A Havanna - New Orleans kapcsolat

A trombitás Jesus Alemany által vezetett népszerű Cubanismo több mint zenekar: általuk a zene tanítássá válik. A 90-es évek közepén létrejött együttes ugyan sokkal kevesebb lemezt adott el mint a Buena Vista Social Club, a "Mardi Gras Mambo"-val mégis hidat teremtett az amerikai közönség és a kubai zene között, megőrizve a Castro előtti Kuba ritmusait és stílusát.

A Kubában, New Orleans-i vendégzenészek közreműködésével fölvett " Gras Mambo" olyasvalaminek a szintetikus megjelenítése, ami szinte azóta természetes módon létezik, amióta maga Amerika: a spanyol íz nélkülözhetetlen része a jazznek. Sokan elmondták ezt - Jelly Roll Morton egy híres interjúban, vagy W. C. Handy dalszövegeiben; oka pedig nem más, mint hogy New Orleans valaha spanyol fennhatóság alá tartozott.

Az album meglepően eltér saját stílusának organikus, táncos - szórakoztató jellegétől; talán csupán néhány helyen érzünk valami ilyesmit; például Alemany trombitajátékában.

Található rajta egy jó kis spanyol - angol dal Marie Laveaux-ról, a voodoo-királynőről, vagy talán mégsem annyira jó? Sajnos sok hiányzik ahhoz, amit a Cubanizmo forró hangulatú élő játékából megszoktunk. Valahogy hiányzik a lendület.

Ugyanez nem mondható el a Los Hombres Calientes második lemezéről. A New Orleans-i banda nagyon eredeti képet nyújt a két part kapcsolatáról. Teszik ezt énekesekkel, gitárral, plusz ütősökkel. nagyszerű dobjátéka megkíséreli igazán összehozni jazz lendületét az afro-kubai pörgős ritmusokkal, és ez sikerül is neki. És hogy el ne feledkezzenek a korai 20. századi latin-őrületről, a fiúk megspékelik a lemezt egy kis brazil szambával, kubai szongóval, argentin tangóval, reggae-vel és kongói yukával.

Ez a második album igazi zenei gyöngyszem. Talán túl sokoldalú is, főleg, ha a tingli-tangli összekötőkre gondolunk a komoly, kísérletező ritmusú számok között, amelyekben olyan kuriózumnak számító dolgokat sorakoztatnak fel, mint pl. a yorui vallásos zene motívumai.

Semmi mesterkéltség, hatalmas energiák feszülnek a játékban, mintha meg akarnák mutatni, mennyire bővelkedik az Újvilág szórakoztató muzsikában és hogy mit lehet ezzel kezdeni.

Zene és divat

Mindannyian szeretnénk néha a popsztárok bőrébe bújni - vagy legalább a ruhájukba, hogy egy kicsit hasonlítsunk hozzájuk. Hogy ez ma miért lehetséges, GITTI GULDEN meséli el, végignézve a zene és a divat történetét Benny Goodmantől Gucci-ig, Presley-től Pradáig, az Abbától Armani-ig.

Zene és divat, csupán két különböző formája a MOST-érzés kifejezésének. Mindkettő lehetőséget ad arra, hogy az ember kiemelkedjen a szürke tömegből, kifejezze magát. "Mutasd, mi van rajtad, és megmondom, ki vagy." Hogy mit hordok attól függ, mit hallgatok.

Öltözködés és zene, jellemzik korukat. Vannak, akik mára úgy gondolják, a két dolog túlságosan is összefonódott. Szerintük a zene megadta magát a divatnak. A zenészek szemére vetik, hogy lassan többet foglalkoznak külsejükkel, mint a zene minőségével.

Az utóbbi 50 évben divat és zene két iparággá fejlődött, amelyeknek kölcsönösen szükségük van egymásra, de nem föltétlen kedvelik egymást. Viszonyuk sokkal inkább kereskedelmi alapokon nyugszik. Manapság, amikor már nem sok különbség van koncert és divatbemutató között, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez mindig így volt. Mekkora tévedés! Korábban elképzelhetetlen volt, ami ma természetes: a különböző irányzatok kedvelői azonnal felismerik egymást.

Minden trend először emberek egy kis csoportjára jellemző, akiket itt-ott láthatunk az utcán vagy szórakozóhelyeken. Az ilyen csoportok fölkutatására pedig külön embereket fizetnek, hogy aztán az újonnan fölfedezett trendet tömegcikké tegyék.

Ugyanazon a piacon osztozik divattervező, producer és zenész, az új divatkreációkat pedig popsztárok mutatják be. Az "image" minden. A zenészeknek aligha van lehetőségük kizárólag a művészetükre koncentrálni. Ők a popkultúra képviselői, tehát a minimum, amit meg kell tenniük, az a stílusnak megfelelő öltözködés.

Hogy megértsük a mai helyzetet, vessünk egy pillantást a múltra. A déli államok gyapotszedői, akik a 20-as években blues zenészként akartak új és jobb életet kezdeni Chicagóban, nagyon hamar megtanulták, mi a legfontosabb a showbusinessben: menőnek kell kinézni. Ez a kulcsa mindennek, különben a kutya nem hallgat meg.

A 30-as években aztán számtalan körülmény segítette a könnyűzene terjedését: a film hangot kapott, az otthonokban megszólalt a rádió, az 1929-es válság miatt pedig mindenki figyelemelterelésre és szórakozásra vágyott. A swing-korszak erre kiváló alkalmat adott. Tánc közben feledni lehetett a szörnyű valóságot, ami egyáltalán nem volt ilyen szívderítő. Duke Ellington vagy Benny Goodman zenéjére táncolva pedig az sem számított már, hogy a nők nadrágot hordanak, sőt ez már-már természetessé vált. Ugyanebben az időben találták föl az amerikai katonák számára a póló viseletét.

A második világháború végetvetett a swingnek, elkedvetlenített mindenkit. A kimerült emberek könnyen emészthető, ártalmatlan dallamokra vágytak, amelyek elég fülbemászóak voltak ahhoz, hogy azonnal sláger váljon belőlük. Ámulattal hallgatták a napsütötte vidékekről szóló dalokat és Sinatra hangját. A nélkülözés az öltözködést is leegyszerűsítette: a munkásnadrágok általános viseletté váltak, cipők pedig - bőr nem lévén kellő mennyiségben - vászonból készültek. A háború "győztesei" határozták meg Európa mindennapjainak kultúráját, Amerika pedig új jelenséget hozott be: a tinédzserkultuszt.

Ahogy javultak a körülmények, elindult az első tömeges fogyasztói hullám és kirobbantak a generációs konfliktusok. A kölykök nem voltak hajlandók többé csendben maradni. Lázadni kezdtek a konformizmus ellen. Saját zenéiket hallgatták, a szülők pedig a falra másztak. Zenéből és öltözködésből egyaránt sugárzott az energia, a giccs és az optimizmus. Bálványok emelkedtek, és a farmer, a póló, a bőrdzseki kultusszá vált. Közben Elvis - a szépfiú, aki fehér létére úgy énekelt mint egy fekete - 10000 dolláros öltönyt varratott. A rock and roll átvette a hatalmat a világ fölött.

Uralkodásának első évtizedében bálványok tucatjai születtek, olyanok mint a Rolling Stones, a Beatles, Bob Dylan, Jimi Hendrix, Janis Joplin, hogy csak néhányat említsünk. Ezzel egyidőben a brit Mary Quant megalkotta a miniszoknyát. A textiltervező Zandra Rhodes pedig hippi-anyagokkal látta el a generációt. Miss Faithful receptre kapta a heroint Londonban, mialatt Pierre Cardin és André Courréges Párizsban űrruháktól kapott ihletet. A Greatful Dead és a Jefferson Airplane ódát írtak az LSD-hez. "Love is in the air..." - Woodstock már nagyon ott volt a levegőben. Hasonlóan gondolkodók tömegesen hirdették az önkifejezést a zene és a divat eszközével.

Aztán őszre fordult a "szerelem-nyara", de csak egy rövid időre, hogy aztán hirtelen beköszöntsön a csillogás ideje: Átvészelve az olajválsággal és Vietnammal eluralkodó pesszimizmust, egyszeriben mindenki a Roxy Musicra figyelt; Bryan Ferry pedig már a férfi Vogue címlapján pózolt barátnőjével. Ez valami teljesen új dolog. Soha eddig nem szerepelt zenész modellként. Travoltával és a "Szombat esti láz"-zal csak tovább fokozódott a csillogás és elvezetett a diszkóhoz, ami ettől kezdve életérzéssé nőtte ki magát. Sortok, csillámok, púder - a csillogás mégis a punk-korszakhoz vezetett.

Vivienne Westwood és Malcolm McLaren ismeretségéből megszületett az üzlet, ahol minden kelléket megkaphatott a magát kifejezni és a világ ellen lázadni vágyó. A Sex Pistols pedig élő reklámot csinált a széttépett pólóknak és a biztosítótűknek. Egészen addig, amíg egy New York-i divatüzletben 100 dollárt kértek egyetlen, igaz aranyból készült biztosítótűért.

Elfáradt a forradalom. Pénzszag terjengett a levegőben. Mekka a Wallstreetre költözött. Madonna, Boy George, Eurythmics, Duran Duran ... új hősök születtek. A Denver Klán pedig készségesen hirdette a hatalom, az intrikák és az irigység erejét. A sztárok tobzódhattak a legkülönbözőbb zenei irányzatokban a Heavy metaltól a Dark Wave-ig, és előszeretettel mutatkoztak modellek társaságában.

Ezzel lassan el is érkeztünk a mához, amikor már minden megtalálható: a számítógépben minden megvan a neo-hippyktől a neo-punkokon keresztül a neo-rasztákig, a raptől a technóig. A divat-pop-szövetség soha nem látott haszonnal működik. A tervezők tagadhatatlanul sztárok, a modellek éppúgy, a zenészek pedig a zenei aláfestésről gondoskodnak. A tegnap még topis Courtney Love ma már Gucci és Channel bundáiban jár. Gaultier pedig soha nem fogja tudni meghálálni Madonnának, hogy azt a hiper-exhibicionista showt megtervezte neki.

Popsztárok és divattervezők kéz a kézben tehát, de vannak azért kivételek, akik csak saját magukra hallgatnak: David Bowie mindig David Bowie marad; Beck visszautasít egy Prada ajánlatot; a Beasty Boys és a Wu-Tang Clan saját divatcéget alapítanak. Ahogy Warhol annak idején megmondta: mindenki saját maga popsztárja, még ha csak öt percre is.

2000. szeptember 28.