Radiohead - Amnesiac

A modern pop érában szinte még nem akadt olyan, ehhez hasonló album, mely ilyen mértékben elhomályosította volna elődjei érdemeit. Ed O'Brien szavaival élve ez az album csupa olyan felvételt tartalmaz, ami nem volt olyan ütős a Kid A lemezen. Senki nem számított arra, hogy ez olyan dalokra vonatkozik, mint a The Lambeth Walk, a Black Dog, vagy az I'm Horny (Horny, Horny, Horny). Az előzetes elképzelések szerint ez inkább egy régebbi felvételekkel is kibővített rock-os albumnak készült. Felejtsd el. Az Amnesiac éppúgy a Kid A kiegészítője, mint ahogyan mondjuk David Bowie "Heroes" albumát a Low-t teszi teljessé, vagy ahogyan King Crimson In The Wake Of Poseidon-ja az In The Court Of The Crimson King-et visszhangozza. Ami a Kid A-t illeti, ez az album egy olyan felvétellel indít, ami a radikális techno-zene hatása alatt született. Az Amnesiac ugyanolyan szerény, elektronikával átszőtt felvétel, mint a Kid A. Amiben viszont sokkal több és különbözik tőle, az az, hogy egyrészt jóval kiegyensúlyozottabb, érzelmileg intelligensebb és árnyaltabb, harmadrészt még nagyszerűbb.

A fentebb már említett nyitó felvétel a Parkt Like Sardines In A Crushed Tin Box címet kapta. Félelmetes elektro-gamelán intrójával és groteszk módon elferdített hangzásvilágával még egy lapáttal túl is tesz a Kid A Everything In Its Right Place című felvételén. Nem egy új dolog, viszont a hallgatót teljesen felkészületlenül éri az ezt követő kietlen tundra. A Pyramid Song-ra azért esett a választás, hogy ezzel a felvétellel egy jó hangosat vakkantsanak a kereskedelmi rádiók arcába. A felvétel egyébként az öngyilkosság nyújtotta vigaszról szól. A zongora hangjai egy tenger nyaldosta tengerpartot idéznek a lelki szemeink elé, Yorke pedig "fekete szemű" angyalkákat lát, akik mellette úsznak a vízben. A háttérben eközben a húros hangszerek olyan hatást keltenek, hogy azon nyomban megjelennek képzeletünkben a fekete szemű fürdőző lánykák. Persze úszás közben. "És mindannyian a mennyországba mentünk csónakkal" trillázza Yorke a gyermeknótát, Tom Waits Clap Hands-jét, vagy a Belle Stars The Clapping Song-ját megidéző szöveget.

Yorke egy 1999-es amszterdami show keretében élőben már adott elő egy másik, húsvéti dallamot. Nos, nem sokan perdültek táncra. A mostani sikernek több oka is lehet; egyrészt Yorke dalai sokkal jobbak és lehet, hogy most jött el az ideje annak, hogy a hallgatóság igazán átérezze az OK komputeren írt zene előnyeit. Történetesen az Amnesiac egy félelmetesen horrorisztikus dalfüzér, melynek sajátos hatását gyermekversekből szedett rímek, vicceskedő kifejezések és zenei irónia tetézi. Legutóbbi főleg a Pull Pulk Revolving Doors-ra jellemző, melyben Yorke azon erőlködik, hogy túlénekelje az erős és ütemes zenét, hogy banális dolgokról beszéljen: "There are sliding doors and there are secret doors," (Vannak könnyen zárható ajtók és vannak titkos ajtók)-hangzik a monoton szöveg. "There are doors that lock and doors that don't, there are doors that let you in and out but never open, but there are trapdoors..."(Vannak ajtók, melyek be vannak zárva és vannak olyanok is, amelyek nincsenek bezárva, vannak ajtók, amik be és kiengednek, mégsem nyílnak ki soha, de vannak a csapóajtók..." ez az a pont ahol a zene alól kicsúszik a a talaj, mi pedig nehezékkel a lábunkon lógunk a végtelen üres térben.

Közel, s távol nincs még egy, a Radioheadhez hasonló együttes, amely ennyire tökéletesen tudná kigúnyolni és kommentálni saját énekesét. Szégyen, hogy csak ilyen keveset hallunk O'Brienről, a Selwy-ről és a Greenwoodról. Az Amnesiac kiemelkedően legjobb három dala; a You And Whose Army?, az I Might Be Wrong (ez volt az első amerikai kislemezük) és a Knives Out kétségkívül egy visszavágás a poszt-Kid A korszakra nézve. A gitároknak azonban nagyobb jelentőségük van ebben az összeállításban. Ez nem csak Thom Yorke Hunting Bears című etűdjére, hanem az I Might Be Wrong blues riffjére és Jonny Greenwood a Knives Out-ban nyújtott produkciójára is érvényes. A You And Whose Army? szövegéhez hasonlóan a Knives Out is a játszótéri szlenget építi be a dalba. Az album mondjuk kétharmada jónak nevezhető. Mégis hogyan értsük pl. a The Morning Bell Amnesiac-ot? Talán Tom Yorke kifogyott a dalokból, elszállt az ihlet? Talán itt nem erről van szó...még mindig nincs kapacitás a Big Boots-ra sem. Ez a felvétel Kid A-beli "rokonánál" jóval sötétebb és temetői hangulatot áraszt. Ami a Kid A-n úgy hangzott, hogy: "cut the kids'hair" (vágjuk le a gyerekek haját), az most "cut the kids in half"-ként (vágjuk félbe a gyerekeket) szerepel. E dalban Yorke a válásra helyezi a hangsúlyt. Talán itt most a Radiohead üzen nekünk, hogy ők már egy jazz zenekar, akik különböző értelmezési lehetőségeket kínálnak föl. A többi? A Dollars & Cents a húros hangszerek szerepeltetésére tesz kísérletet, miközben Miles Davis Bitches Brew-jának hangzásvilágát akarja megidézni. A Hunting Bears-ről már beszéltünk, a Life In A Glasshouse az Amnesiac utolsó megnyilvánulása; egy New Orleans-i gyászmenet, amit Yorke félig szimbolikus módon prezentál. Eme nagyszerű muzsikával zárul le ez a csodás album. Szóval, hol tért el az Amnesiac a Radiohead projecttől? Lerombolta a csapat rockos jellegét és eléggé szelektívvé tette őket. Lehet, hogy ettől most boldogabbak, mindenesetre Yorke épp olyan gyászosnak hat, mint Bono a Pop végén, vagy mint Ian Curtis a Closer végén. Az Amnesiac-ban fölépítette a pokol vízióját; dermesztés, kisszerűség, lehangoltság... és innen nincs menekvés. Rajta. Csak folytasd a party-t Tom!

2001. július 7.