At the Drive-In

Napjaink legjobb rockzenekara túl punk ahhoz, hogy metál legyen, és túl művészi ahhoz, hogy punk legyen.

„Ezt a baromságot!” kiabálja egy díszletmunkás, miközben szintén ingerült társaival egy dob-emelvényt tol át a Los Angeles-i Universal Amphitheatre színpadán.

„Ez a legszervezetlenebb show, amin valaha dolgoztunk.” – mérgelődik egy másik munkás, majd belerúg az emelvénybe, amelyet korábban rossz helyre állítottak a rakodótérben. A munkások által lökdösött dobogón az At the Drive-In tagja, Tony Hajjar térdel, és a lábdobját szereli össze, miközben a munkások szidalmazzák, leköpik és semmibe veszik.

Az At the Drive-In további négy tagja a színpadon várakozik. A legtöbb fellépő (a No Doubt, az Incubus, a Papa Roach, a Moby) már annyiszor játszott rádióshow-kon, hogy ezek a kis fellépések nekik nem jelentenek többet egy kis kellemetlenségnél. Egy nagy rádióállomás felkéri őket, hogy játszanak szívességből, így hamarabb véget ér a nyaralásuk, és átrepülik az egész országot, hogy fél órát játszanak egy műanyag reklámfelirat alatt.

Az At the Drive-In-nek viszont újdonság ez a feladat. A brutális öttagú együttes a Texas-i El Paso-ból származik. Zenéjük túlságosan punk ahhoz, hogy metál legyen, túl művészi ahhoz, hogy punk legyen, túl popos ahhoz, hogy művészi legyen, túl értelmes ahhoz, hogy pop legyen és túl illuminált ahhoz, hogy értelmes legyen. Ők még izgulnak a fellépés előtt – vagy legalábbis mostanáig izgultak.

Két perccel az után, hogy a banda elkezdi a hangpróbát, az egyik rendező bejelenti, hogy szünet következik. Mindenkinek el kell hagynia a színpadot. A zenekarnak azt mondja, hogy jöjjenek vissza fél hatkor, akkor esetleg (de nem biztosan) lesz idő a hangpróbára, mielőtt hatkor elkezdődik a show.

Ilyen a show-business. „Öregem, mi rabszolgák vagyunk” – mondja Hajjar, nem is annyira dühösen, mint inkább egy olyan ember hangján, aki évekig egy 1981-es Econoline kisbusszal turnézott, és otthonról hozta a benzinpénzt, hogy eljussanak a következő koncertre. „Úgy érzem magam, mint egy új gyerek a suliban.” morogja a göndör énekes, Cedric Bixler.

Végül a zenekar hangpróbájára a színpad mögött kerül sor, amely után azonnal a színpadra is rohannak, így az amúgy is rövid, harminc perces idejük húsz percre rövidül. Viszont ez alatt a néhány perc alatt az At the Drive-In a szokásos energikus és vad előadást produkálja. Ez az előadásmód a legvonzóbb és a legtaszítóbb tulajdonságuk is egyben, és ez készteti a „szakértőket” arra, hogy különböző lehetetlen címkéket aggassanak rájuk: „a rock & roll megmentői”, „az új Nirvana” és egy minden bizonnyal a brit sajtóból származó túlzással „a világ legjobb rockzenekara”.

Mielőtt az első számukat elkezdenék a koncerten, Omar Rodriguez máris kétszer földhöz vágja a gitárját, Bixler pedig átdobja a mikrofonállványt a színpad másik oldalára, miközben úgy táncol, mint akit áramütés ért. Végül a zenekar elkezdi a One Armed Scissor című punk rock szerzeményt játszani (amelyben az ATDI-re jellemző rövid gitár riffek és Philip K. Dick stílusában íródott szövegek hangzanak el), a nézők pedig velük éneklik a szöveget, amelyben olyan kifejezések vannak, mint „slithered entrails” (nyálkás belek) és „mummified circuitry” (mumifikált áramkör).

Az At the Drive-In koncerten az embernek az az érzése, hogy öt ember együtt halad öt különböző irányba. Mindegyikük különbözőképpen értelmezi a szövegeket, zenei érdeklődésük a punktól a salsán, a dub-on és a metálon át a drum-and-bass-ig terjed, származás szerint pedig mexikói, Wales-i, Puerto Rico-i és libanoni is van köztük. Még abban sem értenek egyet, hogy hogyan kell kiejteni bizonyos számok címét.

A fellépés után sincs minden rendben az At the Drive-In tagjaival: a színpad mögött állva Bixler önmagát szidalmazza, amiért akaratlanul megsértette a Los Angeles-i közönséget, amikor azt mondta: „Üdvözlöm Önöket a seggfejek elveszett városában” (amikor kitalálta, még nyilván viccesnek tartotta ezt a megszólítást), közben egy részeg nő többször meghúzza göndör hajfürtjeit, mert szerinte Bixler parókát visel. Jim Ward gitárost félreértésből megtámadja a Papa Roach biztonsági csapata, a Beastie Boys-tag Mike D. pedig (aki társtulajdonosa a Grand Royal lemezcégnek, amellyel az ATDI leszerződött) veszélyesen közel került ahhoz, hogy kiüsse azt az ellenséges nézőt, aki a zenekart ócsárolja. Valamilyen okból ebbe a zenekarba mindenki szívesen beleköt: pár héttel korábban egy ATDI koncert előtt egy biztonsági őr Rodriguezt arcon ütötte, majd a hajánál fogva kidobta a klubból.

Az At the Drive-In a siker felé vezető úton nem mindig kapja meg azt a tiszteletet, amit megérdemelne, de a zenekar tagjai bizakodóak. „Hallottál valaha az At the Drive-In-ről?” kérdezték Tom Morello-t a Rage Against the Machnie-ből pár nappal a show előtt. „Turnéztunk velük, és a kedvenceim közé tartoznak. Nagyon komolyan teszik a dolgukat.”

A színpad mögött Gavin Rossdale a Bush-ból azt mondja, hogy annyira lenyűgözte az együttes Relationship of Command című lemeze, hogy szeretne az album producerével, Ross Robinsonnal dolgozni. Rossdale a No Doubt énekesnőjével, Gwen Stefani-val nézte végig a koncertet. Az együttes tagjai kissé zavarba jönnek, amikor Rossdale arról is tájékoztatja őket, hogy Stefanival a gyakran brutális és fülsértő albumot szeretkezéseik során hallgatják.

A Grand Royal elnöke, Mark Kates távolabbról büszkén figyeli az eseményeket. A Grand Royal jelenleg igen sokat foglalkozik az At the Drive-In-nel, és éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy megtalálják a lehetőségeket a zenekar befuttatására. Például sokat játszatják klipjeiket az MTV testvércsatornáján, az M2-n, és zenével foglalkozó internetoldalakon is megjelentetik őket. „Nem is tudják, hogy milyen szerencsések, hogy minden így beindult.” – mondja Kates a zenekarról.

A korábbi punk és alternatív zenekaroktól eltérően az At the Drive-In tagjai nem zavarodtak össze a siker hatására, hanem felállították saját szabályaikat (például hogy a videóklipekben nem tátognak a zenére). Közösen hozzák meg a döntéseket, az árral úsznak és kerülik a felhajtást.

„Titkos fegyverünk az, hogy már régóta egy csapat vagyunk, és ennél sokkal rosszabb helyzeteket is túléltünk már együtt.” Mondja Ward. „A rock megmentése számomra nem jelent semmit. Semmi köze a valósághoz. A valóság számomra az, amikor úgy utazunk egy kisbusszal, hogy már csak egy pár liter benzinünk van, vagy amikor nincs pénzem új húrokra, pedig a legutolsó koncerten elszakítottam a két utolsót is.”

Az együttes 1994-ben alakult El Paso-ban. Rodriguez, apjához hasonlóan, egy latin tánczenét játszó együttes tagja szeretett volna lenni, míg meg nem ismerte a Beastie Boys License to Ill-jét. (Apja egy salsa-zenész volt, akinek Omar születésekor fel kellett adnia ambícióit.) Rodriguez 12 éves korában alapította meg legelső zenekarát a később az At the Drive-In-ben is játszó Paul Hinojos basszusgitárossal. Bixler apja a Texas-i egyetemen mexikói amerikanisztikát tanított, maga Bixler pedig Misfits rajongó volt, és nagyon szerette James Brown-t és Jackie Wilson-t. Bixler és Rodriguez szervezte be a gitáros Ward-ot (aki az első, Hell Paso című kislemezt finanszírozta), majd később a dobos Hajjar-t, aki csak a Metallica-t ismerte, amíg Bixler és Rodriguez meg nem ismertette vele a punk sajátosan egyéni esztétikáját.

Ezekben az időkben az ATDI tagjai fél nyolckor keltek és napi kilenc órát próbáltak, szerződéskötés reményében minden új számot és demót elküldtek olyan punk-kal foglalkozó lemezkiadókhoz, mint a Dischord és a Fat Wreck Chords, és annyi időt töltöttek a felszerelés megépítésével, hogy más punk együttesek azt hitték, hogy profi cuccot használnak. Végül szerződést kötöttek a Flipside nevű helyi kiadóval, de nem olvasták el az apróbetűs részt, így hadakozniuk és fizetniük kellett azért, hogy átmehessenek a kicsit nagyobb, Fearless nevű kiadóhoz, ahol két albumot jelentettek meg.

Lassanként kialakult a rajongótáboruk, amelybe a Sonic Youth-tag Thurston Moore is beletartozott. Felkeltették a Grand Royal és Ross Robinson érdeklődését, aki a Korn, a Limp Bizkit és a Slipknot producere volt, és velük is dolgozni szeretett volna. Eleinte vonakodva mondtak igent, de később rájöttek, hogy Robinson több egy producernél, inkább egy pszichológushoz hasonlít. Rávette Bixler-t, hogy fejtse ki a dalszövegek jelentését, és az egész zenekart, hogy újra éljék át gyermekkori élményeiket. Amikor az ATDI az Invalid Litter Department című számot vette fel, amely a mexikói határ mellett fekvő Juarezben történt, felderítetlen, nőkön elkövetett gyilkosságokról szól, Robinson rávette a zenekar tagjait, hogy elképzeljék, hogy a lábdob az elsiratott édesanyák szívverésének hangja. Talán hatásvadász módszer, de hatékonynak bizonyult.

„Erről sohasem beszéltem még.” - mondja Hajjar. „Ezzel a számmal Ross megtanított anyámra emlékezni, aki 1988-ban halt meg. Az egy megrázó időszak volt. Nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy ennyire beleéltem magam a számba, amikor a felvételt készítettük. Ha ezt a számot játsszuk, mindig elöntenek a vele kapcsolatos érzelmek.”

„Én mindig átélem azokat az érzelmeket, amelyekre Ross vezetett rá.” – mondja Rodriguez. „Amikor fiatalabb voltam, sokat jártam táborozni, hogy megpróbáljam feldolgozni, hogy egy vérfertőző kapcsolatból születtem. Sok olyan dolgot tanultam, például légzőgyakorlatokat, amelyeket megismertem ugyan, de amelyekről sohasem gondoltam volna, hogy a zenében is alkalmazhatóak. Ha mással készítjük a következő lemezünket, nem fogok leülni és kibeszélni magamból az érzéseimet, de már képes vagyok tudatosan, eszközként használni ezeket a dolgokat a magam számára.

2001. szeptember 3.