 |
Reggae: rastaman vibration
Jamaikában 1830-ban törölték el a rabszolgaságot, de a fekete lakosság integrálódása a társadalomba sokáig megoldhatatlan feladatnak tűnt. a rasszizmus és a bizalmatlanság mellett ebben az is közrejátszott, hogy az egykori rabszolgák körében mindig is nagyon erős volt az "Afrika-tudat": az etiópiai megjelölést egyben a rabszolga szinonimájaként is használták. Egyre többen kezdték azt vallani, hogy el kell hagyni a dekadens, korrupt nyugati civilizációt, amely rabszolgasorba kényszerítette a feketéket, s vissza kell térni Afrikába, a spirituális anyaföldre. És persze már a régiek is tudták, hogy mindez sokkal simábban megy zeneszóra.
Tartalomjegyzék
Próféták, misszionáriusok
Dread or Alive
Drog: zöld az isten
Túra a paradicsomba
A zene lopva jó
Hosszú, forró nyár
Harmadik típusú szupersztár
Linkek
Irodalom
Próféták, misszionáriusok
A kibontakozó mozgalom élére a századfordulón egy Marcus Garvey nevezetű prédikátor állt, aki szerint Európában még javában dúlt a kannibalizmus, amikor Egyiptom és Etiópia már fejlett civilizációkkal büszkélkedhetett. Garvey 1916-ban áttette székhelyét az Egyesült Államokba, ahol ekkor zajlott a belső migrációnak egy újabb hulláma, az egykori déli ültetvényekről az iparosodott északi területek felé. Az ezzel járó nyomor és rasszizmus jó táptalajnak bizonyult a prédikátor által Jamaikából átplántált mozgalom számára. Garvey 1917-ben a Universal Negro Improvement Association elnevezésű szervezetet, amely elsődleges céljául az amerikai feketék Afrikába történő visszatelepítését tűzte ki. Emiatt létrehoztak Black Star Line néven egy hajózási vállalatot is, és Negro World címmel New Yorkban újságot adtak ki, amely először vállalkozott arra, hogy megismerteti a feketéket eredeti kultúrájukkal, történelmükkel.
A mozgalom csúcspontján a szervezetnek mintegy 3-4 millió tagja volt, s Garvey befolyása oly mértékben megnőtt, hogy még a Ku-Klux-Klan is kénytelen volt vele tárgyalóasztalhoz ülni, hogy a feketék visszatelepítésének esetleges anyagi (!) támogatásáról tárgyaljon a prédikátorral.
Ugyanakkor a szervezet mindvégig pazarló gazdálkodást folytatott, aminek az lett a következménye, hogy a felhalmozódó adóhátralékok miatt Garveyt előbb börtönbüntetésre ítélték, majd pedig Jamaikába deportálták. A mozgalom azonban tovább virágzott, s ez elsősorban Garvey egy nagy nyilvánosságot kapott próféciájának volt köszönhető. Eszerint Afrikában hamarosan egy fekete királyt fognak megkoronázni, aki minden egykori rabszolgának elhozza a megváltást és a szabadságot. Mikor 1930-ban Ras Tafari Makonnen I. Hailé Selassié néven Etiópia császára lett, Garvey követői beteljesülni látták a próféciát. Az útjára induló rastafarianizmus valójában már egy újfajta mozgalmat jelentett, amelyben a politikai helyett a vallási elemek kerültek előtérbe. Garvey egykori hívei közül többen önállóan kezdtek el prédikálni, így például Leonard Howell, aki minden jamaikai kormányzatot elutasított, és egyedül Selassiét ismerte el legitim uralkodónak. Ő hozta létre az első rasta-telepet, amely - amellett, hogy megtagadta az adófizetést - mindenekelőtt marihuánatermesztésből tartotta fenn magát.
vissza a tartalomjegyzékhez
Dread or Alive
Howellhez csatlakozott két prédikátor, Charles Goodridge és Grace Jenkins Garrison, akik már 1925-ben elkészítették az Ótestamentum etióp (amhara) nyelvű fordítását, mely egyben a Biblia egyfajta sajátos újraértelmezését is jelentette. Az általuk vallott világnézet szerint Afrika (Sion hegye) az ígéret földje, a megvalósult mennyország, míg Babilon jelképezi mindazt, amit a nyugati civilizáció elnyomása testesít meg a feketék számára. Goodridge és Garrison emellett "törvényeket" fogalmaztak meg, amelyek az étkezést és a hajviseletet szabályozták, hasonlóan az ortodox zsidóság tanaihoz. Ezen törvények hatására kezdték el először a Howell által létrehozott telepen a rasták hosszú dreadlockokban hordani a hajukat, amely aztán később a reggae egyik jelképévé vált.
1941-ben Howellt 28 társával együtt letartóztatták a marihuána termesztése miatt, s 1954-ben a kormány végképp bezáratta a telepet. Ekkor körülbelül 1500 rasta élt ott, akiknek többsége Kingston gettóiban szóródott szét. Most már nagyobb tömegek is megismerkedhettek a rasták ideológiájával, s további lökést adott a mozgalomnak Libéria és Ghána függetlenné válása. A hatalmon lévőket megriasztotta a rastafarianizmus befolyásának növekedése, s igyekeztek a sajtó felhasználásával a rasták erőszakosságát túlhangsúlyozva összemosni az ellenük folytatott harcot a kábítószer elleni küzdelemmel.
vissza a tartalomjegyzékhez
Drog: zöld az isten
A rasták hitének egyik sokat vitatott pontja ugyanis a marihuána (ganja, herb, kaya) használatának elfogadása, sőt ösztönzése. Ebben a kérdésben szerintük a Biblia mondta ki a döntő szót, s ezért elengedhetetlen a fű legalizálása. A leggyakrabban hivatkozott bibliai helyek Mózes I. könyve ("Töviset és bogáncskórót teremjen tenéked: s egyed a mezőnek füvét" 3:18), a Zsoltárok könyve ("A ki füvet sarjaszt a barmoknak és növényeket az emberek hasznára, hogy eledelt vegyenek a földből" 104:14) és a Példabeszédek könyve ("Jobb a paréjnak étele, a hol szeretet van, mint hízlalt ökör, a hol van gyűlölség" 15:17). A cannabist (melynek Mexikóban adták a marihuána nevet) 1913-ban tiltották be Jamaikában. Ennek ellenére még a hatvanas években is a lakosság 60-70 százaléka szívta, fogyasztotta teaként vagy főzte bele ételébe. A hatalom részéről tehát nem volt túl szerencsés, hogy erről az oldalról próbálta meg kikezdeni a rasták népszerűségét. Jamaikában a marihuánaszívás több évszázados hagyományát még 1840 körül azok a kelet-indiai munkások hozták be, akik a rabszolgaság megszüntetése után áramlottak be a cukornádültetvényekre. Eredetileg a ganja (fű) és a chillum (pipa) is hindi szavak voltak, amelyek aztán szerves részévé váltak a helyi lakosság patois nyelvezetének.
A hatvanas évek elejére a közvélemény számára világossá vált, hogy a sajtó által zavaros fejű terroristáknak beállított rasták úgy hoztak létre egy viszonylag erős és sokak által támogatott mozgalmat, hogy közben a többség szinte semmit nem tudott a rastafarianizmus valódi céljairól. A morális pánikot és a gyanakvást lassanként felváltotta a kíváncsiság. Norman Manley miniszterelnöksége alatt a kingstoni egyetem végre elkészíthette az első olyan szociológiai felmérést, amely először mutatta be objektív módon a rasták életkörülményeit, céljait és követeléseit. Ebből kiderült, hogy a rasták döntő többsége békés ember, s követeléseik elsősorban békés jellegűek, mint például az olcsó lakások építése, vagy a fejletlen negyedek infrastruktúrájának fejlesztése. Manley felismerte a rastafarianizmusban rejlő politikai lehetőségeket, és igyekezett megnyerni magának a mozgalom vezetőit. Engedélyezte, hogy küldöttség utazzon Afrikába, előkészíteni az esetleges emigrációt.
vissza a tartalomjegyzékhez
Túra a Paradicsomba
Selassié, az "élő isten" azonban nem rajongott a ganjaszívó jamaikaiakért, akik ráadásul leendő hazájukban sem kívántak hátatfordítani a korábban megszokott adómorálnak. Az uralkodónak sokkal inkább képzett orvosokra , mérnökökre lett volna szüksége. Emellett óriási volt az eltérés az afrikai realitás és a rasták által elképzelt ígéret földje között. A legtöbben csupán a Bibliára alapozták tudásukat, s nem akarták elhinni, hogy Jamaika Etiópiához képest egy valóságos kis Paradicsom. Azokat a tudósításokat, amelyek az éhező országról és a luxusban élő zsarnokról szóltak, egyszerűen "Babilon propagandájának" tekintették.
Jamaika függetlenné válása után Norman Manley kormánya kiszorult a hatalomból, s így az emigráció kérdése is háttérbe került. A rasták fokozatosan beintegrálódtak a jamaikai társadalomba, s most már nyíltan képviselhették politikai nézeteiket. Ennek a "kiegyezésnek" a leglátványosabb eredménye Selassié kingstoni látogatása volt 1966. április 21-én, melyet Michael Manley, az egykori miniszterelnök fia szervezett meg. Az etióp császár meglehetősen óvatosan fogalmazott a visszatelepülés lehetőségével kapcsolatban, s többször célzott arra, hogy az emigráció előtt meg kell szabadítani a jamaikaiakat a neokolonializmus következményeitől. Ez valójában azt jelentette, hogy Etiópia nem kér a rastákból.
A Michael Manley által vezetett Népi Nemzeti Párt (PNP) viszont mindent megtett azért, hogy megnyerje magának a rasták szavazatait. A választási kampány során Manley még a marihuána legalizálását is megígérte, és gyakran mutatkozott azzal a "büntető bottal", amit személyesen Selassié császár ajándékozott neki. Annak ellenére, hogy a PNP 1972-ben megnyerte a választásokat, az ígéretek nagy része soha nem teljesült. Manley miniszterelnöksége alatt tulajdonképpen propaganda célokra használták fel a rastákat, így Bob Marleyt is, akinek ez egy ízben kis híján az életébe is került. 1976. december 3-án, három nappal egy, a kormány által szponzorált koncert előtt ismeretlen tettesek tüzet nyitottak az énekes házára. Manley néhány nappal a halála előtt Antikrisztusnak nevezte Manley-t, és az ominózus koncertről elmondta, hogy azon csak azért vettek részt, mert senkinek nem kellett belépőt fizetnie.
vissza a tartalomjegyzékhez
A zene lopva jó
Az angolszász nyelvterületeken a feketék zenéjét a második világháború után még sokáig nem játszották a rádiók. A kis számú fekete lemezcég nem rúghatott labdába a "nagyok" mellett: az általuk forgalmazott lemezeket jobbára csak a gettókban lehetett kapni. Az ötvenes évekre a televíziózás elterjedésével nagymértékben csökkent a rádiók hallgatottsága, s ez rákényszerítette az adókat a specializálódásra, új zenei formák keresésére. Ekkor figyeltek fel arra, hogy mennyire népszerű a Rhythm and Blues a fehér fiatalok körében, s az előítéleteket végül legyőzték az üzleti megfontolások. De a "szegregáció" a mai napig megmaradt: a fekete művészeknek először a másodlagos, fekete piacokon kell bizonyítaniuk ahhoz, hogy a nagy cégek is foglalkozzanak velük.
A jamaikai rádiók kezdetben szintén csak az amerikai slágereket játszották, de volt egy réteg, amelyet ez az édeskés stílus nem elégített ki. Ők voltak az úgynevezett rude boyok, a kingstoni gettó kisstílű gengszterei, akik elsősorban ganjakereskedelemmel foglalkoztak. A többségük vidékről költözött a fővárosba a nyomor elől menekülve, s a bandákhoz csapódva igen hamar letért a törvényes útról. Az elnevezést (rude: goromba, durva) a jamaikai középosztály aggatta rájuk, kifejezve az irántuk érzett megvetést, de a fiatal bűnözők büszkén viselték ezt. Mivel nem juthattak hozzá az általuk favorizált gyors és agresszív zenéhez, melynek a ska nevet adták, megpróbálták kezdetleges módszerekkel maguk létrehozni azt. Két lemezjátszó segítségével különböző lemezekből egyéni mixeket állítottak össze úgy, hogy egy szám instrumentális (dub) verzióját megtűzdelték egy másik számból lopott effektekkel, groovokkal. Kingstonban gomba módra szaporodtak az úgynevezett Sound Systemek, amelyek gyakran csupán néhány olcsó lemezjátszóból és hangfalból álltak, melyek segítségével a DJ a piactéren vagy a kocsma előtt mutathatta be szerzeményeit. Az új, ritmikus szövegekkel ellátott mixeket a Sound Systemek úgy kezdték el forgalmazni, hogy meg sem próbálták rendezni az ehhez kapcsolódó jogdíjakat. Az általuk előadott és terjesztett zene a legszegényebbek zenéje volt, azoké, akik még egy rádiót sem tudtak megvenni.
Az ötvenes évek elején két későbbi sztárcsináló is belépett a Sound Systemek világába. Egyikük Duke Reid volt, aki a felszerelését szállító kamion után csak Trojannak nevezte magát. Konkurense, Clement Seymour Dodd a Sir Coxsone Downbeat nevet választotta. Az ő szárnyai alatt kezdte nyúzni az első bakeliteket Prince Buster, aki később Voice of the People néven hozta létre Jamaika legnagyobb Sound Systemét. Olyan klasszikusok mixei fölött rendelkezett, mint például a később Shaggy által is feldolgozott Oh Carolina. Bob Marley és csapata 1964-től szintén Downbeat stúdiójában kezdte ontani a lemezeket. A Sound Systemekben ügyködő első DJ-k, mint például King Tubby, "Scratch" Lee Perry vagy U-Roy legendás alakokká váltak Kingston szegénynegyedeiben. Perry 1964-ben saját kiadót alapított Upsetter Records néven, és lemezeinek sikerült bejutnia az angol listákra is. Ennek köszönhetően beindíthatott két újabb kiadót is, a Trojant és a Památ.
vissza a tartalomjegyzékhez
Hosszú, forró nyár
A rude boyok legkedveltebb zenéje a ska volt, amely megőrizte az afrikai ritmusvilágot. Ezeknek a daloknak a szövegei elsősorban a lányokról és a szexről szóltak: a gengsztereket nem érdekelték a társadalmi problémák. A változás 1966-ban, a rocksteady megszületésével következett be. A nyugisabb zenei stílus kialakulását a szakirodalom egybehangzóan a az évszázados melegrekordokat döntögető nyárral hozza összefüggésbe. A rocksteady volt a ska-nál, s a rastafarianizmus hatására a dalszövegek már komolyabb politikai, szociális dolgokkal is foglalkoztak. A rocksteady a reggae előzményeként mintegy két évig játszott domináns szerepet Jamaika zenei életében.
Maga a reggae szó 1967-ben tűnt fel először a Maytals együttes albumán. A zene ötvözte a ska-t, a rocksteadyt, a nyugat-indiai folklórt, de felhasználta a Rhythm and Bluest is, amely alkalmassá tette arra, hogy a hetvenes években világszerte népszerűvé váljon. A kezdeti nehézségeket szemléletesen mutatta be Perry Henzell "The Harder They Come" című filmje 1972-ben, melyet az angol nyelvterületeken a jamaikaiak patois nyelvezete miatt feliratozni kellett. Az amatőr módon, jóformán forgatókönyv nélkül elkészített film hamarosan igazi kultuszmozivá vált az Egyesült Államokban. A film főhőse, a Jimmy Cliff által játszott Ivan O'Martin egy fillér nélkül érkezik Kingstonba, hogy reggae sztár lehessen. A zeneipar cápái, a nagymenő producerek azonban megpróbálják kisemmizni, és kis híján börtönbe juttatják, amikor a pénzét követeli. Ezután nem marad más választása, mint a marihuána kereskedelem. Miközben magánháborút folytat a rendőrökkel, fotókat közöltet magáról az újságokban és autogrammokat osztogat ugyanúgy, ahogyan azt Rhygen, a negyvenes évek legendás kingstoni banditája tette. Ezáltal olyan népszerűségre tesz szert, hogy végül kiadják a lemezét, s ezzel valóra váltja minden rude boy álmát. A rendőrség viszont nem bocsát meg neki, s mikor Kubába akar menekülni, egy tűzharcban lelövik.
vissza a tartalomjegyzékhez
Harmadik típusú szupersztár
A film - minden romantikus túlzása ellenére - sokak szerint reálisan ábrázolta a jamaikai zeneipar hatvanas évekbeli állapotát: a fehérek pénzének mindenhatóságát és a gyors meggazdagodás lehetőségétől megszédült fiatalok sebezhetőségét. Mikor Bob Marley 1964-ben megalapította a Wailing Wailerst, rövid idő alatt harminc kislemezt jelentetnek meg anélkül, hogy a bevételekből akár egy fillért is láttak volna. Marley csalódottságában mindent hátrahagyva Amerikába emigrált, és a Chrysler cégnél helyezkedett el egyszerű munkásként. Mikor 1968-ban a vietnami behívó elől menekülve hazatért, saját kiadót alapított, hogy zenekarával kiküszöbölhesse a csalásokat és visszaéléseket. Az üzleti dolgokhoz viszont nem értettek, s emiatt sokáig egy helyben toporgott az együttes.
Chris Blackwell 1971-es feltűnése jelentette az igazi fordulópontot a zenekar karrierjében. Az Island Labels tulajdonosa (aki Jamaikában született, de ekkor már Angliában producerkedett) azonnal megérezte a Marley személyiségében rejlő lehetőségeket, és végre valóban korszerű stúdióba juttatta az együttest. Turnét szervezett számukra Az USA-ban és Európában, s 1974-re megszületett Marley első világslágere, a "No Women No Cry". Bob Marley a lázadás szimbólumává vált, aki egyben kitöltötte a Beatles és a punk között tátongó űrt. Nagyrészt neki köszönhető, hogy a reggaenek sikerült meghódítania a fehér közönséget.
Marley 1981-es halála után a reggae-n belül elsősorban a dancehall stílus vált meghatározóvá, amelyet szexuális töltetű szövegei miatt slacknek (lazának) is neveznek. A Sound Systemek közül a nyolcvanas években elsőként King Jammy csapata váltott át a digitális technikára, és ennek köszönhetően hosszú ideig uralta a jamaikai zeneexportot. Olyan sztárokat indított el pályájukon, mint Chaka Demus, Marcia Griffiths vagy a kilencvenes évek első felében a hip-hoppereket is meghódító Shaba Ranks. A rapperek és a rasták törvényszerűen találtak ismét egymásra, Spanner Banner és Frankie Paul például olyan szövegelők albumain működött közre, mint Heavy D, KRS-One, vagy a Public Enemy-dj Terminator X. Nagymultú reggaeművészek, mint például az 1981 óta működő Ini Kamoze egy-egy jól eltalált sláger révén az egész világon ismertté válhatott, mások, mint például Pato Banton pedig a fehéreknek segített be (így például Stingnek és a UB 40-nak). Közben azért a régi klasszikusok sem szívták szét a zenélőkéjüket. Bár a Wailers Band inkább csak nevében és némi rokoni összefonódásban emlékeztet Marley-ra, a Mighty Diamonds és társai azért időnként alaposan megmutatják a fiataloknak, hogy is működik a reggae Jamaikában.
vissza a tartalomjegyzékhez
Linkek:
www.reggaesource.com
www.reggaematic.com
www.reggaeweb.com
www.niceup.com
www.reggaephoto.com
vissza a tartalomjegyzékhez
Irodalom:
Udo Vieth - Michael Zimmermann: Reggae-Musiker, Rastas und Jamaica. Frankfurt, 1981.
Robin Denselow: When Music's Over. The Story of Political Pop. London, 1989.
Harry Shapiro: Waiting for the Man. The Story of Drugs and Popular Music. London, 1990.
Dick Hebdige: Subculture-The Meaning of Style. London, 1979.
vissza a tartalomjegyzékhez
2000. augusztus 2.
| |
