Blink 182 - Ha a hülyeség fájna…

Krisztusom, ez a Blink 182 milyen idegesítő! Vagy ez volt az elgondolás?

A san diegoi hármasfogat a legalacsonyabb színvonalú polgárpukkasztó zenét játsza, mintha Beavis és Butthead hozzájutott volna néhány erősítőhöz, valamint egy két akkordos tanítsd-magad-gitározni könyvhöz.

A legjobb szám a 21 dalt tartalmazó élő borzalmon (amelyet a vadonatúj stúdiófelvétel, a „Man Overboard” kivételével, az idei nyári amerikai turnéjukon rögzítettek) körülbelül így hangzik: „Szar, húgy, b@szd meg, f@sz, f@sszopó, kurva anyád, csöcsök, fing, redves pin@, - megb@sztam az anyádat!” Normális embernek ez semmit sem mond az életről, de nyilvánvalóan annál többet mond a Blink sikoltozó pubertáló közönségének.

A számok közötti szünetek gyakran hosszabbak, mint maguk a számok, és legalább olyan viccesek is. „Hey srácok,” mondják, „ha olyanok vagytok mint én, akkor szerettek az anyátok alsóneműjébe bújni, és elcsábítani az apátokat.” Tehát akkor mit is kapott a világ tőlük? Még több dalt a maszturbációról, a trágárságról, és a lányokról – „furulyázás”, „szopószáj”, és a punk személyes válaszát a Steps-nek, a „The Country Song”-ot, amely szintén megtalálható az albumon.

Ezek után persze az ember elgondolkodhat azon, hogy a Blink 182-ben mégis hogyan lehet annyi báj és kellem? A magyarázat egyszerű. Bármilyen idióta módjára viselkednek is a tagok, a Blink mindig szem előtt tartja, és engedelmeskedik a rock három alaptörvényének, azaz: Érezd jól magad! Tartsd fenn a generációs különbségeket! Maradj egyszerű!.

Ha ezt kibírtad … akkor ezek is tetszeni fognak. The Vandals „Live Fast Diarrea” (Nitro, 1995), Various Artists „South Park Chefaid” (Columbia,1999), Ivor Biggun „The Fruity Bits Of Ivor Biggun” (Stiff Weapon, 2000)

2000. december 20.