Rege a vén modernistáról

Harry Smith amerikai népzene-antológiája, 4. rész

Amerikai ismét felfedezi a zenei gyökereit. Időről-időre újabb generációknak kell megmutatni, hogy mindaz a zene, amiért lelkesednek, honnan eredeztethető, melyek " a gyökerek", kik voltak az úttörők, stb. A Smithsonian Fokways Box 6 CD-ből álló gyűjteményének nemrégiben jelent meg a negyedik "kötete", s ezt a kritika, a gyűjtők vagy az érdeklődők éppen olyan lelkesedéssel fogadták, mint az előzőeket. S visszatekintve azt is érdemes megemlíteni, hogy az ezt megelőző /harmadik/ válogatásról írt kötetnyi szöveg és lelkes kritika írói közül a zenei anyagról azok a fiatalok szolgáltak a legfrissebb megközelítésekkel, akik valószínűleg most hallották életükben először ezeket a dalokat.

Az eredeti Folkways gyűjteményt, amit 1952-ben adtak ki a határozottan furcsa és lenyűgöző Harry Smith szerkesztésében, aki megrögzött gyűjtőként olyan dolgokat is gyűjtött, ami másnak eszébe sem jutott - mérföldkőnek tartják. Joggal. Ezt követően kezdődött meg ugyanis az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a népzene feltámadása /folk-revival/, általa indult útjára megdöbbentő számú /régi és új/ amerikai előadó karrierje, akiknek a többségét ma is mind ismerjük és szeretjük. Ekkor váltak ismertté azok a gyökerek is, amelyek életet adtak e stílusnak, s egyik napról a másikra egy új generáció zenei gyökerei is lettek. Éppen ezért ma már minden valamirevaló zenetörténet írójának meg kell magyaráznia, hogy a különböző társadalmi helyzetek hatására hogyan jött létre a hillbilly és a blues, egy kevésbé ismert előadó hogyan hatott Bob Dylanre, Bob Dylan munkássága pedig hogyan befolyásolta a kortársai munkáit.

Ma már nyilvánvaló, hogy a popzene számos alfaja nem létezne, ha Harry Smith - anno - nem érzett volna késztetést arra, hogy az amerikai vidéket járja, s létrehozza azt a különleges gyűjteményét, ami lehetővé tette, hogy ez a zenei világ nagyobb figyelmet kapjon.

A legnehezebb dolog persze annak megítélése, vajon hogyan fogadják az új és újabb hallgatók ezt a fajta zenét, amihez azelőtt nem volt szerencséjük. A 90-es években, aki csak egy kicsit is érdeklődik az amerikai zene iránt, valószínűleg hallott már néhányat Mississippi John Hurt vagy a Carter Family dalaiból. A Stackolee dal (a Folkways gyűjteményben Frank Hutchinson adja elő) is egészen biztos ismerős azoknak, akik hallották Lloyd Price vagy Wilson Pickett slágerlistás feldolgozásait az utóbbi években az erre szakosodott rádiókon.

Smith gyűjteményét azonban - mivel szó szerint történelmi anyag - mégis elsősorban szocio-történeti keretek között kell értelmezni, és a kritikusok a legtöbb esetben ezt is tették.

Ők szintén elég fiatalok ahhoz, hogy biztosra vegyük, ezt az anyagot még sohasem hallhatták - és elég becsületesek ahhoz, hogy ezt be is vallják. Így ugyanazzal a problémával küzdenek meg, mint a korábbi generációhoz tartozó gitárpengető előadók: képesek-e a zenét önmagáért hallgatni, ahelyett, hogy arra volnának kíváncsiak, mi jött létre belőle?

Ezért örvendetes, hogy a mai divatokat követő tinik és huszonakárhány évesek közül sokan újra rátaláltak a Smog-ra vagy akár a Lambchop-ra. Az 50-es évek végén, a 60-as évek elején ezek a dalok még idegen, sajátos hangvételű zenének számítottak, amelyek elütöttek a normától, de napjainkban már átalakították őket, hogy a rádiók és az MTV közönségének is fogyaszthatóak legyenek.

Manapság a popzene művészi hajlamokkal megáldott képviselői azért küzdenek, hogy eredetiek legyen, de ez nem igazán sikerül, így nagyon is valószínű, hogy az itt hallható zene - a 78-as lemezek még nem egészen eltüntetett recsegésével - sokkal aktuálisabb, mint valaha. Ha az albumon nem szerepelnének olyan ismert nevek, mint Robert Johnson, Joe Williams vagy Leadbelly, néhány fiatal ismerősömet biztosan meg tudnám győzni, hogy ez a gyüjtemény a garázs rock, a Krautrock vagy akár a filmzene-válogatások hagyományait követi. Az albumon szerepel még a Carter Family No Depression in Heaven című dala is ( amit Uncle Tupelo tett a country egyik mérföldkövévé), és Nick Cave-hez és a mai Dylan-hez hasonlók és még David Johansen is (új bandájával a The Harry Smiths-szel) áldoznak a zene oltárán. Az a generáció, akiket még meg lehet bolondítani ezzel az anyaggal, most még valószínűleg Pokemon kártyákat cserélget.

Az ismerős dalok és előadók sokasága semmit sem von le a gyűjtemény értékéből - köszönhető ez a nagyszerű egysorosaknak a The Fugsból ismert Ed Sanders, a The New Lost City Ramblers-ből ismert John Cohen, John Fahey, Dick Spottswood, Greil Marcus és a többiek mondanak a gyűjtő Smith különleges életéről.

A másik említésreméltó részlet: a dalok sorrendje. Az előző válogatás több kritikusa leszögezte, hogy Smith találékony váltásai inkább egy lehengerlő, hangulatkeltő DJ-t idéznek, mint egy történelmi gyűjtőt. Késdobáló szerelmesekről szóló dalok váltják egymást miközben keseregnek a gazdasági válság élelmiszerárai miatt. Mindez kellemetlen érzést kelt a hallgatóban. Azt azonban meg kell jegyezni, ahogy Joe Williams, énekli a Baby Don't Go-t, vagy Bukka White énekel a Parchman Farm-ról, alkalmanként kizökkent ebből a ritmusból. Tisztelem az egész anyagban, hogy eredeti "bootleg"- érzés lengi körül, de mint lemezgyüjtőt az is érdekelne, hogy melyik felvétel hol jelent meg eredetileg. De e téren nincs szerencsém.

Összességében 28 különböző történetet mesél el ez a válogatás és ez csak a dalok száma. Külön történet maga Smith, és egy másik történet e dalok élete, például mi lesz velük, ha valaki feldolgozza őket? S van még egy történet: az a történet, hogy mit is mondanak el rólunk ezek a dalok? Az első Black Jack David, amit valaha hallottam nem az itt hallható 1940-es változat volt a The Carter Family előadásában, hanem a The Incredible String Band feldolgozása (1970 körül). Mindenkinek vannak tehát saját gyökerei, és ezek nem feltétlenül ebben a gyűjteményben találhatók. Eljátszhatunk a gondolattal, milyen lemezeket játszhattak azoknak az embereknek a házában, akik később maguk is fantasztikus zenét kreáltak (például John Cale: The Best of Burl Ives vagy Ed Kuepper: Every One of Us Eric Burdon and the Animals-től, stb). Jó arra gondolni hogy a Harry Smith válogatásban szereplők több embert érintettek meg, mint bármilyen más forrás valaha. Ásd bele magad!

2000. október 22.