|
Charlie több mint három éve állt utoljára
a Budapest Sportcsarnok színpadán, így most már egy kellően kiéhezett
közönségnek énekel ugyanott december végén, hiszen azóta csak kisebb
arénákban lépett fel. Az énekes volt már lent, középen, és most
már sok-sok éve fent. A szakma és a közönség másként kezelte a pályfutásának
különböző szakaszaiban, de mindeközben belülről mindig ugyanolyan
volt és maradt: vérbeli zenész, aki ugyanúgy énekel egy embernek,
mint tízezernek.
A legnagyobb kihívás az volt számára, hogy
negyvenévesen tért vissza a magyar könnyűzenei életbe, amikor a
„műanyag zene” ellepte a lemezboltokat. Eltervezte, hogy féléves
periódusokban dolgozik külföldön, amikor betoppant Tátrai Tibusz
és rábeszélte, alakítsanak zenekart.
- Bármilyen hihetetlen, de naphosszat próbáltunk.
Imázsunk sem volt, csak tudtuk, valami nagyon jót akarunk csinálni.
Úgy éreztük egy kicsit a szakmának játszunk. Olyan nótáink voltak,
amikről azt gondoltuk, igazán csak egy másik hozzáértő tudja értékelni,
s az csoda, ha a közönség is ráérez a dalokra. Most már furcsa,
de volt olyan turnénk, hogy egyes helyeken húsz ember előtt játszottunk.
Már a Tátrai Band harmadik albumánál tartottak,
amikor felvillant benne, talán jó lenne egy szólólemez is. Akkor
még úgy gondolta, ő írja meg, de mint tudjuk, ez másképp alakult,
ahogy az élete is: Magyarországon az egyik legnagyobb sztár lett,
akinek már most megjelenhetett az eddigi szólóalbumai legjobbjaiból
összeállított Greatest Hitse. Úgy érzi, nagyon szerencsés volt,
hogy jó időben a megfelelő emberekkel találkozott. Lerch Istvánnak
és Horváth Attilának köszönhetően szólónótáinak szövegvilága és
zenéje ugyanis hihetetlen módón idomult egymáshoz, s ez az egész
az ő egyéniségéhez.
Sok minden megváltozott körülötte. Őt azonban
nem igazán lehetett becsapni, nem esetthasra sem mástól, sem önmagától.
Sokan veregették a hátát és mondták: „ Ugye, megmondtam.”
- Egyáltalán nem mondták meg, inkább azon
a véleményen voltak: „Jó, jó amit csinálsz, de…”- mondja Charlie.
– Pont ezért tudtam, a sikert mértékkel kell kezelni. Soha nem
voltam király, bár főleg külföldön királyoknak dolgoztam.A világon
több helyen tituláltak már ennek: a közönség gyakran bekiabál
a koncerteken ehhez hasonló jelzőket, de ezt nem szabad komolyan
venni.
A díjesőt sem nagyképűen kezelte. Elmesélte,
olyan érzés volt, mintha egy nagyon régi barát húsz év után betoppanna
és egy hatalmas virágcsokrot hozna. A hasonlatban persze benne van
az is, hogy az említett ismerős sokáig nem tűnt fel az életében,
de ettől soha nem esett kétségbe.
- Nem a számok mutatják feltétlenül az értékeket.
Kis létszámú közönség tudja például igazán érezni, hogy hiteles
előadó vagy-e. Ha valaki nem tud énekelni és folyamatosan becsapja
a közönséget, csak átmenetileg lehet népszerű.
Charlie eddig az a típus volt, aki ritkán
tervezett. Az elmúlt időszakban már próbált előre gondolkodni, de
mint mondta, a gépszíj mindig elkapja és viszi előre, ezért mindig
egyik napról a másikra él. Ezt a mentalitást talán a családjának
volt a legnehezebb tolerálnia, de valahogy mégis átvészelték a nehézségeket.
Azt bánja, hogy nem kísérhette végig a fia életének minden napját,
de mégis mindent ugyanúgy csinálna, ha előlről kezdené:
- Sok minden kimaradt az életemből, találkozások,
barátságok. Kihagytam lehetőségeket is, hiszen nem disszidáltam.
Sok mindenről álmodoztam, ami végül nem vált valóra, de még sincs
hiányérzetem, mert az álmom is olyan mintha azok a dolgok valoban
megtörténtek volna.
<<<
vissza
|
|