Az új világ fővárosának pizzafutára

A Pizzás

„Pizzás minden idők pizzafutára. Óceán övezte Fantáziavárosban él, és 1968-as Mustangján gördül a pizzákkal. A PIZZÁS 12 rendelés és kiszállítás története. Hősünk útjai során ismerkedhetünk meg többek között Ezoo Terikével, Sulf úrral, Fusival, Pléhboyjal, Pontos úrral és a Mesterrel, valamint a Kutyás hölggyel. Belecsöppenünk egy nyár közepi szilveszteri buliba, majd az Óceánban hűsölhetünk. Közben a pizzériában – az Ott, ahol te pizzázóban – szövődnek az érzelmi szálak…”

Meglehetősen összekeveredtek a dolgok manapság a magyar filmkultúrában, persze ez minden bizonnyal folyamodványa a kulturális zavarnak, a magyar tradíciók és a nyugati „bulvár-erőszak” elegyének, mely fölött elszállnak a szavak, és ember legyen a talpán, aki eligazodik ezen a katyvaszon.

Nos, úgy tűnik, van ilyen ember, nem is egy. Rögtön kiemelném a szürke tömegből Balogh György filmrendezőt, aki a föntebb említett film rendezője, és áttételesen mentora.

Hogy miért ilyen bevezetőt olvashat a tisztelt olvasó? Azért, mert egyre inkább egyensúlyváltás következik be az „új magyar film” égiszén, és egyre inkább követendő tendencia lett, hogy vagy nagyon mély, szinte szociológiailag és pszichológiailag követhetetlen, töménytelen mennyiségű elvont asszociációval átszőtt cselekményt álmodik a rendező celluloidra, vagy pedig Andrew Vajna nyomdokain csúcs-produceri munkával és profi összetevőkkel (legjobb technika, minőségi nyersanyag, méregdrága díszletek, hatalmas gázsik) készítenek filmet, de a kettő között valahol elvész az igazi tehetség és a „kamerával láttatás” zsenialitása.

Balogh György valahol a kettő között helyezkedik el (hasonlatosan mondjuk Nimród Antalhoz), és nem volt szívbajos, amikor a forgatókönyvet végigolvasván hátradőlt a székben, és azt mondta magában, hogy „most valami különleges jön, valami olyan, amitől az öreg nénikék kiejtik a kezükből a kenyérdarabkákat, amit egyébként a galamboknak szántak, a lányoknak pedig meg lehet magyarázni, hogy ezt ruhátlanul kell megnézni…”

De tegyük félre a tréfát, és másszunk bele a témába komolyan.

A 2000 őszén forgatott film alaphelyzetben egyfajta lebegő, nem kategorizált helyszínekre tervezett cinikus fantázia, melynek a valószerűségét az ügyes (de nem „becsapós”) kameramunka adja meg, mindazonáltal az idő (a rövidségével) és a tér (állandó váltakozásával) kontinuitásának korrekt játéka egyszerűen elhiteti, hogy mindez létezik.

A Pizzás, mint a bevezetőben olvashattuk (amely a sajtó részére készített összeállítás egy rövid része) egy pizzaszállító, de tulajdonképpen a modern (és persze kommercializálódó) világ egyik túlélő hőse, aki nem tesz mást, mint sodródik az eseményekkel, minden helyzetben van valamilyen frappáns véleménye, vagy hozzászólása. Igazi „túlélő”, nem több, mint Csiszár Jenő a Vakvagányokban, csak talán több rejtett érzelmi movációt valósít meg.

A sztori viszonylag egyszerű: pizzéria, személyiségzavaros és erotomán főnökkel, aki a fogyasztói társadalom kiszolgálója, eredeti figura. A legfontosabb: 36 perc alatt bárhova kiszállítani a pizzákat, hiszen „cégük démoni módon fejlődik”…

A Pizzás (Kovács-K. András) és Putto (Bernáth Dénes) pedig egymással versenyezve száguldoznak egy Ford és egy Volga segítségével szerte e világban. A fantázia világot szimbolizálván forgattak Budapesten és Los Angelesben, a vágó (Major Klára) pedig ügyesen, lendületesen, bár néha talán kissé elkapkodottan vágta össze a jeleneteket.

Az operatőri munka (Forgács Gábor) viszont igen figyelemreméltó; több, mint sima asszisztáció a dramaturgiához. A kamera (kamerák) időközönként önálló életet élnek, egyik pillanatról a másikra lesz statikus összetevőből a legfontosabb alkotórész az objektív: a színészi játék és az indulatok csúszós talaján az egyik legbiztosabb pont.

Mindazonáltal meglehetősen eredeti módon tart Balogh György görbe tükröt az átalakuló (vagy talán már átalakult) magyar fogyasztói társadalom „áldozatai” ( a balga, minden igényében kiszolgált és kiszolgáltatott kispolgári réteg) elé: Csisztu Zsuzsa (orgánumának abszolút megfelelő módon) adja elő, és rágja bele a szánkba a legjobb, legoptimálisabb és legtökéletesebb pizzaduplázó gépet… Zseniális húzás a rendezőtől, ugyanis kitűnően oldja a nézőben lévő feszültséget, amelyet exponenciálisan növel a Balogh György a történet tulajdonképpeni lineáris felépítésével, és bizony szükség volt az ilyen vidám „műfogásokra”.

Hozzáadódik mindehhez a szellemes dialógusok sora, melyek néha roppant ötletesek, néha fárasztóan elgondolkodtatóak, de az biztos, hogy a ritmikus vágástechnikának köszönhetően a lendületes svenkek alá iszonyúan pontosan vannak odatéve a „beszólások”.

A Pizzás tulajdonképpen ebben a bolond világban egy kifinomult, és persze bonyolult szerelmi história, mentes az erőszaktól, a patakokban ömlő vértől, és a nyomasztóan durva képektől.

Celluloidra készített mozgó képregény, és ha megpróbáljuk kis nemzetünk történelmének szemszögéből tekinteni, akkor a szürrealizmus és a víg végjáték (vagy véges vígjáték) szellemes és meghökkentő keverékének hangulati leképezése.

A film zenéjét a magyar könnyűzenei „mainstream” érdekesebb, lassan egy kalap alá tartozó zenekarai „adták össze”: Neo, Sub Bass Monster, Quimby, a Publo Hunny, Dopeman, a Nyers, és még sokan mások.

A zenei rendező Czutor Zoltán (Nyers) volt, aki kitűnő ízléssel és megfelelő absztrahálással választotta ki a muzsikákat, nem beszélve arról, hogy a Nyers egyes dalai (pl. a Bírlak) nagyszerűen integrálódott a cselekmény és az emocionálisan néha erősen motivált jelenetek hangulatába.

A kép és a hangoldal szempontjából a vágó munkáját nem hiszem, hogy nagyon favorizálni kellene, extra teljesítményt nem nyújtott, egyszerűen tette a dolgát, de azt pontosan és úgy, ahogyan azt kellett (ez annyit jelent, hogy nem vehet észre az ember hibát…).

A film kiemelkedő percei között megemlíteném Haumann Péter jutalomjátékát, melyben jóságos és tapasztalt restaurátort testesít meg. A hozzá méltó módon eredeti, egyáltalán nem erőltetett, tökéletesen angyali és „nagy tanító”, az a típus, akihez kisgyermekként félelemmel vegyes rajongással, idősebb korban pedig mély tisztelettel és megértő hallgatással lehet viszonyulni. Igazán nagyszerű ötlet volt Balogh Györgytől, ez is mutatja a felkészültségét és azt a fajta megtanulhatatlan képességet, hogy a forgatókönyv egybefolyó soraiban néha elvesző karakterek arcát meglátja.

Ez az alkotás az új és a régi (értsd: a financiális összetevők, a produceri feladatok és a túllihegett művészi alkotóelemek) filmes világ egyik köztes alkotása. Nem zseniális és nem rossz alkotás; egyszerűen olyan produktum, melyet meg lehet nézni, el lehet gondolkodni rajta, ki lehet nevetni, de elfelejteni nem lehet. Ott marad az emberben, mint a forró nyári napokon a szántóföldön végzett munka után a jó hideg sör.

Persze tegyük hozzá, hogy ez annak is az eredménye, hogy a néhány, a filmhez nevét és muzsikáját „szolgáltató” zenekar egy-két tagjával szerepel a filmben, egy metróállomáson forgatott jelenetben, ahova (mert miért ne) pizzát visz a Pizzás, amit örömmel fogadnak a srácok, és kis italozgatás mellett elfogyasztják, majd egy aranyos kis „rigmussal” kedveskednek a pizzaszállítónak.

A Pizzás egy eredeti ötletből született filmalkotás. Egyszer megnézi az ember, és valahogyan, lehet, hogy csak rövid időre valami relét átkapcsol az agyában, és kicsit minden más lesz – a többit a moziban meglátják…

PIZZÁS

Balogh György filmje

Szereplők:

Pizzás – Kovács-K. András

Puttó – Bernáth Dénes

Mannácska – Kreiter Éva

Emancika – Incze Ildikó

Ezoo Terike – Détár Enikő

Sulf úr – Rékasi Károly

Fusi – Hajdú István

Pléhboy – Király Ákos

Pontos úr – Szacsvay László

Mester – Haumann Péter

Kutyás hölgy – Tímár Éva

Valamint Csisztu Zsuzsa, Dopeman és még sokan mások.

Balogh Tibor

2001. augusztus 23.