek számított, most ez lesz a közepe. Radikálisnak ígérkezik az új lemez. Annak, aki volt már Ákos-koncerten, eddig sem volt kérdés, hogy mi rockzenekar vagyunk-e. Ez tovább fog egyértelműsödni az idei turné során, hogy finoman fogalmazzak. Az új zenekarral vadonatúj műsort játszunk. Több régi dalt visszaemeltünk abba a programba, amelynek gerincét továbbra is a tavalyi Hűség-turné műsora adja, s két új szerzeményt is játszunk az őszre tervezett lemezről. Füldugót, napszemüveget, idegnyugtatót mindenki hozzon magával. Én szóltam!

Ujvári Barbara

2002. augusztus 5.