Rammstein – Mutter

Motor Music – 2001

A 95-ös debütálás óta rendszeres időközönként jelentkező német totál brutál banda jócskán megváratta rajongóit az új albummal. Igaz, 2 éve kilöktek a közönségnek egy koncertlemezt (a megszállottaknak rögtön duplán, némi mozgóképpel megspékelve), mégis az új albumon 4 évet ücsörögtek. Persze folytak a találgatások, hogy kiégtek, feloszlottak, stb., de erre jócskán rácáfoltak az új lemezzel, ami azért oda üt, ahová kell.

Az első két album óta lehetne olyanokat mondani, hogy a stílus finomodott, a mondanivaló jobban körvonalazódott, igényesebb lett, meg ki tudja még mit, amit az új albumokkal kapcsolatban mindig hangoztatnak. Nos ennek szinte semmiféle nyomát nem látni a Mutter-en, egyenes követője a Herzeleid-nek és a Sehnsucht-nak, azt hozta amit az eddigiek ismeretében el lehetett várni. Sajnos úgy tűnik, hogy a tutiban megrekedt alkotókat különösebben nem hajtja a kísérletezés, a fejlődés utáni vágy. Félreértés ne essék, az album jó, aki az eddigieket szerette, az ezután sem fog elpártolni a bandától, csak annyi merül fel kérdésként az emberben, hogy miért kellett ezen négy évet ülni, amikor akár két után is ki lehetett volna adni. Semmi komoly fejlődésre mutató jel, a zene a megszokott sémákra épül, talán egy kicsivel több samplerrel, gyermekkórussal, szintetizátorból csiholt vonósokkal dúsítva a hangzást.

Valamiféle fejlődés természetesen van, de a különbség kb. annyi, mint a Herzeleid és a Sehnsucht albumok között volt korábban. Az első albumon hallható tömény zúzás, brutális riffek és néha-néha megengedett szólók szinte teljesen elvesztek, a gitárok inkább csak darálnak. A bántóan éles szintifutamok is inkább samplerre, vokálra cserélődtek. Olykor visszaköszön a régi zúzás, néha még alákevert zajokat, dobgépet is tettenérhetünk. A lemez nagy baja nem a zene, hanem a túlzásba vitt válogatás, a komoly tekerős zúzós számok között elrejtett vérszegényebb merengősek. Első hallgatásra valahogy nem jön át minden, aminek kellene, senki nem fog headbangelve dudorászva az utcára vonulni tőle. Két-három hallgatás után már megmaradnak a számok, és a lemez két részre oszlik, a „most akkor zúzunk mint állat”, illetve a „hátamon a hideg futkos ettől a számtól” részekre. Valamiért az embernek az az érzése támad, éppen ezt akarták elérni. A kezdeti fintorgás után azon kapja magát a hallgató, hogy a balladák bizony övön alul ütnek, a mondanivaló is rendben van többé-kevésbé a megszokott színvonalat hozza.

Végül csupán annyi marad meg, hogy a lemez nagyon is rendben van, zeneileg, szövegileg egyaránt. Csak hát nem kellett volna olyan fene nagy gondossággal válogatni, mert a végeredmény kicsit összevissza lett, két igazi „rammstájnos” pörkölős szám közé bekerült egy olyan, amelyik valamelyik Paradise Lost albumról szökött meg német nyelvterületre, a szegény rajongó meg csak kapkodja a fejét. Az album nagyon is hallgatható, nagyon is jó, első hallgatásra csupán annyi a baj vele, hogy nem tűnik annyira töménynek, mint a korábbiak, kicsit talán nem olyan egységes, de érdemes vele megpróbálkozni, mert néhány lejátszás után már tovatűnnek a kétségek. Végső soron kiderül, hogy ez is csak egy Rammstein album, csak a többi lemezen is elrejtett balladák itt sokkal feltűnőbb helyen vannak, így aztán megzavarják az embert. Pedig itt van minden, a zúzás, a perverzió, tulajdonképpen minden szám frankó, koncerten is jól megállják a helyüket.

- g -

2001. szeptember 10.