Karmikus kalandok Keleten / 301 éjszaka meséi /

Mottó I.: "El kell indulni minden úton

Az embert minden úton várják

Nincs halálos érv a maradásra."

Mottó II.: "Dont worry, just go, brother!""

Mi a fasznak mész Te Indiába, a sok leprás koldus közé, ráadásul autóstoppal, elment az eszed ?"- kérdezték sokan, mikor megtudták mire készülök. Valóban eszement ötletnek tunt 150 dollárral nekivágni Dél-Kelet-Ázsiának, pontosabban a Törökország-Irán-Pakisztán-India-Nepál-Tibet útvonalnak. Most már azonban tisztán látom, hogy valójában eddigi életem minden egyes mozzanata ezt az utazást készítette elo. Erre ment ki a játék. És az is biztos, hogy hátralevo életem minden egyes pillanatára kihatással lesznek az út során szerzett élmények és tapasztalatok. Szóval ennek az útnak nagyon meg kellett történnie.

Szándékomtól még az se nagyon tántorított el, mikor a Nemzetközi Oltóállomáson felsorolták a rám váró borzalmakat: hepatitisz, tífusz, skorbut, patkányharapásláz, hegyibetegség, kolera, malária. Nagy ügy. Voltam én már olyan másnapos is, hogy ezen nyavalyák összes tünetét egyszerre éreztem fortyogni bennem, akkor most nehogy már magam alá piszkítsak egy piti kis kolerától. Meg különben is, nem ezért vannak a védooltások? Igen ám, csakhogy felvilágosítottak, miszerint, ezek az injekciók és gyógyszerek nem kevés pénzbe kerülnek, és ugyan a felvételük egyáltalán nem kötelezo, de baromira ajánlatos, egyrészt mivel a hiányukban esetenként bele is lehet dögleni, másrészt pedig - és ez már tényleg nyomós érv volt - az oltási igazolvány felmutatása nélkül egyik-másik országba esetleg be se engednek. Azért még ez utóbbi érv súlya alatt sem kezdtem el ész nélkül teleoltatni magamat, ugyanis mint kiderült, elég csak az egyetlen ingyenes, tífusz elleni szérumot belövetni, mivel ehhez már automatikusan kiállítják a nemzetközi oltási igazolványt. Mikor aztán ezzel is megvoltam, már csak a szükséges vízumokat kellett beszereznem, aztán vettem egy nagy levegot (meg ötezerért egy hamis vonatjegyet Isztambulig, hogy a szerbiai és bulgáriai stoppolást megspóroljam) és egy hideg, csípos októberi éjjelen, pontban éjfélkor, mint a gyönyör, kigördültem a Keletibol a Balkán Expressz - nevéhez méltó állapotokat tükrözo - szerelvényével. Isztambulig nem igen történt említésre méltó esemény, hacsak nem a bunkó magyar kalauz esete, aki Tóth Mari helyett velem szórakozott (nyilván szagot fogott a jegyem miatt), ám leszállítási manoverei rendre kudarcba fulladtak. Késobb még egy bolgár kalauz is megdobogtatta a szívemet, aki éppen ifjú pályakezdo jegykezelonek tanította a szakma csínját, és ehhez pont az én nem túlzottan originál jegyemen mutatta meg, hogy miket is kell ellenorizni egy tiketten. Miután mindent rendben találtak elköszöntek, én pedig szívritmusom normalizálódása után mély álomba zuhantam.

Isztambulról nem igen tudok ódákat zengeni, a város sajnos szóra sem érdemes, napjainkra már az ázsiai oldali is egy teljesen eleurópaiasodott, turistahordákkal telített gagyi bazárrá változott, viszont földrajzilag teljesen korrekt kiindulópont a valóban mesés Kelet felé. Eloször azonban Dél felé vettem az irányt, lestoppoltam a Pillangó-völgybe, a Földközi-tenger partjának egy eldugott zugába, itt volt ugyanis a Rainbow Tribe oszi rituális teliholdünnepsége.

Who the fuck is the Rainbow Tribe? - merülhet fel többekben is jogosan a kérdés. Nos, egy hopi indián prófécia szerint, amikor a Föld már nagyon beteg lesz és a vadállatok teljes kipusztulása elkerülhetetlennek látszik, akkor jön majd egy Törzs, melynek tagjai a bolygó összes kultúrájából, nemzetségébol azok az egymásra talált emberek lesznek, akik szavak helyett a tettekben hisznek, és ez a Törzs fogja megállítani a végso pusztulást és meggyógyítani a Földet, és ennek a Törzsnek a neve: A Szivárvány Harcosai. Eddig a jóslat. És talán semmi összefüggés, de itt van ez a mára már több tízezer tagot számláló Rainbow Tribe. 1972-ben volt az elso találkozójuk az akkor még csak pár tucatnyi nonkonfornista lelkületu fiatalnak, azóta közösségek százai alakultak nemcsak Európa és Amerika szinte összes országában, hanem mindenütt szerte a világban Szibériától Pápua Új-Guineáig, kilométerekre a lakott területektol és a civilizáció ártalmaitól, erdokben, hegyekben, dzsungelekben, ahol önellátó ökofalu-jellegu lakóközösségekben, törzsi félnomád körülmények között, indián-tipikben, kunyhókna, jurtákban, elektromosság-, vegyszer-, és muanyagmentes környezetben próbálnak meg harmóniában élni a természettel, a Földünkkel, az egész Univerzummal. Zenélés, éneklés, tánc, jóga, meditáció, szeretkezés és szent növények (kender, mágikus gomba, pejot-kaktusz) segítségével állandó kapcsolatban és kölcsönhatásban állnak a transzcendens világgal, ugyanakkor az alkoholt és a kemény drogokat elutasítva nem egy álomvilágba menekülést teremtenek, hanem egy rég elfeledett, mára már elkorcsosult, de egykoron természetes, mágikus, lélekhiten alapuló osi látomásmódot és tudást szereznek vissza.

Eloször tavaly nyáron jutottam el egy Rainbow-találkozóra a görögországi Paiko-hegység érintetlen erdejében, ahol kb. 1500-2000 lengén öltözött, ágyékkötos vagy éppen meztelen, testfestett, zömmel rasztafrizurás, vegyes életkorú, nemu és borszínu társaság fogadott nagy-nagy szeretettel, és ahol egész nap szólt a zene, foleg dobok és didgeridok, de volt gitár, furulya, hegedu, sot egy skótduda is. Itt tudtam meg tolük, hogy a törzs egy része állandóan vándorol, miközben sorra látogatják a Rainbow-falukat szép lassan bejárják az egész földet, és itt jutottam arra az elhatározásra, hogy egy idore csatlakozom hozzájuk, mivel épp Indiába készültek a következo nagy összejövetelükre, és hát Ázsiának ez a része már engem is régóta vonzott. Két hónapig maradtam a törzsnél Görögországban, aztán mikor a karaván elindult India felé, én hazaugrottam egy VHK-turné erejéig, majd azon a bizonyos októberi éjszakán útra keltem, hogy Törökországban csatlakozzam a csapathoz. De késve érkezetem a Pillangó-völgybe, a karaván már megindult, kb. 20-25 ember maradt csak a táborhelyen, egy hét múlva aztán én is továbbállok pár emberrel, ok szintén Indiába tartanak, de mivel mindenkinek más útvonalterve és vízumérvényessége van, ezért egy ido után szétszéledünk, késobb aztán újra összefutunk némelyikkel a hosszú út során. Meg új útitársak is csapódnak hozzám hosszabb-rövidebb ideig, szóval hol magányosan, hol kisebb társasággal zajlik a vándorlás, kivételt képez Tünde, aki szinte egész utamon végigkísér, le a kalappal elotte kitartásáért és bátorságáért. Törökországi csavargásunk során eljutunk Trójába is, ahol a várt fanyúl helyett egy nagyra nott hintaló fogad, aminek a fejébol kituno kilátás nyílik az egykori város hult helyére, majd elzarándokolunk az idotlen idok óta égo Yauar-hoz, az Örökkévalóság Lángjához, amit ha eloltanak pár perc múlva magától újragyullad. Leteszteltük, tényleg muködik. Innen már csak egy köpés a Dardanellák-szoros, ahol Gelibolu kikötojében pár napig sört csapolok egy halászkocsmában, majd a pár száz km-rel arrébb fekvo Narlikuyuban leereszkedünk a Menny, és a Pokol barlangjába, a hely atmoszféráját viszont meg se próbálom leírni. Mint ahogy Capadoccia holdbéli tájairól is nehéz mesélni, a hatalmas mesebeli gombákra emlékezteto sziklasapkás oszlopokról és a felszín alatt többezer évvel ezelott kialakított kb. 25 ezer ember elhelyezését biztosító nyolcszintes földalatti városról, melybol azt hittem sose találok ki, vagy a Kelet- Anatóliában magasodó Ararát több mint 5000 méter magas hófödte csúcsáról, ahol állítólag Noé fogott padlót bárkájával. Végül is a 30 napos vízumunkat csontig kihasználva érünk az iráni határra, ahol az állandósult kurd harcokból és a sajátságos helyi jószomszédi viszonyokból kifolyólag állig felfegyverzett katonák által orzött vasrácsos ketrecben kell várakoznia az átmeno forgalomnak, így nekünk is, együtt a 20-25 muzulmán és iszlám szeparatistával. Feszült csend és ránk tapadó tekintetek, nem igazán értik mi a francot keresünk itt, én is ezt kérdem magamtól, azért megpróbálok barátságosan vigyorogni, Dachau lehetett ilyen vidám hely annak idején. Szerencsére a hivatalos erok is hamar kiszúrják, hogy nem illünk bele a szokásos felhozatalba, és mivel az idetévedt hülye turistákkal errefelé igen elozékenyek, ezért elore is engednek, a vasrács csak nekünk kinyílik, soronkívüli ügyintézés, át se vizsgálnak, mehetünk Allah hírével, elmenoben azért még látom, mikor a helyieket puskatussal terelgetve darabokra szedik.

Az elso benyomás okozta szorongásunk aztán hamar feloldódik, olyannyira, hogy az egyhetes tranzitvízumunkat meghosszabbítva több mint két hétig élvezzük Perzsia vendégszeretetét. Látnivaló boven akad, némely város szépsége egyenesen lenyugöz. Iszfahán például a kék kupolás mecseteivel, a Tuztemplomával és a lengo minaretjeivel, fantasztikus színes bazárjával, valamint a csador mögé rejtett, ám igézo szemu perzsa lányok kacér pillantásaival minden elképzelést felülmúl. Ilyen lehetett a Kelet az ezeregy éjszaka meséinek idején. Mondjuk Tünde kevésbé mesésen érezte magát a 30 fokos hoségben, mint én, mivel még a határon becsavartam egy vastag függönybe - hogy megfeleljen a helyi öltözködési követelményeknek - csak a szeme látszik ki, avval ver szegénykém. A helyiek hihetetlenül barátságosan fogadnak mindenhol, különbözo családoknál vendégeskedünk, több esküvore is meghívást kapunk, ahol a Törökországban kapott dobommal rendszeresen beszállok a helyi zenészek közé, az egyik zártköru lakodalomi bulin pedig többek között egy rendorrel együtt szívjuk az ópiumot meg a hasist, még jó, hogy civilben a volegény barátja. A szolopálinkát már meg se említem, így is annyi bunt elkövettünk az itteni törvények szerint - tiltott alkohol- és droghasználat, nokkel közös (ülés ugyan nem, hanem) tánc és mulatozás - hogy az a jelenlevoknek fejenként minimum 125 év gályarabságot plusz kötél általi fobelövést jelentene. Aztán még sikerült belecsöppennem egy jó kis forradalomba is, legalább is azt hittem, mivel óriási tömegek vonultak az utcán transzparensekkel, megafonokból kiabáltak, miközben fegyveres katonák lepték el az utcákat, a háztetoket. Kezdtem örülni, hogy szemtanúja és részes lehetek egy ritka történelmi pillanatnak, felkelés Iránban, lövöldözés, kijárási tilalom, határzár, aztán majd jönnek az ENSZ-katonák, hogy kimenekítsenek. Hát erre nem kiderült, hogy valami államilag megszervezett népünnepély van? Amolyan kommunista május elseje-szeruség, amikor azért vigyáznak ám, nehogy valami kirobbanjon belole. Na végül nem robbant ki semmi, úgyhogy tovább álltunk és épségben elértük a pakisztáni határt, ami nem más, mint egy Rejto-könyvekbe illo sivatagi agyagviskó-rengeteg, hihetetlen mocsok közepette. Mellesleg nagyhíru csempészközpont alakult itt ki, innen próbálnak bejuttatni Iránba mindent, ami ott tiltott: marihuánát, ópiumot, alkoholt, noket. Megjegyzem: teljes sikerrel.

Pakisztán a lenyugözo mocsokkal és az itt élo afgán maffia hihetetlenül barátságos vendéglátásával teljesen levett a lábamról. Történt ugyanis, hogy éppen Quetta külvárosában kerülgettem a patkányoktól nyüzsgo döglött kutyákat, mikor a gyanúsan méregeto lepattant helyiek közül udvariasan megszólított három jól öltözött srác és miután közölték, hogy csodával határos miszerint még mindig életben vagyok ezen a környéken, felajánlották szüleik egyik ötcsillagos hotelét szálláshelyül. Utamnak ezen a szakaszán már túl voltam azon, hogy idegentol ne fogadjak el semmit, úgyhogy hálásan követtem újdonsült barátaimat, akikrol hamarosan kiderült, hogy felettébb jómódú afgán bunözok csemetéi. Márványcsempés, fényuzoen felszerelt, szobainassal ellátott lakosztályomból másnap reggel impozáns luxusterepjáróval vittek el a szülok rezidenciájára, ahol alkalmam nyílott megismerkedni a népes kompáciával, sot személyesen magával a Keresztapával is, aki igen hamar a bizalmába fogadott miután az egekig dicsértem a közösen elpöfékelt igen jó minoségu csempészáruját, és ekkorra már bennem is összeállt a kép, hogy nem holmi piti lótolvajokkal hozott össze a sors. A család szimpátiáját elsosorban európai származásomnak köszönhettem egyébként, mivel az általuk oly hon utált elmaradott ázsiai körülményeikkel szemben én a példaképükké avanzsált Nyugatot képviseltem. Ajnároztak is rendesen, elláttak mindenféle földi jóval, sot egy igen jól jövedelmezo bizalmi állást is felajánlott a góré a legkisebb lánya kezével és a fele királyságával, de ellenálltam a kísértésnek és végül egyheti tejben-vajban fürdetés után egy rakás ajándékkal valamint egy Indiáig szóló vonatjeggyel az utamra bocsátottak.

Indiában már az elso nap sikerült belecsúsznom egy szíkh esküvobe, ahova szinte betuszkolt az utcáról a násznép, mondván, hogy én leszek a díszvendég. Így is lett, szinte körülrajongtak, percenként rakták elém a finomságokat, aztán persze itt is jött a vízipipa, miegymás. Esküvobol aztán még volt egy pár, de persze vándorutamon a fo hangsúly nem a bulizáson volt - ezekbe csak úgy belecsöppentem -, hanem igyekeztem felkeresni a szent helyeket, városokat, hegyeket, folyókat, templomokat, ahol valóban hihetetlen erok, energiák összpontosulnak, ahol elmém elcsendesedett, lelkem szárnyakra kapott. Ilyen volt például Amritsarban a szíkhek szent zarándokhelye a varázslatos Golden Temple, ahol egyébként ingyenkonyhát és szobát tartanak fenn a zarándokok részére, így hát egy kis idore én is bevackoltam magam, és naphosszat elüldögéltem a szertartásteremben a szerzetesek földöntúli zenéjétol elbuvölve. Aztán - december lévén - leutaztam Délre, a jó meleg tengerparti Goába, majd egy itt vásárolt olcsó szakadt biciklivel bebarangoltam a környék tartományait. A tavasz beálltával eladtam a bringát és felmentem Északra a Himalájához, de addig a két hónap alatt több ezer km-t kerekeztem. Általában a szabadban aludtam, vagy shíva-templomokban, de kaptam ingyenszállást a szegénynegyedek viskóiban és a jómódúak pazar palotáiban is. Egyszer építettem magamnak egy pálmalevél-kunyhót egy elhagyatott, érintetlen, paradicsomi tengeröböl partján, a dzsungel szélén, ahol az ott élo nomád halászok teljesen befogadtak, esténként kivittek magukkal halászni a nyílt tengerre, megtanultam rákot és polipot fogni, fáról kókuszdiót szedni, az abból készült pálinkával pedig egyszer sikerült a gyékényszonyeg alá innom az egész brigádot. Esténként tábortuz, chillum (hasispipa), és hajnalig tartó mesék-mondák, szóval semmi stressz, rohanás, gázszámlás, vagy 100-ból 1-et vetélkedo, nem, gond egy szál se, csak béke és nyugalom. És mégis, én telhetetlen állat, két hét múlva búcsút vettem mindentol, valami hajtott tovább. De így voltam az Osho-Kommunával is, ahova egyébként egy negatív AIDS-teszt a belépo, és ahol a hindu tantra hívei egyáltalán nem tagadják meg maguktól a világi élvezeteket, sot arra törekednek, hogy minél több gyönyörben legyen részük, ami állítólag nemegyszer olyan magas szintre emelkedik, hogy az elszabadult energia elvezet a megvilágosodásig. Nekem ez eddig még sajnos nem jött össze, de azon vagyok, dolgozom rajta rendesen.

Szóval folytattam vándorlásomat, mert mennem kellett bármennyire is jól éreztem magam az adott helyen, mert mindig vártak újabb csodák, amikrol mesélni is képtelenség. Mert, hogy a francba öntsem szavakba azt az érzést, amikor India legnagyobb fesztiválján, a 12 évente megtartott, másfél hónapig tartó, 20 millió szent embert, “sadhu”-t felvonultató Kumbha Mela fesztiválon rátalálok a Rainbow Törzsre, akik a hindu rastabrotherekkel, a sadhukkal együtt táboroznak a Gangesz közepén egy kenderrel surun benott szigeten és egy hónapon át minden napfelkeltekor együtt merítkezünk meg a szent folyóban, mígnem a fesztivál legnagyobb ünnepnapján a fo fürdési napon megjelenik a XIV. Dalai Láma, akit csontig beszívva, énekelve, zenélve, vigyorogva körültáncoltunk és aki szintén mosolyogva (bár lehet, hogy nem beszíva) adta ránk áldását. Vagy miként meséljem el abban a tibeti monostorban töltött napjaimat, ahol az egyik távollévo szerzetes szobájában lakhattam, és amikor megkínáltak a “thukpa” nevu ételükkel, döbbentem konstatáltam, hogy ez anyám húslevese, amire már hetek óta vágyom, és mindemellett részes lehettem az osi mágikus rituáléiknak is. Meg aztán arról se tudok nagyon beszélni, hogy milyen volt az a McLeod Ganj faluban átélt hátborzongató tüntetés, ahol a kínai pusztítás ellen tiltakozó éhségsztrájkoló tibeti szerzetesek kísérték utolsó útjára az önmagát felgyújtó tibeti veterán katona földi maradványait, vagy Benáresznél a Gangesz partján az óránkénti halottégetések, amikor a szél a hamut a fejünkre szórta, meg Agra városában a naplemente a Taj Mahalnál, ahol - miközben a Yamuna-folyó partján lángoló halottakat néztem - hihetetlen sötét erok próbáltak meg hatalmukba keríteni, akárcsak Nepálban, a Káli-templom udvarán végigélt rituális állatáldozatok közben, mikor dobszó és harangzúgás kíséretében nyakig véresen gázoltam át a levágott kecske- és bivalyfejeken. Na persze rá lehet fogni a gandzsára is az egészet, mert mint tudjuk India legeloin fu kövér, még a látszólag bambán kérodzo bivalyok is úgy be vannak tépve, mint a marhák (akik szintén legelnek), de azért azt jobb, ha tudjátok, hogy nem csak az a szép zod gyep teszi Indiát azzá ami, cucc nélkül is egy orbitális nagy trip az egész, ami ráadásul sose megy ki beloled.

Amúgy pedig soraim néhol túl profán, néhol meg tán kissé patetikus jellege senkit ne tévesszen meg, ez csak a locsogó felszín, mélyen belül már sokkal nemesebb e lélek, szennyét Gangesz Anyára bíztam, épp csak annyi maradt, hogy ne legyen makula híján, hisz akkor már bevégeztetett.

BOLI