Rock - H. P. Lovecraft Kereső: Részletes kereső! Belépés regisztrált tagoknak: Login: Jelszó: Üdvözlünk a Zene.net fórumában! Regisztráld magad most! Ezáltal Te is hozzászólhatsz a különböző témákhoz és új témát is nyithatsz! Regisztráció | Kereső | Kategóriák 1   BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-30 13:25:49 | 25. Alonzo Typer naplója H. P. Lovecraft és William Lumley 1935 október Megjelent 1938. februárban Weird Tales, 31, No. 2, 152-66. A SZERKESZTÕ MEGJEGYZÉSE: A New-York, kingstoni Alonzo Hasbrouch Typer-t utoljára 1908. április 17-én dél körül látták és ismerték fel Batáviában, a Richmond Hotelben. Egy õsi ulsteri család utolsó élõ tagja volt, huszonhárom éves korában tûnt el. Mr. Typer magántanulóként tanult és a Columbia és Heidelberg egyetem óráit is látogatta. Tanulmányai elsõsorban természeti tudományokra irányult, beleértve az obskurus és általános félelmet keltõ határterületeket is. Írásai a vámpirizmusról, a ghoul és poltergeist érzékelésekrõl magánkiadásokban jelentek meg, miután más kiadók ezeket visszautasították. 1900 után egy sajátságos keserû vitasorozat kapcsán jegyezték nevét a Pszichológai Ismeretterjesztõ Társaságnál. Különbözõ idõszakokban Mr. Typer kiterjedt utazásokat végzett, máskor pedig hosszú idõszakokig ki sem mozdult lakhelyérõl. Ismereteink szerint meglátogatta Nepál, India, Tibet és Indokína egyes nem túl ismert, jelentéktelen helyeit, és 1899-ben átutazott a rejtélyes Húsvét-szigeteken is. Az eltûnt Mr. Typer utáni alapos kutatás nem vezetett eredményre, birtokai szétosztódtak New York City-ben élõ távoli rokonai között. Az alább ismertetett naplót állítólag egy nagy udvarház romjai között találták Attica, N.Y. közelében, amelyik különösen baljós hírnévtõl sújtva állt generációk óta, a végsõ összeomlás küszöbén. Az épület nagyon régi volt, az elsõ fehér telepesek idõszakából datálódik, és a ház alapjait egy furcsa és titokzatos család, bizonyos van der Heyl tette le, akik 1746-ban érkeztek ide Albionból, a boszorkányüldözés különös, homályos idõszakában. Az építés idõpontja talán 1760. tájékára tehetõ. A van der Heyl-sek története csak pár részletében ismert. A külvilágtól teljesen elzárkóztak, a legközelebbi szomszédaikkal sem tartva semmiféle kapcsolatot, fekete szolgálóik is közvetlenül Afrikából érkeztek. Gyengén beszéltek angolul, gyermekeik pedig magánúton és európai intézetekben tanultak. A van der Heyl-sek zárt családját elhagyni kívánók rendre eltûntek, egy idõ múlva a klán nevét a Fekete Mise csoporttal és kultuszával társították, illetve azonosították. Az ijesztõ ház körül egy ritkás, nagy területen szétszórt házakból álló a kétértelmû, Chorazin nevet viselõ falucska terült el, indiánok és más furcsa, különös lakók népesítették be környezõ unalmas vidékrõl. Idegen jellegû, belterjes, örökletes tulajdonságokat viselõ falusi emberek lakták Chorazin-t. A falu mögött, a van der Heyl-házból jól látható helyen, egy dombocska tetején furcsán egyéni jelleget hordozó, kövekbõl kirakott gyûrû állott, melyet az irokézek gyûlölettel és babonás félelemmel telve kerültek. A kövek eredete és természete még nem ismert, korukat archeológiai és geológiai bizonyítékok alapján rendkívül korai idõszakra datálták. Az 1795. évet követõen az érkezõ telepesek legendái és a késõbbi lakosság gyakran emlegettek idegen hangzású, Chorazinból, az udvarházból, és a dombon fekvõ kövek környékérõl eredõ különös kiáltásokat és énekeket az év bizonyos idõszakában, habár ezek lehetséges okaira némi támpontot ad, hogy a zajok 1872. körül abbamaradtak, amikor a van der Heyl-ház teljes személyzete és lakói titokzatos módon, egyszerûen eltûntek. Ezt követõen a ház teljesen kihalt, más végzetes események - beleértve három felderítetlen halálesetet, öt eltûnést, és négy gyors lefolyású elmezavaros esetet - bukkantak fel, amikor a késõbbi idõszakban új tulajdonos bukkant fel, vagy érdeklõdõ látogatók érkeztek a vidékre. A ház, a falu, és a terjedelmes mezõgazdasági terület minden része visszakerült a birtokhoz, melyet egyben árverezett el az állam, miután sikertelen maradt a van der Heyl-leszármazottak felderítése. Az 1890 körüli idõszaktól új tulajdonos (a néhai Charles A. Shields, majd fia Oscar S. Shields, vagy Buffalo) vette át a teljes birtokot, amelyet az állam teljesen elhanyagolt, õ pedig figyelmeztetett minden kíváncsiskodót, hogy tartsák magukat távol a területtõl. Ismereteink szerint a házat az utolsó negyven évben csak rendõrhivatalnokok, az újságkihordó, furcsa külföldi alakok, és okkult tudományokat és tanokat hallgató személyek látogatták. Az érkezett levelek Eurázsia titokzatos vidékérõl származtak, talán Chochin-Kínából, ahonnan késõbb, 1903-ban üres elmével és bizarr módon megcsonkított személyek kerültek elõ, melynek rettenetes híre az akkori világsajtót is bejárta. Mr. Typer naplóját - egy 6 x 3 1/2 hüvelyk méretû könyvecske, szívós papírral és egy furcsa, tartós fémfólia-borítással - 1935. november 16-án találta meg egy Chorazin-beli falusi a hagyatékban, akit egy rendõr küldött a kihalt birtokra, a van der Heyl-udvarház összeomlásának hírét megerõsíteni. A ház valóban összeomlott, nyilvánvalóan tisztán a kora és a elhanyagoltsága miatt, a november 12-i rendkívül erõs szélben. A pusztulás furcsán teljes volt, és a romok felületes átvizsgálása pár hét alatt megtörtént. John Eagle, a barna képû, majomarcú, indiánszerû falusi, a napló megtalálója, úgy mesélte, hogy a könyvet a törmelék felsõ rétegében lelte meg, úgy hogy ennek valamelyik felsõ szobában kellett lennie. A ház tartalmának csak egészen kis hányadát lehetett felderíteni és felismerni, beleértve egy óriási és bámulatosan erõs, tömör kriptát a pincében (õsrégi vasajtó védte valaha, melyet valószínûleg a rendkívül makacs zár és az ajtót díszítõ idegen-jellegû mintázat miatt törtek össze) a megmaradt ép és kimutathatóan egyedi, rejtélyes jellemvonásokkal. Említésre méltó a falnak az a része, ahol a téglafelületbe megfejthetetlen hieroglifákkal véstek. Másik furcsasága egy félelmetes kör alakú nyílás a kripta hátsó részén, a nyílás bejárata azokkal a törmelékekkel torlaszolódott el, melyek a ház összeomlásakor hullottak a pincébe. De mindezek közül kétségkívül a legkülönösebb mégis padló kövein szétkenõdött büdös, nyálkás, kátrányszerû anyag egészen friss üledéke volt, mely méternyi szélességben húzódott többé-kevésbé szabálytalan, folyamatos vonalban a törmelékhalom által lezárt odú bejáratáig. Az elsõ ember, aki kinyitotta a kriptát, azt mondta, hogy ez a hely büdösebb, mint az állatkertben a kígyók terráriuma. A napló, amelybe nyilvánvalóan a rettegett van der Heyl-ház sötét titkainak feltárására gyûjtötte az eltûnt Mr. Typer adatait, eredeti kézírással készült. Az írásjegyek és a jelleg azt mutatta, hogy az idõ haladtával egyre erõsebben eltorzul az írás, a vége felé pedig egyes helyeken már szinte olvashatatlan. Chorazin lakói - akik együgyûsége és hallgatagsága megzavart mindenkit, aki a vidék és titkai iránt érdeklõdött - bevallották, hogy nincs semmiféle emlékük, amely alapján Mr. Typer-t a rettegett ház más látogatóitól megkülönböztethetnénk. A napló szövegét szó szerint írom le, megjegyzés nélkül. A leírtakból azt a következtetést lehet levonni, hogy az író tudata megbomlott, ám ezt olvasóimnak maguknak kell eldönteni. Csak a jövõ döntheti el, hogy micsoda érték ez a napló az emberöltõk óta tartó misztikus történetek felderítésében. Talán azt is jelezni kell, hogy genealógusok igazolták Mr. Typer kései emlékei Adriaen Sleght anyagában. A NAPLÓ Reggel 6 óra körül érkeztem Atticából, végig gyalogosan - egy közeledõ förgeteg siettetett -, s nem volt lehetõségem lovat vagy kocsit bérelni, automobilt pedig nem tudok vezetni. Ez a hely már ránézésre is egészen pocsék, és elrettentem a házhoz közeledve, ámbár már igen régóta tisztában vagyok a sötét erõk hatalmával. Túlságosan közeli már az az éjszaka - az egykori Walpurgis-szombat ismétlõdõ rémsége - tudom az egykori események után, hogy milyen látványra számíthatok. Akármi közeledik is, nem hátrálok meg. Valami mérhetetlen ösztönzõ erõ sarkall, én csak a puszta életemet kockáztathatom a boldogtalan titkok elleni küldetésem során. Csak én jöhettem ide, senki más, és a sorsommal pedig nem ellenkezhetek. Nagyon sötét volt, amikor ideérkeztem, habár a nap magasan fent állt. A legsûrûbb viharfelhõk közeledtek, és én már attól tartottam, hogy a villámfény kevés lesz az utat megtalálni. A falu egy förtelmes kis pöcegödör, és pár lakója nem jobb az idiótánál. Az egyik valami különös módon tisztelgett nekem, mintha ismerne valahonnan. Láthattam a tájképet is - csak egy kis, mocsaras völgy, idegen barna gyomos ösvények és halott gombatelep körbe-körbe egyenetlenül, gonoszul tekergõ fák pár faággal. De a falu mögött van egy komor kinézetû domb, melynek a tetejét körberakott hatalmas kövek töltik ki, a kör közepén pedig egy magányosan fekvõ kõemlék. Azonnal rájöttem, hogy errõl a gonosz õsrégi dologról V... már mesélt nekem, ahogy N... holdtöltekor látta. A hatalmas ház egy elvadult park közepén feküdt, melyet teljesen benõtt a vadrózsa. Alig-alig tudtam magam keresztülverekedni rajta, s amikor a bejárat elé értem, visszariasztott a ház kora és rozogasága. Ez a hely koszos és látszatra is nyugtalanságot keltõ volt, a romlás hangulata hatott át mindent, csodálkoztam, hogy egy épületet mennyire képesek ezek a szúrós, erõs indák benõni. Fából készült a ház, bár az eredeti vonalait a különbözõ idõszakokban hozzáépített szárnyak kuszasága elrejtette, azt gondolom, hogy az eredeti épületet Új-Anglia telepesei az akkori építési módok és technikák szerint húzhatták fel. Akkoriban, amikor ez a ház épülhetett, viharos idõk jártak - emlékezetem szerint akkor menekült el Dirck van der Heyl felesége is Salembõl, a hírhedt Abaddon Corey lánya volt. Volt egy kis tornác, ahol meghúzhattam magam, amíg a vihar kitombolta magát. Pokoli egy förgeteg volt - fekete, mint az éjfél, szakadó esõvel, úgy dörgött és villámlott, mint ítéletnapkor, a dühöngõ szél folyamatosan karmolt-cibált. Az ajtó nem volt bezárva. Villanylámpámat magam elõtt tartva benyitottam, ujjnyi vastag port találtam a padlón és a bútorokon, a helyiség pedig úgy bûzlött, mint egy dohos, penészes sírbolt. Egy központi elõtérbe torkollott a ház összes folyosója, jobbra pedig lépcsõ kanyarodott. A lépcsõ porát felbolygatva, az emeleten a bejárat feletti szobát választottam ki szálláshelyemnek. Az egész helyiség be volt bútorozva, de alig találtam ép berendezési tárgyat. Nyolc óra körül írtam ezeket a sorokat, miután utazótáskám tartalmából étvágyamat csillapítottam. Késõbb ezek a falusi népek meghozták a felszerelésemet, habár attól mindegyikük elzárkózott, hogy a házba belépjen, sõt a parkbeli romoktól félve csak a kapuig merészkedtek. Remélem, hogy késõbb szert tehetek egy bricskára, mert csak magamra hagyatkozhatok ezen a rendkívül barátságtalan helyen. Késõbb Tisztában vagyok néhány rosszindulatú dolog jelenlétével ebben a házban. Egy kárörvendõ, minden izében határozottan gonosz szándékkal állok szemben - egy akarattal, amelyik megkísérel megtörni és birtokba venni engem. Egy darabig biztos ellent tudok majd állni, de minden erõmet fel kell használnom. Érzem megdöbbentõ gonoszságát, és nem emberi jellegét. Úgy hiszem, hogy földön túli ellenséges erõkkel állok szemben, erõkkel az idõtlen csillagvilágból és az univerzumon túli mélységekbõl. A ház olyan, mint amilyennek Aklo írásaiban szerepel. Olyan érzés tört fel bennem, mintha a ház élne, s irdatlan tömege másik láthatatlan tömeget is befogadva. Ezeknek a romló szobáknak, fülkéknek és folyosóknak kell tartalmazniuk ezeket a tömegeket - melyeket emberi szem nem érzékel. Oly õsinek kell lenniük, oly réginek, hogy az leírhatatlan és megdöbbentõ. Április 18. Az utolsó éjszaka keveset aludtam. Délután háromkor idegen, metszõ szél kezdte átjárni a vidéket, folyamatosan erõsödve, a ház már úgy mozgott, mintha forgószél rázta volna. Ahogy lefelé mentem a lépcsõn láthattam a bejárati ajtót rázkódni, a sötétségben ködös, félig látható alakokat képzeltem el. Valamivel lejjebb leérve az ajtót hevesen megnyomta kívülrõl - a szél, én legalábbis úgy képzeltem, habár megesküdhetek, hogy láttam, amint egy óriási, fekete mancs körvonalai oszlottak szét, miközben villámgyorsan körbefordultam. Nem kíméltem a lábaimat, de elõtte biztonságosan véghelyzetéig toltam, ütöttem és rúgtam a nehéz, erõs reteszt a veszedelmesen rázkódó ajtón. Virradat elõtt nem tartottam célszerûnek felderíteni a házat, mégis most már képtelen voltam újra elaludni, rettegéssel és kíváncsisággal kevert gondolatok forogtak elmémben, türelmetlenségemben nekikezdtem. Erõs fényû lámpámmal kezemben, a port felverve a nagy déli nappaliba mentem át, ahol ismerõs arcképek lógtak a falakon. Pont úgy néztek ki, ahogy V... leírta, és már más obskurus forrásokban is találkoztam velük. Más helyeken olyan sûrû sötétség és porfelhõk kavarogtak, hogy és csak rövid ideig bírtam, vagy semeddig, de ezekbõl a nyomokból is tisztán felismerhetõ volt az utálatos van der Heyl-vérvonal. Egyes festményekrõl egészen szuggesztív tekintetû arcok néztek vissza rám, de hogy kiket és miket ismertem fel bennük, most már nem tudom visszaidézni. Az ijesztõen degenerált Joris körvonalai - 1773-ból származik, Dirck fiatalabb lánya - minden vonala tisztán kivehetõ volt, zöld szemei, kígyószerû tekintete és arcvonásai is. Lámpámat többször fel-le kapcsolva, ez a furcsa arc halványan világított a sötétben, érzékelhetõen, szinte magától ragyogott. Hirtelen odapillantva még gonoszabbnak tûnt, s én inkább elfordultam, hogy megkíméljem magam a kellemetlen látványtól és a további érzékcsalódásoktól. Az arcképre többször pillantottam, hiszen mágnesként vonzotta tekintetemet. Azt tapasztaltam, hogy minden egyes pillantáshoz az elõzõnél szörnyûbb és hihetetlenebb látvány tartozott. A hosszú, savanyú arc, kicsi, összehúzott szemek és disznóformájú ábrázat összhatásában egyfajta undok páraként gomolygott, habár a mûvész megpróbált annyira emberi formát festeni, amennyire csak lehetséges. Tökéletesen úgy nézett ki, ahogy V... leírta. Miközben ezt a rémséget bámultam, a szemeibõl vöröslõ izzás kezdett áradni, és egy pillanatra az alak háta mögött idegen, látszólag jelentéktelen kép tûnt fel - a piszkossárga égbolt alatt egy magányos, kopár mocsár, ahol lehangoló látványt nyújtó csipkebokrok sötétlõ bozótja nõtt. Józanságomat féltve kiviharzottam ebbõl az elátkozott galériából a porlepte lépcsõkön felfele a "szállásomra". Késõbb Úgy döntöttem, hogy a ház zegzugos labirintusát, a különbözõ toldaléképületeket a késõbbiekben csak nappali fényben fogom vizsgálgatni. Nem keveredhettem el, a lábnyomaim különbözõek voltak ebben a helyenként bokáig érõ porban, és hagyhattam más azonosító jeleket is, ahol szükséges volt. Különösnek tûnt, hogy milyen könnyen megtanultam a folyosók bonyolult, tekervényes rendszerét. Egy hosszú, az épületegyüttesbõl messze kinyúló, északi szárnyat végéig követve egy lezárt ajtóhoz jutottam, amelyet kénytelen voltam betörni. Egy nagyon kis szobába jutottam, bútorokkal telezsúfolva, szúette, rossz állapotú faburkolattal. A belsõ falon egy sötétlõ lyukat leltem, mögötte és körülötte rothadt a penészes borítás. Felfedeztem egy szûk, titkos átjárót is, amely lefelé vezetett az ismeretlen, tintafekete mélységekbe. Ez egy meredeken dõlõ kürtõ vagy alagút volt, lépcsõ és korlát nélkül, azt csak találgatni tudtam, hogy vajon mire használhatták. A kandalló fölött volt egy penészes festmény, amit vizsgálódásom vége felé vettem észre: egy fiatal nõt ábrázolt, késõ tizennyolcadik századi stílusú ruhában ábrázolva. S habár arca klasszikus szépség volt, a leggonoszabb tekintet nézett vissza rám, melyet valaha is emberi ábrázat viselhetett. Nem pusztán érzéketlen, kapzsi, és elemien gonosz, hanem más, az emberi felfogóképességen túli, szörnyû tulajdonságok jelei is mutatkoztak rajta. Ahogy megfigyelhettem, a mûvész - vagy a lassú pusztulás és rothadás folyamata - gyengén zöldes fluoreszkálással fakó jelleget juttatott a textúrának. Késõbb felmentem a padlásra, ahol pár láda ismeretlen eredetû, idegen könyvet találtam - egészen idegen fogalmak tömegét levelekben és fizikai formulák formájában. Az egyik Aklo képletének olyan különbözõ változatait tartalmazta, amelyekkel még sohasem találkoztam. Április 19. Bizonyára végig jelen volt itt az a láthatatlan erõ, habár a lábnyomok alapján teljesen egyedül voltam. Tegnap egy ösvényen vágtam keresztül a vadrózsa-bozóton egészen az elvadult park kapujáig, ahol a csomagjaim vártak, de ezt reggelre bezárulva találtam. Áprilisban nagyon szokatlan ilyen arányú fejlõdés, hiszen a bokrokban éppen csak mozog a tavaszi élet. Újra éreztem valamit, a kezem nehezen mozgott, valami légnél sûrûbb anyagon hatolhattam keresztül, úgy sejtettem, hogy ez a fülkék rémítõ tartalma lehet. Éreztem a hatalmas méretû valami jelenlétét, és tudtam, hogy a harmadik Aklo-szertartás segítségével - amit az egyik könyvben találtam meg tegnap a padláson - megvédhetem tõle magamat, ráadásul láthatóvá is tehetem. Vajon merészelhetem-e megpróbálni ezt a valamit maradóan materializálni a közeli jövõben? Nagyon veszélyes játéknak tûnik. Az utolsó éjszaka tovatûnõ árnyék-arcokat és formákat pillantottam meg a folyosók és fülkék sarki homályában - az arcok és formák olyan utálatosak, undorítóak voltak, hogy képtelen vagyok leírni õket. Annyira távol álltak minden létezõ anyagiságtól, mint az a titanikus mancs, amelyik a lépcsõn üldözött azon az éjszakán, amikor zavart képzeletem fantomjait elõször kellett üldöznöm. Úgy sejtem, nem is lehetnek földi természetûek ezek a jelenségek. Újra találkoztam a manccsal, néha eggyel, de néha kettõvel, most már úgy döntöttem, hogy nem is veszek tudomást többé az ilyen jellegû jelenségekrõl. Ezen a korai délutánon fedeztem fel elõször a pincét, a létrán leereszkedve egy raktárhelyiségbe jutottam, ahonnan rothadó falépcsõsor vezetett tova. Az egész helyiség egy nitrátos, megkövesedett tömeg, alaktalan halmokkal, melyek a különbözõ tárgyak helyét jelölték. A túlsó végérõl egy szûk átjáró nyílott, amelyik az északi szárny felé bõvült, abba az irányba ahol, azt a kis bezárt szobát találtam. A pincének ez a kibõvülõ vége kemény téglafallal és egy lezárt vasajtóval végzõdött. Nyilvánvalóan valamifajta sírbolthoz tartozott, ez a fal és az ajtó a tizennyolcadik század munkásságának jegyeit viselte magán, és a ház legrégebbi részével kellett egykorúnak lennie - nyilván a polgárháború elõtti idõszakból. A záron, amelyik feltehetõen korosabb, mint a többi lakatosmunka, bizonyos belevésett szimbólumokat találtam, melyek megfejtésére képtelen voltam. V... semmit nem mesélt nekem errõl a pincérõl. Ez a hely nagyobb nyugtalansággal töltött engem, mint bármi, amivel itt korábban találkoztam, a csendes félelem hatására mielõbb a biztonságot jelentõ magasabb szintek irányába igyekeztem. Ezideig nem zavartak a hangok, amelyek tartózkodási helyem rosszindulatúságát jelezték. Ám a pincében való tartózkodásom alatt jámboran kívántam azt, hogy lépéseim ne csapjanak zajt, s ahogy haladtam felfelé a létrán õrjítõen lassúnak tûnt haladásom. Nem akartam újra lemenni - de a másik énem ösztönzött erre... újra lemenni oda, majd azon az éjszakán, amikor már megtanultam... amit meg kellett még tanulnom. Április 20. Hallottam a rettenet mélységes hangját - a még távolabbi mélységekkel szemben körültekintõen kell viselkednem. Az utolsó éjszaka a kísértés még erõsebb volt, és a rövid, fekete órák alatt egyszer csak lemerészkedtem ebbe a bûzös, pokoli pincébe a lámpámmal, izgatottan az alaktalan halmok között addig a rettenetes téglafalig, a zárt ajtóhoz. Nem csaptam zajt, és tartózkodtam az általam ismert mindenféle varázsige mormolásától is, de õrült figyelemmel figyeltem. Utoljára olyan hangok hallottam a kovácsolt vasajtón túlról, mint valami irdatlan éji fantom testébõl feltörõ fenyegetõ morajlás és fortyogás. És akkor még hallatszott valami démoni csúszó hang is, mintha gigászi kígyó vagy tengeri szörny húzta volna hatalmas gyûrûit a padló kövezete fölött. Majdnem megbénultam ezek hallatán, rápillantottam a félelmetes rozsdás lakatra, és azokra az idegen, kriptajellegû faragott hieroglifákra. Ezeket a jeleket nem ismerhettem fel, és bizonytalan ismérvei egy istenkáromló és leírhatatlan ódonságra utaltak. Nekem úgy tûnt, a lámpa fénye ezekrõl a hieroglifákról valamilyen zöldes kontúrral tükrözõdött vissza. Sarkon fordultam és menekülni kezdtem, ám az ismerõs titáni mancsot pillantottam meg magam elõtt, a hatalmas karmok növekedni kezdtek, és egyre valóságosabbnak tûntek, ahogy én hosszasan néztem. Mögöttem - belül ebben a förtelmes sírboltban - egy tompa robbanás hangjai ismétlõdtek, amelyek úgy tûntek, mint a távoli horizonton dörgõ villámcsapás visszhangja. Rémületem csak fokozódott, még gyorsabban menekültem az árnyékszerû mancsok elõtt, kezemben tartott lámpámmal és láttam õket köddé válni az elektromos sugár nyalábjában. Felszaladtam a létrán, a lámpát fogaim között tartva, addig nem pihenve, míg újra a "szállásomra" nem jutottam. Hogy micsoda véget szánhatott nekem a sors, elképzelni sem tudtam. Nyomozni jöttem, de nem tudhattam, hogy miféle dolgokkal fogok itt találkozni. Bárcsak elmenekülhetnék, azt kívántam. Ezen a reggelen is megpróbáltam keresztüljutni a kapun a csomagjaimhoz, de szilárdan összefonódó, egybenõtt vadrózsabozótot találtam az ösvényen. Ez azonos volt minden irányban - körbe a ház valamennyi oldalán. Barna, szúrós indák hajoltak meglepõ magasságokig, acéljellegû sövényt formázva ismét a kijáratomhoz. A falusiak is a gonosz szolgálatában állhatnak. Amikor beléptem a házba, a holmijaimat a nagy bejárati elõcsarnokban találtam meg, habár semmi nyoma nem volt, hogyan jutottak be ide. Most már sajnálom, hogy összejárkáltam mindenhol a lerakódott port. Valamit szét akartam szórni, hogy késõbb megláthassam az újabb nyomokat. Ezen a délutánon a hatalmas, árnyékos könyvtár poros padlóján ülve különféle könyveket olvasgattam, és alapult amelyet és nem tudtam hordozni említeni. Én nem láttam a Pnakotikus Kéziratok (Töredékek) vagy az Eltdown Shards szövegét annak elõtte, és még csak sejtelmem sem volt ezeknek az irományoknak a rettenetes tartalmáról. Azt hiszem, már túl késõ van bármivel is próbálkozni - tíz nap múlva eljön a rettegett Walpurgis-Éj. Ez az éj a gonosz diadalának olyan éjszakája lesz, melytõl a kegyes istenek mentsenek meg engem. Április 21. Újra az arcképek vizsgálgatásával foglalkoztam. Egyes nevek összetartoztak, egyet megjegyeztem - a két évszázaddal korábban lefestett gonosz-arcú nõét - amelyet felismertem. Ez a név, Trintje van der Heyl Sleght, és határozott benyomásom, hogy a Sleght névvel már másfajta utalásokban is találkoztam. Ez akkor nem tûnt olyan rémesnek, habár úgy tûnik, egyre csúfabbá fordul a helyzet. Kimerült elmémben bújik meg valahol az összekötõ kapocs. A kép szemei követtek engem! Lehetséges, hogy a képeket takaró por és korhadék és penész rejtekében még határozottabb, sürgetõbb szándékok rejtõznek? A kígyó- és disznóképû boszorkánymesterek sötétlõ körvonalai félelmetesen csillogtak, ezekben a fényjátékokban még furcsább, lidércesebb keverék arcformák kezdtek kialakulni a fõalakok árnyékos hátterébõl. Rendkívüli látvány volt a família egyes tagjainak hasonlósága, minden emberi vonásuk, de még kegyetlenebb volt mindaz, amit emberekhez kötni sem lehetett. Azt kívántam, bárcsak kitörölhetném elmémbõl ezeket az arcokat - arcokat, melyeket már a múltból ismertem. Ez egy elátkozott vonal - vérvonal - volt, s Cornelis of Leydon volt a legeslegrosszabb valamennyiük közül. Õ volt az, aki áthágva minden törvényt és akadályt, az apja nyomdokain haladva megtalálta azt a bizonyos másik kulcsot. Biztos vagyok benne, hogy V.... csak a szörnyû igazság pár, apróbb részletével volt tisztában, s így én valóban teljesen felkészületlenül és védtelenül érkezhettem ide. Vajon milyen lehet az a Régiek elõtti vonal? Mit történhetett 1591-ben, semmire sincs bizonyíték azonkívül, hogy a gonosz örökség és a külsõ tér lényeivel tartott kapcsolat titka generációk óta száll apáról fiúra. Micsoda szerteágazó gyalázatos vérvonal burjánozhat két évszázada e ház falai közül? Talán az egész világban szétszóródtak e rettenetes klán leszármazottjai, a rettenetes örökség helyi követeként? Bizony, újra fel kell idéznem azt a bizonyos helyet, ahol elõször találkoztam a Sleght névvel. Remélem, ezek a képek mindig a keretükben álltak és örökre ott is maradnak. Ebben a pár órában hirtelen megjelentek a korábbi mancsok, arcok és formák fantomképei, de már néhány õsrégi arckép pontos másolataként. A lidércek és a falon álló képek fantom-másai most már együtt is jelentkeztek, habár a fényt kerülték, láthatóan zavarta õket, ezért maradtak inkább a különbözõ szobák és fülkék homályában. Talán - reményeim szerint -, a szellemek zaklatott képzeletem szüleményei voltak, de most már ebben sem vagyok biztos. Volt közöttük több nõi ábrázat is, és többségükrõl pokoli jelleggel felruházott szépség tükrözõdött vissza, ahogyan a kis, bezárt szobában is. Voltak más, nem arckép-jellegû vízióim is, de ezért ezekben is felismertem a festett arcképek rejtõzõ vonásait, melyeket a vászon kormos és penészes foltjai takartak. Borzalmasan féltem attól, hogy ezeknek a szilárd vagy félig-szilárd alakzatok egyszer majd testet öltenek - vagy más félelmet keltõ és megmagyarázhatatlan jelenségek által ér majd el a végzet. Volt közöttük egy nõ, akinek minden porcikájából áradt a kedvesség. Mérgezõ bája olybá tûnt, mintha mézelõ, csodás virág nyílna a pokol tornácán. Amikor megláttam teljesen eltûnt, csak késõbb jelent meg ismét. Görögös jellegû arca volt, és most utólag elgondolkodva, pikkelyeket gyanítok ezen a bársonyos bõrfelületen. Ki lehet ez a csodás nõ? Õ lakhatott abban a kicsiny, lezárt szobában egy évszázaddal ezelõtt? Vagy talán még korábban? A felszerelésem újra a nagy bejárati elõcsarnokban volt - úgy, ahogy rendelkeztem felõle. Korábban port szórtam szét, hogy a lábnyomok megmaradjanak, ám ezen a reggelen a csarnok padlóját tisztán találtam - valaki tisztára seperte... Április 22. Ez a rettenetes felfedezések napja volt. Újra a pókháló-lepte padláson kutattam, majd találtam is egy faragott, porladó ládát - talán Hollandiából - telisteli istenkáromló könyvekkel és iratokkal jóval korábbi idõbõl, mint bármi, amivel itt összetalálkoztam. Volt itt egy görög Necronomicon, a norman-francia Eibon Könyve, és a De Vermis Mysteriis elsõ kiadása Ludvig Prinn-tõl. De az õsrégi, bekötött kézirat volt a legrosszabb. Ez gyenge latinsággal íródott, teli Claes van der Heyl idegen, csapongó vonalvezetésével, kétségkívül naplóként vagy jegyzetfüzetként szolgált 1560. és 1580. között. Amikor szétpattintottam az elfeketedett ezüst csatot és felnyitottam a megsárgult füzetkét, lapjai közül kihullott és szétnyílott egy színes rajz - egy rettenetes szörnyeteg képmása, semmihez sem hasonlítható, talán leginkább a tintahalhoz, csõrrel és csápokkal, hatalmas sárga szemekkel, körvonalai pedig bizonyos visszataszító hasonlóságot mutattak az emberi alakkal. Mindeddig én még sohasem láttam ennyire gyûlöletes, nem evilági, rémálomba illõ figurát. A mancsokon, a lábakon és fejcsápokon furcsa, sarlószerû karmok voltak - arra a kolosszális árnyék-alakra emlékeztetve, amelyik olyan rémesen tapogatózott az utamon - noha a képen a fantom uralkodóként ült egy trónszerû talpazaton, melybe ismeretlen, talán kínai eredetû hieroglifákat véstek. Az írást és a képet tanulmányozva szinte vibrált a baljós, gonosz levegõ, a lény szinte kisütött a képbõl, úgyhogy ezt nem gondolhattam egy jámbor világ vagy egy kor termékének. Ez a szörnyû alak inkább a határtalan ûr leggonoszabb pontjáról érkezhetett, eónokkal ezelõttrõl - és azok az eldritch-i szimbólumok és aljas érzésû ikonok leheltek belé életet, a maguk morbid életét, mellyel készek elragadni a pergament olvasó testét és lelkét. Ez azt jelenti, hogy az a pokoli rajz és ezek a hieroglifák nem adnak valós segítséget nekem, de tudom, hogy mindkettõ pokoli percizitással és megnevezhetetlen szándékkal készült másolata valami valóságos dolognak. Ahogy vizsgáltam a rám tekintõ karaktereket, rokonságuk a pincelakaton található jelekkel újra és újra szembetûnt. Otthagytam a képet a padláson, álmomba ne kerüljek a közelébe. Délután és este végigolvastam a teljes Claes van der Heyl-kéziratot; és ahogy olvastam, körvonalazódott elõttem, hogy létem félelmetesebb és homályosabb szakasza következik ezután. A világ keletkezése és más korábbi világoké, kitárult magától a szemeim elõtt, megismerkedtem Shamballah városával, amelyet a lemuriak építettek ötvenmillió évvel ezelõtt, s most érintetlen csend honol e keleti romok mögött. Tanulmányoztam Dzyan Könyvét, melynek elsõ hat fejezete a Föld keletkezése elõtt született, és amelyik öregebb, mint a Vénusz urai, akik hajóikon hozták a civilizációt a mi planétánkra. És láttam az elsõ idõk írásos feljegyzéseiben azt a nevet, melyet csak suttogva mernek az ezt ismerõk kiejteni, és amelyet egy zártabb és még félelmetesebb úton ismertem meg - a került és rettegett Yian-Ho nevét. Egyes helyeken a továbbjutáshoz a kulcsra volt szükségem. Véletlenül, különbözõ utalásokból kikövetkeztettem, hogy az öreg Claes nem merte az összes ismeretét egy könyvbe leírni, így bizonyos pontok máshova utaltak. Egyik kötet sem volt értelmezhetõ teljesen a másik nélkül, ennél fogva valószínûvé vált, hogy a második könyv valahol ennek az elátkozott háznak egy másik rejtekében fekszik. Miáltal e ház fogoly voltam, az ismeretlen életfogytig tarthatott itt fogva, elhatároztam, hogy olyan mélyen kutatom a kozmoszt, ahogy csak lehetséges, annyit próbálok megismerni, amennyit enged a gonosz, mielõtt eljön értem a végzet. Április 23. Reggel mindent végigkutattam azért a bizonyos második naplóért, és dél körül meg is találtam a kis lezárt szobában. Amint az elsõt is, Claes van der Heyl barbár latinjával írta, és ez is tartalmazott bizonyos megjegyzéseket, illetve az elsõ kötetre irányuló utalásokat. A késõbbi oldalakra rápillantva, szemet szúrt egy pillanatra Yian-Ho rémítõ neve, Yian Ho-é, az elveszett és rejtett városé, amely eon-öreg titkokat rejt, és amelynek bizonytalan emlékei öregebbek, mint az emberiség test mögött lappangó elméje és tudati öröksége. Ez több alkalommal is ismétlõdött, és a szöveg körül volt szórva durva-rajzolatú hieroglifákkal, melyek megtévesztésig hasonlítottak a pokoli rajz talpazatára vésett jelekhez. Így már világosan látszott az összefüggés a rettenetes csápos alak és az elfelejtett üzenet között. Ezzel az új információval mentem fel a törött lépcsõn a pókhálók és a lidércek padlásszobájába. Amikor megpróbáltam kinyitni a padlásajtót, úgy szorult, ahogy annak elõtte még soha. Néhányszor ellenállt minden nyitási kísérletemnek, és amikor utoljára próbáltam utat nyitni, volt egy olyan határozott érzésem, mintha valamilyen hatalmas láthatatlan lény egyszer csak engedne - egy szellem, amely fenn lebeg anyagiatlanságában, de szárnycsapásai hallhatóak. Amikor újra megpillantottam a félelmetes rajzot, éreztem, hogy ez nem teljesen ugyanaz, amit utoljára itt hagytam. A két könyv együttesen sem adott azonnali megoldást a titkokra. Ez is csak egy kulcs volt - egy kulcs egy fekete titokhoz, melyet kellõ óvatossággal feltárhatok. Pár óráig - talán napig - tarthat az irtózatos üzenet megfejtése. Vajon elég hosszú-e még az életem a titok megfejtésére? Vízióim árnyékos fekete karjai és mancsai követtek most már tovább és tovább, és ezek még hatalmasabbaknak tûntek, mint korábban. Nem szabadulhattam meg tartósan ezektõl a benyomásoktól, embertelen rémlátomásoktól, melyek hatalmas ködfoltként terjengtek a ház sötétlõ fülkéiben. Most már a groteszk, szertefoszló arcok és formák, és a gúnyos arckép-alakok zavarbaejtõ összevisszaságban csoportosultak elõttem. Valóban, ezek a Föld félelmetes õsi misztikumai voltak, olyan jobbára elfelejtett és felidézhetetlen, rettegett titkok, melyek ellen az ember semmit nem tehetett, és melyeket emberi lény csak békéje és józansága elveszítése árán ismerhetett meg. Rejtett igazságok, melyeket idegen eredetû örök ismeretek szültek, és melyek a Földet egyedüliként járták be. Rettenetes túlélõi voltak ezek az emberinél erõsebb és öregebb fajoknak, dolgoknak, melyek istenkáromlóan kóboroltak eonok óta, felfoghatatlanul, szörnyû fajzatok, melyek végtelen álmaikat aludták elképzelhetetlen kriptákban és távoli barlangokban, kívül az okság és az ész törvényein, ébredésre készen, amint erre késztetik az istentelen, elfelejtett, sötét jelek és titkos igék. Április 24. A képet és a kulcsot vizsgáltam egész nap a padlásszobában. A napfényben idegen hangokat hallottam, rövid ideig hallatszottak, és mielõtt felismerhettem volna elhalkultak, mintha távolodnának. Figyeltem, és azt tapasztaltam, hogy a domb irányából származhattak, arról a kétes hírû dombról a körbenálló kövekkel, amelyik a falu mögött fekszik, valamivel északabbra a háztól. Volt ott egy ösvény, ami a háztól vezetett fel az õsi kõemlékhez, és gyanítottam, hogy bizonyos idõszakokban a van der Heyls-família is számos alkalommal használta, de ez az egész dolog eddig a tudatom mélyén rejtõzködött. A mostani hangok magukban foglaltak egy átható éles, vékony hangot a fütyülés vagy sípolás egyéni és förtelmes fajtájával vegyítve, egy bizarr, idegenfajta zenét, melyet semmiféle földi krónikában leírthoz nem hasonlíthattam. Alig volt hallható, és hamarosan el is enyészett, de a dolog máshogy folytatódott, mint vártam. A hang máshol erõsödött, a dombon túl, ahol a ház hosszú, északi szárnya volt a titkos kürtõvel, a zárt tégla sírbolt alatt. Lehet ezek között valamiféle földalatti kapcsolat? Április 25. Egy különleges és zavaró jellegû felfedezést tettem fogságom természetével kapcsolatban. Egy baljós akarat mágnesként húz egyenesen a dombhoz, furcsamód most a vadrózsák dzsungelében utat leltem, de csak ebben a kijelölt irányban. Egy romos kapu ez, amelyet a régi ösvénnyel együtt elkerültek a vadrózsa szúrós indái. Az ágak magasan benõtték az út oldalait és körbe a dombot, habár a dombtetõn, amely a körberakott köveket tartotta, csak különösen burjánzó moha és satnya fû nõtt. Fölmásztam erre a dombra és pár órát töltöttem el itt, arra a különös szélre figyelve, amely mindig az elfeledett monolitok körül fújt körbe-körbe, néha sötét, kriptai jellegû hangokat hallatva, súgva. Ezek a kövek olyan színeket és mintázatokat viseltek, melyek semmi máshoz nem voltak hasonlatosak. Ezek közül egyik sem volt barna vagy szürke, hanem inkább furcsa módon piszkossárga alap egyesült egy gonoszas zölddel, az egész látvány kaméleon-jellegû összképet mutatott változatosságával Ezek a mintázatok különös módon, sokszínû kígyó jelleget mutattak, én pedig megmagyarázhatatlan módon undorodtam a megérintésüktõl - olyasmi volt, mint egy varangy vagy más hüllõ hideg és nyirkos bõre lenne. A központi menhir közelében egy magányos, kõvel szegélyezett üreg állt, melyet nem magyarázhattam másként, csak egy régi betemetett kút vagy alagút lehetséges bejárataként. Április 26. Ezt a napot újra a dombtetõn töltöttem, és úgy találtam, hogy a szél még zavart keltõbben susog. A szinte haragos, sziszegés-szerû zúgás minden más hangot elnyomott, és bizonytalanul emlékeztetett engem arra az idegenül sípoló dalra, melyet korábban a távolból hallottam. Naplemente után északi látóhatár kora nyári fényébe hirtelen furcsa villanás hasított, mellyel szinte egyidõben egy bizarr robbanás is következett magasan a halványuló égbolton. Valami nagyon zavart engem ebben a rendkívüli jelenségben... nem menekülhettem el a látvány elõl, s a lármával végzõdõ nem emberi jellegû, sziszegõ beszéd elõl, amely torokhangú kozmikus kacajjal zárult. Vajon túlfeszített elmém rakoncátlankodott, vagy illetéktelen kíváncsiságom idézte meg a homályos ûr hallhatatlan árnyait? A Sabbat egyre közelebb van, s a cselekedeteimtõl nagyon sok függ. Vajon hogyan fog végzõdni ez az egész? Április 27. Az utolsó álmaim valóra váltak. Akár így, akár úgy, vagy a testemre, vagy a lelkemre tart igényt a gonosz, át fogok menni a kapun! Az eljárás megfejtése, ha lassan is, de azoknak a képen található idegen hieroglifáknak a segítségével haladt, és ezen a délutánon végül megtaláltam a megfelelõ utat! Estére már tudtam, hogy mi a szándékuk- és azt is, hogy a házban felfedezett utat fogják használni... Ez alatt a ház alatt - temettek el, hogy hol, azt nem tudom - egy régi Öreget, aki meg fogja nekem mutatni a Kaput, ahol átléphetek, és megadja nekem azokat az elveszett jeleket és igéket, melyekre késõbb szükségem lesz. Hogy milyen régen fekszik õ itt eltemetve, elfeledetten azoknak a dombon emelt köveknek a védelmében, és azok által, akik késõbb felkeresték ezt a helyet és ezt a házat építették, - nem sejthetem. Csak egy idõpont volt biztos: hogy Hendrik van der Heyl 1638-ban érkezett Új-Hollandiába. A Föld akkori embereinek mindezekrõl fogalmuk sem lehetett, mindössze az a pár rémült ember suttogott egymás között, akik felfedezték vagy örökölték a kulcsot és egyes titkokat. Emberi szem nem megpillantotta ezt - kivéve, talán, ennek a háznak az eltûnt varázslóit, kik mélyebbre ástak e titkokban, mint szabadott volna. Ezeknek a szimbólumoknak az ismeretében a Rémület Hét Elveszett Jeléhez hasonló hatalom birtokába kerültem, és felismertem közöttük a rémületes és legmélyebbrõl származó Rettegés Szavait. Egy célom maradt: hibátlanul megtanulni a ráolvasást, amelyik fel fogja ébreszteni azt az régi Öreget, Aki Az Õsi Kaput Õrzi. Sokáig csodáltam e kántálás különös jellegét. Idegen, visszataszító torokhangok és zavaró sziszegések esszenciája, általam nem felismerhetõ nyelven, Eibon Könyvének legsötétebb fejezeteibõl. Amikor napsütésben látogattam meg a dombot, s próbáltam fennhangon olvasni a szöveget, csak egy tétova, halvány visszhangot csaltam elõ: baljós dörgést a távoli horizonton, és a porszemcsék egy ritka felhõjét, amelyik valami egészen gonosz élõ dologként vonaglott és örvénylett. Talán nem mondtam ki egészen pontosan az idegen szótagokat, vagy talán csak a nagy Átalakulás alkalmával mûködnek az igék a Sabbat-on - azon a pokoli Sabbat-on, melyen a házban jelenlévõ idegen Erõ magával fog ragadni... Reggel egy pillanatra kényszerítettem elmémet, hogy felidézzem, hol találkoztam korábban a zavarba ejtõ Sleght névvel azelõtt, és a kapcsolat lehetõsége a legmélyebb borzalommal töltött el. Április 28. Ma sötét baljós felhõk lebegtek a dombon levõ kör felett. Ilyen felhõk néhányszor már korábban is feltûntek, de ezek kontúrja és összetétele most új jelentéssel bírt. Kígyószerûek és fantasztikusak voltak, és furcsán hasonlítottak azokhoz a gonosz lidércalakokhoz, melyekkel a házban oly sokszor találkoztam. Körben lebegtek a központi kõemlék körül, ismétlõdõen forogva, mintha vészjósló élettel és céllal lettek volna felruházva. Szitkozódhattam, amire õk egy mérges morajlással válaszoltak. Mintegy tizenöt perccel késõbb lassan tovább hajóztak, egészen keleti irányba, egy kóborló zászlóalj egységeiként. Valóban õk voltak azok a rettenetes Öregek, akiket Salamon õsrégi tudása említ - azok az óriási feketék, akiknek száma légiónyi és akiknek lépései alatt rázkódik a föld? Elpróbáltam a Kántálást, amelyik át fogja alakítani a Névtelen Dolgot, habár teljesen idegen félelmek támadtak meg, amikor torkomat elhagyták az idegen szótagok. A bizonyítékok egyszerre, egésszé álltak össze, és én most már teljes bizonyossággal felismertem, hogy ez az út a pince lezárt sírboltján vezet keresztül. S a sírbolton túl a Nagy Öreg nyugvóhelyét fogom majd találni. Micsoda õrök élhetik végtelen életüket ott belül, kényelmes búvóhelyük rejtekében századtól századig, ezt csak egy õrült találgathatja. Ennek a háznak a boszorkánymesterei, akik idehívták õket a föld mélyérõl, csak a kutat ismerték, a hely egyéb emlékei és a sokkoló arcképek is ezt sugallták. Legnagyobb gondjaim a ráolvasás korlátozott természetével adódtak. Az útmutató biztosan helyes, de Hogy Mit idézek meg, azt elõre nem tudhatom. Természetesen igék és mozdulatok kellenek, de ha helytelenül használom õket, akkor nem biztos, hogy a Nagy Öreget idézem meg. Mégis, dacolnom kell minden veszéllyel, és nem hátrálhatok meg. Egy ismeretlen, belsõ erõ sürget. Felfedeztem egy másik akadályt is. A lezárt pinceajtóval még nem boldogultam, a kulcsot elõbb meg kell találnom. A zár rendkívül erõs, nem tudom felfeszíteni. Hogy a kulcs valahol itt van a közelben, ebben biztos vagyok, de a Sabbat-ig már nagyon rövid az idõ. Szorgalmasan és alaposan kell keresnem. Vajon lesz-e bátorságom kinyitni azt a bizonyos vasajtót, ami mögött ki tudja milyen féregfajzat leselkedik és vár rám? Késõbb A pincét kerültem az utolsó egy vagy két napban, ám a mai délutánon újra leereszkedtem abba a sötétlõ lyukba. Elõször minden csendes volt, de öt percen belül fenyegetõ morajlás és puffanás hallatszott a vasajtón túlról. A csúszkálás bizonyos tengeri szörnyek mozgásához volt hasonlatos - ám gyorsabb és erõsebb, mint ha a dolog a falon igyekezne keresztültörni, pontosan abba az irányba, ahol én álltam. Ahogy a zaj hangosabb lett, az iram pedig gyorsult, egyre idegesítõbbé, és egyre vészjóslóbbá válva, pokoli és még felismerhetetlenebb hangok kezdtek vegyülni a lármába -, azok a tompa visszhangok, amelyek a távoli horizont mennydörgésének visszhangjához hasonlítottak. Mostanra ezek hangereje százszorosára nõtt, új, félelmetes felhangokkal bõvülve. Semmi máshoz nem hasonlíthattam ezt a hangot, mint azoknak a hatalmas szörnyeknek az ordításához, melyek a szauridák korában éltek, melyek a Föld elsõ kószáló rémségei voltak és melyekhez Valusia gonosz mágikus kígyó-emberei emeltek ormótlan oltárköveket. Az ordítás a csúcspontjáig fokozódva szinte megsüketített - valami ismeretlen organikus torokból kitörõ, tébolyító hanghoz hasonlított. Vajon kinyithatom az ajtót és dacolhatok az azon túl kuporgó csúszó-mászó pokoli förtelem támadásával? Április 29. A sírbolt kulcsát megtaláltam. Ezen a délutánon a kis bezárt szobában - az õsrégi asztal egyik fiókjának szeméthalma alatt -, végül fáradozásom sikerrel járt. Foszladozó újságpapírba volt csomagolva, ami 1872. október 31-vel datálódott, de volt egy belsõ csomagolása is száraz bõrbõl - valószínûleg valami ismeretlen hüllõ bõre - amire tört latinságú üzenet volt írva, más kéz írása volt, nem egyezett a jegyzetfüzetekben találtakkal. Ahogyan azt már korábban gondoltam, a zár és a kulcs öregebb volt, mint maga a kripta. Az öreg Claes van der Heyl és leszármazottai készültek valamire, valamit fel akartak támasztani - és hogy az a valami mennyivel öregebb, mint õk voltak, azt nem becsülhettem meg. A latin üzenetet betûzve, megremegtem a rémület és névtelen félelem hirtelen támadt rohamában. "A félelmetes elsõ Öregek titkai" - futott az aggasztó szöveg - ", melyek okkult szavak elmondása által ember elõtt született rejtett dolgok birtokába juttatnak, oly dolgokhoz, melyet egyetlen földi sem ismerhet, nehogy a föld békéje mindörökre elvesszen. Ez a kijelentés nagy fájdalmat okoz nekem. Yian-Ho-hoz, amely a számlálhatatlan eonok óta elveszett és elfelejtett város, annak a kimondhatatlannak a lakhelye, kinek testében most úgy vagyok jelen, ahogy más élõ testben még sohasem. E testben találtam meg a tudást, s habár azóta már újjászülettem, e tudást már nem veszíthetem el, bár boldogan megtenném. Megtanultam áthidalni az ûrt, amit nem lehet áthidalni, és megidézni a Földön túlról Azt Akit nem lehet megidézni. És amit azért küldtek, hogy engem szolgáljon, nem fog szunnyadni addig, amíg én vagy az utánam jövõk meg nem találják és meg nem teszik, amit meg kell találni és meg kell tenni. "Hogy mit hívtam életre és mi kelt életre, nem részletezhetem újra. Le van írva a Tilalmas Dolgok Könyvében. Hogy mi fog történni velem, párja vagyok a körülöttem levõ rettenetes alaknak - és nem ajánlhatom másnak ezt a létet - körülöttünk az õ megszületett és nem megszületett gyermekei, akik utána engem fognak szolgálni, ahogy a parancs szól. Talán idegen a segítségük, ám még idõben megidézve õket elkerülhetõ a vég. Ismeretlen és homályos földek mélységeiben kell keresni õket, és a külsõ õrzõk számára házat kell emelni... Ez az útmutató ahhoz a zárhoz, amely Yian-Ho eonok óta rettegett és elfeledett városából származik, a zárhoz, amely a búvóhely elõcsarnokában található. Yaddith urai fognak segíteni engem - vagy minket - hogy elfordíthassuk a kulcsot." Így szólt az üzenet - egy üzenet, amelyet csak egyszer olvastam el, úgy tûnt, már korábban is ismertem. Most, ahogy írom ezeket a szavakat, a kulcs itt van elõttem. Ezt hosszan és vegyes félelmekkel telve nézem, és nem találok szavakat ennek az érzésnek a leírásához. Ez valami ismeretlen, finoman zöldes bevonatú fém volt, a zár anyagával azonos, patinás bronz-ötvözet. Ez az idegen tervezésû, fantasztikus formájú kulcs, koporsó-alakú tömör vége nem hagy kétséget afelõl, hogy ez a kulcs abba a bizonyos zárba illik. A fogantyúja egy idegen, nem emberi képet ábrázolt, aminek pontos körvonalait és eredetét nem sikerült beazonosítanom. Hosszú ideig tartottam ezt a kulcsot a kezemben, miközben egy idegen, rendellenes életet véltem a hideg fémben felismerni - egy megélénkülõ vagy pulzáló, szinte csak sejthetõ lüktetés formájában. Az eidolon aljába egy alig felismerhetõ, eonok által koptatott történet volt vésve ezekben az istenkáromló, kínai-jellegû hieroglifákban, amelyeket már olyan jól ismertem. Csak az elsõ pár szót tudtam felismerni: "Az én bosszúm rejtõzik..." - a fakó szöveg többi része felismerhetetlen volt. Ez a szöveg másfajta véget jósolt nekem - a következõ éjszaka már a pokoli Sabbat vár rám. De furcsamód az összes borzalmas kilátás közül a Sleght nevével kapcsolatos talány izgatott legjobban. Vajon retteghetek-e a van der Heyls név és a Sleght név közötti kapcsolat felfedezésétõl? Walpurgis délután - Április 30. Eljött az idõ. Az utolsó éjszaka, amikor felkeltem, a kulcs kísérteties zöld fénnyel sugárzott - egészen más morbidabb zöld, másabb, mint amit azoknak a bizonyos arcképeknek szemében és bõrén tapasztaltam, eltért a sokkoló zár és kulcs zöldjétõl, másabb, mint a szörnyûséges kõemlék zöldje a dombon, és tudatom ezer egyéb üregében. Metszõ suttogások hallatszottak a levegõben - sziszegõ suttogások, a rettenetes síremlék körül örvénylõ szél hangjához hasonlóak. Valami szólt hozzám az éterbõl, és azt súgta, "Az idõ lejárt.". Rossz elõjel volt, de kinevettem a félelmeimet. Vajon nincsenek-e nekem félelmetes igéim és nem bírom a Rémület Hét Elveszett Jelét - melyekkel rákényszeríthetem akaratomat a kozmosz és az ismeretlen sötétlõ mélységek bármilyen lakójára? Nem sokáig fogok tétovázni... Az ég sötét foltja, mintha egy rettenetes vihar közeledett volna - egy vihar, amely sokkal nagyobb és félelmetesebb, mint az ideérkezésem éjszakáján. A faluból különös és szokatlan gajdolás hallatszott. Ezek, úgy ahogyan én gondoltam - csakugyan azok a szegény, szerencsétlen idióták voltak, akik a rettentõ titkok ismeretében a dombon azt a rémítõ Sabbat-ot tartották. A házban a fantomok csoportokban gyülekeztek. A sötétben elõttem az ég szinte izzott, egyfajta zöldes fénnyel. Mégsem mentem le a pincébe. A legjobb, amit tehettem, hogy vártam, nehogy a morajló és puffanó hangok - azok csúszkáló tompa visszhangok - elbátortalanítsanak engem, mielõtt még kinyithatnám a végzetes ajtót. Hogy mivel fogok összecsapni, és mit fogok tenni, nekem csak a legképtelenebb ötleteim vannak. Vajon a feladatom a sírkamrában véget ér, vagy mélyebbre kell ásnom, egészen a mi planétánk sötétlõ szívéig? Olyan dolgok vannak ott, amelyeket nem érthetek meg - vagy a legkevésbé szeretném megérteni - e rettenetes, növekvõ és megmagyarázhatatlan érzés ellenére, melyben a múlt oly meghitten kötõdik ehhez az ijesztõ házhoz. Ott van az a kürtõ például, amely a kis zárt szobából vezet a föld alá. De most már tudom az okát, hogy miért van a sírbolt összekötve a föld alatt a dombbal. Délután 6 óra. Az északi ablakon kinézve a falusiak csoportját láthattam a dombtetõn. A nagy, központi kõemlék közelében ástak az alacsonyan gomolygó felhõk alatt, monoton, akarat nélküli mozgással. Hirtelen beugrott, hogy azon a kõvel szegélyezett üreges helyen dolgoznak, ahol egy hosszú alagút bejáratát sejtettem. Vajon mi fog történni? A Sabbat mennyi régi rítusát tartották meg ezek az emberek? Hogy a kulcs milyen félelmetesen izzott - ez elképzelhetetlen volt. Merészelhetem-e használni, amikor majd használnom kell? S nagyon zavart egy másik dolog is. A könyvtárban kutakodva egyszer csak beugrott annak a névnek a teljes alakja, amely állandóan kísértett emlékeim között: "Trintje, Adriaen Sleght felesége." Az Adriaen név volt a kapcsolat! Éjfél A rettenet megkezdõdött, de nekem nem kell gyengülnöm. A vihar megtört egy pandemonikus õrjöngéssel, és a villám háromszor csapott le a dombon, amíg a hibrid, degenerált falusiak a kõemléken belül voltak. Majdnem folyamatosan láttam õket a villámfényben. A hatalmas kövek ijesztõen emelkedtek ki valami tompa zöld fényben, amelyik megvilágította õket, a villámlás szüneteiben. A villám fültépõen dörgött, én minden egyes alkalommal úgy tûnt, mintha félelmetesen válaszolna valami más meghatározhatatlan utasításnak. A kreatúrák a dombon kántálni kezdtek és üvöltöttek és sikoltoztak félig majomszerûen, az õsi szertartás parancsainak megfelelõen. Úgy szakadt az esõ, mint az árvíz, ám õk csak ugráltak és egyfajta diabolikus eksztázisban bocsátottak ki különféle õrült hangokat. - Iä! Shub-Niggurath! A Bak az Ezer Ifjúval... De a legrosszabb a házban volt. Ennek az egésznek a csúcspontja az volt, amikor hangokat kezdtem hallani a pincébõl. Azokat a morajló és puffanó hangok és csúszkáló tompa visszhangokat a sírbolt mélyérõl... Az emlékeim hullámokban törnek elõ, majd tûnnek el... Adriaen Sleght neve furcsán visszhangzik a tudatomban. Dirck van der Heyl veje... az õ lánya az öreg Dirck nagynénje és Abaddon Corey üknagynénje.... Késõbb Kegyelmes Isten! Végül csak meg tudtam, hogy honnan ismerõs ez a név! Most már tudom, és teljesen átjár a rémület. Minden elveszett… A kulcs kezdett hûlni, ahogy bal kezemmel idegesen megragadtam. Elõször csak bizonytalanul mozdult meg, majd pulzált, egyre határozottabban, végül tisztán éreztem az élõ fém mozgását. Yian-Ho-ból félelmetes céllal került elõ - és hozzám, aki túl késõn értettem meg, hogy van der Heyl vére volt, amelyik leszivárgott egyenesen a Sleght-eken keresztül az én családfámba is. Az átkozott vér, amely az én ereimben is csörgedezik - bennem, a leszármazottban, akinek a végrehajtás félelmetes, átkos feladata jutott… Bátorságom és kíváncsiságom is alábbhagyott. Tudtam, hogy milyen rémség lapul a vasajtó mögött. Claes van der Heyl az egyik õsöm volt -, de szükséges-e vezekelnem õseim rettenetes bûneiért? Nem fogok - a szentségit, nem fogok!… (az írás itt kezdett olvashatatlanná válni)… túl késõ - nem segíthetek magamon - a fekete mancs testet öltött - s elkezdett vonszolni elõre a pince… -kár érte, nagyon jó nbovella volt-Bny BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-30 13:21:31 | 24. Álmok a boszorkányházban Hogy az álmok hozták-e a lázat, vagy a láz az álmokat, azt nem tudta Walter Gilman. Az egész mögött az a sötét rettegés gunnyasztott, amelytol fekélyes volt az ódon város meg az istentol elrugaszkodottan áporodó, oromtetos manzárdszoba, ahol írt és tanult, számokkal meg képletekkel viaskodott, amikor éppen nem hánykolódott a hitvány vaságyon. Hallása természetellenesen, elviselhetetlenül kiélesedett, a kandallópárkányon az olcsó órát rég leállította, mert ketyegése ágyúzásként dübörgött fülében. Éjszakánként elég volt a kinti fekete város alattomos fészkelodése, a patkányok baljós motozása a féregrágta válaszfalakban, a vén ház titkos ácsolatának roppanásai, hogy úgy érezze, ördögök lakodalmaznak dobhártyarepeszto ricsajjal. A sötétség bozsgott a megmagyarázhatatlan hangoktól - o mégis attól reszketett néha, nehogy elnémuljanak, és neki meg kelljen hallania a zajok mögött sejtelmesen ólálkodó halkabb neszezést. Arkham legendáktól kísértett városában történt, hol változatlanul bújnak össze a roskatagon düledezo manzárdok, melyek fölött a padlásokon boszorkányok rejtoztak a király emberei elol a tartomány régi, sötét napjaiban. De még ebben a vároban se akadt vérfagyasztóbb emlékezetu hely, mint ez a manzárdszoba, mely Gilmannek tartott födelet - mert ugyanez a ház és ugyanez a szoba tartott födelet a vén Keziah Masonnek, aki teljesen é rthetetlen módon szökött meg a salemi tömlöcbol. 1692-ben esett - a porkoláb megbolondult, apró, szorös, fehér agyarú valamirol makogott, mely Keziah cellájából nyargalt volna elo; és még maga Cotton Mather se tudta mivel magyarázni a szürke kofalra néminemu ragadós piros lével odamázolt szögeket és kanyarokat. Lehet, hogy Gilmannek nem lett volna szabad olyan keményen tanulnia. A nem euklideszi geometria és a kvantumfizika egymagában is megvisel bármely agyvelot, de ha valaki még össze is keveri oket a néprajzzal, úgy próbál sokdimenziós fura hátteret kerekíteni rémmesék iszonyú sejtetései és a kandalló mellett suttogott zagyva mendemondák mögé, az aligha remélheti, hogy megússza szellemi túlfeszültség nélkül. Gilman Haverhill-bol jött, de csak az arkhami egyetemen kezdte összefüggésbe hozni a matematikát az ó varázsolások lidérces legendáival. A vén város levegoje valamely titokzatos módon hatott a képzeletére. A Miskatonic professzorai nógatták, hogy vegye lazábbra, és több téren is tudatosan megrövidítették tananyagát. Sot eltanácsolták az egyetemi könyvtár egyik zugában kulcs és lakat alatt orzött, tilalmas titkokat taglaló gyanús régi fóliánsoktól is. Csakhogy elkéstek az elovigyázattal, mert Gilman már tudomást szerzett Abdul Alhazred félelmetes Necronomiconjának rettento sejtelmeirol, a töredékes Eibon könyvérol, von Junzt betiltott Unaussprechlichen Kultenjérol, és összekapcsolta oket a tér tulajdonságainak, az ismert és ismeretlen dimenziók viszonyának elvont képleteivel. Tudta, hogy az egykori Boszorkányházban van a szobája - hiszen épp ezért vette bérbe. Essex megye levéltára sok feljegyzést oriz Keziah Mason perérol, kínzásokkal kicsikart vallomásáról a törvényszék elott, mely utóbbi egészen eszeveszett elragadtatást lobbantott Gilmanben. Keziah vonalakat és görbéket emlegetett Hathirne bírónak, amelyekkel kituzheto a falakon túli másik dimenzióba vezeto út iránya, és célzott rá, hogy ily vonalakat és görbéket surun használnak bizonyos éjféli összejöveteleken a Kaszálódomb mögötti fehér ko sötét völgyében és a folyó lakatlan szigetén. Beszélt a Fekete Emberrol, esküjérol és arról, hogy új titkos nevén o most Nahabnak hívatik. Aztán fölrajzolta cellája falára ezeket a vonalakat és eltunt. Gilman sajátos dolgokat feltételezett Keziahról, és különös borzongás fogta el, hallván, hogy a boszorkány háza több mint kétszázharmincöt év után még mindig áll. Amikor hírét vette, mit sugdosnak az arkhamiak a hajdani otthonában és a szuk utcákon osonó Keziahról, az itt és más házakban alvó személyeken talált, csorba emberi fogak hagyta harapásokról, a május elso napja és mindenszentek táján felhangzó gyereksírásról, a buzrol, mely e rettegett idoszakok után árad az ócska padlásról, a korhatag épületben meg a városban settenkedo, éles fogú, szorös kis lényrol, amely a hajnal elotti legsötétebb órákban szokta kíváncsian szaglászni az embereket, elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, de o ott fog lakni. Nem volt nehéz, mert a réges-rég bérleménnyé alakított ház rossz hírben állt, alig lehetett lakót találni olcsó, bútorozott szobáiba. Gilman maga se tudta, mit vár, o csak azt tudta, hogy ott akar lenni, ahol a XVII. században egy közönséges vénasszony valamilyen körülmény folytán a matematika oly mélysé geibe pillanthatott le, többé-kevésbé váratlanul, ameddig talán még Planck, Heinsenberg, Einstein és De Sitter sem jutottak el legmodernebb kutatásaik során. Minden hozzáférheto helyen, ahol csak levált a tapéta, végigbogarászta a deszkát és a gipszet a titokzatos rajzok után, és egy héten belül sikerü lt megkapnia a keleti manzárdszobát, ahol állítólag Keziah uzte vajákolásait. Üresen állt osidok óta - soha, senki nem akart itt lakni -, a lengyel háziúr mégis kelletlenül adta bérbe. Amíg lázba nem esett, mégse történt semmi Gilmannel. Semmiféle kísérteties Keziah nem röpködött a komor folyosókon és a szobákban, semmilyen szaglászó szorös lényecske nem lopódzott föl a vészjósló kakasülore, és hiába kereste lankadatlanul, csak nem találta a boszorkány varázsigéit. Néha csatangolt áporodottan buzlo, kövezetlen mellékutcák árnyas labirintusában, ahol ismeretlen korú, baljós, barna házak doltek egymásnak, és bámultak gúnyosan keskeny kis ablakszemeikkel. Tudta, hogy itt különös dolgok estek valaha, és a felszín mögött mé g mindig lappang a halk sejtelem, hogy talán nem pusztult el mindenestül a szörnyu múlt - legalábbis nem itt, a legsötétebb, legszukebb és legszövevényesebb sikátorokban. Kétszer is átevezett a folyó rossz híru szigetére, és lerajzolta, milyen szögekben állnak a homályos eredetu, idotlen idok óta itt sorjázó, mohos szürke kövek. Gilman szobája tágas volt, ámde furcsán szabálytalan alakú: túlsótól innenso végéig az északi fal észrevehetoen befelé dolt, az alacsony mennyezet pedig enyhén lejtett ugyanebbe az irányba. Egy tátongó és néhány betömött patkánylyukon kívül nem volt felfedezheto semmiféle átjáró - vagy arra utaló nyom - a ferde szobafal és a ház meroleges északi frontja által határolt térbe, noha kívülrol nézve látni lehetett egy ablakot, melyet réges-rég deszkázhattak be. Ugyancsak hozzáférhetetlen volt a mennyezet fölötti, minden bizonnyal lejto padlástér. Amikor Gilmar létrán fölkapaszkodott a ház többi részét lezáró, pókbeszotte vízszintes padlásra, megtalálta egy hajdani ajtó nyomait, melyet szorosan eltorlaszoltak vastag deszkákkal, és még meg is erosítettek a gyarmati asztalosok használta zömök ékekkel. De bármennyit gyozködte is a flegmatikus háziurat, nem tudta rávenni, hogy beengedje vizsgálódni valamelyik lezárt térbe. Ido múltával egyre jobban megszállottja lett szobája szabálytalan falának és mennyezetének; kezdett matematikai jelentést tulajdonítani a furcsa szögeknek, melyek mintha sugallatos támpontokat adtak volna rendeltetésüket illetoen. A vén Keziahnak, tépelodött Gilman, kiváló oka lehetett e sajátos dölésszögu szobában lakni; vagy nem azt vallotta-e, hogy bizonyos szögek segítségével lehet átlépni az általunk ismert tér határát? Érdeklodése fokozatosan elfordult a ferde felületek mögött rejtezo urtol, mert most már úgy tunt neki, hogy e síkok rendeltetését az o oldalán kell keresnie. Az enyhe idegláz és az álmok február elején kezdodtek. Egy ido óta Gilmanre sajátos, mondhatni, delejes hatást gyakoroltak szobája különös szögletei; ahogy haladt elore a zord tél, úgy bámult o mindinkább lenyugözve a sarokba, hol a bedolo fal és a lehajló plafon találkozott. Akkoriban már komolyan aggasztotta, hogy képtelen tanulmányaira összpontosítani, és betegesen rettegett a félévi vizsgáktól. Nem kevésbé idegesítette agyonfinomult hallása. Az élet folyamatos és úgyszólván elviselhetetlen hangzavarrá fajult, és ehhez járult még azoknak a talán életen túli tartományból érkezo, a meghallhatóság peremén repeso más hangoknak az örökös, iszonytató sejtelme. Ami a valódi lármát illeti, az ócska válaszfalakban nyüzsgo patkányok voltak a legrosszabbak. Idonként mintha szántszándékkal kapirgáltak volna. Amikor az északi fal mögött hemzsegtek, úgy rémlett, valami száraz csörgés keveredik zajongásukhoz; ha pedig a ferde plafon fölött zsinatoitak, a fiatalember mindig megdermedt, mintha valami szörnyuséget sejtene, mely csak az idejét várja, hogy alászálljon, és minden, és mindenestül elnyelje ot. Az álmok túl voltak az ép ész határain. Gilman úgy sejtette, hogy matematikai és néprajzi búvárlatai közösen eredményezik oket. Mértéktelenül sokat törte fejét a ködös tartományokon, amelyek a képletek szerint ott terülnek el a három ismert dimenzió mögött, és azon az eshetoségen, hogy a vén Keziah Mason, valami elképzelhetetlen delejtol vezérelve, tényleg megtalálta a kaput ezekbe a tartományokba. A boszorkány és a vádlók vallomásainak megsárgult megyei jegyzokönyveibol olyan sátáni erovel áradt az emberi tapasztalatokon kívüli dolgok sejtelme, és minden hihetetlen ré szlet ellenére is oly kínos életszeruséggel írták le a futkosó kis szormókot, a banya kíséro szellemét! Ez a megtermett patkánynál nem nagyobb valami, amelyre a fura "Barna Jenkin" nevet akasztották a városiak, nem mindennapi tömeges hallucináció terméke lehetett, mert 1692-ben nem kevesebb mint tizenegy személy vélte megpillantani. A késobbi mendemondákban is meghökkentoen sok volt a közös elem. A szemtanúk szerint a valami hosszú szöru és patkányforma; hegyes fogú, szakállas pofája azonban ördögien emberi, mancsai pedig olyanok, mint parányi emberkezek. O volt a postás a vén Keziah és a sátán között, a boszorkány vérén élt, akit vámpírként szopott. Valami undok vihogás volt a hangja, és minden nyelven tudott szólani. Álmainak minden szörny torzalakja közül Gilman ez istenkáromló csepp korcstól rettegett és undorodott leginkább, ki ezerszer visszataszítóbb alakban csapongott látomásaiban, mint bármi más, amit ébren kihüvelyezett ódon feljegyzésekbol és kortársak sutyorgásaiból. Álmaiban leginkább zuhanni szokott kifejezhetetlen színu félhomállyal és érthetetlenül zurzavaros hangokkal teli szurdokokba, melyeknek anyagi vagy gravitációs jellemzoirol ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt se tudta, mit keres bennük. Nem járt, nem mászott, nem repült, nem mozgott, nem kúszott, nem fickándozott, és mégis mindig érezte, hogy mozog, félig szándékkal, félig szándéka ellenére. Magamagáról nem alkothatott tiszta képet, mert végtagjait és törzsét mintha lecsapta volna a perspektíva különös összekuszálódása, azt azonban érezte, hogy teste és képességei valahogy ferdén kivetültek, és csodálatos módon átváltoztak, ugyanakkor megorizve néminemu groteszk kapcsolatot az o eredeti arányaival és tulajdonságaival. A szakadékok egyáltalán nem voltak üresek, zsúfofásig töltötte oket az idegen lényegu - szervesnek és szervetlennek tuno - anyag leírhatatlan szögekbe idomult masszája. Néhány szerves tárgy mintha elmosódott emlékeket ébresztett volna Gilman tudata alatt, bár azt nem volt képes szavakba önteni, mit idéznek vagy sugalmaznak gúnyolódva. Késobbi álmaiban kezdte megkülönböztetni egymástól a gyökeresen eltéro viselkedésu és irányultságú szerves lények osztályait. Volt egy, melynek dolgai mintha ésszerubben és kevésbé természetellenesen mozogtak volna, mint a többi osztályba tartozók. A dolgokat - a szerveseket csakúgy, mint a szervetleneket - nemhogy leírni, de fölfogni sem lehetett. Gilman hébe-hóba prizmákhoz, útvesztokhöz, kockák és síkok halmazához meg ciklopszfalakhoz hasonlította a szervetleneket, míg a szervesek buborékcsomókra, lábasfejuekre, százlábúakra, élo hindu bálványokra és orfikus tuztol ágaskodó körmönfont arabeszkekre emlékeztették. Elmondhatatlanul fenyegeto és borzalmas volt minden, amit látott; és valahányszor egy szerves egység a mozdulataiból következtethetoen észrevette Gilmant, ot valami iszonyatosan nyers félelem öntötte el, ami általában föl is riasztotta álmából. Hogy a szerves egységek mitol mozognak, arról ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt sem tudta, o maga miként teszi. Egy ido után fölfigyelt egy másik talányra, mégpedig arra, hogy bizonyos egységek hajlamosak hirtelen elotunni a semmibol vagy ugyanolyan hirtelenséggel eltunne benne. Ami a szakadékokat betölto, rikoltó-bömbölo hangzavart illeti, az mind magasságát, mind színezetét vagy ütemét illetoen dacolt mindennemu elemzéssel, noha úgy rémlett, mintha a meghatározatlan szerves és szervetlen dolgok elmosódó vizuális változásaival lenne összhangban. Gilman állandóan attól rettegett, nehogy egyszer elviselhetetlenné dagadjon a konok egyhangúsággal hullámzó, megfejthetetlen motívum. Barna Jenkint azonban nem a tökéletes elidegenedés örvényeiben szokta látni. Az undorító kis fertelem a felületesebb, fölismerhetobb álmokra tartogatta magát, melyek azelott rohamozták meg Gilmant, mielott alázuhant volna a legmélységesebb mélységekbe. Feküdt a sötétben, küszködve próbált ébren maradni, amikor egyszer csak pislákoló, gyönge fény lobbant az ócska szobában, lilán derengett a két összefutó ferde sík, melyek oly álnokul beleették magukat az agyába. A fertelem a patkánylyukból pattant elo, és a korhatag, széles padlódeszkákon kocogott feléje, szerencsére azonban ez az álom mindig szertefoszlott, még mielott a valami elég közel ért volna hozzá, hogy megszimatolhassa. Sátánian hosszú, éles szemfogai voltak. Gilman naponta próbálta betömni a patkánylyukat, a válaszfalak lakói azonban éjjelente szétmartak mindenféle torlaszt. Egyszer bádogot szögeltetett rá a házúrral, de a patkányok éjszaka friss lyukat rágtak, és egy furcsa kis csontot hurcoltak vagy löktek ki belole. Gilman nem jelentette be lázait az orvosnak, mert tudta, hogy nem menne át a vizsgákon, ha beutalnák az egyetemi kórházba, most, amikor minden perc kell a magolásra. Így is megbukott differenciálszámításból és általános pszichológiából, de remélhette, hogy év végére behozza a lemaradást. Március volt, amikor az új elem föltunt a bevezeto könnyu álomban; Barna Jenkin lidérces alakjához odaszegodött egy elmosódott ködfolt, amely fokról fokra kezdett mindjobban hasonlítani egy görnyedt vénasszonyhoz. Ez a szaporulat érthetetlen módon felzaklatta Gilmant, míg végül rájött, hogy a jelenés arra a szipirtyóra emlékezteti, akivel két ízben is összefutott a sötét sikátorok gubancában, az elhagyott rakpartok közelében. Mindkét esetben majdnem kilelte a hideg attól a gonosz, gunyoros pillantástól, amellyel a banya minden látható ok nélkül végigmérte, foleg az elso alkalommal, amikor a közeli mellékutca homályos torkolatában keresztülcikázó, túlfejlett patkánytól oktalan mód Barna Jenkinre kellett gondolnia. Úgy vélte, hogy ezek az ideges félelmek tükrözodnek vissza dúlt álmaiban. Azt nem tagadhatta, hogy a régi ház ártalmas hatással van egészségére, beteges kíváncsiságából azonban még mindig megmaradt annyi, ami továbbra is ott tartotta. Úgy okoskodott, hogy egyedül a láz okozza éjszakai lidércnyomásait, és amint az elmúlik, o is megszabadul a rettenetes látomásoktól. A jelenések kimerítoen életszeruek és meggyozo erejuek voltak, és neki minden ébrenlét után volt egy olyan halvény sejtelme, hogy még sokkal több minden történt, mint amire emlékszik. Iszonytatóan biztos volt benne, hogy ez elfelejtett álmokban Barna Jenkinnel és a vénasszonnyal szólott, kik azon erosködtek, menne vélük valahová, egy harmadik, nagyobb hatalmú valami színe elébe. Március vége felé kezdte utolérni magát matematikából, többi tantárgyát azonban mindjobban unta. Ösztönös ügyességre tett szert a Riemann-egyenletek megoldásában, és elképesztette Upham professzort jártassával a negyedik dimenzióhoz fogható kérdésekben, melyek rendre letaglózták osztálytársait. Egyik délután a tér torz görbületeirol folyt a vita meg arról, közelíthet-e vagy léphet-e kapcsolatba a kozmosz reánk eso cikkelye a legtávolabbi csillagokal vagy a galaktikán túli szakadékokkal, sot azokkal az alig sejtheto kozmikus egységekkel, melyek az einsteini t érido kontinuum határai mögött lappanganak? Gilman oly magabiztosan kezelte e témát, hogy mindenki csodálta érte, noha némely föltevéseken alapuló magyarázata még inkább gyarapította a sutyorgást addig is körülpletykált ideges és magános hóbortjairól. Leginkább attól a komolyan eloadott elmé letétol csóválták a fejüket az egyetemisták, hogy valaki - az emberileg megszerezhetonek tartott ismereteken túlmutató matematikai tudással fölvé rtezve - tetszése szerint léphet át a Földrol a világmindenség specifikus pontjainak bármelyikén található égitestekre. Egy ilyen lépés, mondta Gilman, mindössze két szakaszból állana: az elsoben elhagynánk az általunk ismert háromdimenziós teret, a másikban visszatérnénk belé valahol másutt, talán kimondhatatlanul messze. Több szempontból elképzelheto, hogy ezt élve is végre lehetne hajtani. Bármely lény a háromdimenziós tér bármely részébol valószínuleg életben maradna a negyedik dimenzióban; és hogy túlélné-e a második szakaszt, az attól függ, hogy a háromdimenziós tér mely pontját választja a visszatérésre. Egy bolygó lakosai megélhetnek más helyeken - más galaktikákban vagy más térido kontinuumok hasonló térbeli állapotain belül található bolygókon is -, bár természetesen a matematikailag mellérendelt égitestek vagy térszeletek között is rengeteg olyan dolog van, melyek kölcsönösen lakhatatlanok. Az is elofordulhat, hogy egy adott dimenziótartomány lakói élve léphetnek át az adott térido kontinuumon kívül vagy belül található, pótlólagos vagy megsokszorozott dimenziókkal bíró, számtalan ismeretlen és felfoghatatlan tartományba, és ennek a fordítottja is igaz lehet. Ez egyelore elmélet, ám abban meglehetosen bizonyosak lehetünk, hogy az egy adott dimenziósíkról a következo, magasabb síkra való átlépéssel együtt járó változás nem semmisítené meg a biológiai épséget úgy, ahogyan azt mi értelmezzük. Gilman nem valami áttekintheto érveléssel támasztotta alá utolsó állítását, ám e bizonytalankodásáért boségesen kárpótolt más összetett kérdésekben tanúsított logikájával. Upham professzor tetszését foleg azzal a fejtegetéssel nyerte el, hogy a magasabb matematika rokonságban áll a mágia eqyes ágazataival, melyek abból az elképzelhetetlenül osi - emberi vagy ember elotti - korból maradtak reánk, amikor nálunk többet tudtak a világmindenségrol és törvényeirol. Április elseje táján Gilman kezdett komolyan aggódni, mert a láza nem csökkent. Az is fölzaklatta, amit egyik lakótársa mesélt alvajárásairól. Eszerint gyakorta ki szokott kelni ágyából az éjszaka bizonyos óráiban, és a padlót recsegtette, amire fölfigyelt az alatta levo szoba lakója. Ugyanez az illeto mesélte, hogy cipos lábak topogását hallja éjnek évadján. Gilman szerint ez csakis tévedés lehetett, mert az o cipoje és egyéb ruhadarabjai mindig pontosan ott vannak regggelente, ahová tette oket. Az ember hallucinélni kezd ebben a morbid öreg házban - Gilmannek magának úgy rémlett, most már fényes nappal is, hogy nem csak a patkányok csikorgása szüremlik át a ferde fal mögötti és a ferde plafon mögötti fekete urbol. Betegesen érzékeny füle halk lépteket vélt hallani az idotlen idok óta lezárt padlásról, és néha gyötrelmesen valószerunek tunt az illúzió. Azt tudomásul vette, hogy alvajáró lett belole, mert szobáját két éjszakán is üresen találták, noha minden ruhája a helyén volt. Ezt az a Frank Elwood nevu diáktársa közölte, aki szegénysége miatt kényszerült itt lakni, ebben a ronda és rossz híru házban. Elwood pitymallatig tanult, és feljött segítséget kérni egy differenciálegyenlethez, ámde nem lelte Gilmant. Miután nem jött válasz a kopogtatására, megnyitotta a bezáratlan ajtót, ami elég nagy szemtelenség, de hát borzasztóan szüksége volt a segítségre, és úgy vélte, társa nem fog megorrolni egy tapintatos oldalba böké s miatt. Azonban Gilman egyik esetben sem tartózkodott a szobában, és mikor ezt szóvá tették neki, föl nem bírta fogni, merre csatangolhatott mezt élláb és hálóruhában. Elhatározta, hogy utána fog nézni a dolgoknak, ha folytatódik az alvajárás. Azt találta ki, hogy felszórja a folyosót liszttel, az majd megmutatja, hová vezetnek lépései. Az ajtó volt az egyetlen elképzelheto kijárat, mivel a keskeny ablak elott nem volt hol megvesse a lábát. Ahogy telt-múlt az április, úgy bántották Gilman láztól kiélesedett hallását mind jobban a földszinten lakó Joe Mazurewicz nevu babonás szövogépszerelo nyüszíto imái. Mazurewicz hosszú és zurzavaros történeteket mesélt a vén Keziah szellemérol meg a hegyes agyarú, szorös szimatolóról, kiknek gyötréseitol, mint mondotta volt, nem is szabadíthatja meg más, mint az ezüstkereszt, melyet épp e célra kapott Iwanicki atyától, a Szent Szaniszló-templom plébánosától. Most azért imádkozott, mert közeledett a boszorkányszombat.Május elso napja elott van a Walpurgis-éj, amikor a pokol legfeketébb ördögei kóborolnak a föld hátán, és a Sátán minden hívei összegyülekeznek ocsmány szertartásokra és gonosz mívelkedetekre. Ez mindig rossz ido volt Arkhamben, hiába tesznek úgy az elokelo népek odafent a Miskatonic sugárúton, a Magas utcában meg a Saltonstall utcában, mintha nem vennének róla tudomást. Gonoszságok fognak történni, és egy-két gyereknek biztosan nyoma vész majd. Joe nagyon értette az ilyen dolgokat, mert a nagyanyja még az o nagyanyjától hallott róluk otthon az Uhazában. Okos ember ilyentájt imádkozik, és morzsolja a rózsafüzért. Már három hónapja, hogy Keziah és Barna Jenkin közelébe se járt Joe szobájának, se Paul Choynski szobájának, se senkiének - és az nem jót jelent, ha így elmaradnak. Biztos forralnak valamit. Tizenhatodikán Gilman benézett a rendelobe, és meglepodve hallotta, hogy láza nem olyan magas, mint várta. A doktor alaposan kifaggatta, és azt tanácsolta, menjen ideggyógyászhoz. Gilman csak örülhetett, hogy nem vizsgáltatta meg magát orvos kollégájával, aki még kínosabb kérdéseket szokott föltenni. Az öreg Waldron, aki már korábban is eltiltotta bizonyos tevékenységektol, azt akarná, hogy pihenjen, ami teljességgel lehetetlen, most, amikor mindjárt sikerül ragyogó eredménnyel megoldania az egyenleteket! Egészen biztos, hogy közeledik az ismert világegyetem és a negyedik dimenzió határához, és ki tudja, hogy meddig juthat még el? De még e gondolatok közepette is azon töprengett, honnan veszi különös magabiztosságát? A képletek, amelyekkel nap mint nap teleírja a papírt, azok hozták volna a küszöbig a fenyegetést? A halk, osonó, képzelt lépések megorölték a bátorságát. És ráadásul egyre erosebben érezte, hogy valaki gyozködi, tegyen meg valami szörnyuséget, amire o képtelen. Mi van az alvajárással? Merre jár o némely éjszakán? És mi az a sejtelemszeru, gyönge hang, amely hébe-korba még ébren és fényes nappal is átszüremleni rémlik a felismerheto zajok zurzavarán? Ütemének nem volt földi mása, kivéve talán egy-két boszorkányszombati ocsmány kántus ritmusát, és Gilman rémületére mintha az idegen álomszakadékokban összefolyó rikoltást-bogést idézte volna töredékesen. Mind kegyetlenebbek lettek az álmok. Pokolian fölismerhetové változott a bevezeto éberebb szakasz gonosz vénasszonya, és Gilman már tudta, hogy tole ijedt meg a nyomornegyedben. Görbe hátát, hosszú orrát, összeaszott állát nem lehetett eltéveszteni, ugyanúgy lógott rajta a barna hacuka is. Undok rosszakarat és diadal ült az arcán, Gilman még ébredés után is emlékezett gyozködo és fenyegeto károgására. Találkoznia kell a Fekete Emberrel, és oda kell állnia velük együtt Azathoth trónja elé, az oskáosz közepén. Ezt mondta a banya. Meg hogy most, amikor a maga erejébol ilyen messze eljutott a búvárlataiban, tulajdon vérével kell aláírnia Azathoth könyvét, és új, titkos nevet kell fölvennie. Ha Gilman mégse járult a banyával és Barna Jenkinnel és azzal a harmadikkal a káosz trónja elé, hol lélektelenül szólnak vékony fuvolák, csak azért volt, mert az "Azathoth" nevet a Necronomiconban olvasta, és tudta, hogy az osgonoszt illetik vele, mely iszonyatosabb, mintsem leírható. Az öregasszony mindig abban a sarokban tunt elo a híg levegobol, hol a lefelé dolo sík találkozott a befelé dolo síkkal. Inkább a plafon, mint a padló közelében öltött testet, minden éjjel fölismerhetobb lett, és minden éjjel közelebbrol látszott, még mielott az álom szertefoszlott volna. Barna Jenkin úgyszintén egyre közeledett, sárgásfehér agyarai rémítoen csillogtak a földöntúli foszforeszkáló lila derengésben. Csikorgó, undok vihogása mindjobban belerágta magát Gilman agyába, aki reggel még emlékezett, miként mondta a rém: "Azathoth" és "Nyarlathotep". A mélyebb álmokban ugyancsak élesebben kirajzolódott minden. Gilman megérezte, hogy a szürkületi szakadékok a negyedik dimenzióhoz tartoznak. Azok a szerves egységek, amelyek nem oly hajmereszto értelmetlenséggel mozogtak, valószínuleg a földi életformák - köztük az emberek - vetületei voltak. Hogy a többiek mik lehettek saját dimenziójuk körében vagy köreiben, arra gondolni se mert. Volt a valamivel természetesebben mozgó valamik között ketto: egy szivárványló ellipszoid hólyagokból összetapadt jókora csomó és egy sokkal apróbb, felszíni szögeit gyorsan változtató, ismeretlen színu poliéder,amelyek mintha fölfigyeltek volna Gilmanre, és a nyomába szegodtek vagy elotte úszkáltak, amikor helyet változtatott a titáni prizmák, labirintusok, síkokból-kockákból álló halmazok és épületparódiák között; és az összefolyó rikoltás és bogés eközben csak dagadt és dagadt, mintha valamely kibírhatatlanul harsogó, szörnyu csúcsponthoz közeledne. Április tizenkilencedikérol huszadikára virradó éjszaka új dolog történt. Gilman akarattalanul sodródott a libego buborékcsomó és az apró poliéder nyomás, amikor egyszer csak észrevette, hogy a szomszédos óriás prizmahalmaz élei milyen feltunoen szabályos szögeket alkotnak. A következo pillanatban kint volt a szakadékból, és reszketve ácsorgott egy sötétzöld, szórt fényben fürdo hegyoldalon. Mezitláb volt, hálóruhában, és mikor lépni próbált, rájött, hogy alig bírja emelni a lábát. A közvetlen közelében levo meredély kivételével mindent eltakart a gomolygó pára, és Gilman nem mert rágondoini, miféle hang szólhat ki ebbol a párából. Aztán észrevett két alakot, akik fáradságosan kúsztak feléje - az öregasszony volt, és a szorös kis lény. A szipirtyó térdelésbe húzódzkodott, és valahogy furcsán keresztbe tette a karjait, Barna Jenkin pedig mutatott valamerre hátborzongatóan emberszabású, szemmel látható kínlódással fölemelt mellso lábával. Valamely ismeretlen ösztöntol hajtva Gilman vonszolni kezdte magát a vénasszony karjai és a kis rémség mancsa által bezárt szög csúcsa felé, és mielott a harmadik csosszanó lépést megtehette volna, már vissza is került a szürkületi szakadékba. Mértani formák hemzsegték körül, és o zuhant, szédülo fejjel és végeláthatatlanul, hogy az ágyában ébredjen, a kísérteties öreg ház manzárdjának bolond zegzugai között. Csapnivalóan érezte magát aznap reggel, és nem is ment be az egyetemre. Ismeretlen ero parancsolta a szemét érthetetlen irányba, és o tehetetlen ül bámulta egyfolytában a padló egy üres foltját. Ahogy haladt elore a nap, vak tekintetének fókusza is arrébb csúszott, és déltájt sikerült legyoznie a semmibe való bámulás kényszerét. Délután ketto körül elment ebédelni, és ahogy baktatott a város keskeny mellékutcáiban, azon kapta magát,hogy mindegyre délkeletnek fordul. Eroszakkal tudta csak megállítani magát a Templom utca egyik kávézójánál, evés után azonban még kíméletlenebb ül húzta az ismeretlen ero. Mégis el kellene mennie egy idegorvoshoz - ennek talán az alvajáráshoz lehet köze -, de addig is legalább megpróbálhatná magától megtörni a beteges varázst. Biztosan képes lesz letépni magát a húzástól! Igy hát kemény elhatározással sarkon fordult, és északnak vánszorgott a Helyorség utcán. Mire odaért a Miskatonic hídjához, dolt róla a hideg verejték. Megmarkolta a vaskorlátot, úgy bámulta folyásnak fölfelé a rossz híru szigetet, amelynek szabályos sorokban álló kövei mogorván gunnyasz- tottak a délutáni napsütésben. Összerezzent. Világosan látott egy élo alakot a kihalt szigeten, és a második pillantás elárulta, hogy nem más az, mint a különös vénasszony, kinek baljós alakja oly végzetes hatással volt az o álmaira. Mozgott mellette a magas fu, mintha a közelében egy másik é lolény kúszna a földön: Mikor az öregasszony elkezdett feléje fordulni, Gilman inaszakadtából lerohant a hídról, és bevette magát a vízparti kusza sikátorok menedékébe. Bármilyen messzire volt is a sziget, o úgy érezte, szörnyuséges és legyozhetetlen gonoszságot áraszt annak a barna ruhás, görnyedt, osöreg alaknak a gúnyos tekintete. A délkeleti vonzás még mindig hatott; csupán akaratának görcsös megfeszítésével bírta fölvonszolni magát az öreg ház rozoga lépcsoin. Urákig ü lt némán és báván, szeme lassan vándorolt nyugat felé. Hat óra körül kifinomult fülét megcsapta a két szinttel lentebb fohászkodó Joe Mazurewicz nyü szítése, mire kétségbeesetten kapta a kalapját, kiment az alkony aranyozta utcára, és átengedte magát a most már egyértelmuen déli vonzásnak: vigye, ahová tudja. Egy órával késobb a Bakó-patak mögötti mezon találta a sötétség; fölötte pislákolva égtek a tavaszi csillagok. A járkálásrra a hívást fokozatosan fölváltotta a térugrás misztikus hívása, és hirtelen rádöbbent, honnan jön a húzóero. Az égbol. Egy pont a csillagok között magának követelte és szólongatta ot. Valahol a Hidra és az Argó között volt, és mindegyre húzta Gilmant, hajnali ébredése óta. Délelott a talpa alatt volt a pont, most nagyjából délre esik, ámde lopakodik tovább nyugat felé. Mit jelentsen ez az új dolog? Meg fog bolondulni? Milyen sokáig fog tartani? Ismét összeszedte magát, és hazavánszorgott a gonosz vén házba. Mazurewicz az ajtóban várta, hogy lelkesen, ugyanakkor valahogy mégis vonakodva elsutyorogjon neki egy újabb babonaságot. A boszorkányfényrol volt szó. Joe ünnepelni volt elozo éjszaka - a Honfiak napját ülték Massachusettsben -, és éjfél után vetodött haza. Ahogy kintrol ránézett a házra, eloször úgy gondolta, sötét van Gilmannél, de aztán látta az ablak mögött a halványlila izzást. Figyelmeztetni akarja az ifiurat, mert Arkhamben mindenki tudja, ,hogy az a lila Keziah boszorkányfénye, ami körüllobogja Barna Jenkint meg a vén banya szellemét. Eddig nem említette, de immár szólnia kell róla, mert ez azt jelenti, hogy Keziah és hosszú fogú kíséroje most az ifiurat kísértik. O, Paul Choynski és Dombrowski háziúr hébe-hóba mintha ugyanezt a fényt látták volna átszüremleni az ifiúr szobája fölötti lezárt padlás résein, de úgy egyeztek meg, hogy inkább nem beszélnek róla. Mindazonáltal nem ártana, ha az ifiúr másik szobába költözne, és beszerezne egy keresztet valami jó paptól, például Iwanicki atyától. Joe locsogott tovább, Gilmannek pedig a torkát markolászta a névtelen vakrémület. Tudta, hogy Joe félrészeg lehetett, mikor hazaállított tegnap é jszaka, ám ez egy szemernyit sem csökkentette a manzárd lila derengésének ijeszto jelentését. Ugyanez a pisla parázsfény villódzott az öregasszony é s a kis szormók körül azokban az éberebb, határozottabb körvonalú álmokban, melyek megelozték fejesugrását az ismeretlen szakadékokba. A gondolat, hogy egy kívülálló éber állapotban láthassa az álomtüzet, túl volt az ép ésszel fölfogható dolgok határán. Honnan veszi a fickó ezt a ké ptelenséget? Netán o, Gilman szólta volna el magát, miközben alva támolygott a ház körül? Joe szerint nem, de ennek azért utána kell néznie. Esetleg Frank Elwoodtól megtudhat valamit, pedig de utál rákérdezni! Láz - lidérces álmok - alvajárás - hallucinációk - sodródás egy égi pont felé - most pedig a gyanú, hogy tébolyodottan fecseg álmában! Abba kell hagynia a tanulást, idegorvoshoz kell mennie, ráncba kell szednie magát. Az elso emeleten megállt Elwood ajtaja elott, ám látta, hogy a másik fiatalember nincs otthon. Kelletlenül folytatta útját, föl a manzárdszobába, és leült a sötétségben. Tekintetét még mindig vonzotta délnyugat felé valami, ugyanakkor azon kapta magát, hogy feszülten fülel valamilyen hangra a feje fölötti lezárt padláson, félig-meddig azt képzelve, mintha gonosz lila fény derengene át az alacsony, ereszkedo mennyezet parányi repedésén. Akkor éjszaka álmában tüzesebben lobogott a lila láng, a vén boszorka és a kis szormók közelebb jöttek, mint valaha, és embertelen visongással, ördögi mutogatásokkal csúfolkodtak fölötte. Boldog volt, mikor alámerülhetett a zavarosan morajló szurdokokba, holott idegtépo és fenyegeto dolog volt a szivárványos buborékcsomó és a kalidoszkópszeruen változó kis poliéder üldözése is. Aztán, miközben alulról-fölülrol valami iszamosnak tuno anyag összetartó hatalmas síkjai közeledtek feléje, bekövetkezett az elmozdulás - az elragadtatás villámcsapásában véget éro elmozdulás, és kigyúlt az ismeretlen, idegen fény, amelyben eszelosen és szétválaszthatatlanul keveredett a sárga, a kármin és az indigó. Félig feküdt egy fantasztikus mellvéddel szegélyezett, magas teraszon, alatta hajmeresztoen fura ormok, egyensúlyozó síkok, kupolák, minaretek, csúcsokra fuzött vízszintes tárcsák és még ezeknél is képtelenebb alakzatok határtalan ko és fém oserdeje csillogott pazarul a sokszínu égbol alázuhogó, perzselo-vakító kevert fényben. Föltekintvén, három irdatlan tuzkorongot pillantott meg, melyek különbözo színuek voltak, és eltéro magasságokban álltak a kimondhatatlanul messzi horizonton ívelo alacsony hegyek fölött. Háta mögött, amerre ellátott, magasabb teraszok lépcsoi szöktek az égnek. Alatta a szemhatárig terpeszkedett a város, o pedig csak abban reménykedett, hogy nem fog onnan hangokat hallani. A padló, melyrol könnyedén fölemelkedett, fényesre csiszolt, ismeretlen, erezett kobol készült, bizarr idomokká darabolt csempéi nem annyira aszimetrikusak voltak, mint inkább egy olyan földöntúli szimmetria testesült meg bennük, melynek törvényeit nem értette Gilman. A pazar finomsággal cizellált párkány mellmagasságig ért, könyöklojén pedig egymástól csekély távolságra groteszk formájú, mívesen kidolgozott apró figurák sorakoztak. A mellvédhez hasonlóan valamilyen ragyogó fémbol készült alakok színét nem lehetett megállapítani a villódzó zurzavarban, mivoltuk pedig végképp csúfot uzött a találgatóból. Valami hordófélét formáztak, melynek középso abroncsából vízszintes vékony karok külloi, aljából és tetejébol pedig függoleges bütykök vagy gumók nottek ki. Minden gumó egy-egy kerékagyat képezett, amelyet öt-öt hosszú, lapos háromszög vett kürül, olyanformán elrendezve, mint a tengeri csillag lábai, kissé fölfelé pöndörödve, de ezzel együtt majdnem szabályos derékszögben a középso hordó tengelyéhez ké pest. Az alsó bütyköt olyan vékony forrasztás erosítette a könyöklohöz, hogy sok figura letört és eltunt. A bábok úgy kilenc centiméter hosszúak lehettek, legnagyobb átmérojük, a tüskés karokat is beleszámítva megvolt talán öt centiméter. Amikor Gilman fölállt, meztelen talpát sütötték a csempék. Tökéletesen egyedül volt. Legeloször is odament a párkányhoz, és kábán nézett alá a majdnem hatszáz méteres mélységben húzódó, végeláthatatlan, ciklopszi városra. Ahogy bámészkodott, mintha kusza ütemu, széles skálájú halk fuvolaszó csapta volna meg a fülét, mely az alatta húzódó sikátorakból emelkedett az ég felé. Szerette volna látni, kik lakják ezt a várost. Egy ido után szédülni kezdett a látványtól, és összecsuklott volna a pádimentumon, ha nem kapaszkodik ösztönszeruen a fénylo korlátba. Jobbja rátalált egy kiugró figurára, amely némi támaszt kölcsönzött neki. De még ennyi is sok lehetett a kényesen egzotikus fémszobornak, mert a tüskés alak letörött a keze alatt. Gilman félkábultan markolászta tovább, miközben másik kezével a sima, csupasz korlát után kapott. Ekkor túlfinomult füle meghallott valamit a háta mögött, és o hátranézett. Öt alak közelgett a sima teraszon, osonó léptekkel, de mindennemu rejtekezés nélkül, köztük a baljós öregasszony és a hegyes agyarú, szorös állatka. A másik háromtól Gilman elalélt, mert ezek csaknem két és fé l méteres lények voltak, szakasztott olyanok, mint a tüskés figurák a mellvéden, és alsó tengericsillag-nyúlványaikat póklábformán mozgatva hajtották magukat elore. Gilman hideg verejtékben ázva ébredt az ágyában, arca, keze, lába hasogatott. Felpattant, lázas kapkadással mosakodott-öltözködött, mintha a leheto leghamarabb ki kellene jutnia a házból... Nem tudta, hová akar menni, de érezte, hogy megint el kell bliccelnie az órákat. A különös vonzás, ami a Hidra és az Argó között húzta az ég felé, elmúlt, ám egy még hatalmasabb ero vette át a helyét. Most észak felé kellett mennie - mindig csak északnak. Iszonyodott átvágni a hídon, ahonnan rá lehetett látnia a Miskatonic magányos szigetére, ezért a Peabody sugárút hídját választotta. Gyakorta megbotlott, mert úgy odanyugözte magához egy rettento magas pont az üres égen, hogy se nem látott, se nem hallott. Körülbelül egy óra múlva sikerült valamennyire úrrá lennie magán, és akkor látta, hogy messze túl jár a városon. Körülötte sós mocsarak kietlen sivársága, elotte Innsmouthba vezetett a keskeny út - abba a vénséges, félig elnéptelenedett kisvárosba, ahova az arkhamiek oly sajátos módon vonakodtak ellátogatni. Bár az északra húzó eró nem gyöngült, Gilman ellenállt neki, akárcsak a másik vonzásnak, és végül rájött, hogy a kettot úgyszólván egyensúlyba tudja hozni egymással. Visszavonszolta magát a városba, ivott némi kávét egy alkoholmentes söntésben, eltámolygott a közkönyvtárva, és céltalanul böngészte a könnyu képesújságokat. Összefutott valami barátokkal, akik megjegyezték, hogy megkapta a nap, Gilman azonban nem számolt be nekik sétájáról. Háromkor evett valami ebédfélét egy étteremben, és közben megállapította, hogy a húzóero vagy csökkent, vagy megoszlott. Ezután egy olcsó mozgóképszínházban csapta agyon az idot, ahol oda se figyelve újra és újra végignézte a hülye musort. Este kilenc tájban hazacsámborgott, és beosont a vén házba. Joe Mazurewicz érthetetlen imáit nyüszítette, Gilman rohanvást igyekezett a manzárdba, meg se állt utánanézni, itthon van-e Elwood. Felkapcsolta a gyenge fényu villanyt, és akkor jött a sokk. Azonnal látta, hogy van valami az asztalon, ami nem idevaló, és a második pillantás eloszlatott minden kételyt. Oldalán heverve - mert a talpán nem állt meg - ott volt a különös, tü skés figura, melyet rémálmában tört le a fantasztikus mellvédrol. Egyezett minden részlet. Megvolt minden: a barázdált, hordó alakú törzs, a vékony karok külloi, két végén a bütykök, és a bütykökbol sarjadzó, enyhén kifelé kunkorodó tengericsillag-nyúlványok. Zölddel erezett, szivárványló szürké nek tetszett a villanyfényben, és Gilman rémült szörnyülködéssel állapította meg, hogy az egyik bütyök furészes törésben végzodik, pontosan ott, ahol oda vol t forrasztva az ablakpárkányhoz. Csakis a bamba apátiára való hajlama akadályozta meg, hogy ne sikoltozzék fennhangon. Álomnak és valóságnak ez az összeolvadása már túl sok volt. Még mindig kábán markolta fel a tüskés holmit, és levánszorgott Dombrowski háziúr lakásába. A korhadó folyosók visszhangzottak a babonás szerelo nyöszörgo fohászaitól, de Gilman most nem bánta. A háziúr tthon volt, és nyájasan köszöntötte. Nem, még sose látott ilyet, és fogalma sincs róla, mi ez. De a felesége mondta, hogy reggel, mikor a szobákat takarította, valami furcsa bádog izét lelt az egyik ágyban, és talán ez az. Hívta a feleségé t, Dombrowskiné elokacsázott. Igen, ez volt az az izé. Az ifiúr ágyában találta, a fal melletti részen. Nagyon furi, de hát az ifiúr szobája egyébké nt is tele van furi holmikkal - könyvekkel és bigyulákkal és képekkel és összekrikszkrakszolt papírokkal. O bizony semmit sem tud róla. Igy hát Gilman összedúlt lélekkel megint fölkapaszkodott a lépcson, abban a meggyozodésben, hogy vagy még mindig álmodik, vagy pedig alvajárása olyan szélsoségekig fajult, hogy ismeretlen helyeken elkövetett rongálásokra ragadtatja. Honnan szedte ezt a borzadályt? Nem emlé kezett rá, hogy bármelyik arkhami múzeumban látott volna ilyet. Pedig csak onnan származhat, és nyilván az álombeli különös báboskorlátos terasz miatt látja úgy, hogy alvás közben szedte össze. Holnap majd nagyon szormentén utána kell néznie - és talán meg kellene látogatnia az ideggyógyászt. Addig is megpróbálja kinyomozni, merre jár álmában. Fölfelé menet és a manzárdszoba elott elhintett egy kevés lisztet, amit a háziúrtól kért kölcsön, nem is titkolva, milyen célra. Útközben megállt Elwood ajtajánál, de látta, hogy sötét van odabent. Saját szobájához érve az asztalra tette a tüskés tárgyat, és eldolt, testileg-szellemileg annyira kimerülten, hogy nem bírt még levetkozni sem. Mintha halk dobogást és kaparászást hallott volna a ferde plafon fölötti zárt padlástérbol, de annyira szétszórt volt, hogy oda se hederített. Északról megint roppant erosen érzett a húzás, bár most mintha az ég egy alacsonyabb pontjáról érkezett volna. Újra eljött az álom kápráztató lila fényében az öregasszony a szorös agyarassal, és tisztábban lehetett látni oket, mint valaha. Most már odaé rtek Gilmanig: a szipirtyó megmarkolta aszott mancsával, és átrántotta az ágyból egy üres térbe, ahol o egy pillanatig hallotta a ritmikus morajt, é s látta maga körül az elmosódó szakadékok szürkületi hemzsego alaktalanságát. De nagyon rövid pillanat volt, és utána nyomban egy ablaktalan, kezdetleges kis lyukban találta magát, melynek durván ácsolt gerendái és deszkái pontosan a feje fölött hajlottak össze csúcsos tetové, a padlója pedig érthetetlen módon lejtett. A legváltozatosabb korú, többé-kevésbé széthullott könyvekkel teli, aláékelt, lapos ládák sorakoztak a padlón, közé pen asztal és pad állt, nyilvánvalóan a deszkához erosítve. Különös alakú kis tárgyak voltak a ládák tetején, és a lobogó lila fényben Gilman annak a tüskés képmásnak a párját vélte megpillantani, ami olyan szörnyen felzaklatta. Balra hirtelen véget ért a padló, háromszögu fekete ur tátongott a helyén, amelybol pillanatig tartó száraz csörgés után most kecmergett ki a sárga agyarú, szakállas, emberarcú, undorító kis szormók. A gonoszul vigyorgó banya még mindig markolta Gilmant. Valaki állt az asztal mögött, akivel a fiatalember még sose találkozott - magas, sovány férfi, bore koromfekete, noha nincs egy negroid vonása, sima arcú, tar feju, minden ruhája egy leomló palást, valami fekete, vastag kelmébol. Lábát nem lehetett látni a pad és az asztal miatt, de nyilván lehetett rajta lábbeli, mert koppant, mikor arrébb állt. Nem szólt, apró, szabályos arca is teljesen kifejezéstelen volt, csak odamutatott egy éktelen nagy könyvre, amely kinyitva feküdt az asztalon, a banya pedig hatalmas szürke pennát nyomott Gilman jobbjába. Hártyaként ülepedett mindenre a halálos rettegés, amely akkor érte el csúcspontját, mikor a szorös lény felszaladt az álmodó ruhája vállára, onnan le a bal karján, és végül csúnyán megmarta a csuklóját, pontosan a kézelo alatt. Vér fröccsent a sebbol, Gilman pedig elájult. Sajgó bal csulkóval ébredt huszonkettedike reggelén, és látta, hogy kézeloje barna a beleszáradt vértol. Nagyon zurzavarosak voltak az emlékei, ám a jelenet a fekete emberrel az ismeretlen helyen élesen kirajzolódott. A patkányok haraphatták meg, míg aludt, nyilván ez tetozte be a félelmetes élmot. Ajtót nyitott, és megállapította, hogy csak a manzárd túlsó végében tanyázó faragatlan fajankó gázolta össze otromba patáival a fellisztezett folyosót. Ezek szerint o most nem járkált álmában. Viszont tényleg tennie kellene valamit a patkányok ellen. Majd szól a háziúrnak. Ismét megpróbálta eltömni a lyukat a dolo fal tövében, egy gyertyát dugott bele, amely éppen megfelelo méretunek látszott. Füle iszonyúan csengett, mintha még mindig valami álmában hallott iszonyú zajt visszhangozna. Fürdés és átöltözés közben megpróbálta fölidézni, mit álmodott a lilával megvilágított jelenet után, ám semmi sem akart formát ölteni az agyában. Az a bizonyos jelenet alighanem a fönti lezárt padlástérben játszódott, amely, úgy látszik, kezdi kíméletlenül ostromolni a fantáziáját, k ésobbi benyomásai azonban fakók és ködösek voltak. Megképzettek a szürkületi elmosódó szakadékok és alattuk még hatalmasabb, még feketébb szakadé kok - oly szakadékok, melyekben nem járt soha. Ide vitte le a buborékcsomó és a sohasem tágító kis poliéder, amelyek azonban hozzá hasonlóan párafoszlánnyá változtak abban az alvilági feketeségben. Valami vezette oket, egy héba-hóba kimondhatatlan alakokba surusödo nagyobb párafoszlány. Gilmannek úgy rémlett, nem is egyenes vonalban haladnak, hanem inkább egy,az elképzelheto világegyetemekben nem ismeretes matematikai és fizikai törvényeknek engedelmeskedo földöntúli forgó idegen görbéi és csigavonalai mentén. Néha mintha fölsejlettek volna irdatlan, szökello árnyak, valami szörnyuséges félakusztikus lüktetés, vékony, egyhangú flótázás egy láthatatlan fuvolán - ám ez volt minden. Gilman eldöntötte, hogy ez utóbbit nyilván attól álmodta, amit a Necronomiconban olvasott az agy nélküli Azathothról, ki a Káosz közepén álló fekete trónjáról uralkodik minden terek é s idok felett. Amikor lemosta a vért, látta, hogy nagyon apró a seb. Sokáig töprengett a két parányi szúráson. Átfutott az agyán, hogy az ágynemun, ott ahol feküdt, nem volt vér, ami annál különösebb, hiszen a borére és a csuklójára boven jutott. Talán a szobájában járkált álmában, és akkor harapta meg a patkány, mikor leült egy székre, vagy valami kevésbé ésszeru helyzetben dolt le pihenni? Átkutatott minden sarkot barnás foltok vagy pecsétek után, de semmit sem talált. Az lenne a legjobb, gondolta, ha nemcsak az ajtaja elott, de a szobájában is felhintené liszttel a padlót, bár az alvajáráshoz nem szükséges további bizonyíték. Tudja, hogy járkált, most már az a kérdés, miként hagyja abba. Frank Elwoodtól kell segítséget k érnie. Ma reggel, mintha lanyhultak volna az égbol jövo különös húzások, de egy náluk is rejtélyesebb érzés váltotta fel oket. Tompán, konokul sajgott benne a vágy, hogy elrepüljön innen, noha sejtelme sem volt, merre. Amikor fölvette az asztalról a tüskés képmást, mintha fokozódott volna egy cseppet az északi húzóero, de még így is eltörpült az új és még meghökkentobb sürgetés mellett. Megacélozta magát a szerelonek a földszintrol felhallatszó nyöszörgése ellen, és levitte a tüskés képmást Elwood szobájába. Elwood otthon volt, és hála istennek, már tápászkodóban. Épp a megfelelo ido volt egy kis társalgásra reggeli és egyetem elott, úgyhogy Gilman sietve rázúdította új keletu álmait és félelmeit. Házigazdája nagyon résztvevonek mutatkozott, és egyetértett vele abban, hogy valamit tennie kell. Megrendítette látogatójának nyúzott, uzött külseje, és neki is szemet szúrt sajátságosan, rendellenesen lebarnult bore, melyet mások is szóvá tettek a múlt hé ten. Mindazonáltal nem tudott sokat mondani. Nem látta Gilmant egyetlen alvajáró kiruccanása közben sem, és fogalma sincs, mi lehet a fura képmás. Azonban egy este hallotta, mirol társalog Mazurewicz a kanadai franciával, aki pontosan Gilman alatt lakik. Elsápítozták, milyen borzasztóan félnek a boszorkányszombattól, melytol már csak pár nap választja el oket, és egyhangúlag sajnálkoztak a szegény elítélt ifiúron. Desrochers, a Gilman alatti lakó, cipok és csupasz talpak éjjeli járkálását emlegette, meg a lila fényt, amit egyik éjszaka látott, amikor szepegve fölosont, hogy beleselkedjék Gilman kulcslyukán. De, mondta Mazurewicznek, mégse mert beleselkedni, miután ezt a fényt látta az ajtó melletti réseken át. Aztán valami halk beszélgetés is - mikor Desrochers ezt kezdte ecsetelgetni, érthetetlen suttogásba fúlt a hangja. Elwood el nem tudja képzelni, mitol jött meg a pletykálhatnékja a két babonás alaknak, de föltételezi, hogy egyrészt Gilman éjszakázásai, álmában való járkálásai és beszédei, másrészt május elso napjának hagyományosan rettegett eloestéje korbácsolhatta fel a képzeletüket. Hogy Gilman álmában beszél, az nyilvánvaló, alighanem ezért szivárgott át a köztudatba, a kulcslyuknál fülelo Desrochers közvetítésével, a látomás lila fénye. Ezek az egyszeru emberek hamar elképzelik, hogy látják is a furcsaságot, amirol hallottak. Ami a teendoket elleti, az lenne a legjobb, ha Gilman leköltözne az o szobájába, és elkerülné a magányos alvást. Elwood, ha ábren van, fölverné, ahányszor beszélni vagy járkálni kezdene álmában. És nagyon sürgosen menjen el a specialistához. Addig is, azzal a felkiáltással, hogy egy nyilvános kukában találták, körbemutogatják a tüskés képmást a különbözo múzeumoknek és néhány professzornak, hogy mi ez. Dombrowski pedig lásson neki a falakban tanyázó patkányok kiirtásának. Erot merítve Elwood barátságából, Gilman aznap elment az eloadásokra. A különös ösztökék még mindig bökdösték, de o meglehetos sikerrel ki tudott térni elolük. Az egyik szünetben megmutatta a fura képmást több professzornak is, akik valamennyien fölöttébb nagy érdeklodést tanúsítottak, bár mibenlétére vagy eredetére egyikük sem volt képes fényt deríteni. Aznap éjszaka Gilman Elwoodnál hált egy priccsen, amelyet barátja a háziúrral hozatott fel az emeleti szobába, és hetek óta most sikerült riasztó álmok nélkül aludnia. De lázai továbbra se múltak el, és a szerelo nyüszítése az idegeit szaggatta. Ezután néhány napon át úgyszólván tökéletes békéje volt mindenféle beteges jelenségtol. Elwoodtól megtudta, hogy nem járkált és nem beszélt álmában; közben a háziúr is kitette a patkánymérget. Már csak a babonás bevándorlók sutyorgása zavarta, kinek fantáziája lobogó lángra gyúlt. Mazurewicz mindig azon nyaggatta, hogy viseljen keresztet, és végül rá is eroltetett egyet, amit, mondta, maga a jó Iwanicki atya áldott meg. Desrochers-nek is megvolt a maga mondanivalója: váltig állította, hogy Gilman távollétének elso és második éjszakáján settenkedtek a fölötte megürült szobákban. Paul Choynski éjszakánként hangokat vélt hallani a folyosókon meg a lépcsokön, és kijelentette, hogy valaki be akart jönni az ajtaján, Dombrowskiné pedig esküdözött, hogy látta Barna Jenkint, most eloször mindenszentek óta. Ily együgyu fecsegésekre azonban mit sem lehet adni, és Gilman hanyagul fölakasztotta az olcsó fémkeresztet vendéglátója kredencének egyik gombjára. Gilman és Elwood három napig bogarásztak a helyi múzeumokban, hiába próbálván azonosítani a különös tüskés képmást, noha mindenütt rendkívüli volt iránta az érdeklodés: a tárgy messzemeno idegensége hallatlan kihívást jelentett a tudós kíváncsiságnak. Az egyik külloszeru karocskát letörté k, és vegyelemzést végeztek rajta. Ellery professzor platinát, vasat és tellurt talált a sajátos ötvözetben, valamint még legalább három olyan, nagy atomsúlyú elemet, amelyeket a kémia egyszeruen nem tud hova sorolni. Nemhogy egyetlen ismert elemmel sem voltak azonosak, de még csak nem is illettek a Mengyelejev-táblázat valószínu elemeknek fönntartott üres fiókjaiba. A rejtélyt a mai napig sem fejtették meg, noha a képmás ott látható a Miskatonic Egyetem múzeumában. Április huszonhetedike reggelén friss patkánylyuk tunt fel a szobában, ahol Gilman vendégeskedett Dombrowski azonban beszögezte bádoglemezzel a nap folyamán. A méreg nem sokat ért, a falakban úgyszólván változatlan hévvel folytatódott a csikorgás és motoszkálás. Elwood aznap este késon jött haza. Gilman kivárta, nem akart magányosan aludni - foleg mert úgy rémlett, hogy azt a visszataszító vénasszonyt látta az esti szürkületben, kinek képe oly iszonytató módon átköltözött álmaiba. Tépelodött, ugyan ki lehet, és mi zörgethette mellette a konzervdobozt a mocskos udvar bejárata melletti szemétkupacban. A szipirtyó mintha észrevette volna, és gúnyosan vigyorgott rá - de lehet, hogy csak képzeli az egészet. Másnap mindkét fiatalember nagyon fáradt volt, és tudták, hogy éjszaka úgy fognak aludni, mintha agyonverték volna oket. Este álmosan diskuráltak a matematikáról, melynek tanulmányozása oly maradéktalanul és talán ártalmas módon magába szippantota Gilmant, eltunodtek az osi mágia és a folklór sötéten valószínunek rémlo kapcsolatáról. Beszéltek a vén Keziah Masonrol -Elwood elismerte, hogy Gilmannek szilárd tudományos alapja van azt firtatni, nem botolhatott-e véletlenül bele a satrafa valamino sajátságos és fontos információba. A tiltott szekták, amelyekhez ezek a boszorkányok tartoztak, gyakran orizték és adták tovább elfeledett vénebb korok döbbenetes titkait; egyáltalán nem lehetetlen, hogy Keziah tényleg tudta, miként kell átlépni a dimenziók kapuján. A hagyomány feltunoen hangsúlyozza, mennyire hiábavaló anyagi sorompókkal korlátozni a boszorkány mozgását; ki tudja, mit takarnak a seprunyélen átlovagolt éjszakákról szóló régi mesék? Hogy napjaink egyetemi hallgatója tehet-e szert, kizárólag matematikai búbárlatok révén, hasonló hatalomra, arra a kérdésre még nincs válasz. A siker, folytatta Gilman, veszedelmes és elképzelhetetlen helyzetekbe sodorhat, mert hisz ki tudná megjósolni, milyen állapotok uralkodnak egy szomszédos, ám normális körülmények között elérhetetlen dimenzióban? Másrészt föl sem lehet mérni a páratlan lehetoségek számát! Létezhetnek térzónák, ahol nincs ido; aki oda belép és ott marad, meghatározatlan ideig elélhet, és lehet fiatal, nem kell bajlódnia anyagcserével vagy öregedéssel, kivéve a saját síkjában vagy más hasonló síkokban töltött kurta szakaszokat. Ha valaki például átlép egy idotlen dimenzióba, ugyanolyan ifjan bukkanhat elo a földi történelem valamely kései pontján. Hogy ez sikerült-e valaha valakinek, arra vonatkozóan aligha bocsátkozhatunk hitelt érdemlo feltételezésekbe. A régi regék ködösek és kété rtelmuek,a történelmi idokben minden törekvést, mely a tilalmas hézagok kitöltésére irányult, megnehezítettek az odakinti lényekkel és hírhozókkal kötendo különös és iszonytató szövetségek. Ott van a rejtett és rettento hatalmak heroldjának vagy követének idotlen alakja - a boszorkánykultusz "Fekete Ember"-e, a Necronomicon "Nyarlathotep"-je. És ott van még az alacsonyabb rangú küldöncök vagy közvetítok hajmereszto fajzata, a szörnyállatok és furcsa korcsok, amik a legendák szerint a boszorkány kíséro szellemei. Mikor nyugovóra tértek, túlságosan fáradtan a további eszmecseréhez, még hallották, amint félrészegen betámolyog a házba Joe Mazurewicz, és megborzongatta oket a szerelo nyüszíto imáinak vad kétsé gbeesése. Azon az éjszakán Gilman ismét látta a lila fényt. Álmában csikorgást és rágcsálást hallott a válaszfalakból, és úgy rémlett, mintha valaki ü gyetlenül matatna a zárral. Aztán meglátta az öregasszonyt és a kis szormókot, amint feléje közelednek a szonyeges padlón. A banya arca nem emberi ujjongástól fénylett, a sárga fogú kis förtelem gúnyosan vihogva mutogatott a mélyen alvó Elwoodra a szoba túloldalán. Gilman nem tudott kiáltani a b énító félelemtol, ismét vállon ragadta az undorító szipirtyó, és kitépte az ágyból, át az üres térbe. Ismét elsüvöltött mellette a sikító szurdokok végtelensége, de a következo pillanatban már egy ismeretlen, sötét, sáros, dögletesen buzlo sikátorban állt, rothadó falú, osöreg, magas házak között. Elöl ott volt a fekete palástos ember, akit a csúcsos teto alatt látott a másik álomban, valamivel közelebbrol a vénasszony integetett, és vágott parancsoló pofákat. Barna Jenkin játszi gyengédséggel dörgölodzött oda a Fekete Embernek a mély latyakban elveszo bokájához. A Fekete Ember némán mutatott a jobboldalt sötétlo kapualjra. A vigyorgó satrafa arrafelé indult, Gilmant a pizsamakabátja ujjánál fogva rángatta maga után. A bü dös lépcsofokok baljósan recsegtek a vénasszony alatt, aki mintha fakólila fényt árasztott volna magából; végül feljutottak a lépcsopihenore nyíló ajtóhoz. A szipirtyó babrált valamit a záron, kitaszajtotta az ajtót, intett Gilmannek, hogy várjon és eltunt a sötét lyukban. Szörnyu, fuldokló sikoly ütötte meg a fiatalember túlérzékeny fülét, és már jött is ki a szobából a banya, apró, alaktalan valamit hozva magával, melyet odalökött az álmodónak, mintegy ráparancsolva, hogy vigye. Ez a látvány és a valami arcának kifejezése megtörte a buverot. Gilman ahhoz még mindig kába volt, hogy kiáltsod, de vakmeroen lerontott az undok lépcson, ki a sárba, és csak akkor állt meg, mikor a várakozó Fekete Ember alkapta és fojtogatni kezdte. Aléltában még hallotta elmosódottan a patkányszeru, agyaras szörnyeteg fülsérto vihogását. Huszonkilencedike reggelén Gilman az iszonyat örvényében ébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, máris tudta, hogy valami rettento baj van, mert újból a ferde falú-mennyezetu manzárdszobában, a bevetett ágyon elterülve találta magát. Torka érthetetlenül sajgott, és amikor ülo helyzetbe tornázta magát, növekvo rémülettel látta, hogy lába és pizsamanadrágja szárának szegélye barna a rákérgesedett sártól. Egy darabig reménytelen zurzavar kavargott a fejében, de annyit legalább tudott, hogy ismét járkál álmában. Elwood túl mélyen aludt, semhogy hallhatta és visszatarthatta volna. A padlót összevissza lábnyomok sározták, ámde sajátos módon nem vezettek el az ajtóig. Minél tovább nézte, annál különösebbnek találta oket, mert a felismerhetoek mellett voltak apróbb, majdnem kerek nyomok, olyanok, amilyeneket egy nagyobb szék vagy asztal hagyhat, azzal a különbséggel, hogy ezek mintha kettobe lettek volna hasítva. És volt még valami furcsa, sáros patkánycsapa, amely egy frissen rágott lyukból indult és oda is tért vissza.Az elszörnyedt Gilman a megtébolyodástól való félelmében reszketve tántorgott oda az ajtóhoz, és látta, hogy odakint nincsenek sáros nyomok. Minél többre emlékezett az ocsmány álomból, annál jobban rettegett, és kétségbeesését tovább tetézte Joe Mazurewicz két szinttel alantabbról hallatszó gyászos kántálása. Lement Elwood szobájába, fölkeltette még mindig alvó barátját, és elkezdte mondani, mire ébredt, Elwoodnak azonban halvány fogalma sem volt róla, mi történhetett. Fölfoghatatlan, merre járt Gilman, hogyan jutott vissza a szobájába, anélkül hogy nyomokat hagyott volna a folyosón, és mik ént kerültek a manzárdszobába a bútorlábak sáros pecsétjei. Aztán ott voltak a nyakán azok a sötét, ónos hurkák, mintha magamagát akarta volna megfojtani. Gilman átfonta a torkát, és kiderült, hogy ujjai még csak véletlenül sem fedik a csíkokat. Míg beszélgettek, beugrott Desrochers, és mondta, hogy rémes ricsajt hallott a feje fölött a hajnali sötét órákban. Nem, senki se járt a lépcson éjfél után, bár pontosan tizenketto elott halk lépteket hallott a manzárdban, és mintha óvatosan settenkedett volna lefelé valaki, ami neki egyáltalán nem tetszik. Nagyon rossz idok járnakilyentájt Arkhamre, tette hozzá. Jó lenne, ha a fiatalúr hordaná a Joe Mazurewicztol kapott keresztet. Veszedelmes volt még a napszak is, mert hajnal után fura hangok szóltak a házban, de a legfurább volt az a gyorsan elfúló vékony gyereksírás. Aznap délelott Gilman gépiesen végigülte az órákat, ám képtelen volt figyelni. Valami iszonyatos rettegés uralkodott el rajta, és mintha egyfolytában azt várta volna, mikor sújt le reá valami megsemmisíto csapás. Délben megebédelt az egyetemi étteremben és desszert elott elvett a szomszéd székrol egy újságot. De azt a desszertet sohasem ette meg, mert olyat látott az újság címoldalán, amitol kiszaladt belole minden ero, és már csak annyi telt tole, hogy eszelos tekintettel kifizesse a számláját, és hazatámolyogjon Elwood szobájába. Elozo éjszaka érthetetlen gyermekrablás történt az Orne-közben; nyomtalanul eltunt egy Anastasia Wolejko névre hallgató, meglehetosen ü todöttforma mosodai alkalmazott kétéves kisfia. Az anya, úgy látszik, már egy ideje ettol tartott, ám az indokok, melyekkel félelmét alátámasztotta, oly nevetségesek voltak, hogy senki sem vette komolyan oket. Anastasia azt mondta, március eleje óta többször látta Barna Jenkint a ház körül, kinek fintorgásából és vihogásából megértette, hogy a kis Ladislast szemelték ki áldozatul az irtóztató boszorkányszombatra. Kérte Mary Czanek nevu szomszédnojét, hogy aludjon nála, mert úgyse hittek volna neki, bár mióta az eszét tudja, minden évben tünedeztek el így gyerkocök. És Pete Stowacki, a barátja se akart volna segíteni, mert úgyis el akarta tolni a háztól a kisfiút. Gilmant azonban annak a két lumpnak a beszámolójától öntötte el a hideg verejték, akik pont éjfél után baktattak végig a köz torkolata elott. Nem tagadták, hogy részegek voltak, de megesküdtek, hogy mindketten látták, amint három hülyén kiöltözött ember loppal befordul a sötét sikátorba. Azt mondták, egy nagy darab palástos nigger volt, egy rongyos kis vénasszony, meg egy fiatal, fehér pizsamában. Ezt a fiatalt az öregasszony rángatta, a nigger lába körül meg egy szelíd patkány dörgölodzött a barna sárban. Gilman kábulatba süppedten ült egész délután, így találta a hazatéro Elwood, aki ugyancsak olvasta az újságot, és baljós következtetéseket vont le belole. Most már egyikük sem kételkedhetett benne, hogy valami iszonyat közeledik feléjük. Szörnyu és elképzelhetetlen híd formálódott a lidárcálmok rémlátomásai és a valóság tényei között; csak a legnagyobb fokú éberséggel vehetik elejét a még gyászosabb fejleményeknek. Gilmannek elobb-utóbb el kell mennie egy szakorvoshoz, de ne most, amikor minden újság ezzel a gyermekrablással van tele. Orjítoen zurzavaros volt, hogy mi is történhetett tulajdonképpen, és egy darabig mind Gilman, mind Elwood a legvadabb feltételezésekbe bocsátkoztak, suttogva. Sikerült volna Gilmannek öntudatlan állapotban a vártnál is messzebbre jutnia dimenziókkal és térrel kapcsolatos tanulmé nyaiban? Csakugyan kisurrant volna, elképzelhetetlen és kiszámíthatatlan helyeken, a mi terünkbol? Hol járt - ha járt egyáltalán - a démoni elidegenedés éjszakáin? A morajló szürkületi szakadékok - a zöld hegyoldal - a tikkasztó terasz - a csillagokból áradó vonzások - az alvilági fekete forgó - a Fekete Ember - a sáros mellékutca és a lépcso - a vén boszorkány és az agyaras-szoros fertelem - a buborékhalmaz és a kis poliéder - a különös barnaság - a sebhedt csukló - az érthetetlen képmás - a torok stigmái - a babonás bevándorlók meséi és félelmei - mit jelent ez az egész? Ilyen esetben meddig érvényesek a józan ész törvényei? Egyikük sem aludt ezen az éjszakán, másnap azonban elbliccelték az órákat, és szunyókáltak. Április harmincadika volt, szürkülettel kezdodött az ördögi szombatnap, melytol retteg minden bevándorló és minden babonás öreg. Mazorewicz hatkor jött haza, és elújságolta, hogy a malomnál arról suttognak a népek, hogy a Kaszáló-domb mögötti sötét vízmosásban lesz a boszorkányszombati tivornya, azon a furcsa helyen, ahol egy szál gaz se szokott noni az ódon fehér ko körül. Voltak, akik szóltak még a rendoröknek is, javasolták, ott nézzenek utána az eltunt Wolejko gyereknek, de ebbol nemigen fog kisülni semmi. Joe erosködött, hogy szegény ifiúr tegye fel a nikkel láncon lógó keresztet. Gilman pedig, hogy kedvében járjon, fölvette és az inge alá csúsztatta. Késo éjjel a két fiatalember az egy emelettel alantabb fohászkodó szerelo imáitól elálmosodva bóbiskolt a székén. Gilman föl-fölkapta a fejét, és fülelt; abnormálisan kifinomult hallása mintha azért feszült volna meg, hogy a régi ház hangjai közül kiszurjön valami rettento, alattomos d ünnyögést. Felkavarodtak benne a Necronomicon és a Fekete Könyv beteges emlékei, és mire észbe kapott, valami ocsmány ritmusra himbálta magát, mely állítólag a boszorkányszombat legfeketébb szertartásai honos, és nem az általunk ismert téridobol származik. Most jött rá, mire fülel - az ünneplok pokoli kantálására a messzi fekete völgyben. Honnan tudta ennyire, mire várnak? Honnan tudta, mikor kell hoznia Nahabnak és oltárszolgájának a betelt poharat, amelyet a fekete kakas és a fekete kecske követ? Látta, amint Elwood elalszik, kiáltani próbált, hogy fölébressze, valami azonban összeszorította a torkát. Nem o parancsolt magának. Mégis aláírta volna a Fekete Ember könyvét? Aztán lázas, természetellenes hallásával elkapta a szélsodorta távoli hangokat. Mérföldekrol jöttek, dombokon, réteken, sikátorokon át, de azé rt fölismerte oket. Most már meg kellett gyújtani a tüzet, mindjárt rákezdik a táncosok. Hogyan állja meg, hogy ne menjen oda? Mi csalogatta ebbe a torbe? A matematika - a néprajz - a ház - a vén Keziah - Barna Jenkin... és most észrevette, hogy új patkánylyuk van a falban, az ágya közelében. Harmadik hang vegyült a távoli kántálásba és Joe Mazurewicz közelebbi fohászaiba - kitartó, elszánt karistolás a válaszfalban. Gilman reménykedett, hogy nem lesz rövidzárlat. Aztán megpillantotta a patkánylyukban az agyaras-szakállas pofácskát - azt az ocsmány kis arcot, amelyen most látta meg végre, milyen égbekiáltóan majmolja Keziahét - és hallotta az ajtónál a halk motoszkálást. Tovasüvítettek a sikoltó szürkületi szakadékok, miközben tehetetlenül csüngött a szivárványló buborékcsomo alaktalan markában. Elöl nyargalt a kaleidoszkópszeruen változó kis poliéder, és a fortyogó urben mindjobban erosödött és gyorsult az elmosódó dallam, valamely kimondhatatlan és elviselhetetlen csúcspontot jósolva. Tudta, mi jön: most robban ki szörnyu erovel a Walpurgis-ritmus kozmikus harsogásában a térnek és az idonek az összecsapzott anyag tartományai mögött lappangó, eredendo, osi vonaglása, mely néha elotör, halvány visszhangja átrezeg a létezés minden rétegén, és iszonyú jelentoséget kölcsönöz bizonyos rettegett idoszakoknak minden világokon át. De mindez elenyészett egy pillanat alatt. Ismét ott volt a szuk, csúcsos teteju, lila fényu térben, az ócska könyvekkel tömött alacsony ládák, a pad és az asztal, a különös tárgyak között, a ferde padlón, az ásító háromszögu mélység partján. Apró fehér alak - eszméletlen csupasz kisfiú - feküdt az asztalon, amellett pedig, jobbjában alakos markolatú, villogó késsel, baljában rejtélyes vésetekkel ékes, különös formájú, törékeny fülu, fakó fémpohárral ott állt a szörnyu, vigyorgó vénasszony. Valami zsolozsmafélét károgott Gilman elott ismeretlen nyelven; olyasféle nyelv lehetett, amire a Necronomicon célozgat szormentén. Nott a fény, és Gilman látta, hogy a vén szipirtyó elorehajol, és ofelé nyújtja az üres poharat az asztal fölött, o pedig önmagának parancsolni képtelenül két kézzel nyúlt utána és vette át a feltunoen könnyu edényt. Ugyanebben a pillanatban Barna Jenkin ocsmány alakja evickélt elo a fiatalember balján tátongó háromszögu fekete mélységbol. A banya most intett neki, hogyan tartsa a poharat, aztán jobbját magasba emelve, amennyire bírta, rászögezte az irdatlan, groteszk kést a kis fehér áldozatra. Az agyaras szormók viháncolva folytatta az ismeretlen szertartást, a boszorkány undorítóan károgta a reszponzóriumot. Marcangoló iszonyat hasított át Gilman szellemi-érzelmi zsibbadásán, markában megremegett a könnyu f émpohár. A következo másodpercben elindult lefelé a penge, és ezzel megtört a varázs: visszhangzón kondult az elejtett pohár, Gilman pedig lázasan kapott elore, hogy megakadályozza a szörnytettet. Szempillantás alatt körbekerülte a ferde padlón az asztalt, kicsavarta a vénasszony karmaiból a kést, és belevágta a zörömbölve eltuno pengét a háromszögu keskeny üregbe. De azonnal fordult is a dolgok állása, mert a gyilkos karmok most az o torkát kapták el, a fonnyadt arc eltorzult az eszelos dühtol. Az olcsó kereszt lánca belemart Gilman nyakába, és a végzetes pillanatban az villant át az agyán, vajon a kereszt miként hatna a sátánfajzatra? A banya emberfölötti erovel fojtogatta, a fiatalembernek mégis sikerült ernyedo ujjaival benyúlnia inge alá, elohúznia és letépnie a láncról a fémkeresztet. A jelképtol páni rémület lett úrrá a boszorkányon, szorítása annyira meglazult, hogy Gilmannek sikerült kiszabadítania magát. Lesöpörte torkáról az acélkemény karmokat, és oda is vonszolta volna a banyát a mélység szélére, ha a karmok ismét és megújult erovel össze nem zárulnak a nyaka körül. Szemet szemért, gondolt Gilman és a kreatúra torka után kapott. Mielott a boszorkány felocsúdhatott volna, a fiatalember a nyakába vetette a kereszt láncát, és úgy megrántotta, hogy kiszorította a vénasszonyból a szuszt. Míg a satrafa az utolsókat rúgta, Gilman érezte, hogy valami megmarja a bokáját, és látta, hogy Barna Jenkin sietett úrnoje segítségére. Egyetlen dühös rúgással aláröpítette a fortelmet a szakadékba, és hallotta, miként nyüszít valahol odalent a mélyben. Azt nem tudta, megölte-e a vén banyát, mindenesetre otthagyta a padlón, ahol összeesett. De amikor megfordult, olyat látott az asztalon, ami csaknem kioltotta benne az ép ész utolsó szikráját. Miközben a boszorkány ot fojtogatta, az acélizmú Barna Jenkin ugyancsak nem pihentette démonian ügyes négy pici kezét, és Gilman minden erofeszítése értelmetlennek bizonyult. Amitol visszatartotta az áldozat mellét célba vevo pengét, azt elvé gezte a förtelem sárga agyara a csuklón, és az asztalon az élettelen kis test mellett ott állt betelten a pohár. Lázálmában hallotta a mérhetetlen messzeségbol a boszorkány-szombat idegen ritmusú ördögi dalát, és tudta, hogy a Fekete Embernek ott kell lennie. Emlékei zurzavarosan keveredtek a matematikával, meg volt gyozodve róla, hogy a tudat alatt ismeri a szögeket, amelyekre szüksége lesz, hogy most elso ízben egymagában, segítség nélkül visszajusson a való vilásba. Bizonyos, hogy tulajdon szobája fölött van, az idotlen idok óta lezárt padlástérben, de erosen kétséges, hogy ki tudna menekülni innen a ferde padlón vagy a rég eltorlaszolt ajtón át. Egyébként is, az álompadlásról meneküloben nem jutna-e csak egy álomházba - abnormális vetületébe az igazi helynek, amit keres? Elrémítette álmainak és az átélt valóságnak e kapcsolata. Szörnyu lesz átkelni az összemosódó szakadékokon, hol a Walpurgis-ritmus vibrál, és neki meg kell hallania végre a mindenség eddig rejtekezo l üktetését, melytol oly halálosan fél. Máris érezte a t úlságosan ismeros ütemu, lassú, félelmetes reszketést. Boszorkányszombat idején mindig fölerosödik és áthatol a világokon, kimodhatatlan szertartásokra szólítva a beavatottakat. A szombati kántusok fele része ezt a homályosan megsejtett idomértéket követi, melynek kozmikus teljességét nem fogadhatja be földi fül. Az is fejtörést okozott neki, bízhat-e ösztöneiben, hogy a tér megfelelo pontjára juttatják vissza. Honnan tudhatná, hogy nem egy távoli bolygó zölden izzó hegyoldalában, a fejlábú szörnyek városa fölötti mozaikos teraszon fog kikötni, valamerre a galaktikán túl, vagy az oskáosz egyik fekete örvényében, ama semmiben, hol a démonok szultánja, az agy nélküli Azathoth uralkodik? Éppen mielott fejest ugrott volna, kialudt a lila fény, és o ott maradt a vakfeketeségben. A boszorkány - a vén Keziah vagy Nahab - ezek szerint meghalt. És a szombat messze kántálásán, a lyukba hullott Barna Jenkin nyüszítésén túl mintha egy másfajta és még érthetetlenül diadalmas jajdulásába torkollnak a Kúszó Káosz ellen mondott imák - vérfagylalóan idoszeruek lesznek a lázálom örvényétol sodort szavak: - Iä! Shub-Niggurath! A Bak az Ezer Ifjúval... Gilmant furán zegzugos, ócska manzárdszobája padlóján találták meg jóval hajnal elott, amikor a velotrázó sikoltás egyszerre ugrasztotta talpra Desrochers-t és Choynskit és Dombrowskit és Mazurewiczet, de még a székében elszunnyadt Elwoodot is fölverte mély álmából. Élt, és nyitva volt a szeme, ám teljesen öntudatlannak tunt. Torkán gyilkos ujjak hagytak nyomot, bal bokáján csúnya patkányharapás. Ruhája ronggyá gyurodött, Joe keresztje eltunt. A reszketo Elwood bele sem mert gondolni, mino új formát ölthetett barátja alvajárása. Mazurewicz félkótya lett a "jeltol", melyet, mint mondta, imáira kapott válaszul, és vadul hányta magára a keresztet, amikor egy patkány visítani és vinnyogni kezdett a ferde fal mögött. Miután az álmodót ágyba fektették Elwood szobájában, elhívatták Malkowski doktort, a helybéli orvost, ki nem szokott elfecsegni oly törté neteket, melyek kínosnak bizonyulhatnak. Két injekciót adott Gilmannek, amitol az a természetes szunnyadásra emlékezteto állapotba ernyedt. Napközben idonként eszméletre tért a beteg, és szakadozottan elrebegte utolsó álmát Elwoodnak. Kínos folyamat volt, és rögtön a legelején új és megdöbbento tényre derült fény. Gilman, kinek hallása az utóbbi idoben természetellenessé finomodott, most olyan süket volt, mint a föld. Az ismételten odacitált dr. Malkowski azt mondta Elwoodnak, hogy mindkét dobhártya megrepedt, mintha embernek elképzelhetetlen vagy elviselhetetlen, irtózatos hang szakította volna be oket. Hogy ez a hang, ha az utóbbi néhány órában harsogott, miért nem verte föl a Miskatonic egész völgyét, azt már nem tudta megmagyarázni a becsületes orvosdoktor. Elwood leírta a saját mondanivalóját, így viszonylag könnyen társaloghattak. Egyikük se tudta hová tenni a zurzavaros ügyet, és úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet gondolnak rá. Abban azonban egyetértettek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, itt kell hagyniuk az elátkozott házat. Az esti újságok megírták, hogy a rendorök pontosan hajnal elott rajtaütöttek a Kaszáló-domb mögötti vízmosásban egy különös orgián, és azt is hozzátették, hogy az ott található fehét követ régóta babonás hiedelmek övezik. Senkit sem csíptek fülön, ám a szerteszaladók között felfigyeltek egy hatalmas termetu négerre. Egy másik cikkbol meg lehetett tudni, hogy az eltunt kis Ladislas Wolejkónak eleddig semmi nyoma. A borzalmakra az éjszaka tette föl a koronát. Elwood sohasem felejtette el, és kénytelen volt a tanév hátralevo részére kimaradni az egyetemrol, mert ideg-összeroppanást kapott. Egész este hallani vélte a patkányokat a válaszfalakban, de nemigen ügyelt rájuk. És akkor, jóval azután, hogy Gilmannel nyugovóra tértek, elkezdodött a szörnyu sikoltozás. Elwood felpattant, villanyt gyújtott, és odarohant vendége fekhelyéhez, aki töké letesen embertelen hangokat hallatott, mintha egy leírhatatlan kínpadra feszítenék, és dobálta magát a takaró alatt, amelyen kezdett átütni egy nagy vörös folt. Elwood jóformán hozzá sem mert érni, de a sikoltozás és a vonaglás idovel fokozatosan elcsitult. Addigra Dombrowski, Choynski, Desrochers, Mazurewicz és a legfelso emeleti lakó mind ott csoportosultak az ajtóban, és a háziúr elszalasztotta a feleségét, hogy telefonáljon dr. Malkowskinak. Egyhangúlag üvöltöttek fel, amikor a véres ágyruha alól hirtelen jókora patkányforma valami szökkent elo, és iszkolt a padlón a közeli friss lyukba. Mire az orvos megérkezett, és lehúzta betegérol a rémíto takarót, Walter Gilman halott volt. Barbárság lenne túlmeno részletességgel taglalni, mi ölte meg Gilmant. Valóságos alagút volt a testében - valami egyszeruen kiette a szívét. Dombrowski, aki egészen elrémült patkányirtói erofeszítései kudarcától, fütyült minden haszonbérletre, és egy héten belül összes régebbi lakójával egyetemben áthurcolkodott a Diófa utcába, egy rozzant, mindazonáltal kevésbé koros házba. A szörnyuséges esemény egy idore elcsendesítette Joe Mazurewiczet, ám a búskomor szerelo azóta se józanodott ki, és váltig szellemekrol és szörnyuségekrol nyüszít és motyog. Úgy tunik, azon az utolsó förtelmes éjszakán Joe vizsgálat tárgyává tette a Gilman ágyától a közeli lyukhoz vezeto karmazsin patkánycsapát. A szonyegen el volt mosódva, ámde a szonyeg széle és a fal között maradt egy sávnyi csupasz deszka. Ott talált Mazurewicz valami borzalmasat - o legalábbis úgy gondolta, hogy talált; a nyomok vitathatatlanul különösek voltak, mégse volt hajlandó osztani senki sem Joe álláspontját. Mert a deszkán lelt foltok ugyan határozottan nem emlékeztettek a közönséges patkány lábnyomaira, de azt már Choynski és Desrochers se mondta volna ki, hogy olyanok, mintha négy pici emberi kéz tenyerelt volna oda. A házat nem vették bérbe soha többé. Miután Dombrowski ott hagyta, kezdett aláereszkedni reá a végromlás szemfödele, lévén, hogy az emberek egyaránt kerülték régi híre és újonnan terjengo dögletes buze miatt. Talán mégis hatott az egykori háziúr patkánymérge, mert röviddel Dombrowskié k távozta után a ház kezdte megkeseríteni a szomszédság életét. A közegészségügyi tisztviselok kinyomozták, hogy a buz a keleti manzárdszoba melletti és fölötti zárt térbol árad, és egyetértettek abban, hogy irdatlan mennyiségu döglött patkánytól származhat. Ezzel együtt úgy döntöttek, hogy nem éri meg felnyitni és fertotleníteni az osidok óta lezárt padlásteret,nemsoká úgyis elmúlik a büdösség, és ez különben sem olyan hely, ahol é rdemes lenne lovagolni finnyás eloírásokon. Egyébként mindig is azt pletykálták róla, hogy május elseje és mindenszentek után megmagyarázhatatlanul szaglik a Boszorkányház felso tarktura. A szomszédok tehetetlenül belenyugodtak, de a buz legalább még egy újabb fekete pontot jelentett a ház rovásán. Végül a középületek felügyeloje lakhatásra alkalmatlannak ítélte. Gilman álmaira és az oket eloidézo körülményekre sohasem leltek magyarázatot. Elwood, akinek idonként egészen orjíto gondolatai voltak a történtekkel kapcsolatban, osszel visszatért az egyetemre, és a következo júniusban megkapta a diplomáját. Úgy találta, hogy a város lényegesen kevesebbet pletykál kísértetekrol, és valóban az volt a helyzet, hogy leszámítva néhány mesét az elhagyott házban hallható kísérteties vihogásról, amely majdnem addig eltartott, mint maga az épület, Gilman halála óta nem suttogtak többé a vén Keziah vagy Barna Jenkin újabb megjelenésérol. Még szerencse, hogy abban az évben, amikor bizonyos események nyomán hirtelen fölelevenedett a szóbeszéd régebbi szörnyusé gekrol, Elwood már nem tartózkodott Arkhamben. Késobb természetesen hallott róla és elmondhatatlan szenvedéseket okoztak neki e sötét és rémíto fejtörések; ám ez már nem értintette olyan közelrol, és a távolság többféle feltételezést tett lehetové. 1931 márciusában egy szélroham megrongálta az üres Boszorkányház fedelét és fokéményét; a porladó téglék, mohos, megfeketedett zsindelyek, rohadó deszkák meg szarufák rázuhantak a padlásra és átütötték a födémet. A romok az egész padlást eltömték, de a rozoga ház végleges lebontásáig senki se vette magának a fáradságot, hogy eltakarítsa a szemetet. Erre az utolsó lépésre decemberben került sor és akkor röpent fel a pletyka, amikor Gilman régi szobáját ürítették ki a vonakodó riadozó munkások. Mert több olyan dolog volt az ócska ferde mennyezetet átszakító hulladékban, amitol földbe gyökerezett a lábuk, és kihívták a rendorséget. Maga a rendorség a halottkémhez és az egyetem professzoraihoz folyamodott. Voltak csontok - csúnyán összezúzottak, szilánkosak, mindazonáltal félreé rthetetlenül emberiek -, melyeknek nyilvánvaló frissessége meghökkento ellentétben állt ama réges-régi idovel, amikor egyetlen lehetséges rejtekhelyü ket, a manzárd fölötti alacsony, lejtos padlásteret elzárták a behatolók elol. A halottkém megállapította, hogy a csontok egy része egy kisgyermektol származik, mások pedig, amelyek közé elrohadt barnás szövetcafatok keveredtek, egy meglehetosen alacsony, élemedett korú, hajlott gerincu no maradványai. Elokerültek a gondos szemétválogatás során a beszakadó födémtol agyoncsapott patkányok apró csontjai, továbbá parányi szemfogaktól összemarcangolt régebbi patkánycsontok, melyek mind akkor, mind most, boségesen adtak alkalmat vitákra és találgatásokra. Meglelték ezenkívül számos könyv és feljegyzés mállott foszlányait, valamint még ócskább, tökéletesen elenyészett könyvek és írások sárgás porát. Kivétel nélkül valamennyi írás a fekete mágia legszélsoségesebb és legirtózatosabb formáival foglalkozott. A szemmel láthatóan új keletu tárgyak máig ugyanolyan rejtélyt jelentenek, mint a friss embercsontok. De még náluk is titokzatosabb az a számtalan papíron megtalált, tökéletesen egyforma ódon írás, melynek betuií a vízjegyekbol ítélve legalább százötven-kétszáz éves eltéréssel róhatta egy göcsörtös kéz. Bár vannak, akik azokat a romok között szétszórt, különbözo mértékben sérült, tökéletesen megmagyarázhatatlan tárgyakat vélik a legrejtélyesebbnek, amelyeknak alakja, anyaga, kidolgozása és rendeltetése fittyet hány minden találgatásnak. Az egyik, a Miskatonic némely professzorait roppantul fölzaklató, csúnyán kicsorbult rémség, kimondottan hasonlít a különös képmásra, amelyet Gilman ajándékozott az egyetemi múzeumnak, azt leszámítva, hogy ez utóbbi nagy méretu, fém helyett valami sajátos kékes kobol készült, és egy megfejthetetlen hieroglifákkal borított sajátos dolésszögu talapzaton áll. Régészek és antropológusok máig törik a fejüket annak az összehorpadt könnyu fémpohárnak a vésetein, amelynek öblében baljós barnás pecsé teket találtak. Bevándorlók és hiszékeny nagymamák legalább ennyit fecsegnek a szemét közé keveredett, szakadt láncra fuzött modern nikkelkeresztrol, amelyben a vacogó Joe Mazurewicz ugyanazt ismerte föl, melyet számos éveknek ezelotte o adott szegény Gilmannek. Vannak, akik azt hiszik, hogy a keresztet a patkányok hurcolták le a bezárt padlásról, mások úgy vélik, Gilman régi szobájának valamelyik sarkában kellett hányódnia. Ismét mások, Joe-t is beleértve, oly szertelen és képtelen föltételezéseket hangoztatnak, melyek józan ember számára elfogadhatatlanok. Amikor lebontották Gilman szobájának ferde falát, kiderült, hogy a ház északi frontja és a válaszfal által bezárt, egykor hozzáférhetetlen háromszögbe aránylag sokkal kevesebb törmelék jutott, mint a szobába, viszont hajmereszto réteggé gyultek benne régebbi dolgok, melyek láttán a romeltakarítók megdermedtek az iszonyattól. Hogy ne szaporítsuk a szót, valóságos csontszéru volt, apró gyermekek csontjaié - voltak köztük egészen frissek, mások viszont olyan régmúlt idokre nyúltak vissza, hogy úgyszólván teljesen porrá lettek már. A vastag csontrétegen egy jókora, szemmel láthatóan régi, groteszkül kicifrázott kés hevert - erre zuhogott alá a törmelék. Középen pedig, egy lehullott deszka és a romba dolt kémény összecementálódott téglái közé ékelve volt valami, amely nagyobb elképedést, fojtott riadalmat és babonás szóbeszédet keltett Arkhamben, mint bármi más, amit az elátkozott kísértetházban találtak. Egy hatalmas, nyomorék patkány félig összezúzott csontváza volt ez a valami, melynek alaki rendellenességei még mindig vita tárgyát képezik a Miskatonic összehasonlító anatómiai tanszékének sajátosan szófukarrá lett tagjai körében. Nagyon kevés adat szivárgott ki errol a csontvázról, a munkások azonban, akik megtalálták, felindult suttogással emlegetik a rajta lógó hosszú, barnás szorszálakat. Pletykálják, hogy a parányi ujjcsontok állása sokkal inkább emlékeztet törpemajomra, mint patkányra, a vicsorgó sárga agyarakat meregeto apró koponya pedig olyannyira abnormális, hogy bizonyos szögbol nézve az emberi koponya förtelmesen torz, miniatur paródiájának rémlik. A munkások a keresztet hányták a rémülettol, mikor rátaláltak erre az ocsmányságra, késobb azonban gyertyát gyújtottak, hálából Szenz Szaniszlónak, mert érezték, hogy soha nem fogják hallani többé a fülsérto kísérteties vihogást. BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-30 12:34:04 | 23. ninbcs mit BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-30 12:34:04 | 23. ninbcs mit Odal e-mail | 2003-07-30 00:30:38 | 22. Köszi. Előzmény: BurzsoáNyugdíjas (21.) BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-28 11:09:40 | 21. www.google.hu oda beíjátok hogy In Memoriam H. P. Lovecraft- akkor kiadja ezt az oldalt, rákatt, majd a fejléc környékén fel vannak sorolva írók nevei, ha a kurzort odaviszed akkor kiadja hogy mit tud tőle adni, én innen másoltam a lovecraft meg poe novelléákat, de rengeteg cucc van, nem csak tőlük hanem más, alig ismert írótól is! Odal e-mail | 2003-07-28 00:40:53 | 20. Hm, kicsit égő, ez nekem meg se fordult az agyamban... Na, majd megpróbálom. Előzmény: nihilfeeling (19.) nihilfeeling e-mail | 2003-07-27 11:51:51 | 19. Én beírtam az altavizsla keresőbe és kidobott egy pár oldalt Előzmény: Odal (18.) Odal e-mail | 2003-07-26 22:37:33 | 18. Na, király topic, végre valami tényleg építő jellegű dolog. Nem tud esetleg valaki egy oldalt mondani, ahonnan HPL egyéb műveit is le tudom tölteni? Előzmény: BurzsoáNyugdíjas (17.) BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-26 10:40:47 | 17. Howard Phillips Lovecraft Celephais Kuranes álomban látta meg a várost a völgyben és a tengerparton túl, meg a havas, tengerre néző csúcsot és a vidáman festett gályákat, amint épp kivitorláztak a kikötőből távoli tájak felé, hol a tenger az éggel találkozik. Egy álomban történt az is, hogy elnevezték Kuranesnek; amikor ébren volt, más néven szólították. Talán természetes is volt számára, hogy új nevet álmodjon magának; minthogy családjából ő volt az utolsó, és egyedül élt a közömbös londoni milliók között, nem sokan akadtak, hogy beszélgessenek vele, és emlékeztessék rá: ki is volt ő. Pénze és földjei elúsztak, és nem igazán érdekelte, hogy az emberek mit gondolnak róla, ugyanakkor előszeretettel álmodozott és írta le az álmait. Amit viszont leírt, azt kinevették, akiknek megmutatta, így aztán idővel megőrizte írásait önmagának, végül pedig abbahagyta az írást. Minél jobban visszahúzódott az őt körülvevő világtól, annál csodálatosabbá váltak az álmai; és hiábavaló próbálkozás lett volna papírra vetni őket. Kuranes nem volt modern, és nem úgy gondolkodott, mint mások, akik írtak. Míg amazok iparkodtak lerángatni az életről annak hímzett mítoszköntösét, és meztelen csúfságában mutatni meg azt az idétlen dolgot, ami a valóság, Kuranes egyedül a szépséget kereste. Amikor feltárásában a tapasztalás és a valóság kudarcot vallott, akkor a fantáziálásokban és az illúziókban kezdte keresni, és épp a küszöbön találta meg, gyerekkori mesék és álmok ködös emlékei között. Nem sok ember volt, aki tudta, miféle csodák nyílnak meg előttük fiatalkori történeteikben és látomásaikban; ha gyermek-füllel hallgatunk és álmodunk, csak félig formált gondolatokat gondolunk, ám amikor felnőtt férfiként próbálunk emlékezni, tompák és szárazak vagyunk az élet mérgétől. De sokan közülünk ébren vannak az éjszakában, furcsa, elvarázsolt dombok és kertek, napfényben éneklő szökőkutak, morajló tengerek fölé dőlő aranyló szirtek, alvó bronz- és kővárosok alatt terpeszkedő síkságok és fehér, feldíszített lovakon, sűrű erdők mentén lovagoló hősök vészjósló kompániájának fantazmáival; s mi ilyenkor tudjuk, hogy az elefántcsontkapukon keresztül a csodák világába tekintünk vissza, mely a mienk volt, mielőtt bölcsek és boldogtalanok lettünk. Kuranes szerfölött meglepődött gyermekkorának régi világa fölött. A házról álmodott, melybe született; a nagy, repkénnyel fedett kőházról, ahol elődeinek tizenhárom generációja élt, és ahol remélte, hogy meg fog halni. Holdfény volt, és ő kilopakodott az illatokkal terhes nyári éjszakába, a kerteken keresztül, a teraszok alatt, túl a park nagy tölgyfáján, végig a hosszú, fehér úton a faluba. A falu nagyon öregnek tűnt, a szélén elmosódva, mint a hold, mely kezdett fogyatkozni, és Kuranes azon töprengett, vajon a kis házak csúcsos tetői álmot vagy halált rejtenek. Az utcákat hosszú fű lándzsái borították, az ablaküvegek valamelyik oldalon töröttek vagy hártyásan csillámlóak voltak. Kuranes nem habozott, de úgy indult meg, mintha különböző célok vonzanák maguk felé. Volt olyan merész, hogy ne mondjon ellent a félelem érzésének, mert próbára kellett, hogy tegyen egy ábrándot, amint az éber világ belső kényszereit és ösztönzéseit is, melyek nem vezettek célhoz. Ezért akkor lehúzódott egy kis útra, ami levezetett a falu főutcájáról a csatornaszirtek felé, és a dolgok végére ért — a szakadékhoz és a mélységhez, ahol az egész falu és az egész világ hullt hirtelen az örökkévalóság visszhangtalan ürességébe, és ahol az ég homlokegyenest előtte üres volt, és az omladozó hold és a pislákoló csillagok fényétől mentes. A hit belső kényszere hajtotta a szakadékon túlra és be az öbölbe, ahol lefelé kezdett lebegni, egyre csak lejjebb és lejjebb; túl sötét, formátlan, megálmodatlan álmokon, erőtlenül izzó, derengő szférákon, melyek talán álmok voltak, amelyeket éppen álmodtak, és nevető, szárnyas lényeken, amelyek gúnyolni tűntek a világ összes álmodóját. Akkor egy hasadék látszott nyílni előtte a sötétségben, és ő meglátta a völgy városát sugárzón ragyogni messze-messze alant egy tengerrel és egy éggel a háttérben, és hósipkás hegyekkel közel a partokhoz. Kuranes abban a pillanatban ébredt fel, hogy megpillantotta a várost; még hirtelen tudta, hogy ez nem lehet más, mint Celephais Ooth-Nargai völgyében, túl Tanaria dombjain, ahol az ő lelke ottragadt egy óra örökkévalóságáig egy nyári délután réges-rég, ahol ő meglépett a dajkája elől, és hagyta, hogy álomba ringassák a tengeri szellők, amint a felhőket nézte a faluhoz közeli szirtről. Ellenállt annak idején, mikor megtalálták őt, fellébresztették, és hazacipelték, épp amikor felébredt; azon volt, hogy elvitorlázzon azoktól a csábító tájaktól, ahol a tenger találkozik az éggel egy arany gályán. És most ugyanolyan bosszús az ébredésre, mivel épp most találta meg a mesebeli várost negyven fársztó év után. De három éjszaka után Kuranes újra eljutott Celephaisba. Miként azelőtt is, hogy először álmodott a faluról, amely vagy halott volt, vagy aludt, illetve a mélységről odalent, amelynek csendben lebegnie kell; akkor a hasadék újra megjelent neki, s ő megpillantotta a város csillámló minaretjeit és a kecses galleonokat a kék öbölben horgonyozva, és nézte az Aran-hegyi gingko-fákat, amint a tengeri szélben hajladoznak. De ezúttal nem szalasztotta el, és mint a szárnyas lények, ereszkedett fokozatosan egy füves domboldalra, míg végül lábai finoman a pázsiton nem nyugodtak. Végre visszatért az ooth-nargai-i völgybe, és Celephais ragyogó városába. Lenn a dombon Kuranes illatos füvek és brilliáns faágak között sétált, túlnan a bugyogó Naraxán, a kis fahídon, ahol ő bevéste nevét sok-sok évvel azelőtt, és át a suttogó erdőcskén a nagy kőhídig, a városkapuhoz. Minden épp ugyanolyan idős volt, a márványfalak nem fakultak meg, sem a fényesre csiszolt bronzszobrok nem homályosultak el. És Kuranes látta, hogy nincs oka aggodalomra a dolgok elenyészését illetően, meg az őrök is a bástyán ugyanazok voltak, és még mindig ugyanolyan fiatalok, mint amilyennek emlékezett rájuk. Amikor belépett a városba, a bronzkapukon és az ónix járdákon túl a kereskedők és tevehajcsárok úgy üdvözölték őt, mintha soha nem is lett volna másutt; és ugyanez történt Nath-Horthath türkiztemplománál, ahol az orchideakoszorús papok elmondták, hogy nincs idő Ooth-Nargaiban, csak örökkétartó fiatalság. Akkor Kuranes átsétált az Oszlopok utcáján a tenger felőli falhoz, ahol a kereskedők és a matrózok gyülekeztek, meg különös emberek azokról a tájakról, ahol a tenger találkozik az éggel. Ott állt hosszan, kifelé tekintve a fénylő kikötőn túlra, hol a hullámfodrok csillogtak valamely ismeretlen nap alatt, s hol a gályák siklottak könnyedén a vizeken túli messzi tájakról. És feltekintett az Aran hegyre is, mely fejedelmien emelkedett a part fölé: alacsonyabb lejtői zöldek voltak a hajladozó fáktól, fehér orma pedig az eget érintette. Még jobban, mint valaha, áhította most Kuranes a hajózást egy galleonon távoli tájakra, amelyekről ő oly számos különös történetet hallott, és újra felkereste a kapitányt, akivel hosszú idővel azelőtt megállapodott, hogy elviszi őt. Megtalálta azt az embert, Athibot, amint ott ült ugyanazon a fűszeresfiókon, amelyen azelőtt is ült, és Athibon nem látszott, hogy bármennyi idő is eltelt volna. Akkor ők ketten kieveztek a kikötőben lévő galleonokhoz, és kiadták a parancsot az evezősöknek, így aztán megelkezdték a kihajózást a hullámos Ceneriai tengerre, amely az égbe vezetett. Számos napon át himbálóztak a víz fölött, mígnem elértek végül a horizonthoz, ahol a tenger találkozik az éggel. Itt a gályának eszébe sem jutott, hogy megálljon, csak lebegett könnyedén az ég kékjében, rózsapírral színezett bárányfelhők között. És messze a hajógerinc alatt Kuranes földeket láthatott és folyókat, meg páratlan szépségű városokat lustán terpeszkedve a napfényben, amelyeknek fogyatkozni vagy eltűnni látszólag soha nem volt érkezésük. Végül Athib elmondta neki, hogy utazásuk végéhez közeledik, s ők nemsokára beléphetnek Serannian kikötőjébe, a felhők rózsaszín márványvárosába, amely az éteri partokon épült, ahol a nyugati szél az égbe áramlik; de amint a város faragott tornyainak legnagyobbika látókörébe került, felébredt londoni padlásszobájában. Sok hónapja már, hogy Kuranes és az ő égjáró gályája kereste Celephais csodálatos városát; s habár álmai számos nagyszerű és sosemlátott tájékra elvitték őt, senki, akivel találkozott nem tudta neki megmondani, hogyan tudná megtalálni Ooth-Nargait túl a tanariai dombokon. Egy éjszaka repülni ment sötét hegyek fölé, ahol gyenge, magányos tábortüzek égtek nagy távolságokra egymástól, és különös, bozontos hátasok leledzettek csilingelő csengettyűkkel a vezetőkön, és a legvadabb részén ennek a dombos országnak, olyan távol, hogy kevés ember láthatta azt eddig, talált egy taszító ősi falat — vagy töltést —, amely cikkcakkosan kanyargott a hegyhátgerincen és a völgyekben; túl gigantikus ahhoz, hogy emberi kezek által lett volna emelve, és olyan irdatlan hosszú, hogy a végét sem lehetett látni. Túl azon a falon a szürke hajnalban régi kertek és cseresznyefák földjéhez érkezett, és amikor a nap kisütött, megpillantotta a vörös és fehér virágok, a zöld lombok és pázsitok, a fehér ösvények, gyémánt patakok, kék tavacskák, faragott hidak és vöröstetejű pagodák rendkívüli szépségét, amitől egy pillanatra feledte Celephaist a tiszta gyönyörűségben. De emlékezett rá megint, amikor lesétált a fehér ösvényen a vöröstetejű pagoda felé, s megkérdezte volna eme föld felől az embereket, akiket nem talált, mivelhogy nem voltak ott emberek, csak madarak és méhek, meg lepkék. Egy másik éjszaka Kuranes felsétált egy nyirkos, szűnni nem akaró kőlépcsősoron, s egy hatalmas síkságra, illetve folyóra néző toronyablakhoz érkezett el, amelyet megvilágított a telihold; és a csöndes városban, amely a folyóparttól terült el, számos sajátságos vonást vagy elrendezést vélt felfedezni, amelyeket már ismert azelőtt korábbról. Leereszkedett volna, és megkérdezhette volna az utat Ooth-Nargaiba, ha nem lett volna ijesztő a hajnal glóriája, amely távoli helyeken sietett megvirradni a horizonton túl, hogy megmutassa a romokat és a város ódonságát, meg a náddal benőtt folyónak a tespedését, és a halálét, mely földön feküdt, akárha azóta heverne így, hogy Kynarathalis király visszatért hódításából, hogy az isteneknek bosszújára leljen. Így Kuranes hasztalan kereste Celephais csodálatos városát, és gályája, amely az égben Seranniáig vitorlázott, számos csodát látott ezalatt, s egyszer éppen hogy csak megszabadult a leírhatatlan főpaptól, aki sárga selyemmaszkot viselt az arcán, és teljesen egyedül lakott a történelem előtti kőkolostorban Leng fennsíkjának hideg sivatagában. Idővel igencsak türelmetlenné vált a sivár nappali időközökkel szemben, így aztán kezdett rendszeresen kábítószereket szedni, hogy emelje alvási periódusait. A hasis segített, egy nagy adag anyag egyszer elsegítette őt a tér egy olyan részébe, ahol forma nem létezett, ám ahol gázok tanulmányozták a létezés titkait. És egy violaszínű, ragyogó gáz elmondta neki, hogy a térnek ez a része kívül esett azon, amelyet ő végtelenségnek hívott. A gáz még nem hallott azelőtt planétákról és organizmusokról, viszont Kuranest egyszerűen azonosította, mint aki abból végtelenből való, ahol anyag, energia és gravitáció létezik. Kuranes nem nyugtalankodott amiatt, hogy képes lesz-e visszatérni a minaretekkel tarkított Celephaisba, és emelte a kábítószeradagját; ám alkalmasint nem maradt elkölteni való pénze, és nem tudott kábítószert venni. Akkor egy nyári napon elhagyta padlásszobáját, és céltalanul barangolt az utcákon át, átsodródva egy olyan helyhez vezető hídon, ahol a házak egyre gyérebben és gyérebben emelkedtek. És ott akkor eljövendett a beteljesülés, és találkozott a lovagi díszkísérettel, mely Celephaisból jött, hogy elvigye őt oda örök időkre. Tekintélyt parancsoló lovagok voltak, lovaglóülésben ültek aranyderes lovakon, és ragyogó páncélban, lovagi damasztköntösben, amely különös módon volt felcímerezve. Oly számosan voltak, hogy Kuranes majdnem összetévesztette őket egy hadsereggel, ámde ők őméltóságáért küldettek el; amióta az volt ő, aki megteremtette Ooth-Nargait álmaiban, amelynek elszámolásaképpen most kineveztetett annak kormányzójává, legfőbb urává örök időkre. Akkor ők adtak Kuranesnek egy lovat, és a menet élére vezették őt, és mindannyian fenségesen lovagoltak, át a Surrey lejtőin, és előre a régiók felé, ahol Kuranes és az ő ősei születtek. Nagyon különös volt, de amint a lovasok haladtak, visszafele látszottak vágtázni az időn keresztül; valahányszor áthaladtak egy falun a szürkületben, csak olyan házakat és falusiakat láttak, amilyeneket Chaucernek vagy az őelőtte élt embereknek kellett látniuk, és néha lovagokat láttak lóháton kis csatlóskompániákkal. Amikor a sötétség nőtt, gyorsabban utaztak, mindaddig, hogy hamarosan már repültek, hátborzongatóan, mintha levegőben tennék. A borús hajnalban egy faluba érkeztek ők, amelyet Kuranes még gyermekkorában látott pezsegni, és vagy aludt, vagy halott volt álmában. Most élt, és a falusiak idejekorán köszöntötték főhajtással, amint a lovasok végigcsattogtak az úton, és lefordultak a sikátorba, amely álmai mélységében ért véget. Kuranes azelőtt csak éjszaka lépett abba a mélységbe, és csodálkozott, mi mindent láthat majd nappal; így aztán izgatottan bámult, amikor a menetoszlop a széléhez közeledett. Épp amint felgalloppoltak az emelkedő dombhátára a szakadékhoz, aranyszín vakító fény jött valahonnan nyugatról, és eltakarta a tájkép egészét. A mélység rózsaszínű és égszínkék pompa forrongó, kavargó káosza volt, és láthatatlan hangok énekeltek ujjongva, amint a lovagi kíséret felbukkant a peremén, és áthágott rajta, és elegánsan alálebegett elhagyva a csillanó felhőket és az ezüstös tündöklést. Szűnni nem akarón lebegtek alá a lovasok, rohamuk az étert kapálta, mintha aranyló homokon vágtattak volna; és akkor a ragyogó pára részekre szétterült, hogy teret engedjen egy nagyobb fényességnek, Celephais város fényességének, és a tengerpartra túlnan, és a tengerre néző havas csúcsokra, és a vidámra festett gályákra, amelyek kivitorlázóban voltak az öbölből távoli régiók felé, ahol az ég találkozik a tengerrel. És Kuranes uralkodott azután Ooth-Nargai felett, és az álom valamennyi szomszédos régiója felett, és udvarát felváltva tartotta Celephaisban és a felhők közé szabott Serannianban. Még mindig ő uralkodik, és örökké boldogan fog uralkodni, habár a sziklák alatt Innsmouthnál a csatorna hullámtörői csúfolódva játszadoztak egy csavargó testével, aki hajnalban botladozott keresztül a félsivatagos városon; játszott csúfolódva, és feldobta azt a sziklákra a repkényborította Trevor Toronyhoz, ahol egy igen kövér és különösen visszataszító milliomos sörfőző élvezi a letűnt nemesség megvásárolt atmoszféráját. BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-26 10:36:54 | 16. A kívülálló (The outsider) Lidérccel álmodott ez éjszakán a báró, s a harcos-vendégsereg boszorkányt és koporsó-férgeket látott gyötrődve KEATS Boldogtalan az, akinek gyermekkorából csupán a félelem és a szomorúság emléke maradt meg. Szerencsétlen az, aki magányos órákra emlékezik ódon könyvek tébolyító sokaságával borított, barna függönyös, hatalmas, gyászos termekben, vagy riadt bámészkodásokra vadszőlőtől fojtogatott, gigászi, groteszk fák félhomályos ligetében, toronymagas némaságban imbolygó, göcsörtös ágak alatt. Ilyen helyet adtak nekem az istenek, nekem, a bódultnak, a csalódottnak; a nélkülözőnek, a megtörtnek. Különös módon mégis elégedett vagyok, és kétségbeesetten kapaszkodom sivár emlékeimbe olyan pillanatokban, amikor elmém azzal fenyeget, hogy átnyúl a másikhoz. Nem tudom, hol születtem, csak azt, hogy a kastély mérhetetlenül öreg és mérhetetlenül borzalmas volt, tele sötét folyosókkal, és a magas mennyezeteken a szem csak pókhálót és árnyakat talált. A mállatag folyosók kövei mindig ocsmányul nyirkosnak tűntek és mindenütt pokoli bűz terjengett, mintha nemzedékek hulláit halmozták volna föl. Sohasem volt világosság, így hát néha gyertyát gyújtottam, és azokat bámultam mereven, hogy megkönnyebbüljek, és odakint sem sütött a nap, mivel azok a szörnyű fák a legnagyobb tornyokat is túlnőtték. Egyetlen fekete torony nyúlt fel a fákon túl az ismeretlen égbe, ám az félig-meddig romba dőlt és legföljebb kívülről lehetett volna, kőről kőre lépve, fölkapaszkodni rajta. Évekig élhettem ezen a helyen, de nem tudom mérni az időt. Valakiknek gondoskodniuk kellett rólam, mégse tudok emlékezni más emberre vagy élőlényre magamon kívül, leszámítva a zajtalan patkányokat, denevéreket és pókokat. Azt hiszem, akárki is a gondozóm, döbbenetesen öreg lehet, mivel első fogalmam egy élő személyről valami hozzám gunyorosan hasonló lény mégis torz, összeaszalódott és omlatag, mint a kastély. Én semmi groteszket sem találtam a csontokban, amelyek elszórva hevertek a sziklakriptákban, mélyen az alapok alatt. Ezeket a dolgokat összekapcsoltam a mindennapi élet eseményeivel, és sokkal természetesebbek voltak számomra, mint az élőlényeket ábrázoló színes képek, amelyeket a penészes könyvekben találtam. Ezekből a könyvekből származik minden, amit tudok. Tanár nem serkentett vagy vezetett, és nem emlékszem, hogy hallottam volna emberi szót az évek során - még a sajátomat sem; noha olvastam beszédről, sohasem gondoltam, hogy hangosan kellene beszélnem. Azt se tudtam, milyen vagyok, mert nem volt tükör a kastélyban, ösztönszerűen tekintettem magam fiatalnak, hasonlatosnak ama fiatalokhoz, akiket a képeskönyvek rajzain és festményein láttam. Azért gondoltam magam fiatalnak, mert olyan kevésre emlékeztem. Gyakran hevertem odakint, a büdös árkon túl a sötét, néma fák alatt, és órákon át álmodoztam mindarról, amit a könyvekben olvastam; vágyódva képzeltem magamat a napfényes világ vidám sokaságába, amely a végtelen erdő mögött lehet. Egyszer megpróbáltam elmenekülni az erdőből, de minél távolabb kerültem a kastélytól, annál áthatolhatatlanabb lett a sötétség, annál jobban eltelt a levegő sötét félelemmel; így hát rémülten rohantam vissza, nehogy eltévedjek az éjszakai csönd labirintusában. Így álmodoztam és várakoztam az örök szürkületben, noha nem tudtam, mire várok. Azután az árnyas magányban olyan égető lett bennem a vágy a fény után, hogy többé nem találtam nyugtot, és esdeklőn nyújtottam kezeimet az erdő fölötti ismeretlen égbe fúródó magányos, fekete torony felé. Végül úgy döntöttem, megmászom azt a tornyot, még ha lezuhanok is; még mindig jobb egy pillantást vetni az égre és kockáztatni, mint tovább élni anélkül, hogy lássam a nappalt. A nyirkos félhomályban addig kaptattam a keshedt, vén kőlépcsőkön, amíg el nem fogytak a fokok; olyan nyaktörő kúszás következett a kiálló kis kapaszkodókon. Lidérces és szörnyű volt az a lépcső nélküli, halott kőhenger; fekete, romos, kihalt és baljós - megriadt denevéreivel, amelyeknek szárnya nem csapott zajt. De még rémítőbb és szörnyűbb volt előrehaladásom lassúsága; másztam, ahogy tudtam, de a sötétség a fejem fölött nem csökkent, és újfajta borzongás telepedett rám, mint kísérteties penész. Dideregtem, míg azon tűnődtem, miért nem érem el a fényt, és lenéztem volna, ha merek. Azt képzeltem, hirtelen éj ereszkedett le hirtelen, és hiábavalóan kapaszkodom szabad kezemmel egy ablakmélyedésbe, hogy ki- és fölnézzek, fölmérendő, milyen magasba jutottam. A homorú, kétségbeejtő meredélyen való mérhetetlen, félelmetes, vak mászás után hirtelen éreztem, hogy fejem valami szilárd dologba ütközik, és tudtam, elértem a tetőt, vagy valamilyen padlót. A sötétben fölemeltem szabad kezem, megtapogattam az akadályt, éreztem, hogy kőből van és nem mozdul. Következett egy nyaktörő kör a torony palástja mentén, fölhasználva minden síkos kapaszkodót, amelyet a fal nyújthatott; végül engedett kutató kezemnek az akadály, és én ismét elindultam fölfelé, fejemmel tolva magam előtt a kőlapot vagy ajtót, mivel félelmes kapaszkodásomhoz mindkét kezemre szükségem volt. Semmiféle fény nem látszott odafönt, és amikor följebb nyúltam, már tudtam, utána egyáltalán nem ért véget, mert a kőlap csapóajtaja csupán a toronynál szélesebb sziklapadlónak, bizonyára valamilyen kilátóba vezető nyílás. Óvatosan bemásztam, próbáltam elejét venni, hogy a súlyos kőlap visszahulljon, de igyekezetem kudarcba fulladt. Miközben kimerülten hevertem a padlón, hallottam zuhanásának visszhangját, és csak reméltem, hogy amikor szükséges, ismét föl tudom majd emelni. Hitem szerint csodálatos magasságba jutottam, messze túl az átkozott faágakon, így föltápászkodtam a padlóról, és ablak után tapogatóztam, hogy először pillazathassak az égre, a Holdra és a csillagokra, amelyekről már olvastam. De hiába kutattam mindkét kézzel, csalódnom kellett; csupán nagy márványpolcokat találtam, és rajtuk nyugtalanító méretű, gyűlöletes, hosszúkás ládákat. Azon tűnődtem, miféle ódon titkok rejtőzhetnek ebben a magas teremben, amelynek évtizedek óta nincs összeköttetése a lenti kastéllyal. Kezem váratlanul egy ajtóba ütközött, amely különös faragástól érdes kőkeretbe volt ágyazva. Megpróbáltam kinyitni, zárva volt; ám minden erőmet megfeszítve legyűrtem az akadályt, és feltéptem. Ekkor a legtisztább öröm kerített hatalmába, amit valaha ismertem, mert az újonnan talált ajtóból fölfelé vezető, sziklafalú, rövid, lépcsős átjáró végén egy díszes vasrácson keresztül beragyogott a telehold, amelyet még sohasem láttam, csak álmaimban és emlékezetnek nem nevezhető, bizonytalan látomásaimban. Mivel úgy képzeltem, most értem el a kastély tornyának igazi csúcsát, nekirontottam az ajtó mögötti néhány lépcsőfoknak; mivel azonban a holdat hirtelen eltakarta egy felhő, megbotlottam, és lassabban tapogatództam tovább a sötétben. Még akkor is nagy volt a homály, amikor elértem a rácsot, amelyet óvatosan meghúztam, és nyitva találtam, de nem mertem kitárni, mert féltem, hogy lezuhanok a megdöbbentő magasságból, ahova fölmásztam. Azután ismét előbukkant a holdfény. Minden megrendülés között az a legdémonibb, amelyik váratlan és groteszkül hihetetlen. Egyetlen korábbi tapasztalatom sem volt mérhető a most látottak borzalmához, e látvány bizarr csodájához. Maga a kép olyan egyszerű volt, mint amilyen döbbenetes, csupáncsak ennyi: a szédítő mélységben összebújó lombkoronák helyett, amelyekre számítottam, a rácson túl szilárd talaj fogadott, amelyen különböző márványtömbök és oszlopok álltak, és egy ódon kőtemplom vetett rá árnyékot; romos tornya kísértetiesen ragyogott a holdfényben. Fél-öntudatlanul kinyitottam a rácsot, és kitántorogtam a két irányba elnyúló fehér márványösvényre. Elmémben, akármilyen döbbent és zavaros volt is még mindig őrült vágy élt a fény iránt; még a most bekövetkezett fantasztikus csoda sem állíthatott meg utamon. Nem tudtam, de nem is törődtem vele, hogy élményeim őrületből, álomból vagy varázslatból fakadnak; elhatároztam, hogy megnézem a ragyogást és vígságot, bármibe kerüljön. Nem tudtam, ki és mi vagyok, milyen lehet a környezetem; míg tovább botladoztam, valami félelmetes, rejtett emlék ébredt bennem, amely kevéssé véletlenszerűvé tette haladásomat. Átmentem egy boltív alatt, elhagyva a kőlapok és oszlopok világát, majd tovavándoroltam a tájon, néha a látható utakat követve, de néha kíváncsian elhagyva őket, hogy mezőkön vágjak keresztül, ahol helyenként romok regéltek valamely elfelejtett út ősi jelenlétéről. Egyszer átúsztam egy sebes folyót, amelyben rég eltűnt hídra emlékeztettek a mohos romok. Több mint két óra telhetett el, mielőtt elértem volna azt, ami célomnak tűnt, a tiszteletreméltó, borostyánnal befuttatott kastélyt, egy fáktól sűrű parkban, amely őrjítően ismerősnek tűnt, ugyanakkor zavarba ejtően idegen is volt. Láttam, hogy az árkot feltöltötték, és némelyik jól ismert tornyot lebontották; ám új épületszárnyak is voltak, hogy zavarba hozzák a szemlélőt. De a nyitott ablakokat néztem a legnagyobb érdeklődéssel és örömmel: pompásan ki voltak világítva, a legvidámabb mulatság zsivaja szállt ki rajtuk. Odamentem az egyikhez, belestem, és különösen öltözött társaságot láttam: vigadoztak és derűsen beszélgettek. Még sohasem hallottam emberi beszédet, és csupán sejtettem, mit mondanak. Némely arcon olyan kifejezés ült, amely hihetetlenül távoli emlékeket ébresztett bennem, mások tökéletesen idegenek voltak. Beléptem az alacsony ablakon a fényesen kivilágított szobába, és ezzel a lépéssel reményeim egyetlen tündöklő pillanatából átestem a kétségbeesés és kijózanodás legsötétebb bugyraiba. A lidércnyomás azonnal elkezdődött a legrémítőbb jelenettel, amit el tudtam képzelni. Alig léptem át a párkányt, amikor döbbent és iszonytató félelem csapott le az egész társaságra; minden arcot eltorzított, és a legborzalmasabb sikolyokat csalta elő úgyszólván minden torokból. Általános menekülés következett, a zűrzavarban és pánikban jó néhányan elájultak, eszeveszetten menekülő társaik vonszolták magukkal őket. Sokan befogták a szemüket, és vakon bukdácsolva inaltak, felborogatva a bútorokat, nekiütközve a falaknak, mielőtt elérték volna valamelyik ajtót. Velőtrázó volt a sikoltozás; egyedül és bambán álltam a tündöklő teremben, hallgattam az enyésző visszhangokat, és megremegtem a gondolattól, hogy mi lopakodhat láthatatlanul mögöttem. Első pillantásra a szoba kihaltnak tűnt, de ahogy elindultam az egyik fülke felé, mintha mozgást észleltem volna az egyik aranyozott, boltíves ajtóból, amely egy másik, erre furcsamód hasonló szobába nyílt. A boltívhez közeledve tisztábban érzékeltem a mozgást, és ekkor első, egyben utolsó hangomat hallattam - kísérteties üvöltést, amely csaknem annyira megriasztott, mint az ocsmány ok, ami előidézte -, mert teljes, rémítő elevenségében megpillantottam az elképzelhetetlen, leírhatatlan, elmondhatatlan borzalmat, amelynek puszta megjelenése eszeveszett iszkolásra bírta a vidám társaságot. Még csak megközelítőleg se tudom leírni, milyen volt, mert megvolt benne minden, ami tisztátalan, hátborzongató, ellenszenves, torz és gyűlöletes. A bomlás, a vénség és elhagyatottság kísérteties árnyéka volt; pokoli kinyilatkoztatások bűzös, csöpögő fantomja, vérfagyasztó megtestesülése mindannak, amit az irgalmas földnek örökre el kellene rejtenie. Isten a megmondhatója, hogy nem ebbe a világba való - vagy már nem evilági lény volt, iszonyatomra mégis az emberalak csontjait mutogató, oszladozó, förtelmesen gúnyos karikatúráját pillantottam meg benne; penészesen foszladozó gúnyája végképp olyan elmondhatatlan volt, ami csontom velejéig megdermesztett. Csaknem megbénultam, de annyira azért nem, hogy ne tegyek gyenge erőfeszítést a menekülésre; hátratántorodtam, ami megtörte a névtelen, hangtalan szörnyeteg megjelenésének bűvöletét. Szemem, amelyet megbabonázott a gyűlöletesen kimeredő, két üveges gömb, nem volt hajlandó lecsukódni, de látásom irgalmasan elhomályosodott, így az első megrendítő perc után csak elmosódva mutatta a szörnyű alakot. Föl akartam emelni kezemet, hogy eltakarjam a látványt, idegeim azonban annyira elzsibbadtak, hogy karom csak részben engedelmeskedett akaratomnak. Mindazonáltal a kísérlet elegendő volt, hogy kibillenjek egyensúlyomból, úgyhogy néhány tántorgó lépést kellett tennem előre, nehogy elessek. Eközben hirtelen kínzó tudatára ébredtem a visszataszító lény közelségének, félig-meddig azt képzeltem, máris hallom ocsmányul ziháló lélegzését. Bár csaknem megőrültem, mégis képes voltam egyik kezemet előrelökni, hogy eltaszítsam a közelembe tolakodott bűzös jelenést; és ekkor a kozmikus lidércnyomás egyetlen kataklizmatikus pillanatára és pokoli véletlenből ujjaim megérintették a szörnyeteg rohadó, kinyújtott mancsát az arany ív alatt. Én nem sikoltottam, de minden ördögi kísértet, amely az éjszakai szélen utazik, sikoltott helyettem, amikor ugyanebben a másodpercben rázúdult elmémre a lélekölő emlékek száguldó lavinája. Abban a másodpercben mindent tudtam, ami korábban történt; emlékezetem túlnyúlt a félelmetes kastélyon meg a fákon, és fölismertem a megváltozott épületet, amelyben most álltam; de ami mindennél borzalmasabb, fölismertem az istentelen ocsmányságot, amely vigyorogva állt előttem, amikor elrántottam beszennyezett ujjaimat az övétől. De a világegyetemben balzsam is van, nemcsak keserűség, és ez a balzsam a felejtés. Annak a másodpercnek mindennél szörnyűbb borzalmában elfelejtettem, ami megrémített, és a fekete emlékek kitörése elveszett a visszhangzó képek zűrzavarában. Mintegy álomban menekültem arról a kísérteties, elátkozott helyről, és némán, sebesen száguldottam a holdfényben. Amikor visszatértem a márványos templomudvarba, leereszkedtem a lépcsőn, és úgy találtam, hogy a kő csapóajtó nem mozdítható többé; de nem bántam, mert gyűlöltem az ódon kastélyt és a fákat. Most együtt utazgatok a gunyoros, barátságos kísértetekkel az éjszakai szélben, nappal Nefren-Ka katakombái között bujdosom a Nílus partján, Hadoth elzárt és ismeretlen völgyében. Tudom, hogy nekem nem való a fény csak a Holdé, amikor megjelenik Neb sziklasírjai között, és a vigalom se, kivéve Nitokrisz szavakba nem foglalható ünnepeit a Nagy Piramis alatt; mégis új vadságomban és szabadságomban csaknem örülök az idegenség keservének. Noha a felejtés elzsongított, mindig tudom, hogy kívülálló vagyok; idegen ebben a században azok között, akik még emberek. Ezt azóta tudom, amióta kinyújtottam ujjaimat a nagy aranyozott keretben álló förtelem felé, és hozzáértem a hideg és áthatolhatatlan csiszolt üveghez. nihilfeeling e-mail | 2003-07-25 14:36:25 | 15. Köszi szépen!Külkdök egy puszit érte! Előzmény: BurzsoáNyugdíjas (1.) BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 08:12:10 | 14. nah most ennyi mert szarakodik a gép, majd holnap még másolgatok novellákat!!bye all BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:49:12 | 13. nemtom mi a faszért csak ezt akarja bemásolni! de még próbálkozom! a neten kibaszott sok novellája van s célom idemásolgatni őket! BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:42:04 | 12. Alhazred lámpája Ward Phillips hét évvel Whipple nagyapa eltûnése után kapta meg a lámpát. Ez is a nagyapjáé volt akárcsak az Angell Street-i ház, amelyben lakott. Phillips a nagyapja eltûnése óta élt a házban, de a lámpa az öregember ügyvédjénél maradt, amíg le nem telt a hét év az eltûnés után, hogy az öreget halottá nyilváníthassák. A nagypapa óhaja volt, hogy a lámpát az ügyvédnél helyezzék biztonságba, haláleset vagy más kellemetlen körülmény esetére, így Phillipsnek bõven maradt ideje kedvére böngészni a tekintélyes Whipple könyvtárban, amelyben hatalmas mennyiségû tanulnivaló várta. Miután végigolvasta a polcokon található kötetek legtöbbjét, már elég érett volt, hogy megörökölje nagyapja "megfizethetetlen értékû kincsét", ahogy maga az öreg Whipple nevezte a tárgyat. Phillips akkorra harmincéves lett, és elég gyenge egészségû ember volt, bár ez logikusan következett a gyerekkorát gyakran megkeserítõ betegeskedésbõl. Mérsékelten jómódú családba született, de nagyapja megtakarított pénzét elvesztegette néhány meggondolatlan befektetéssel, úgyhogy nem maradt semmije az Azagell Street-i házon és berendezésén kívül. Népszerû magazinokba írogatott, és azzal kerekítette ki szerény jövedelmét, hogy számlálatlanul lektorált csaknem reménytelen prózai és verses kéziratokat, amelyeket abban a reményben küldtek nála sokkal inkább amatõr szerzõk, hogy hátha Phillips tolla csodát tesz, és õk nyomtatásban láthatják írásukat. Az ülõ életmód legyengítette Phillips ellenállását a betegségekkel szemben; magas, vékony férfi volt, pápaszemet viselt, rendre megfázott, és legnagyobb szégyenkezésére egyszer még a kanyarót is megkapta. Szép idõben szeretett azon a vidéken sétálgatni, ahol gyermekként játszott; kivitte magával a munkáját, és gyakran ugyanazon a gyönyörû, erdõs folyóparton üldögélt, amely gyermekkorától kedvenc helye volt. A Seekonk folyó partja ennyi év alatt sem változott sokat, és Phillips, aki inkább a múltban élt, úgy érezte, valamiképpen legyõzheti az idõt, haragaszkodik ifjúkora kedvenc színtereinek változatlan részeihez. Életmódját így magyarázta egyik levelezõ társának: "Az általam olyan jól ismert erdei ösvényeken teljesen eltûnik a jelen és az 1899-es vagy 1900-as év között tátongó hasadék - így néha csaknem meglepõdöm, amikor visszaérve azt látom, mennyit fejlõdött a város a fin de siécle tájképe óta!" A Seekonk partján kívül gyakran ment föl egy helyre, a Nentaconhauntra, amelynek lejtõjérõl lenézhetett szülõvárosára, ott várhatta meg a naplemente, majd az estével életre kelõ város varázslatos látványát, ahogy a naranccsá és bíborrá sötétedett, smaragd és gyöngyház utóizzásban villódzó templomtornyok és manzárdtetõk között egyenként kigyúlnak a lámpák hatalmas csodavárost bûvölve a tájba, amelyet Phillips sokkal inkább otthonának érzett, mint a valóságosat. Ezeknek a nappali kirándulásoknak köszönhetõen Phillips éjszakánként dolgozott, és mivel már régen abbahagyta az elektromosság használatát, így próbálván takarékoskodni szerény bevételeivel, nagy hasznát vette az egyébként furcsa alakú és szemmel láthatóan õsöreg lámpának. Az öregember, aki határtalanul szerette unokáját, és szeretete még erõsödött is a szülõk korai halálával, egy levelet is mellékelt végsõ ajándékához, amelyben elmagyarázta, hogy a lámpa egy, a történelem hajnalán ásott arábiai sírból származik. Valaha egy félõrült arabé volt, akit Abdul Alhazrednek hívtak, és a mesés Ád törzs készítette annak a négy rejtelmes, alig ismert arábiai törzsnek az egyike, amelyek közül az Ád a déli, a Thamud az északi, a Tazm és Dzsadísz törzs pedig a középsõ részét foglalta el a félszigetnek. A lámpát réges-régen találták az Irem nevû városban, az Oszlopok Városában, amelyet Sedad, az Ádok utolsó zsarnoka emeltetett, de némelyek Névtelen Városnak hívják, és azt mondják, a Hadramautban rejtõzik az arábiai sivatag kortalan, mindig kavargó homokja alatt, közönséges szemnek láthatatlanul, de néha a Próféta kegyeltjei belébotlanak. A levél záró soraiban az öreg Whipple azt írta: "Okozhat örömet meggyújtva és gyújtatlanul. Okozhat fájdalmat is ugyanígy. Eksztázis vagy rettegés forrása." Alhazred lámpája szokatlan formájú volt. Olajjal mûködött, és mintha aranyból ötvözték volna. Kicsiny, téglalap alakú edény volt, oldalán kunkori fogóval, a másikon csõrrel a bélhez és a lánghoz. Különös rajzok díszítették, meg egy ismeretlen nyelv betûi, amelyet Phillips, noha több arab nyelvjárásban otthon volt, nem bírt megfejteni. A szöveg nem szanszkritul volt, hanem egy annál is régebbi nyelven, amelynek betûi és hieroglifái között még képírás is akadt. Phillips egy egész délutánt szentelt annak, hogy kívül-belül kifényesítse, majd ezután feltöltötte olajjal. Aznap este félretette a gyertyákat és a petróleumlámpát, amelynek fénye mellett annyi évet töltött el, és meggyújtotta Alhazred lámpáját. Kicsit meghökkentette, milyen meleg az izzás, milyen egyenletes a láng, és milyen világos a fény, de mivel elmaradt a munkájával, nem állt le ezeken töprengeni, hanem azonnal nekilátott lektorálni egy hosszadalmas verselményt, amely ilyen módon kezdõdött: Óh, mely ragyogóan fényes volt a kora reg Egy évvel elõtte, hogy születtem meg Mikor a föld még volt egész, Azelõtt, hogy kezdõdött vón' a vész... és így folytatódott, olyan ódon stílben, amely már régen kiment a divatból. Phillipset általában vonzotta a régies. Annyira a múltban élt, hogy külön filozófiája volt a múlt hatásáról. Valamely személytelen pompa és idõt-teret tagadó fantázia volt az eszményképe, amely öntudata ébredése óta olyan elválaszthatatlanul beleépült legbelsõbb gondolataiba és érzéseibe, hogy ha megpróbálta leírni a hangulatát, az mindig rendkívül mesterkéltre, egzotikusra, konvencionális képekkel túlzsúfoltra sikeredett, akármennyire hû volt is az igazsághoz. Phillips álmaiban évtizedek óta visszajárt valamely kalandra való várakozás, amely kapcsolatban állt a tájakkal, az épületekkel, az ég változásaival. Gondolatban mindig három óra tájt látta magát, amint egy vasúti hídról néz lefelé a város legsûrûbben lakott részeire, érezve, hogy mindjárt bekövetkezik valamely leírhatatlan és teljes mértékben fel sem fogható csoda - sötét dimenziókban rejtõzött a varázslat és a szabadság érzése, s csak ritkán és nehezen volt elérhetõ, mindig a dombokon fel-alá kúszó, régi városi utcák, vagy mellvédes teraszokkal lezárt, végeérhetetlen márványlépcsõk látványában. De bármily szívesen ment volna vissza oda, ahol a világ még fiatalabb volt, nem ily kapkodó, a tizennyolcadik századba vagy még korábbra, amikor még volt idõ a csevegés mûvészetének gyakorlására, mikor egy férfi még öltözhetett bizonyos eleganciával anélkül, hogy szomszédai ferde szemmel nézzenek rá, mindazonáltal a sorok, amelyekkel küszködött, olyannyira híján voltak mindennemû tehetségnek és eszmeiségnek, hogy az egyébként is kimerült Phillips képtelen volt folytatni munkáját, és elismerve, hogy semmit sem tehet ez ihletetlen sorokért, félrelökte az egészet, és hátradõlt, hogy pihenjen. Ekkor vette csak észre környezetének titokzatos megváltozását. A könyvekkel borított, ismerõs falakra - amelyeket csak itt-ott törtek meg ablakok, de azokon is szokás szerint szorosan be volt húzva a függöny, nehogy bárminemû kinti fény, napé, holdé, csillagoké, bejusson a szentélybe - különös módon ráhullott az arábiai lámpa fénye, és abban a fényben bizonyos tárgyak és képek is sejlettek. Ahová a fény esett, ott a könyvekkel szorosan megtömött polcok elõtt olyan jelenetek látszottak, amelyek meghaladták Phillips legvadabb képzelgéseit. Ahol azonban sötétség uralkodott - mint például a széktámla árnyékában -, ott semmi sem volt, csak az árny sötétje, és a polcokon. A könyvek elmosódó alakja. Phillips ámult és bámulta az elõtte kitáruló látványt. Futólag arra gondolt, hogy egyfajta optikai érzékcsalódás áldozata, de nem sokáig ragaszkodott ehhez a magyarázathoz. Különös módon nem is kívánt magyarázatot - nem érezte szükségét. Egy tünemény jött el hozzá egy pillanatra, és õ nem kérdezgetett, csak csodálta. A világ, amelyet a lámpa fényében megpillantott, rendkívül és roppantul idegen volt. Még sohasem látott ilyesmit. Semmire sem hasonlított, amirõl valaha is olvasott vagy álmodott. A jelenet mintha a bolygó fiatal korából származott volna, amikor a föld még csak alakulóban volt, repedéseibõl, szikláiból hatalmas gõzoszlopok lövelltek, a sárban tisztán látszottak a csúszómászó állatok nyomai. A magasban irdatlan bestiák repkedtek, amelyek összecsaptak és széttépték egymást, a tenger partján egy sziklahasadékból valami tapogatóra emlékeztetõ, borzalmas állati végtag bukkant elõ, és kígyózva, fenyegetõen tekergett a nappal fakóvörös fényében, akár egy fantasztikus regény alakjáé. Ekkor lassan változott a szín. A sziklák szélsöpörte sivataggá változtak, és délibábként rémlett föl az elhagyott, titkos város, az Oszlopok elveszett Városa, a mesés Irem, és Phillips tudta, hogy bár emberi láb nem járja többé annak a városnak az utcáit, némely szörnyûségek még mindig ott ólálkodnak a házak õsöreg kõoszlopai között, amelyek egyáltalán nem voltak romosak, hanem szakasztott úgy festettek, mint mikor felépítették õket, mielõtt annak az õsi városnak a lakosságát elpusztították vagy elkergették volna a lények, amelyek az egekbõl jöttek, hogy megostromolják és birtokukba vegyék Iremet. Mégsem látszott belõlük semmi; csupán egy mozdulat lopakodó félelme, mint valami idõn kívüli árnyék. Messze túl a városon és a sivatagon hósipkás hegylánc húzódott, és Phillipsnek, ahogy nézte, nevek ugrottak elõ a gondolataiból. A sivatagi település a Névtelen Város, a havas csúcsok az Õrület Hegyeihez tartoznak, de az is lehet, hogy Kadathot látja a Hideg Pusztaságban. Roppantul élvezte ennek a tájnak a neveit, amelyek könnyedén kattantak be az elméjébe, mintha mindig is ott lopakodtak volna tudata határán, várva ezt a pillanatot, amikor beléphetnek. Sokáig ült ott mély elragadtatással, de végül valami homályos szorongás kezdett mocorogni benne. A tájképek, amelyek a szeme elõtt vonultak, nem maradtak el álmaitól, de volt valami aggasztó a kitartó rosszindulatban, amelyhez a tájon tanyázó borzalmas lények félreérthetetlen sejtelme társult; így aztán végül eloltotta a lámpát, és enyhén reszketve gyertyát gyújtott, amelynek halvány, ismerõs izzása megvigasztalta. Sokáig töprengett azon, amit látott. A nagyapja ezt a lámpát "megfizethetetlen értékû kincsének" nevezte; ezért hát ismernie kellett a tulajdonságait. És mi mások lehetnek e tulajdonságok, mint az õsi emlékezet és a kinyilatkoztatás oly varázsereje, hogy Phillips, aki ült a fényében, ugyanúgy láthatta a szépség és borzalom ama helyeit, mint a lámpa tulajdonosai. Meg volt gyõzõdve róla, hogy amit látott, azok olyán tájak, amelyeket Alhazred ismert. De milyen elégtelen magyarázat volt ez! És hogyan nõtt zavara, ahogy visszagondolt a látottakra! Végül visszatért a munkához, amelyet félretett, beletemetkezett, félretolva tudatából a fantáziálásokat és félelmeket, amelyek tudata körül zajongtak, bebocsátást követelve. Másnap Phillips kiment az októberi napfénybe, el a városból. A város peremén fölszállt a helyiérdekû vasútra és kiutazott a környékre- Olyan vidékre ment, amely csaknem egymérföldnyire esett minden helytõl, ahol életében megfordult, és egy utat követett, amely északnyugat felé vezetett a Plainfield csúcs irányába, föl a Nentaconhaunt nyugati lábánál emelkedõ alacsony dombra, ahonnan csodásan kies kilátás nyílt a nyugatra és délre húzódó hullámzó mezõkre, ódon kõfalakra, vén erdõkre és távoli tanyák tetõire. Alig hárommérföldnyire volt a város szívétõl, és mégis az elsõ gyarmatosítók õsi, vidéki Új-Angliájában sütkérezett a napon. Közvetlenül naplemente elõtt megmászta a hegyet a vénséges erdõt szegélyezõ meredek szekérúton. A szédítõ csúcsról csaknem döbbenetes látványt nyújtott a környezõ vidék, a ragyogó patakok, a távoli erdõk, a misztikus, narancsszín ég, a felhõrétegek között vérvörösen süllyedõ, hatalmas napkorong. Phillips belépett az erdõbe, onnan, a fák közül nézte az alkonyt, azután kelet felé fordult, hogy kijusson a város felé ereszkedõ lejtõre, amelyet jobban ismert. Korábban sohasem tudatosodott benne, milyen hatalmas a Nentaconhaunt. Sokkal inkább miniatûr fennsík, táblahegység, saját völgyekkel, gerincekkel, csúcsokkal, mintsem egyszerû hegy. Némelyik rejtett belsõ mezõrõl nézve - ahol az emberi élet semmiféle jele nem volt észlelhetõ - bûvös panorámákban villantotta föl magát a távoli város: az elvarázsolt csúcsok és kupolák a titkok fátyolába burkoltan, álomszerûen lebegtek az égen. Egy-egy magasabb torony ablakai még akkor is visszaverték a nap tüzét, amikor Phillips már nem látta az égitestet, rejtélyesen és furcsán tündökölve. Azután megpillantotta az õszi holdat, amint a harangtornyok és minaretek fölött lebeg, miközben a narancs izzású nyugaton pislákolni kezdett a Vénusz és a Jupiter. Változatos útja volt a fennsíkon, hol a közepén haladt, hol a sötét völgyek erdõs peremén ereszkedett lefelé a síkra, miközben az ormokon egyensúlyozó hatalmas ingókövek druidai kísértetiességgel derengtek a szürkületben. Végül ismerõsebb vidékre érkezett, ahol egy öreg, eltemetett vízvezeték füves domborulata ókori római utat idézett. Ott még egyszer megállt a keleti gerincen, amelyet kora gyermekkora óta ismert. A szétterülõ város gyorsan kigyúló fényeivel galaxisként sziporkázott elõtte a sûrûsödõ sötétségben. A hold egyre dúsabb patakokban zúdította alá halvány aranyát, a Vénusz és a Jupiter egyre erõsebben izzott a fakuló nyugati égen. Elõtte egy meredek domboldalon vezetett lefelé a hazaút a helyiérdekûhöz, amely visszaviszi az ember prózai szállásaira. De még ezekben a békés órákban sem tudott megfeledkezni elõzõ esti tapasztalatairól, és nem tagadhatta, hogy egyre hevesebb várakozással néz a közelgõ sötétség elé. A bizonytalan szorongás, amely megmoccant benne, alábbhagyott a további ismeretlen éjszakai kaland ígéretétõl. Aznap este sietve költötte el magányos vacsoráját, hogy korán elvonulhasson dolgozószobájába, ahol a mennyezetig érõ könyvsorok üdvözölték az állandóság nyájas biztonságával. Ezen az éjjelen pillantást sem vetett a reá váró munkára, hanem azonnal meggyújtotta Alhazred lámpását. Azután leült, várva, hogy mi történik. A lámpa lágy izzása sárgán ömlött el a polcokkal szegélyezett falakon. Nem pislákolt, lángja egyenletesen égett, és Phillipsnek az elõbbi alkalomhoz hasonlóan a vigasztaló, megnyugtató melegség volt az elsõ benyomása. Azután a könyvek és a polcok fokozatosan halványodni kezdtek, elfakultak, hogy helyet adjanak egy másik idõ és: világ képeinek. Aznap éjjel egyik óra telt a másik után, és Phillips egyre csak figyelt. Megnevezte a képeket, a helyszíneket, amelyeket látott, Alhazred lámpájától megihletett képzelete ez idáig elzárt telérjébõl bányászva elõ a tudást. Látott egy gyönyörû, párafátylas házat egy Gloucester környékére emlékeztetõ félszigeten és elnevezte a magas háznak a ködben. Látott egy ódon, manzárdtetõs várost, amelyen egy sötét folyó vágott keresztül, Salemre emlékeztetõ helységet, amely azonban sokkal hátborzongatóbb és kísértetiesebb volt; a várost Arkhamnek nevezte el, a folyót Miskatonicnak. Látta Innsmouth sötéten borongó tengerparti városát, és mögötte az Ördögzátonyt. Látta R'lyeh-t a vizek mélyén, ahol a halott Cthulhu alszik. Végigpillantott Leng szélsöpörte fennsíkján és a déli tengerek sötét szigetein - látta az álmok helyeit, más terek helyeit, a külsõ ûr helyeit, olyan lények fokozatait, amelyek más idõkontinuumokban élnek, öregebbek magáinál a Földnél is, visszament a Véneken át Haliba, ahol elkezdõdött, és még azon is túl. Mindezeket a jeleneteket úgy látta, mintha egy ablakon vagy ajtón bámulna befelé, amely hívogatóan integet, hogy hagyja el a saját józan világát, és utazzon el a varázslatok és csodák királyságaiba; a kísértés egyre erõsebb lett, Phillips remegett a vágytól, hogy engedelmeskedjék, hogy félredobja, amivé vált, és megpróbálkozzon azzal, amivé lehet, azután, mint korábban, most is elfújta a lámpát, és örömmel látta viszont Whipple nagyapa dolgozószobájának könyvekkel borított falait. Az éjszaka hátralevõ részében gyertyafény mellett egyáltalán nem az egyhangú munkával foglalkozott ahogy tervezte, ehelyett rövid elbeszéléseket kezdett írni, amelyekben fölidézte az Alhazred lámpájának fényében látott helyszíneket és lényeket. Egész éjjel írt, és kimerülten átaludta a másnapot. A következõ éjszaka megint írt, noha idõt szakított rá, hogy válaszoljon levelezõtársainak, akiknek beszámolt "álmairól", nem tudván, csakugyan látta-e azokat a víziókat, amelyek elúsztak a szeme elõtt, vagy csupán álmodta õket. Tudatában volt annak, mennyire szétfejthetetlenül beleszövõdnek elbeszéléseibe a lámpától gerjesztett látomások; a visszavágyás az ifjúságba egybeolvadt az alkotó erõ vízióival, amelyek egyformán táplálkoztak a lámpában mutatott helyekbõl és Phillips szívének titkos zugaiból, amelyek Alhazred lámpájához hasonlóan a világegyetem legszéléig értek. Phillips sok éjszakán keresztül nem gyújtotta meg a lámpát. Az éjszakák hónapokká, a hónapok évekké nyúltak. Öregebb lett, írásai utat találtak a nyomdákba, és Chtulhu mítoszai; Hastur, a Kimondhatatlan!, Yog-Sothoth; Shub-Niggurath, az Erdõk Fekete Bakja az Ezer Ifjúval; Hypnos, az álom istene; a Nagy Öregek és küldöttük, Nyarlathotep - mindez részévé lett Phillips legbelsõ énjének, meg a mögötte lappangó árnyékvilágnak. Megteremtette Arkhamet, és megrajzolta a furcsa magas házat a ködben; írt az Innsmouth fölé boruló árnyról, a sötétben suttogóról, a yuggothi gombákról, a dunwichi borzalomról; prózájában és verseiben fényesen ragyogott Alhazred lámpája, még akkor is, ha többé sohasem használta. Tizenhat év telt el ilyen módon, azután egy éjszaka Ward Phillips megkereste a lámpát, amelyet egy sor könyv mögé dugott el Whipple nagypapa könyvtárának egyik legalsó polcán. Elõvette, és azonnal hatalmába kerítette a régi varázslat és csodavárás. Újra kifényesítette és megint az asztalra tette. Az eltelt évek során Phillips egyre gyengült. Most már halálos beteg volt, és tudta, hogy évei meg vannak számlálva; ismét látni szerette volna a szépség és rettegés világait, amelyek Alhazred lámpájának fényében ragyogtak. Ismét meggyújtotta a lámpát, és a falakat nézte. De különös dolog történt. Ahol korábban Alhazred vidékei és lényei tûntek fel a falak helyén, most varázslatos módon egy oly vidék bukkant elõ, amelyet Ward Phillips bensõségesen ismert - de nem a mostani idejében, hanem a múltban, a drága, elveszett múltban, amikor gyermeki hancúrozással hellén mitológiát játszott magának a Seekonk partján. Ismét ott voltak a gyermekkor tisztásai; az ismerõs barlangok és szigetecskék, ahol legszebb éveit töltötte; ismét felbukkant a lugas, amelyet a nagy Pán tiszteletére épített; a teljes felelõtlenség, a gyermekkor boldog szabadsága élt azokon a falakon; a lámpa most a tulajdon emlékezetét adta vissza. Lelkesen gondolta, hogy talán mindig is valamely õs emlékezetével ajándékozta meg, hiszen ki tagadhatná, hogy talán Whipple nagypapa ifjúságában, vagy azokéban, akik elõtte éltek, valaki Ward Phillips ágából megpillanthatta azokat a helyeket, amelyeket a lámpa megvilágított? Ismét olyan érzése volt, mintha egy ajtóban állna. A kép hívogatta, õ gyengén föltápászkodott, és megindult a fal felé. Csak egy pillanatig habozott; azután a könyvekhez sietett. Hirtelen mindent elöntött körülötte a napfény Érezte, hogy béklyói lehullanak, és õ könnyedén futni kezdett a Seekonk partján oda, ahol gyermekkora képei várták, és õ megújulhatott, újra kezdhette, ismét átélhette a tünékeny órákat, amikor a világ még fiatal volt... Ward Phillips eltûnését csak akkor fedezték föl, amikor elbeszéléseinek egy kíváncsi csodálója a városba érkezett, hogy meglátogassa. Feltételezték, hogy kiment az erdõbe, ahol rosszul lett és meghalt, mivel magányos szokásait jól ismerte az Angell Street-i szomszédság, és súlyos, halált hozó betegsége sem volt titok. Noha tessék-lássék szerveztek mentõosztagokat, és átkutatták a Nantaonhaunt környékét meg a Seekonk partjait, nyomát sem lelték Ward Phillipsnek. A rendõrség bízott benne, hogy egy napon megtalálják majd a maradványait, de semmi sem került elõ, és idõvel a megfejtetlen rejtély elveszett a rendõrségi iratok és a sajtó aktái között. Múltak az évek. Az öreg ház megroggyant az Angell Streeten, a könyvtárat felvásárolták az antikváriumok, a berendezést eladták az ócskásnak - közte egy régimódi arab lámpást is, amelyrõl a Phillipsé után következõ mûszaki korban úgysem tudhatta senki, mire való. BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:39:29 | 11. Alhazred lámpája Ward Phillips hét évvel Whipple nagyapa eltûnése után kapta meg a lámpát. Ez is a nagyapjáé volt akárcsak az Angell Street-i ház, amelyben lakott. Phillips a nagyapja eltûnése óta élt a házban, de a lámpa az öregember ügyvédjénél maradt, amíg le nem telt a hét év az eltûnés után, hogy az öreget halottá nyilváníthassák. A nagypapa óhaja volt, hogy a lámpát az ügyvédnél helyezzék biztonságba, haláleset vagy más kellemetlen körülmény esetére, így Phillipsnek bõven maradt ideje kedvére böngészni a tekintélyes Whipple könyvtárban, amelyben hatalmas mennyiségû tanulnivaló várta. Miután végigolvasta a polcokon található kötetek legtöbbjét, már elég érett volt, hogy megörökölje nagyapja "megfizethetetlen értékû kincsét", ahogy maga az öreg Whipple nevezte a tárgyat. Phillips akkorra harmincéves lett, és elég gyenge egészségû ember volt, bár ez logikusan következett a gyerekkorát gyakran megkeserítõ betegeskedésbõl. Mérsékelten jómódú családba született, de nagyapja megtakarított pénzét elvesztegette néhány meggondolatlan befektetéssel, úgyhogy nem maradt semmije az Azagell Street-i házon és berendezésén kívül. Népszerû magazinokba írogatott, és azzal kerekítette ki szerény jövedelmét, hogy számlálatlanul lektorált csaknem reménytelen prózai és verses kéziratokat, amelyeket abban a reményben küldtek nála sokkal inkább amatõr szerzõk, hogy hátha Phillips tolla csodát tesz, és õk nyomtatásban láthatják írásukat. Az ülõ életmód legyengítette Phillips ellenállását a betegségekkel szemben; magas, vékony férfi volt, pápaszemet viselt, rendre megfázott, és legnagyobb szégyenkezésére egyszer még a kanyarót is megkapta. Szép idõben szeretett azon a vidéken sétálgatni, ahol gyermekként játszott; kivitte magával a munkáját, és gyakran ugyanazon a gyönyörû, erdõs folyóparton üldögélt, amely gyermekkorától kedvenc helye volt. A Seekonk folyó partja ennyi év alatt sem változott sokat, és Phillips, aki inkább a múltban élt, úgy érezte, valamiképpen legyõzheti az idõt, haragaszkodik ifjúkora kedvenc színtereinek változatlan részeihez. Életmódját így magyarázta egyik levelezõ társának: "Az általam olyan jól ismert erdei ösvényeken teljesen eltûnik a jelen és az 1899-es vagy 1900-as év között tátongó hasadék - így néha csaknem meglepõdöm, amikor visszaérve azt látom, mennyit fejlõdött a város a fin de siécle tájképe óta!" A Seekonk partján kívül gyakran ment föl egy helyre, a Nentaconhauntra, amelynek lejtõjérõl lenézhetett szülõvárosára, ott várhatta meg a naplemente, majd az estével életre kelõ város varázslatos látványát, ahogy a naranccsá és bíborrá sötétedett, smaragd és gyöngyház utóizzásban villódzó templomtornyok és manzárdtetõk között egyenként kigyúlnak a lámpák hatalmas csodavárost bûvölve a tájba, amelyet Phillips sokkal inkább otthonának érzett, mint a valóságosat. Ezeknek a nappali kirándulásoknak köszönhetõen Phillips éjszakánként dolgozott, és mivel már régen abbahagyta az elektromosság használatát, így próbálván takarékoskodni szerény bevételeivel, nagy hasznát vette az egyébként furcsa alakú és szemmel láthatóan õsöreg lámpának. Az öregember, aki határtalanul szerette unokáját, és szeretete még erõsödött is a szülõk korai halálával, egy levelet is mellékelt végsõ ajándékához, amelyben elmagyarázta, hogy a lámpa egy, a történelem hajnalán ásott arábiai sírból származik. Valaha egy félõrült arabé volt, akit Abdul Alhazrednek hívtak, és a mesés Ád törzs készítette annak a négy rejtelmes, alig ismert arábiai törzsnek az egyike, amelyek közül az Ád a déli, a Thamud az északi, a Tazm és Dzsadísz törzs pedig a középsõ részét foglalta el a félszigetnek. A lámpát réges-régen találták az Irem nevû városban, az Oszlopok Városában, amelyet Sedad, az Ádok utolsó zsarnoka emeltetett, de némelyek Névtelen Városnak hívják, és azt mondják, a Hadramautban rejtõzik az arábiai sivatag kortalan, mindig kavargó homokja alatt, közönséges szemnek láthatatlanul, de néha a Próféta kegyeltjei belébotlanak. A levél záró soraiban az öreg Whipple azt írta: "Okozhat örömet meggyújtva és gyújtatlanul. Okozhat fájdalmat is ugyanígy. Eksztázis vagy rettegés forrása." Alhazred lámpája szokatlan formájú volt. Olajjal mûködött, és mintha aranyból ötvözték volna. Kicsiny, téglalap alakú edény volt, oldalán kunkori fogóval, a másikon csõrrel a bélhez és a lánghoz. Különös rajzok díszítették, meg egy ismeretlen nyelv betûi, amelyet Phillips, noha több arab nyelvjárásban otthon volt, nem bírt megfejteni. A szöveg nem szanszkritul volt, hanem egy annál is régebbi nyelven, amelynek betûi és hieroglifái között még képírás is akadt. Phillips egy egész délutánt szentelt annak, hogy kívül-belül kifényesítse, majd ezután feltöltötte olajjal. Aznap este félretette a gyertyákat és a petróleumlámpát, amelynek fénye mellett annyi évet töltött el, és meggyújtotta Alhazred lámpáját. Kicsit meghökkentette, milyen meleg az izzás, milyen egyenletes a láng, és milyen világos a fény, de mivel elmaradt a munkájával, nem állt le ezeken töprengeni, hanem azonnal nekilátott lektorálni egy hosszadalmas verselményt, amely ilyen módon kezdõdött: Óh, mely ragyogóan fényes volt a kora reg Egy évvel elõtte, hogy születtem meg Mikor a föld még volt egész, Azelõtt, hogy kezdõdött vón' a vész... és így folytatódott, olyan ódon stílben, amely már régen kiment a divatból. Phillipset általában vonzotta a régies. Annyira a múltban élt, hogy külön filozófiája volt a múlt hatásáról. Valamely személytelen pompa és idõt-teret tagadó fantázia volt az eszményképe, amely öntudata ébredése óta olyan elválaszthatatlanul beleépült legbelsõbb gondolataiba és érzéseibe, hogy ha megpróbálta leírni a hangulatát, az mindig rendkívül mesterkéltre, egzotikusra, konvencionális képekkel túlzsúfoltra sikeredett, akármennyire hû volt is az igazsághoz. Phillips álmaiban évtizedek óta visszajárt valamely kalandra való várakozás, amely kapcsolatban állt a tájakkal, az épületekkel, az ég változásaival. Gondolatban mindig három óra tájt látta magát, amint egy vasúti hídról néz lefelé a város legsûrûbben lakott részeire, érezve, hogy mindjárt bekövetkezik valamely leírhatatlan és teljes mértékben fel sem fogható csoda - sötét dimenziókban rejtõzött a varázslat és a szabadság érzése, s csak ritkán és nehezen volt elérhetõ, mindig a dombokon fel-alá kúszó, régi városi utcák, vagy mellvédes teraszokkal lezárt, végeérhetetlen márványlépcsõk látványában. De bármily szívesen ment volna vissza oda, ahol a világ még fiatalabb volt, nem ily kapkodó, a tizennyolcadik századba vagy még korábbra, amikor még volt idõ a csevegés mûvészetének gyakorlására, mikor egy férfi még öltözhetett bizonyos eleganciával anélkül, hogy szomszédai ferde szemmel nézzenek rá, mindazonáltal a sorok, amelyekkel küszködött, olyannyira híján voltak mindennemû tehetségnek és eszmeiségnek, hogy az egyébként is kimerült Phillips képtelen volt folytatni munkáját, és elismerve, hogy semmit sem tehet ez ihletetlen sorokért, félrelökte az egészet, és hátradõlt, hogy pihenjen. Ekkor vette csak észre környezetének titokzatos megváltozását. A könyvekkel borított, ismerõs falakra - amelyeket csak itt-ott törtek meg ablakok, de azokon is szokás szerint szorosan be volt húzva a függöny, nehogy bárminemû kinti fény, napé, holdé, csillagoké, bejusson a szentélybe - különös módon ráhullott az arábiai lámpa fénye, és abban a fényben bizonyos tárgyak és képek is sejlettek. Ahová a fény esett, ott a könyvekkel szorosan megtömött polcok elõtt olyan jelenetek látszottak, amelyek meghaladták Phillips legvadabb képzelgéseit. Ahol azonban sötétség uralkodott - mint például a széktámla árnyékában -, ott semmi sem volt, csak az árny sötétje, és a polcokon. A könyvek elmosódó alakja. Phillips ámult és bámulta az elõtte kitáruló látványt. Futólag arra gondolt, hogy egyfajta optikai érzékcsalódás áldozata, de nem sokáig ragaszkodott ehhez a magyarázathoz. Különös módon nem is kívánt magyarázatot - nem érezte szükségét. Egy tünemény jött el hozzá egy pillanatra, és õ nem kérdezgetett, csak csodálta. A világ, amelyet a lámpa fényében megpillantott, rendkívül és roppantul idegen volt. Még sohasem látott ilyesmit. Semmire sem hasonlított, amirõl valaha is olvasott vagy álmodott. A jelenet mintha a bolygó fiatal korából származott volna, amikor a föld még csak alakulóban volt, repedéseibõl, szikláiból hatalmas gõzoszlopok lövelltek, a sárban tisztán látszottak a csúszómászó állatok nyomai. A magasban irdatlan bestiák repkedtek, amelyek összecsaptak és széttépték egymást, a tenger partján egy sziklahasadékból valami tapogatóra emlékeztetõ, borzalmas állati végtag bukkant elõ, és kígyózva, fenyegetõen tekergett a nappal fakóvörös fényében, akár egy fantasztikus regény alakjáé. Ekkor lassan változott a szín. A sziklák szélsöpörte sivataggá változtak, és délibábként rémlett föl az elhagyott, titkos város, az Oszlopok elveszett Városa, a mesés Irem, és Phillips tudta, hogy bár emberi láb nem járja többé annak a városnak az utcáit, némely szörnyûségek még mindig ott ólálkodnak a házak õsöreg kõoszlopai között, amelyek egyáltalán nem voltak romosak, hanem szakasztott úgy festettek, mint mikor felépítették õket, mielõtt annak az õsi városnak a lakosságát elpusztították vagy elkergették volna a lények, amelyek az egekbõl jöttek, hogy megostromolják és birtokukba vegyék Iremet. Mégsem látszott belõlük semmi; csupán egy mozdulat lopakodó félelme, mint valami idõn kívüli árnyék. Messze túl a városon és a sivatagon hósipkás hegylánc húzódott, és Phillipsnek, ahogy nézte, nevek ugrottak elõ a gondolataiból. A sivatagi település a Névtelen Város, a havas csúcsok az Õrület Hegyeihez tartoznak, de az is lehet, hogy Kadathot látja a Hideg Pusztaságban. Roppantul élvezte ennek a tájnak a neveit, amelyek könnyedén kattantak be az elméjébe, mintha mindig is ott lopakodtak volna tudata határán, várva ezt a pillanatot, amikor beléphetnek. Sokáig ült ott mély elragadtatással, de végül valami homályos szorongás kezdett mocorogni benne. A tájképek, amelyek a szeme elõtt vonultak, nem maradtak el álmaitól, de volt valami aggasztó a kitartó rosszindulatban, amelyhez a tájon tanyázó borzalmas lények félreérthetetlen sejtelme társult; így aztán végül eloltotta a lámpát, és enyhén reszketve gyertyát gyújtott, amelynek halvány, ismerõs izzása megvigasztalta. Sokáig töprengett azon, amit látott. A nagyapja ezt a lámpát "megfizethetetlen értékû kincsének" nevezte; ezért hát ismernie kellett a tulajdonságait. És mi mások lehetnek e tulajdonságok, mint az õsi emlékezet és a kinyilatkoztatás oly varázsereje, hogy Phillips, aki ült a fényében, ugyanúgy láthatta a szépség és borzalom ama helyeit, mint a lámpa tulajdonosai. Meg volt gyõzõdve róla, hogy amit látott, azok olyán tájak, amelyeket Alhazred ismert. De milyen elégtelen magyarázat volt ez! És hogyan nõtt zavara, ahogy visszagondolt a látottakra! Végül visszatért a munkához, amelyet félretett, beletemetkezett, félretolva tudatából a fantáziálásokat és félelmeket, amelyek tudata körül zajongtak, bebocsátást követelve. Másnap Phillips kiment az októberi napfénybe, el a városból. A város peremén fölszállt a helyiérdekû vasútra és kiutazott a környékre- Olyan vidékre ment, amely csaknem egymérföldnyire esett minden helytõl, ahol életében megfordult, és egy utat követett, amely északnyugat felé vezetett a Plainfield csúcs irányába, föl a Nentaconhaunt nyugati lábánál emelkedõ alacsony dombra, ahonnan csodásan kies kilátás nyílt a nyugatra és délre húzódó hullámzó mezõkre, ódon kõfalakra, vén erdõkre és távoli tanyák tetõire. Alig hárommérföldnyire volt a város szívétõl, és mégis az elsõ gyarmatosítók õsi, vidéki Új-Angliájában sütkérezett a napon. Közvetlenül naplemente elõtt megmászta a hegyet a vénséges erdõt szegélyezõ meredek szekérúton. A szédítõ csúcsról csaknem döbbenetes látványt nyújtott a környezõ vidék, a ragyogó patakok, a távoli erdõk, a misztikus, narancsszín ég, a felhõrétegek között vérvörösen süllyedõ, hatalmas napkorong. Phillips belépett az erdõbe, onnan, a fák közül nézte az alkonyt, azután kelet felé fordult, hogy kijusson a város felé ereszkedõ lejtõre, amelyet jobban ismert. Korábban sohasem tudatosodott benne, milyen hatalmas a Nentaconhaunt. Sokkal inkább miniatûr fennsík, táblahegység, saját völgyekkel, gerincekkel, csúcsokkal, mintsem egyszerû hegy. Némelyik rejtett belsõ mezõrõl nézve - ahol az emberi élet semmiféle jele nem volt észlelhetõ - bûvös panorámákban villantotta föl magát a távoli város: az elvarázsolt csúcsok és kupolák a titkok fátyolába burkoltan, álomszerûen lebegtek az égen. Egy-egy magasabb torony ablakai még akkor is visszaverték a nap tüzét, amikor Phillips már nem látta az égitestet, rejtélyesen és furcsán tündökölve. Azután megpillantotta az õszi holdat, amint a harangtornyok és minaretek fölött lebeg, miközben a narancs izzású nyugaton pislákolni kezdett a Vénusz és a Jupiter. Változatos útja volt a fennsíkon, hol a közepén haladt, hol a sötét völgyek erdõs peremén ereszkedett lefelé a síkra, miközben az ormokon egyensúlyozó hatalmas ingókövek druidai kísértetiességgel derengtek a szürkületben. Végül ismerõsebb vidékre érkezett, ahol egy öreg, eltemetett vízvezeték füves domborulata ókori római utat idézett. Ott még egyszer megállt a keleti gerincen, amelyet kora gyermekkora óta ismert. A szétterülõ város gyorsan kigyúló fényeivel galaxisként sziporkázott elõtte a sûrûsödõ sötétségben. A hold egyre dúsabb patakokban zúdította alá halvány aranyát, a Vénusz és a Jupiter egyre erõsebben izzott a fakuló nyugati égen. Elõtte egy meredek domboldalon vezetett lefelé a hazaút a helyiérdekûhöz, amely visszaviszi az ember prózai szállásaira. De még ezekben a békés órákban sem tudott megfeledkezni elõzõ esti tapasztalatairól, és nem tagadhatta, hogy egyre hevesebb várakozással néz a közelgõ sötétség elé. A bizonytalan szorongás, amely megmoccant benne, alábbhagyott a további ismeretlen éjszakai kaland ígéretétõl. Aznap este sietve költötte el magányos vacsoráját, hogy korán elvonulhasson dolgozószobájába, ahol a mennyezetig érõ könyvsorok üdvözölték az állandóság nyájas biztonságával. Ezen az éjjelen pillantást sem vetett a reá váró munkára, hanem azonnal meggyújtotta Alhazred lámpását. Azután leült, várva, hogy mi történik. A lámpa lágy izzása sárgán ömlött el a polcokkal szegélyezett falakon. Nem pislákolt, lángja egyenletesen égett, és Phillipsnek az elõbbi alkalomhoz hasonlóan a vigasztaló, megnyugtató melegség volt az elsõ benyomása. Azután a könyvek és a polcok fokozatosan halványodni kezdtek, elfakultak, hogy helyet adjanak egy másik idõ és: világ képeinek. Aznap éjjel egyik óra telt a másik után, és Phillips egyre csak figyelt. Megnevezte a képeket, a helyszíneket, amelyeket látott, Alhazred lámpájától megihletett képzelete ez idáig elzárt telérjébõl bányászva elõ a tudást. Látott egy gyönyörû, párafátylas házat egy Gloucester környékére emlékeztetõ félszigeten és elnevezte a magas háznak a ködben. Látott egy ódon, manzárdtetõs várost, amelyen egy sötét folyó vágott keresztül, Salemre emlékeztetõ helységet, amely azonban sokkal hátborzongatóbb és kísértetiesebb volt; a várost Arkhamnek nevezte el, a folyót Miskatonicnak. Látta Innsmouth sötéten borongó tengerparti városát, és mögötte az Ördögzátonyt. Látta R'lyeh-t a vizek mélyén, ahol a halott Cthulhu alszik. Végigpillantott Leng szélsöpörte fennsíkján és a déli tengerek sötét szigetein - látta az álmok helyeit, más terek helyeit, a külsõ ûr helyeit, olyan lények fokozatait, amelyek más idõkontinuumokban élnek, öregebbek magáinál a Földnél is, visszament a Véneken át Haliba, ahol elkezdõdött, és még azon is túl. Mindezeket a jeleneteket úgy látta, mintha egy ablakon vagy ajtón bámulna befelé, amely hívogatóan integet, hogy hagyja el a saját józan világát, és utazzon el a varázslatok és csodák királyságaiba; a kísértés egyre erõsebb lett, Phillips remegett a vágytól, hogy engedelmeskedjék, hogy félredobja, amivé vált, és megpróbálkozzon azzal, amivé lehet, azután, mint korábban, most is elfújta a lámpát, és örömmel látta viszont Whipple nagyapa dolgozószobájának könyvekkel borított falait. Az éjszaka hátralevõ részében gyertyafény mellett egyáltalán nem az egyhangú munkával foglalkozott ahogy tervezte, ehelyett rövid elbeszéléseket kezdett írni, amelyekben fölidézte az Alhazred lámpájának fényében látott helyszíneket és lényeket. Egész éjjel írt, és kimerülten átaludta a másnapot. A következõ éjszaka megint írt, noha idõt szakított rá, hogy válaszoljon levelezõtársainak, akiknek beszámolt "álmairól", nem tudván, csakugyan látta-e azokat a víziókat, amelyek elúsztak a szeme elõtt, vagy csupán álmodta õket. Tudatában volt annak, mennyire szétfejthetetlenül beleszövõdnek elbeszéléseibe a lámpától gerjesztett látomások; a visszavágyás az ifjúságba egybeolvadt az alkotó erõ vízióival, amelyek egyformán táplálkoztak a lámpában mutatott helyekbõl és Phillips szívének titkos zugaiból, amelyek Alhazred lámpájához hasonlóan a világegyetem legszéléig értek. Phillips sok éjszakán keresztül nem gyújtotta meg a lámpát. Az éjszakák hónapokká, a hónapok évekké nyúltak. Öregebb lett, írásai utat találtak a nyomdákba, és Chtulhu mítoszai; Hastur, a Kimondhatatlan!, Yog-Sothoth; Shub-Niggurath, az Erdõk Fekete Bakja az Ezer Ifjúval; Hypnos, az álom istene; a Nagy Öregek és küldöttük, Nyarlathotep - mindez részévé lett Phillips legbelsõ énjének, meg a mögötte lappangó árnyékvilágnak. Megteremtette Arkhamet, és megrajzolta a furcsa magas házat a ködben; írt az Innsmouth fölé boruló árnyról, a sötétben suttogóról, a yuggothi gombákról, a dunwichi borzalomról; prózájában és verseiben fényesen ragyogott Alhazred lámpája, még akkor is, ha többé sohasem használta. Tizenhat év telt el ilyen módon, azután egy éjszaka Ward Phillips megkereste a lámpát, amelyet egy sor könyv mögé dugott el Whipple nagypapa könyvtárának egyik legalsó polcán. Elõvette, és azonnal hatalmába kerítette a régi varázslat és csodavárás. Újra kifényesítette és megint az asztalra tette. Az eltelt évek során Phillips egyre gyengült. Most már halálos beteg volt, és tudta, hogy évei meg vannak számlálva; ismét látni szerette volna a szépség és rettegés világait, amelyek Alhazred lámpájának fényében ragyogtak. Ismét meggyújtotta a lámpát, és a falakat nézte. De különös dolog történt. Ahol korábban Alhazred vidékei és lényei tûntek fel a falak helyén, most varázslatos módon egy oly vidék bukkant elõ, amelyet Ward Phillips bensõségesen ismert - de nem a mostani idejében, hanem a múltban, a drága, elveszett múltban, amikor gyermeki hancúrozással hellén mitológiát játszott magának a Seekonk partján. Ismét ott voltak a gyermekkor tisztásai; az ismerõs barlangok és szigetecskék, ahol legszebb éveit töltötte; ismét felbukkant a lugas, amelyet a nagy Pán tiszteletére épített; a teljes felelõtlenség, a gyermekkor boldog szabadsága élt azokon a falakon; a lámpa most a tulajdon emlékezetét adta vissza. Lelkesen gondolta, hogy talán mindig is valamely õs emlékezetével ajándékozta meg, hiszen ki tagadhatná, hogy talán Whipple nagypapa ifjúságában, vagy azokéban, akik elõtte éltek, valaki Ward Phillips ágából megpillanthatta azokat a helyeket, amelyeket a lámpa megvilágított? Ismét olyan érzése volt, mintha egy ajtóban állna. A kép hívogatta, õ gyengén föltápászkodott, és megindult a fal felé. Csak egy pillanatig habozott; azután a könyvekhez sietett. Hirtelen mindent elöntött körülötte a napfény Érezte, hogy béklyói lehullanak, és õ könnyedén futni kezdett a Seekonk partján oda, ahol gyermekkora képei várták, és õ megújulhatott, újra kezdhette, ismét átélhette a tünékeny órákat, amikor a világ még fiatal volt... Ward Phillips eltûnését csak akkor fedezték föl, amikor elbeszéléseinek egy kíváncsi csodálója a városba érkezett, hogy meglátogassa. Feltételezték, hogy kiment az erdõbe, ahol rosszul lett és meghalt, mivel magányos szokásait jól ismerte az Angell Street-i szomszédság, és súlyos, halált hozó betegsége sem volt titok. Noha tessék-lássék szerveztek mentõosztagokat, és átkutatták a Nantaonhaunt környékét meg a Seekonk partjait, nyomát sem lelték Ward Phillipsnek. A rendõrség bízott benne, hogy egy napon megtalálják majd a maradványait, de semmi sem került elõ, és idõvel a megfejtetlen rejtély elveszett a rendõrségi iratok és a sajtó aktái között. Múltak az évek. Az öreg ház megroggyant az Angell Streeten, a könyvtárat felvásárolták az antikváriumok, a berendezést eladták az ócskásnak - közte egy régimódi arab lámpást is, amelyrõl a Phillipsé után következõ mûszaki korban úgysem tudhatta senki, mire való. BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:37:40 | 10. Alhazred lámpája Ward Phillips hét évvel Whipple nagyapa eltûnése után kapta meg a lámpát. Ez is a nagyapjáé volt akárcsak az Angell Street-i ház, amelyben lakott. Phillips a nagyapja eltûnése óta élt a házban, de a lámpa az öregember ügyvédjénél maradt, amíg le nem telt a hét év az eltûnés után, hogy az öreget halottá nyilváníthassák. A nagypapa óhaja volt, hogy a lámpát az ügyvédnél helyezzék biztonságba, haláleset vagy más kellemetlen körülmény esetére, így Phillipsnek bõven maradt ideje kedvére böngészni a tekintélyes Whipple könyvtárban, amelyben hatalmas mennyiségû tanulnivaló várta. Miután végigolvasta a polcokon található kötetek legtöbbjét, már elég érett volt, hogy megörökölje nagyapja "megfizethetetlen értékû kincsét", ahogy maga az öreg Whipple nevezte a tárgyat. Phillips akkorra harmincéves lett, és elég gyenge egészségû ember volt, bár ez logikusan következett a gyerekkorát gyakran megkeserítõ betegeskedésbõl. Mérsékelten jómódú családba született, de nagyapja megtakarított pénzét elvesztegette néhány meggondolatlan befektetéssel, úgyhogy nem maradt semmije az Azagell Street-i házon és berendezésén kívül. Népszerû magazinokba írogatott, és azzal kerekítette ki szerény jövedelmét, hogy számlálatlanul lektorált csaknem reménytelen prózai és verses kéziratokat, amelyeket abban a reményben küldtek nála sokkal inkább amatõr szerzõk, hogy hátha Phillips tolla csodát tesz, és õk nyomtatásban láthatják írásukat. Az ülõ életmód legyengítette Phillips ellenállását a betegségekkel szemben; magas, vékony férfi volt, pápaszemet viselt, rendre megfázott, és legnagyobb szégyenkezésére egyszer még a kanyarót is megkapta. Szép idõben szeretett azon a vidéken sétálgatni, ahol gyermekként játszott; kivitte magával a munkáját, és gyakran ugyanazon a gyönyörû, erdõs folyóparton üldögélt, amely gyermekkorától kedvenc helye volt. A Seekonk folyó partja ennyi év alatt sem változott sokat, és Phillips, aki inkább a múltban élt, úgy érezte, valamiképpen legyõzheti az idõt, haragaszkodik ifjúkora kedvenc színtereinek változatlan részeihez. Életmódját így magyarázta egyik levelezõ társának: "Az általam olyan jól ismert erdei ösvényeken teljesen eltûnik a jelen és az 1899-es vagy 1900-as év között tátongó hasadék - így néha csaknem meglepõdöm, amikor visszaérve azt látom, mennyit fejlõdött a város a fin de siécle tájképe óta!" A Seekonk partján kívül gyakran ment föl egy helyre, a Nentaconhauntra, amelynek lejtõjérõl lenézhetett szülõvárosára, ott várhatta meg a naplemente, majd az estével életre kelõ város varázslatos látványát, ahogy a naranccsá és bíborrá sötétedett, smaragd és gyöngyház utóizzásban villódzó templomtornyok és manzárdtetõk között egyenként kigyúlnak a lámpák hatalmas csodavárost bûvölve a tájba, amelyet Phillips sokkal inkább otthonának érzett, mint a valóságosat. Ezeknek a nappali kirándulásoknak köszönhetõen Phillips éjszakánként dolgozott, és mivel már régen abbahagyta az elektromosság használatát, így próbálván takarékoskodni szerény bevételeivel, nagy hasznát vette az egyébként furcsa alakú és szemmel láthatóan õsöreg lámpának. Az öregember, aki határtalanul szerette unokáját, és szeretete még erõsödött is a szülõk korai halálával, egy levelet is mellékelt végsõ ajándékához, amelyben elmagyarázta, hogy a lámpa egy, a történelem hajnalán ásott arábiai sírból származik. Valaha egy félõrült arabé volt, akit Abdul Alhazrednek hívtak, és a mesés Ád törzs készítette annak a négy rejtelmes, alig ismert arábiai törzsnek az egyike, amelyek közül az Ád a déli, a Thamud az északi, a Tazm és Dzsadísz törzs pedig a középsõ részét foglalta el a félszigetnek. A lámpát réges-régen találták az Irem nevû városban, az Oszlopok Városában, amelyet Sedad, az Ádok utolsó zsarnoka emeltetett, de némelyek Névtelen Városnak hívják, és azt mondják, a Hadramautban rejtõzik az arábiai sivatag kortalan, mindig kavargó homokja alatt, közönséges szemnek láthatatlanul, de néha a Próféta kegyeltjei belébotlanak. A levél záró soraiban az öreg Whipple azt írta: "Okozhat örömet meggyújtva és gyújtatlanul. Okozhat fájdalmat is ugyanígy. Eksztázis vagy rettegés forrása." Alhazred lámpája szokatlan formájú volt. Olajjal mûködött, és mintha aranyból ötvözték volna. Kicsiny, téglalap alakú edény volt, oldalán kunkori fogóval, a másikon csõrrel a bélhez és a lánghoz. Különös rajzok díszítették, meg egy ismeretlen nyelv betûi, amelyet Phillips, noha több arab nyelvjárásban otthon volt, nem bírt megfejteni. A szöveg nem szanszkritul volt, hanem egy annál is régebbi nyelven, amelynek betûi és hieroglifái között még képírás is akadt. Phillips egy egész délutánt szentelt annak, hogy kívül-belül kifényesítse, majd ezután feltöltötte olajjal. Aznap este félretette a gyertyákat és a petróleumlámpát, amelynek fénye mellett annyi évet töltött el, és meggyújtotta Alhazred lámpáját. Kicsit meghökkentette, milyen meleg az izzás, milyen egyenletes a láng, és milyen világos a fény, de mivel elmaradt a munkájával, nem állt le ezeken töprengeni, hanem azonnal nekilátott lektorálni egy hosszadalmas verselményt, amely ilyen módon kezdõdött: Óh, mely ragyogóan fényes volt a kora reg Egy évvel elõtte, hogy születtem meg Mikor a föld még volt egész, Azelõtt, hogy kezdõdött vón' a vész... és így folytatódott, olyan ódon stílben, amely már régen kiment a divatból. Phillipset általában vonzotta a régies. Annyira a múltban élt, hogy külön filozófiája volt a múlt hatásáról. Valamely személytelen pompa és idõt-teret tagadó fantázia volt az eszményképe, amely öntudata ébredése óta olyan elválaszthatatlanul beleépült legbelsõbb gondolataiba és érzéseibe, hogy ha megpróbálta leírni a hangulatát, az mindig rendkívül mesterkéltre, egzotikusra, konvencionális képekkel túlzsúfoltra sikeredett, akármennyire hû volt is az igazsághoz. Phillips álmaiban évtizedek óta visszajárt valamely kalandra való várakozás, amely kapcsolatban állt a tájakkal, az épületekkel, az ég változásaival. Gondolatban mindig három óra tájt látta magát, amint egy vasúti hídról néz lefelé a város legsûrûbben lakott részeire, érezve, hogy mindjárt bekövetkezik valamely leírhatatlan és teljes mértékben fel sem fogható csoda - sötét dimenziókban rejtõzött a varázslat és a szabadság érzése, s csak ritkán és nehezen volt elérhetõ, mindig a dombokon fel-alá kúszó, régi városi utcák, vagy mellvédes teraszokkal lezárt, végeérhetetlen márványlépcsõk látványában. De bármily szívesen ment volna vissza oda, ahol a világ még fiatalabb volt, nem ily kapkodó, a tizennyolcadik századba vagy még korábbra, amikor még volt idõ a csevegés mûvészetének gyakorlására, mikor egy férfi még öltözhetett bizonyos eleganciával anélkül, hogy szomszédai ferde szemmel nézzenek rá, mindazonáltal a sorok, amelyekkel küszködött, olyannyira híján voltak mindennemû tehetségnek és eszmeiségnek, hogy az egyébként is kimerült Phillips képtelen volt folytatni munkáját, és elismerve, hogy semmit sem tehet ez ihletetlen sorokért, félrelökte az egészet, és hátradõlt, hogy pihenjen. Ekkor vette csak észre környezetének titokzatos megváltozását. A könyvekkel borított, ismerõs falakra - amelyeket csak itt-ott törtek meg ablakok, de azokon is szokás szerint szorosan be volt húzva a függöny, nehogy bárminemû kinti fény, napé, holdé, csillagoké, bejusson a szentélybe - különös módon ráhullott az arábiai lámpa fénye, és abban a fényben bizonyos tárgyak és képek is sejlettek. Ahová a fény esett, ott a könyvekkel szorosan megtömött polcok elõtt olyan jelenetek látszottak, amelyek meghaladták Phillips legvadabb képzelgéseit. Ahol azonban sötétség uralkodott - mint például a széktámla árnyékában -, ott semmi sem volt, csak az árny sötétje, és a polcokon. A könyvek elmosódó alakja. Phillips ámult és bámulta az elõtte kitáruló látványt. Futólag arra gondolt, hogy egyfajta optikai érzékcsalódás áldozata, de nem sokáig ragaszkodott ehhez a magyarázathoz. Különös módon nem is kívánt magyarázatot - nem érezte szükségét. Egy tünemény jött el hozzá egy pillanatra, és õ nem kérdezgetett, csak csodálta. A világ, amelyet a lámpa fényében megpillantott, rendkívül és roppantul idegen volt. Még sohasem látott ilyesmit. Semmire sem hasonlított, amirõl valaha is olvasott vagy álmodott. A jelenet mintha a bolygó fiatal korából származott volna, amikor a föld még csak alakulóban volt, repedéseibõl, szikláiból hatalmas gõzoszlopok lövelltek, a sárban tisztán látszottak a csúszómászó állatok nyomai. A magasban irdatlan bestiák repkedtek, amelyek összecsaptak és széttépték egymást, a tenger partján egy sziklahasadékból valami tapogatóra emlékeztetõ, borzalmas állati végtag bukkant elõ, és kígyózva, fenyegetõen tekergett a nappal fakóvörös fényében, akár egy fantasztikus regény alakjáé. Ekkor lassan változott a szín. A sziklák szélsöpörte sivataggá változtak, és délibábként rémlett föl az elhagyott, titkos város, az Oszlopok elveszett Városa, a mesés Irem, és Phillips tudta, hogy bár emberi láb nem járja többé annak a városnak az utcáit, némely szörnyûségek még mindig ott ólálkodnak a házak õsöreg kõoszlopai között, amelyek egyáltalán nem voltak romosak, hanem szakasztott úgy festettek, mint mikor felépítették õket, mielõtt annak az õsi városnak a lakosságát elpusztították vagy elkergették volna a lények, amelyek az egekbõl jöttek, hogy megostromolják és birtokukba vegyék Iremet. Mégsem látszott belõlük semmi; csupán egy mozdulat lopakodó félelme, mint valami idõn kívüli árnyék. Messze túl a városon és a sivatagon hósipkás hegylánc húzódott, és Phillipsnek, ahogy nézte, nevek ugrottak elõ a gondolataiból. A sivatagi település a Névtelen Város, a havas csúcsok az Õrület Hegyeihez tartoznak, de az is lehet, hogy Kadathot látja a Hideg Pusztaságban. Roppantul élvezte ennek a tájnak a neveit, amelyek könnyedén kattantak be az elméjébe, mintha mindig is ott lopakodtak volna tudata határán, várva ezt a pillanatot, amikor beléphetnek. Sokáig ült ott mély elragadtatással, de végül valami homályos szorongás kezdett mocorogni benne. A tájképek, amelyek a szeme elõtt vonultak, nem maradtak el álmaitól, de volt valami aggasztó a kitartó rosszindulatban, amelyhez a tájon tanyázó borzalmas lények félreérthetetlen sejtelme társult; így aztán végül eloltotta a lámpát, és enyhén reszketve gyertyát gyújtott, amelynek halvány, ismerõs izzása megvigasztalta. Sokáig töprengett azon, amit látott. A nagyapja ezt a lámpát "megfizethetetlen értékû kincsének" nevezte; ezért hát ismernie kellett a tulajdonságait. És mi mások lehetnek e tulajdonságok, mint az õsi emlékezet és a kinyilatkoztatás oly varázsereje, hogy Phillips, aki ült a fényében, ugyanúgy láthatta a szépség és borzalom ama helyeit, mint a lámpa tulajdonosai. Meg volt gyõzõdve róla, hogy amit látott, azok olyán tájak, amelyeket Alhazred ismert. De milyen elégtelen magyarázat volt ez! És hogyan nõtt zavara, ahogy visszagondolt a látottakra! Végül visszatért a munkához, amelyet félretett, beletemetkezett, félretolva tudatából a fantáziálásokat és félelmeket, amelyek tudata körül zajongtak, bebocsátást követelve. Másnap Phillips kiment az októberi napfénybe, el a városból. A város peremén fölszállt a helyiérdekû vasútra és kiutazott a környékre- Olyan vidékre ment, amely csaknem egymérföldnyire esett minden helytõl, ahol életében megfordult, és egy utat követett, amely északnyugat felé vezetett a Plainfield csúcs irányába, föl a Nentaconhaunt nyugati lábánál emelkedõ alacsony dombra, ahonnan csodásan kies kilátás nyílt a nyugatra és délre húzódó hullámzó mezõkre, ódon kõfalakra, vén erdõkre és távoli tanyák tetõire. Alig hárommérföldnyire volt a város szívétõl, és mégis az elsõ gyarmatosítók õsi, vidéki Új-Angliájában sütkérezett a napon. Közvetlenül naplemente elõtt megmászta a hegyet a vénséges erdõt szegélyezõ meredek szekérúton. A szédítõ csúcsról csaknem döbbenetes látványt nyújtott a környezõ vidék, a ragyogó patakok, a távoli erdõk, a misztikus, narancsszín ég, a felhõrétegek között vérvörösen süllyedõ, hatalmas napkorong. Phillips belépett az erdõbe, onnan, a fák közül nézte az alkonyt, azután kelet felé fordult, hogy kijusson a város felé ereszkedõ lejtõre, amelyet jobban ismert. Korábban sohasem tudatosodott benne, milyen hatalmas a Nentaconhaunt. Sokkal inkább miniatûr fennsík, táblahegység, saját völgyekkel, gerincekkel, csúcsokkal, mintsem egyszerû hegy. Némelyik rejtett belsõ mezõrõl nézve - ahol az emberi élet semmiféle jele nem volt észlelhetõ - bûvös panorámákban villantotta föl magát a távoli város: az elvarázsolt csúcsok és kupolák a titkok fátyolába burkoltan, álomszerûen lebegtek az égen. Egy-egy magasabb torony ablakai még akkor is visszaverték a nap tüzét, amikor Phillips már nem látta az égitestet, rejtélyesen és furcsán tündökölve. Azután megpillantotta az õszi holdat, amint a harangtornyok és minaretek fölött lebeg, miközben a narancs izzású nyugaton pislákolni kezdett a Vénusz és a Jupiter. Változatos útja volt a fennsíkon, hol a közepén haladt, hol a sötét völgyek erdõs peremén ereszkedett lefelé a síkra, miközben az ormokon egyensúlyozó hatalmas ingókövek druidai kísértetiességgel derengtek a szürkületben. Végül ismerõsebb vidékre érkezett, ahol egy öreg, eltemetett vízvezeték füves domborulata ókori római utat idézett. Ott még egyszer megállt a keleti gerincen, amelyet kora gyermekkora óta ismert. A szétterülõ város gyorsan kigyúló fényeivel galaxisként sziporkázott elõtte a sûrûsödõ sötétségben. A hold egyre dúsabb patakokban zúdította alá halvány aranyát, a Vénusz és a Jupiter egyre erõsebben izzott a fakuló nyugati égen. Elõtte egy meredek domboldalon vezetett lefelé a hazaút a helyiérdekûhöz, amely visszaviszi az ember prózai szállásaira. De még ezekben a békés órákban sem tudott megfeledkezni elõzõ esti tapasztalatairól, és nem tagadhatta, hogy egyre hevesebb várakozással néz a közelgõ sötétség elé. A bizonytalan szorongás, amely megmoccant benne, alábbhagyott a további ismeretlen éjszakai kaland ígéretétõl. Aznap este sietve költötte el magányos vacsoráját, hogy korán elvonulhasson dolgozószobájába, ahol a mennyezetig érõ könyvsorok üdvözölték az állandóság nyájas biztonságával. Ezen az éjjelen pillantást sem vetett a reá váró munkára, hanem azonnal meggyújtotta Alhazred lámpását. Azután leült, várva, hogy mi történik. A lámpa lágy izzása sárgán ömlött el a polcokkal szegélyezett falakon. Nem pislákolt, lángja egyenletesen égett, és Phillipsnek az elõbbi alkalomhoz hasonlóan a vigasztaló, megnyugtató melegség volt az elsõ benyomása. Azután a könyvek és a polcok fokozatosan halványodni kezdtek, elfakultak, hogy helyet adjanak egy másik idõ és: világ képeinek. Aznap éjjel egyik óra telt a másik után, és Phillips egyre csak figyelt. Megnevezte a képeket, a helyszíneket, amelyeket látott, Alhazred lámpájától megihletett képzelete ez idáig elzárt telérjébõl bányászva elõ a tudást. Látott egy gyönyörû, párafátylas házat egy Gloucester környékére emlékeztetõ félszigeten és elnevezte a magas háznak a ködben. Látott egy ódon, manzárdtetõs várost, amelyen egy sötét folyó vágott keresztül, Salemre emlékeztetõ helységet, amely azonban sokkal hátborzongatóbb és kísértetiesebb volt; a várost Arkhamnek nevezte el, a folyót Miskatonicnak. Látta Innsmouth sötéten borongó tengerparti városát, és mögötte az Ördögzátonyt. Látta R'lyeh-t a vizek mélyén, ahol a halott Cthulhu alszik. Végigpillantott Leng szélsöpörte fennsíkján és a déli tengerek sötét szigetein - látta az álmok helyeit, más terek helyeit, a külsõ ûr helyeit, olyan lények fokozatait, amelyek más idõkontinuumokban élnek, öregebbek magáinál a Földnél is, visszament a Véneken át Haliba, ahol elkezdõdött, és még azon is túl. Mindezeket a jeleneteket úgy látta, mintha egy ablakon vagy ajtón bámulna befelé, amely hívogatóan integet, hogy hagyja el a saját józan világát, és utazzon el a varázslatok és csodák királyságaiba; a kísértés egyre erõsebb lett, Phillips remegett a vágytól, hogy engedelmeskedjék, hogy félredobja, amivé vált, és megpróbálkozzon azzal, amivé lehet, azután, mint korábban, most is elfújta a lámpát, és örömmel látta viszont Whipple nagyapa dolgozószobájának könyvekkel borított falait. Az éjszaka hátralevõ részében gyertyafény mellett egyáltalán nem az egyhangú munkával foglalkozott ahogy tervezte, ehelyett rövid elbeszéléseket kezdett írni, amelyekben fölidézte az Alhazred lámpájának fényében látott helyszíneket és lényeket. Egész éjjel írt, és kimerülten átaludta a másnapot. A következõ éjszaka megint írt, noha idõt szakított rá, hogy válaszoljon levelezõtársainak, akiknek beszámolt "álmairól", nem tudván, csakugyan látta-e azokat a víziókat, amelyek elúsztak a szeme elõtt, vagy csupán álmodta õket. Tudatában volt annak, mennyire szétfejthetetlenül beleszövõdnek elbeszéléseibe a lámpától gerjesztett látomások; a visszavágyás az ifjúságba egybeolvadt az alkotó erõ vízióival, amelyek egyformán táplálkoztak a lámpában mutatott helyekbõl és Phillips szívének titkos zugaiból, amelyek Alhazred lámpájához hasonlóan a világegyetem legszéléig értek. Phillips sok éjszakán keresztül nem gyújtotta meg a lámpát. Az éjszakák hónapokká, a hónapok évekké nyúltak. Öregebb lett, írásai utat találtak a nyomdákba, és Chtulhu mítoszai; Hastur, a Kimondhatatlan!, Yog-Sothoth; Shub-Niggurath, az Erdõk Fekete Bakja az Ezer Ifjúval; Hypnos, az álom istene; a Nagy Öregek és küldöttük, Nyarlathotep - mindez részévé lett Phillips legbelsõ énjének, meg a mögötte lappangó árnyékvilágnak. Megteremtette Arkhamet, és megrajzolta a furcsa magas házat a ködben; írt az Innsmouth fölé boruló árnyról, a sötétben suttogóról, a yuggothi gombákról, a dunwichi borzalomról; prózájában és verseiben fényesen ragyogott Alhazred lámpája, még akkor is, ha többé sohasem használta. Tizenhat év telt el ilyen módon, azután egy éjszaka Ward Phillips megkereste a lámpát, amelyet egy sor könyv mögé dugott el Whipple nagypapa könyvtárának egyik legalsó polcán. Elõvette, és azonnal hatalmába kerítette a régi varázslat és csodavárás. Újra kifényesítette és megint az asztalra tette. Az eltelt évek során Phillips egyre gyengült. Most már halálos beteg volt, és tudta, hogy évei meg vannak számlálva; ismét látni szerette volna a szépség és rettegés világait, amelyek Alhazred lámpájának fényében ragyogtak. Ismét meggyújtotta a lámpát, és a falakat nézte. De különös dolog történt. Ahol korábban Alhazred vidékei és lényei tûntek fel a falak helyén, most varázslatos módon egy oly vidék bukkant elõ, amelyet Ward Phillips bensõségesen ismert - de nem a mostani idejében, hanem a múltban, a drága, elveszett múltban, amikor gyermeki hancúrozással hellén mitológiát játszott magának a Seekonk partján. Ismét ott voltak a gyermekkor tisztásai; az ismerõs barlangok és szigetecskék, ahol legszebb éveit töltötte; ismét felbukkant a lugas, amelyet a nagy Pán tiszteletére épített; a teljes felelõtlenség, a gyermekkor boldog szabadsága élt azokon a falakon; a lámpa most a tulajdon emlékezetét adta vissza. Lelkesen gondolta, hogy talán mindig is valamely õs emlékezetével ajándékozta meg, hiszen ki tagadhatná, hogy talán Whipple nagypapa ifjúságában, vagy azokéban, akik elõtte éltek, valaki Ward Phillips ágából megpillanthatta azokat a helyeket, amelyeket a lámpa megvilágított? Ismét olyan érzése volt, mintha egy ajtóban állna. A kép hívogatta, õ gyengén föltápászkodott, és megindult a fal felé. Csak egy pillanatig habozott; azután a könyvekhez sietett. Hirtelen mindent elöntött körülötte a napfény Érezte, hogy béklyói lehullanak, és õ könnyedén futni kezdett a Seekonk partján oda, ahol gyermekkora képei várták, és õ megújulhatott, újra kezdhette, ismét átélhette a tünékeny órákat, amikor a világ még fiatal volt... Ward Phillips eltûnését csak akkor fedezték föl, amikor elbeszéléseinek egy kíváncsi csodálója a városba érkezett, hogy meglátogassa. Feltételezték, hogy kiment az erdõbe, ahol rosszul lett és meghalt, mivel magányos szokásait jól ismerte az Angell Street-i szomszédság, és súlyos, halált hozó betegsége sem volt titok. Noha tessék-lássék szerveztek mentõosztagokat, és átkutatták a Nantaonhaunt környékét meg a Seekonk partjait, nyomát sem lelték Ward Phillipsnek. A rendõrség bízott benne, hogy egy napon megtalálják majd a maradványait, de semmi sem került elõ, és idõvel a megfejtetlen rejtély elveszett a rendõrségi iratok és a sajtó aktái között. Múltak az évek. Az öreg ház megroggyant az Angell Streeten, a könyvtárat felvásárolták az antikváriumok, a berendezést eladták az ócskásnak - közte egy régimódi arab lámpást is, amelyrõl a Phillipsé után következõ mûszaki korban úgysem tudhatta senki, mire való. BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:36:31 | 9. LOVECRAFT NOVELLÁK!!! BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:35:26 | 8. Necronomicon hiteles története (részlet a Mágia címû könyvbõl) E fejezet végén még szót kell ejtenünk egy igen különös grimoire-ról, amely voltaképpen irodalmi fikcióként kezdte meg pályafutását, mint H. P. Lovecraft fantasztikus történeteinek egyik igen gyakran visszatérõ motívuma. Lovecraft írásaiból fokozatosan kibontakozik az olvasó elõtt egy sötét és baljóslatú mitológia, õsi istenek két csoportjával; az egyik oldalon a jóságos Öreg istenek (Elder Gods) állnak, akikrõl nem sok szó esik a történetekben, a másik oldalon viszont az annál többet emlegetett rosszindulatú démoni Õsök vagy Õsi létezõk (Ancient Ones vagy Great Old Ones), akik közül név szerint is megismerhetünk néhányat. Ezek közé tartozik Cthulhu, a sötét mélységek lakója, aki egy visszataszító tengeri szörny alakjában jelenik meg, Yog Sothoth és Azatoth, mindketten a káosz urai, valamint Shub Niggurath, a kecskebak, akit “ezer ifjú vesz körül". Az Õsök mellett Lovecraft sok történetében szerepel egy grimoire, amelynek segítségével meg lehet idézni ezeket a démoni lényeket. A grimoire címe Necronomicon, vagyis a Halott nevek könyve. Egy levélben, amelyet 1927-ben írt Clark Ashton Smith-nek, Lovecraft leírja az általa teremtett grimoire történetét is. A könyvet Kr. u. a VIII.. században irta Abdul Alhazred, az "õrült arab", aki a jemeni Sanáaban született. Vándorlásai során Arábia egy sötét és ismeretlen, démonok által lakott vidékén megismerkedett a Cthulhu- és Yog Sothoth-kultusz félelmetes tanaival és rítusaival, majd öregkorában mindezeket leírta egy könyvben, amelynek az Al Azif címet adta. Ezt a könyvet fordították le 950-ben Bizáncban görögre, és ekkor kapta a Necronomicon címet. 1228-ban egy bizonyos Olaus Wormius latinra fordította, de 1232-ben IX. Gergely pápa parancsára a tiltott könyvek listájára került. Az eredeti arab változatnak már Olaus fordítása idején sem sikerült fellelni egyetlen példányát sem, az utolsó ismert görög nyelvû kötetet pedig Salemban égették el 1692-ben. A latin verziót többször is kinyomtatták a XV., XVI. és XVII. században, de mindig igen csekély példányszámban, így alig egy-két kópiája maradt fenn napjainkra. Ezt a megmaradt néhány kópiát viszont Lovecraft szerint "hét lakat alatt õrzik, hogy megóvják a világ rendjét és épelméjûségét". A Necronomicon igazi karrierje azonban - amiért tulajdonképpen mindezt leírtuk - jóval Lovecraft halála után vette kezdetét, akkor, amikor bizonyos okkultista körök kezdtek felfigyelni a Lovecraft által teremtett sötét mitológiára. Ez az érdeklõdés odáig fokozódott, hogy néhány csoport saját tanításaiba és rítusaiba is beépítette e mitológia bizonyos elemeit. Így például az Anton Szandor LaVey által alapított kaliforniai sátáni gyülekezet, a Church of Satan (A Sátán egyháza) két lovecrafti rítust is kidolgozott, amelyek leírása megtalálható a Lavey által kiadott Satanic Rituals (Sátáni rituálék) címû könyvben; az egyik a Ceremony of the Nine Angels (A kilenc angyal ceremóniája), a másik pedig a Call to Cthulhu (Cthulhu hívása) címet viseli. Lovecraft mitológiájának ilyen irányú adaptációját egyes okkultisták azon nézete is elõsegítette, miszerint Lovecraft egy ismeretlen hatalom által vezérelve - hasonlóan egy írómédiumhoz - bizonyos emberfölötti (vagy alatti) lények reálisan létezõ titkos kultuszait írta le novelláiban, természetesen erõsen átformálva és romantikusan kiszínezve. Néhányan azt az állítást is megkockáztatták, hogy a Necronomicon nem csupán irodalmi fikció, hanem egy valóban létezett (vagy létezõ) grimoire áll mögötte. Ez a feltevés alapos kutatásokra ösztönözte Lovecraft okkultista csodálóit, amely végül oda vezetett, hogy ez idáig legalább hat, egymástól jelentõsen eltérõ Necromomicont adtak ki a különbözõ feltevésekbõl kiinduló rekonstrukciós kísérletek eredményeként. Ezek egyike az Al Azif címet viselte és L. Sprague de Camp írt hozzá elõszót. Egy másik, amely George Hay, Robert Turner és David Langford közremûködésével készült, Necromomicon címen jelent meg, Colin Wilson elõszavával. Mind közül a legfantasztikusabb azonban az a Necromomicon, amely New Yorkban jelent meg 1977-ben, egy bizonyos Simon kiadásában, ezüsttel díszített fekete kötésben, látványos szigillumokkal és félelmetes szellemidézõ formulákkal. Ez a könyv Lovecraft sötét mitológiáját a sumer démonológiával és Crowley Magick-jével próbálja meg egységbe olvasztani. Kitûnõen illusztrálja a meghökkentõ egyezéseket az alábbi táblázat: BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:33:38 | 7. A Necromonicon hiteles története írta : H. P. LoveCraft: Eredeti címe Al Azif. Az Azif szót az arabok olyan éjszakai(bogarak kiadta) hangok leírására használták, melyekrõl úgy tartották, hogy démonok üvöltése. Szerzõje Abdul Alhazred, egy õrült költõ a yemeni Sannából, aki állítólag az Ommiade kalifák alatt tevékenykedett i.sz. 700 körül. Meglátogatta Babilon romjait, Memphis földalatti titkait, és tíz évet töltött magányosan Arábia nagy déli sivatagában, - ("Roba El Khaliyeh" vagy az õsök "Üres Tere"; és "Dahna" vagy "Karmazsin-sivataga" a modern araboknak) - melyrõl úgy tartják, hogy oltalmazó ördögi lelkek és a halál szörnyei népesítik be. Errõl a sivatagról sok furcsa és hihetetlen csodát mesélnek azok, akík állításuk szerint ott jártak. Utolsó éveiben Alhazred Damaszkuszban tartózkodott, ahol a Necronomicon (AL AZIF) íródott, s ahol rengeteg szörnyû és ellentmondásos dolgot beszéltek haláláról illetve eltûnésérõl (i.sz. 738). Ebn Khallikan 12. sz-ban írt biográfiája szerint egy láthatatlan szörnyeteg ragadta el tündöklõ napsütésben s falta fel iszonyatos módon nagy számú, halálra rémült szemtanú elõtt. Õrültségérõl sok pletyka terjengett. Azt állította, hogy látta a mesés Iramot, más néven az Oszlopok Városát, és hogy egy bizonyos névtelen, sivatagbéli város romjai alatt sokkoló krónikákat és egy, az emberiségnél idõsebb faj titkait találta tneg. A többitõl különbözõ muszlim volt, aki ismeretlen lényeket (õ Yog-Sothothnak és Cthulhunak nevezte õket) imádott. Isz. 950-ben az Azifot, amelyet a kor filozófusai nagy tisztelettel, ám babonásan forgattak, a konsantinápolyi Theodorus Philetas titokban lefordította görögre Necronomicon címmel. Egy évszázadon keresztül bizonyos kísérletezõket borzalmas tettekre ösztönzött, amikor Mihály pátriárka betiltotta és elégette. Ettõl kezdve csak titokban lehetett hallani róla, de 1228-ban Olaus Wormius elkészítette a könyv latin fordítását. A latin nyelvû szöveget kétszer nyomtatták ki: elõször a 15. sz.-ban (bizonyíthatóan Németországban) majd másodszor a 17.sz.-ban (talán Spanyolországban); mindegyik kiadás jelzet nélküli, a nyomtatás helye és ideje csak tipográfiai bizonyítékokon alapul. A könyv mind latin, mind görög változatát IX. Gergely pápa 1232-ben betiltotta, nemsokkal a latin fordítás elkészülte után, amely felhívta a figyelmet a könyv létezésére. Az eredeti arab nyelvû változat Wormius idejében elveszett, ahogy azt õ maga megjegyezte az elõszóban; (mindazonáltal e században bizonytalan számú titkos másolat bukkant fel San Franciscóban, de késõbb tûzvészek következtében mind elpusztultak), és a görög változatnak - melyet Olaszországban nyomtak 1500 és 1550 között - sem volt semmiféle nyoma egészen 1692-ig, amikor egy leégett könyvtárban megtalálták a maradványait. Dr Dee fordítása soha nem került nyomtatásba, csak az eredeti kézirat alapján kipótolt részletek lelhetõk fel. Az egyik 15. sz.-beli latin nyelvû kiadásról úgy tudjuk, hogy a British Museumban õrzik lakat alatt, míg a 17. sz.-beli kiadás állítólag a párizsi Bibliotheque Nationale-ban van. Egy másik 17. sz.-beli kiadás a Harvardon van, a Widener Libraryben, egy másik Arkhamben, a Miscatonic Universityn, egy harmadik pedig a Buenos Aires-i Egyetemen. Számos más másolat létezhet még titokban - egy 15.századi példány állítólag egy ünnepelt amerikai milliomos magánygyûjteményét gazdagítja. Egy még mindig bizonytalan pletyka szerint egy 16.sz.-beli görög nyelvû szöveget pedig a Pickman család õrizte, de még ha így is volt, 1926-ban eltûnt a mûvész R.U. Pickmannel együtt. A könyvet a legtöbb ország hatóságai betiltották, csakúgy mint az összes szervezett klerikalizmus. Olvasósa borzalmas következményekhez vezet. BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:26:31 | 6. Varga Illés -------------------------------------------------------------------------------- H. P. LOVECRAFT ÉS THOMAS MANN? Avagy a 20. századi fantázia-irodalom kezdeteiről H. P. Lovecraft és Thomas Mann? Biztosak vagyunk benne, hogy akad olyan olvasó, aki számára a kérdés abszurdnak tűnik. Hogyan is említhetnénk egy napon ezt a két írót, a 20. század irodalmának elismert óriását, Thomas Mannt, és az amerikai irodalom világszerte vitathatatlanul népszerű, ám annál vitatottabb irodalmi értékek mellett zászlót bontó íróegyéniségét, Howard Phillips Lovecraftot? - vetődik fel a kérdés, bizonyos tekintetben joggal. Nos, Thomas Mann novellája ugyanazon okokból került az Aurin oldalaira, mint Lovecrafté; elsősorban a fantázia-irodalom mérföldköveit látjuk ezekben a művekben, s nem feltétlenül kell, hogy több párhuzamot fedezzünk fel bennük, mint amennyit e munkák első elolvasása után lehet, vagy hogy egyéb kapcsolatot is keressünk közöttük, mint a 20. század és irodalma. Thomas Mann korai írásaiban bizony keresni kell a fantasztikumot, de talán egyetlen fiatalkori történetében sem jelenik meg annyira kézzelfoghatóan és félreérthetetlenül, mint A ruhásszekrény című novellában. Thomas Mann többi korai realista vagy szimbolista-dekadens stílusú novelláját elolvasván könnyedén hangolódunk rá A ruhásszekrény kezdősoraira, hiszen az elbeszélő hangnem már ismerősen cseng. Mann ezúttal olyan ravaszul játszik az elbeszélés szellemével, hogy amikor - realista stílusától pillanatra sem szakadva el - eljut odáig, hogy a címben foglalt ruhásszekrény végre megnyílik az olvasó előtt, pontosan annyira vagyunk meglepődve, mint amennyire Van Der Qualen lehet. Ámde hirtelen megdöbbenésünk inkább rácsodálkozás, semmint megrökönyödés, s annak a különös, álomszerű hangulatnak köszönhetően, amely a novella utolsó részére rátelepszik (ám amely kezdettől fogva ott bujkált a felszín alatt, érzékelhető feszültséget teremtve a novella első részére erőltetett nyugalom és az azt uraló eseménytelenség között), ugyanolyan könnyedén fogadjuk el a történteket, mint amennyire a főszereplő. S ha mégis volnának akadékoskodók, hiszen akadékoskodók mindig akadhatnak, még mindig ott van a csattanó: „Ez mind egészen bizonytalan. Hadd lebegjen minden a levegőben…" És még csak 1897-et írunk. Ez egyértelműen jelzi számunkra: ha ekkor még nem bizonyul is a realizmus elviselhetetlenül szűknek egyes írók számára - fiatalabb képviselőinek „erkölcsrendszere" már erősen fellazult. Igaz, Thomas Mann még A Buddenbrook-ház előtt áll, a tündérmesének azonban, helyesebben szólva a fantasztikumnak már megvan a maga helye az irodalomban. És nem csak A ruhásszekrény vagy akár Thomas Mann más műveinek tanulsága szerint. Sir Henry Rider Haggard például már a 19. század végén aggodalom nélkül írt egzotikus tájakról, sosemvolt kultúrákról s ősi, valós kultúrákkal kapcsolatos misztikus halhatatlanságról Ayesha című művében. S bizony annak ellenére, hogy az angol író regényeinek vonzereje némileg megkopott a 20. századi fantázia-irodalom óriásainak és törpéinek könyváradata mellett, kalandregényei, amelyekből nem sajnálta a fantasztikumot, ma már csak ódonságuk miatt is klasszikusnak számítanak a fantasztikus, illetve a kaland-irodalom piacán. Mindenesetre erősen ódzkodunk attól, hogy Haggard műveit fantasynek nevezzem a szó köztudatban élő, a Világirodalmi lexikonban meghatározott értelmében, noha szóban forgó munkáiban kétségtelenül jelen van a fantasztikum, illetve számos olyan vonás fedezhető fel bennük, melyek adott esetben a fantasy stílusirányzatának ismertetőjegyei. Az Ayesha és az Ayesha visszatér című regények véleményünk szerint nem annyira az uralkodó stílusirányzatok ellenében, hanem inkább mellette-alatta születtek, mint afféle századvégi, illetve -eleji sikerkönyvek, az irodalom alatti ponyvairodalom igényesebb darabjaiként. Haggard írói stílusa kielégítette korának könnyedebb olvasmányokra vágyó olvasóközönségét, mivel olyasmit csempészett regényeibe, ami az igazán népszerű kalandregényeknek mindig is sajátja volt: a fantasztikumot. Haggard Dél-Afrikában szolgált katonaéveiben, s az író az egzotikum légkörében otthonossá válva önkéntelenül is a vad, az elemi, a kiszámíthatatlan, az ősi felé fordult, vagyis afelé, amit általánosságban Afrika jelent az európai embernek. Ő azonban egy generációval előbbi világba születvén, még a műfajt választotta meg gondosan, mint tudatosan alkotó író, nem pedig a stílust, mint a fantasy első, korai óriásai, H. P. Lovecraft, Robert E. Howard és J. R. R. Tolkien, s a műfaji kereteket feszítette oly mértékben, hogy valóban a fantasy előfutárának nevezhetjük. Hogy munkássága e korai óriásokra mekkora hatással volt, annak legmeggyőzőbb bizonyítékát Robert E. Howard Koponyák holdja és Lovecraft Arthur Jermyn című novellája szolgáltatja, noha az angol úr írásai elsősorban a másik előfutár, Edgar Rice Burroughs Tarzan-történetein keresztül hatottak - döntően - Robert E. Howard írói hangjára. H. P. Lovecraftra azonban nem Haggard kalandregényei, hanem E. A. Poe rémtörténetei és elvágyódásról, a tiszta szépségről való álmodozásról regélő költeményei, illetve Lord Dunsany ír folklórból táplálkozó fantasztikus történetei gyakoroltak hatást legnagyobb mértékben. S bár Lovecraft, míg tanult, nem egy sikeres elemet átvett más íróktól - így Lord Dunsanytól is -, tudatosan alkalmazva saját céljaira ezeket a nagyon is meghatározó elemeket - s nem egyszerű, felszínes utánérzések közvetítésére használva őket - végül is a szóban forgó íróknak nem epigonjaként, hanem örökségük méltó továbbvivőjeként vált az amerikai irodalom s a fantasy egyik óriásává. Lord Dunsanynek H. P. Lovecraftra gyakorolt hatásáról Lin Carter így ír az amerikai The Doom That Came to Sarnath and Other Stories című kötetének egyik kommentárjában: „Valamennyi közül [az író három Carter által kiválogatott novellájáról van szó] a "Sarnath" tükrözi leginkább Dunsany hatását, mely 1919-ben íródott, abban az évben, melyben Lovecraft először bukkant rá egy könyvre a nagyszerű ír fantasy-írótól. Ugyanez év novemberében Dunsany Bostonban járt, egyikén ritka amerikai előadókörútjainak, és Lovecraft részt vett a felolvasáson, s testközelből láthatta Dunsanyt; habár ahhoz túl bátortalan volt, hogy a felolvasás után odamenjen, és beszéljen a nagy ír íróval, mégis rendkívüli benyomást tett rá. Ez a két esemény - először Dunsany olvasása, aztán pedig hallani őt beszélni - borzasztóan nagy benyomást tett rá. Mert hónapokkal későbbi levelei visszhangzanak Dunsany felfedezésének hatásától. Egy tipikus szakasz következik Reinhardt Kleinerhez írt leveléből, mely 1919. december 3.-i keltezésű. »Amint kikövetkeztetted, „A Fehér Hajó" egy részében valóban jelentkeznek Dunsany-tanulmányaim. Számos rendkívül hatásos elem van Dunsany stílusában, és akármelyik képzelettel játszadozó prózaíró jobb lesz, ha őt olvassa… Ma lementem megszerezni a legutóbbi Dunsany-könyvet, amelyet csak most adtak ki - Unhappy Far-Off Things -, s az Atlanticban láttam hirdetve... feltétlenül olvasnod kell Dunsanyt - írása több helyen is tiszta költészet, annak ellenére, hogy próza.«" A Fehér Hajó valószínűleg Lovecraft első olyan műve, amelyben nem a horror-elemek dominálnak, és egyértelműen, ugyanakkor nyíltan és bevallottan Lord Dunsany hatását tükrözi. A novella jelentősége az író életművében és a fantasy irodalmának történetében azonban nemcsak abban áll, hogy Lovecraft feltételezhetően ekkor fordult, mégpedig Lord Dunsany hatására visszafordíthatatlanul afelé az irodalmi stílus felé, amely majd többek között az ő működése nyomán szélesedik irányzattá a huszadik század folyamán, és válik fantasy néven ismertté. Hanem abban is, hogy Lovecraft életművében ebben a novellában tárulkozik ki először az olvasó előtt a Poe-tól örökölt Dreamland, amelyre később Lovecraftnak számos hőse kalandozik majd el, s amely épp annyira, helyesebben jobban kidolgozott, mint Robert E. Howard Hyboriája, berendezkedését tekintve pedig inkább J. R. R. Tolkien Középföldéjéhez hasonlítható. Hiszen Lovecraftnál az istenek pantheonjai hasonlóképpen kidolgozottak, az Álomföld történelme statikus, szereplői, fontosabb személyiségei rendre visszatérnek, kezelésük következetes. Ez az álomvilág magába sűrít mindent, ami Lovecraft számára fontos: a rémületes, a szép, illetve a bájos és szeretetre méltó, szépséges dolgokat és lényeket, amilyenek a kietlen, elhagyatott, szörnyű titkokkal átitatott levegőjű tájak, az ismeretlen, förtelmesen idegen lények, a macskák vagy a harmonikus táj, s az ennek részét képező ragyogó, pompázatos, nemes építőanyagokban, illetve polgárokban gazdag város. Mint verseiből is kiderül, Lovecraft számára az Álomföldek az elveszett Paradicsomot jelentik, s elvesztéséért közvetlenül a kor, közvetetten pedig a tudományok tehetőek felelőssé. Akárcsak Poe, Lovecraft is gyűlölte a modern tudományokat, melyek szerinte elsősorban vezettek az álmok világának eltűnéséhez a hétköznapi emberek mindennapjaiból, amelyeknek szépsége egyedül hivatott elviselhetővé tenni az életet. A tudományok fejlődése, vagyis ami előremozdítja azt: az emberi tudni akarás, az ismeretlen megismerésére ösztönző vágy Lovecraft szemében az eredendő bűnnel egyenlők. A Fehér Hajó úgy emelkedik ki a ködből az északi fok jelzőtüzének őre előtt, mint az ithakai vitorlása, amikor elhagyta Nyugat oszlopait. A Fehér Hajó Odysseusa azonban pontosan a dantei figura ellentéte. Míg az Isteni Színjáték Odysseusa törhetetlen akaraterővel hajszolja előre kis csapatát az ismeretlen előtt csak lélekvesztőnek számító hajójával, hogy még az örök kárhozatba zuhanva, s még az Úr színe előtt se tagadja meg szellemiségét, amely az isteni szándék ellenében is a tudás megszerzését helyezi mindenek fölé, mondván: „Gondoljatok az emberi erőre:/ nem születtetek tengni, mint az állat,/ hanem tudni és haladni előre!", addig Lovecraft Basil Eltonja a semmibe, az elérhetetlenbe taszítja az álmok birodalmát, minden örömével, szépségével és boldogságával együtt. Oktalan elméje felett pedig csak gúnyolódni tud keserűségében a mennyei madár, amely ha főnix, éppúgy az örök visszatérés mítoszát jelképezi, ahogyan maga a mű egy kor, egy 1914-gyel egyszer s mindenkorra visszahozhatatlan világ elmúlásának mementója egy olyan toposz, illetve archetípus felhasználásával, amely, valljuk meg, párját ritkítja a világirodalomban. S ha így van, talán már nem is kell többet mondanunk erről a Lovecraft-műről, hogy lássuk, A Fehér Hajó nemcsak az Álomföldekhez tartozó írásoknak, de a fantasy-irodalom egészének kiemelkedő alkotása. 1996 -------------------------------------------------------------------------------- Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap Utolsó változtatás: 2001. április 30. e-mail, 1996-2002. BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:17:34 | 5. Varga Illés -------------------------------------------------------------------------------- H. P. LOVECRAFT ÉS AZ ÁLOMFÖLDEK „I remember "The Silver Key" - yet remember is hardly the word to use. I have constantly referred to that story in my meditations ever since I read it, years ago - have probably thought of it more than any other story that ever appeared in Weird Tales. There was something about it that struck deep. I read it aloud to Tevis Clyde Smith, and he agreed with me as to its cosmic depth." - Robert E. Howard Robert E. Howard 1933 júliusában H. P. Lovecrafthoz írt levelében lenyűgözve és kitörő lelkesedéssel üdvözölte az írónak Az ezüstkulcs kapuin át (Through the Gates of the Silver Key) című írását. A következőket nyilatkozta barátjának: „Nagyon nehéz leírni az érzéseket, amelyeket a történet olvasása közben éreztem." S még azt is hozzátette: „A realitás hatása figyelemre méltó." Howard tehát Lovecraft említett művének olyan vonásáról tett említést - mint erősségről -, amelyet az írót elmarasztaló kritikusok általában hiányolnak a Lovecraft-művekből. „…Emlékszem „Az ezüstkulcsra" - folytatja Howard -, bár az emlékszem aligha a legmegfelelőbb szó, amelyet ebben az esetben használnom kellene. Állandóan utalok erre a történetre eszmefuttatásaimban - évekkel ezelőtt valószínűleg többet gondoltam rá, mint bármely más történetre, amely valaha is megjelent a Weird Talesben. Volt benne valami mélységesen megrendítő. Hangosan felolvastam Tevis Clyde Smithnek, és ő egyetértett velem annak kozmikus mélységeiben." Lovecraftnak Az ezüstkulcs (The Silver Key) című írása - mint az az idézett sorokból is kiderül - jóval korábbi Az ezüstkulcs kapuin át című alkotásánál, amely azonban történéseiben annak közvetlen folytatása. Egy magát komolyan vevő író életművében mindig figyelemre méltó jelenség, ha nemcsak, hogy nem feledkezik meg egy történetéről, de onnan is folytatja, ahol évekkel azelőtt abbahagyta. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Az ezüstkulcs történetének főhőse Lovecraft két kisregénye egyikének is főszereplője, aligha kell bizonygatnunk: ezek a művek igen fontos szerepet játszhatnak Lovecraft életművében. Nem véletlen tehát, hogy Robert E. Howard, a fantasy egyik legelső úttörője felfigyelt e művekre, mint ahogyan mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül, milyen mély hatást gyakoroltak Howardra - saját bevallása szerint - Lovecraft ezen írásai. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül már csak azért sem, mert Howard biztosít bennünket korrektségéről: ez alkalommal nem a mesteréért rajongó, hangját kereső írótanonccal állunk szemben, hanem az elfogulatlan szemlélődővel, aki az általa még soha nem tapasztalt jelenségtől olyannyira bizonytalan saját érzéseit és gondolatait illetőleg, hogy egy barátja véleményét kéri megerősítésképp (lásd a fentebbi idézetet). Ha azonban nem a rajongás s nem is az elfogultság beszél a kortárs íróbarátból, akkor - ha hiszünk Howardnak bízva mindama dolgokra való érzékenységében, amelyek nekünk is fontosak - H. P. Lovecraft Az ezüstkulcs című írása ritka értékes alkotás kell, hogy legyen. S feltételezhetően minden eme mű „folytatásként" született írás, illetve gondolatköréhez tartozó vers és novella különleges jelentőséggel kell, hogy bírjon a lovecrafti életművön belül. Más megvilágításba kell, hogy kerüljön maga az életmű (az átértékelődés értelemszerűen következik be), s szükségszerű az is, hogy magának Lovecraftnak megváltozzék világirodalmon belüli elhelyezése. Mifélék hát ezek az írások? Mi az a gondolatkör, amelybe valamennyi beletartozik, melyek azok a motívumok, melyek összetartják őket, s mely pontjukon érhető tetten a Cthulhu- s az egyéb híres Lovecraft-művekhez való tartozás? A kérdések maguktól adódnak, megválaszolásuk azonban aligha képzelhető el beható elemzés nélkül. S habár Lovecraftnak eddig a legtöbb fantasy-írónál jóval nagyobb figyelmet szenteltek a magyar irodalmárok és kiadók, a figyelem a sci-fi és a rémtörténetek szerzőjére irányult, nem pedig a fantasy egyik első úttörőjére, s egyik legnagyobb íróalakjára (igaz, fantasyjeit nem egyszer sci-fiként kezelték). Az ezüstkulcs először 1926-ban jelent meg a Weird Talesben, s azóta számtalan kiadást ért meg - akárcsak az író többi műve -, magyar nyelven azonban csak 1995-ben vált hozzáférhetővé Bihari György fordításában (a Galaktika 175. számában, illetve a Zarándokút Kadathba című Lovecraft-kötetben lelhető fel). A szerzőnek azon azonos gondolatkörbe tartozó írásai közé soroljuk, amelyeket együttes néven Dreamlandsként (Álomföldek) tart számon a szakirodalom, s amelyek egészen a közelmúltig ismeretlenségre voltak kárhoztatva a magyar olvasóközönség előtt. Szót Lovecraft eme műveiről először Szentmihályi Szabó Péter ejtett H. P. Lovecraft című írásában (Galaktika 40., Bp., 1980), s helyesen, mint fantasy-történetekről emlékezett meg róluk. A Zarándokút Kadathba (The Dream-Quest of Unknown Kadath) című kisregény ismertetésénél kiemelte: „Lovecraft e műve határesetet képez líra és epika között: itt teremti meg legsajátosabb mitológiáját..." Szentmihályi tehát felismerte Lovecraft fantasy-írásainak eredetiségét, az általános „Lovecraft, a science fiction úttörője"-képtől azonban nem volt hajlandó elszakadni tanulmányában (annak ellenére sem, hogy a fantasyt akkoriban hivatalosan a sci-fi egy irányzataként kezelték). Pedig a Dreamlands Lovecraft írói munkásságának körülbelül egyötödét teszi ki, s ez az arány semmiképp sem hagyható figyelmen kívül, ha figyelembe vesszük, hogy - bár Lovecraft utalásai majd valamennyi írását összekötik - hasonló mértékben összefüggő alkotások nem igazán fedezhetők fel életművében. Az ok, amely miatt a kiadók, illetve a szerkesztők és kritikusok hajlamosak megfeledkezni Lovecraft eme fantasy-műveiről, az részben a Dreamlandshez tartozó novellák nehezen emészthető, illetve értelmezhető mivolta. Míg rémtörténeteivel az olvasó viszonylag könnyedén boldogulhat, a kritikus, elemző elmének pedig kiváltképp nem okoz különösebb gondot, hogy felgöngyölítse Lovecraft szándékolt hatást kiváltó szálait, addig - Szentmihályi szavaival élve - a „legképtelenebb fantasztikum birodalmában, ahol tudvalevőleg minden megtörténhet az emberrel", „a szürrealisztikus kavalkádban", ahol „több a képzelet, mint a szervezőerő", s melynek „alapmotívuma a keresés", könnyen eltéved az avatatlan szemlélődő, s értetlenül, nem ritkán hitetlenül bámul mindarra, amit látni vél. Jóllehet, Lovecraft nem egy ilyen írása - például a magyarul is olvasható A feledés fátyla (Ex Oblivione) című novella - mély, s az európai - kiváltképp az amerikai - életszemlélettől idegen, életidegen filozofikus tartalmat hordoz magában, összefüggően szemügyre véve és helyesen értelmezve Lovecraft novelláit érthető képet kaphatunk az író világfelfogásáról. Éppen ezért a new-yorki Ballantine Books Lovecraft-sorozatában az amerikai fantasztikus irodalom nem kisebb alakja, mint Lin Carter (aki egyébként eme Dreamlandses köteteket szerkesztette a sorozatban) emelte fel szavát, hogy az olvasók, kritikusok és elemző elmék figyelmét felhívja a tényre: Lovecraft életművének megítélésekor nem fordítanak elég figyelmet ezen fantasy-írásaira. S valóban, Lovecraft írói munkássága addig nem számíthat méltó elismerésre, amíg a tradicionális fantasy stílusú írásokra nem fordítanak jóval nagyobb figyelmet. „A korai hetvenes években dolgozatok és értekezések jelentek meg az egyetemi kiadóknál, és előadássorozatokat hirdettek meg, melyek komolyan és behatóan foglalkoztak Lovecraft műveivel és hatásával... Életrajzok és teljes munkásságát felölelő tanulmányok születnek s részesülnek komoly figyelemben." - írta Robert Bloch 1976-ban a Disciples of Cthulhu (Cthulhu tanítványai) című kötet előszavában. Az azóta eltelt húsz év folyamán ezek közül egyetlen egy sem jelent meg magyar nyelven, hogy legalább halovány sejtelmünk lehessen: változott-e az általános vélemény a lovecrafti életművet, illetve a Dreamlands megítélését illetően; abból azonban, hogy a Ballantine Books által szerkesztett sorozat aktuális kötetében - amelynek egyes darabjai húsz éven belül tizenhat-tizenkilenc kiadást értek meg - újra és újra indokoltnak látják megjelentetni Lin Carter előszavát, annak máig tartó aktualitására lehet következtetni. Ez a tendencia egyébként - amint fentebb már utaltam rá - a magyar könyvkiadásban és publicisztikában is megfigyelhető. Például az Angolszász rémtörténetek (Pallas Lap- és Könyvkiadó, Bp., 1988) című horror-antológia háromsoros szerző-ismertetőjében megemlítik: Lovecraft „Nemcsak kísértethistóriáiról ismert, hanem a science-fiction műfajban is hírnévre tett szert." Talán a fantasy jellegű írásokat is sci-finek tartotta A kötet szerzőiről című végjegyzet írója - ez a tévedése megbocsátható is lenne, hiszen ekkortájt magukat jól tájékozottnak vélő publicisták is nyugodt lélekkel írtak hasonlókat -, de az is lehet, hogy a kötet(ek), mely(ek)ből a fordító Máté J. György a három novellát válogatta, nem tértek ki külön Lovecraft írói munkásságának részletes taglalására (ritka az ilyen kötet). Akár így van azonban, akár úgy, tény, hogy Lovecraftnak mint fantasy-írónak a megemlítése elmaradt. Még Kornya Zsolt, a részben a fantasy irányzatának elkötelezett Valhalla Páholy könyvkiadó Cthulhu hívása című kötetének fordítója is elsősorban fülszöveg-típusú közhelyeket írt Lovecraftról; s hiába sorolt fel megannyi tényt Lovecraft fantasy-szerző voltát bizonyítandó, portréja a horror-író arcképét rajzolta meg, így nem szakíthatta ki Lovecraftot a hagyományos horror-író-képből. Az utószó koncepcióját híven tükrözi sablonos címe: A borzalom avatott nagymestere. Éppen ezért a Dreamlandshez tartozó művek elemzése, Lovecraft más írásaival való összevetése elkerülhetetlenül adódó feladat, ha hiteles képet akarunk kapni Lovecraft írói munkásságáról, valamint a fantasy stílusirányzatáról. Ha az író teljes életműve nem is, de néhány írása feltétlenül elemzésre kerül majd az Aurin oldalain. Ezek közül természetesen az első Az ezüstkulcs, amely nem csak a szóban forgó cikluson belül, de valamennyi írása közül is az egyik legjobb, ha ugyan nem a legjobb. A Dreamlands-problémakörnek mindazonáltal van egy igen sarkalatos pontja. Történetesen az, hogy melyek is azok a novellák és írások, amelyek igazándiból hozzá tartoznak? Erre a kérdésre nem tudunk egyértelmű választ adni, s ennek oka Lovecraft életművének keresendő. Életművében akadnak versek, prózaversek, elbeszélések, novellák és kisregények, és ezekben az írói kifejezésmód szükségszerűen, értelemszerűen, vagyis törvényszerű módon változik. Lovecraft nem félt hozzányúlni a tudományos-fantasztikumhoz sem, jóllehet, nála az irányzatra jellemző motívumok használata adott esetben csak eszköz, amely groteszk módon akkor is a szándékolt hatás elérésének - a félelem-érzet kiváltásának - rendeltetik alá, mikor a leginkább vegytiszta formájában jelenik meg. Az író egész életművét átitatja E. A. Poe öröksége, s Lovecraft részben éppen ennek az örökségnek a továbbvivőjeként vált a fantasztikus irodalom, illetve a fantasy egyik legmeghatározóbb íróalakjává. A fantasztikum különböző irányzatainak megjelenése életművében tehát ugyanannak a gondolatkörnek, életérzésnek és világnézetnek a kifejeződése, amely Poe írói munkásságából is visszatükröződik, s amely éppoly erőteljesen jelentkezett Lovecraftnál, és bontakozott ki egyéni írói hangjának megtalálásakor, mint közel száz évvel korábban élt honfitársánál, úgy az élet különböző szféráinak, mint az irodalmi kifejezésmódok keresésének szintjén. Maga Dreamland (Poe-nál - amint az ebben a számban is látható - Dream-land), „Álomföld", vagy ahogy Babits fordította: Álomország is poe-i hagyaték, amelyet Lovecraft Lord Dunsany hatására valódi, klasszikus értelemben vett, mégis sajátosan lovecrafti fantázia-, illetve fantasy-világgá szélesített ki. Közhely, hogy Poe istene volt az ifjú Lovecraftnak, a kortárs Lord Dunsany azonban legalább annyira hatott rá, mint bő fél évszázaddal korábban élt honfitársa. Közvetlen hatása tisztán érezhető Lovecraft korai írásaiban, s később is jóval könnyebb kimutatni, mint például Poe-ét, mely idővel háttérbe szorult, majd a húszas évek derekán úgyszólván teljesen megszűnt. Lord Dunsany legkorábbi műveivel, olyan munkáival, mint például a The Gods of Pegana című prózavers-ciklusa, vagy a The Book of Wonder című novelláskötet, alighanem William Blake nyomán hagyományt teremtett a fantasy-irodalomban. Lord Dunsany képzeletbeli istenek pantheonját teremtette meg; egy összefüggő, tömör prózavers-sorozatban megírta legendáikat, későbbi alkotásaiban pedig mint saját Pegäna-mítoszát használta mint háttérül szolgáló részleteket olyan fantasztikus mesékhez, amelyek kitalált földeken, „a Világ Peremén" („at the Edge of the World") játszódnak. Azaz Lord Dunsany megálmodott egy olyan vallást, amelynek képzeletbeli királyságok adóztak imádsággal. Eme rendkívül leleményes ötletét még számos vagy még inkább számtalan író alkalmazta utána, s Lovecraft is felhasználta a maga Cthulhu-mítoszának megteremtésekor. Saját, Dunsany-stílusú fantáziavilágát Lovecraft - amint azt később látni fogjuk - következetesen kezelte életművében, noha az ismert világhoz való viszonyát meglehetősen szabadon határozta meg. Természetesen azon írások állnak legközelebb a hagyományos értelemben vett - illetve a hivatalos enciklopédiákban meghatározott - kristálytiszta fantasy irányzathoz, amelyek leginkább emlékeztetnek Lord Dunsany stílusára. Következésképpen azok a művek, amelyeknek helyszínéül Lovecraft az Álomföldeket választja (Zarándokút Kadathba, The Quest of Iranon, A Fehér Hajó, Ulthar macskái, Celephais, A feledés fátyla, The Other Gods), azok, amelyek műfajválasztásukban, hangvételükben és felfogásukban leginkább elütnek a klasszikus lovecrafti rémtörténettől. A dolog persze még így sem egyszerű, hiszen Lovecraft nem egy korai művének stílusa megtévesztésig hasonlít Lord Dunsanyére, lásd például a Poetry and the Gods, a The Tree, vagy a Memory című írásokat. Arról tehát szó sincs, hogy Lovecraft egyszerűen csak lemásolta volna az ír szerző műveit; az ún. Dunsany-hatás tanulmányozásának hatására íródott művei elsősorban a csiszolódás, az érlelődés és a tudatosság felerősödésének jegyeit viselik magukon. Van olyan történet, melyben Álomföld teremtményei csak néhány fenséges pillanat erejéig mutatkoznak meg, illetve csak mesék útján értesülünk róluk, vagy hatalmuknak és jelenlétüknek vagyunk közvetlenül tanúi, amilyen A különös, magas ház a ködben. Vannak azután olyan történetek is, amelyeket Lovecraft csak közvetett módon hoz kapcsolatba Álomfölddel: Az ezüstkulcs, Az ezüstkulcs kapuin át; és vannak olyanok is, amelyekre csak a fentebbi írásokban történik utalás: The Crawling Chaos, Nyarlathotep, Pickman modellje, Charles Dexter Ward esete, stb. S végül, de nem utolsósorban van olyan írás, amely csak közvetett utalások alapján hozhatók kapcsolatba Álomfölddel: A toronyszoba ablaka. Mindazonáltal Lovecraft szinte valamennyi írása utal valamely más művére; nagyon kevés az olyan novella, amely gondolati síkjától eltekintve semmilyen kapcsolatban sem áll az író többi alkotásával. Ilyen például a magyarul már kétszer is megjelent Eryx falai közt, vagy egyik legkorábbi The Beast in the Cave (A szörny a barlangban) című alkotása. Még az olyan, színtiszta science fiction történet, mint a Suttogás a sötétben (The Whisperer in Darkness) is tele van utalásokkal a lovecrafti mitológia fiktív személyeire és isteneire. Láthatjuk: Lovecraft szinte teljes életműve egyetlen hatalmas építmény. S hogy milyen alapokon nyugszik, s milyen falak és oszlopok tartják ezt az építményt, melyhez csak az a rettenető, monolitkoronás citadella hasonlítható, amelyben a Nagy Cthulhu álmodik sírja mélyébe zárva? Hogy milyen megfontolásból fordul egy Howard Phillips Lovecraft nevű író a horror felé a századelőn, és tart is ki mellette makacsul, s miért ír idegen, különleges, egzotikus tájakról magának és asztalfiókjának elbeszéléseket? A titok nyitja az író egy novellájában rejlik. Egy novellában, amelyet ugyanazon évben írt, amelyben a „Nagy Chtulhu", a Chtulhu hívása megszületett: 1926-ban, s amelyről Robert E. Howard csak a legnagyobb elragadtatással tudott nyilatkozni, s amelynek címe nem más, mint Az ezüstkulcs. 1996 -------------------------------------------------------------------------------- Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap Utolsó változtatás: 2002. április 30. e-mail, 1996-2002. BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:16:50 | 4. Howard Phillips Lovecraft -------------------------------------------------------------------------------- ULTHAR MACSKÁI Azt mondják, hogy a Skai folyón túl fekvő Ultharban senki sem ölhet meg macskát. Elnézem őket, amint dorombolva ülnek a tűz előtt: egészen hihetőnek tűnik ez a tilalom. A macska ugyanis titokzatos teremtmény, s közelebb áll azokhoz a különös dolgokhoz, melyek az ember előtt örökre rejtve maradnak. Az antik Aigyptos lelke él benne; Meroé és Ophir rég elfeledett városaiból származó mesék őrzője. Rokonságban áll a dzsungel uraival, örököse Afrika ősrégi, baljóslatú titkainak. A Sphinx unokatestvére, érti nyelvét, mégis sokkal ősibb nála, és emlékszik arra is, amit az már rég elfeledett. Élt Ultharban - még mielőtt a polgárok megtiltották volna a macskák elpusztítását - egy öreg paraszt a feleségével. Gyönyörűségüket lelték abban, hogy csapdába csalták és lemészárolták szomszédaik macskáit. Hogy miért tették mindezt, nem tudom; talán gyűlölték éjszakánként fölhangzó nyávogásukat és azt, ahogy lopva osonnak a kertben és udvarokon át a sötétség homályában. Akármi volt is az ok, az öregember és az asszony örömmel fogott el és ölt meg minden macskát, ha közel merészkedett kunyhójukhoz; a néha sötétedés után hallható hangokból pedig a falusiak kitalálhatták, hogy nem gyöngéd módon történt az elpusztítás. Persze nemigen beszéltek erről az öreg párral: arckifejezésük nem ígért semmi jót, és kunyhójuk is félelmetes volt, mélyen elrejtve egy elhagyatott kert hatalmas tölgyfái alatt. Az igazat megvallva a macskák gazdái gyűlölték ugyan a furcsa párt, viszont sokkal jobban féltek tőlük, s ahelyett, hogy lehordták volna őket brutális tettükért, csupán arra ügyeltek, nehogy dédelgetett kedvenceik a sötét fák alatt álló magányos kunyhó felé kószáljanak. Az elővigyázatosság ellenére is óhatatlanul eltűnt néha egy-egy macska, sötétedés után újra hallatszottak a hangok, s a gazda csak tehetetlenül kesereghetett, vagy azzal vigasztalhatta magát, hogy hálát adott az égnek, amiért nem valamelyik gyerekét veszítette el. Ultharban ugyanis egyszerű emberek éltek, és nem tudták azt, honnan származtak az első macskák. Egy szép napon egy karaván tűnt föl a falu macskaköves utcáin, valami délről jött, furcsa vándor-népség. Bőrük színe sötét volt, de nem hasonlítottak azokhoz a városiakhoz, akik évente kétszer is áthaladtak a falun. A piactéren ezüstpénzért jövendőt mondtak, és színes üveggyöngyöket vásároltak a kereskedőktől. Senki sem tudta, hogy pontosan honnan jöttek, csak azt látták, hogy imáik különösek, és furcsa alakokat festettek a kocsik oldalára: embertestű, de macska-, héja-, kos- és oroszlánfejű lényeket. Vezetőjük pedig egy kétszarvú fejdíszt viselt, a két szarv között egy rejtélyes, korong alakú dísszel. Volt egy apátlan-anyátlan kisfiú a karavánnal, csak egy kis fekete cicája volt, azt dédelgette. A sors kegyetlenül bánt vele, csak ezt a kis szőrgombócot hagyta meg neki, hogy enyhítse fájdalmát. De amíg az ember fiatal, könnyen feledést talál egy ilyen kismacska játékában. gy Menés is - ez volt a fiúcska neve - gyakrabban mosolygott, mint sírt, amint a furcsára pingált kocsi lépcsőjén üldögélt játszótársával. Ott tartózkodásuk harmadik reggelén azonban nem találta a cicát, s amint a piactéren hangosan zokogott, néhány falusi beszélt neki az öregről és feleségéről, valamint az éjjeli hangokról. Amikor ezt meghallotta, abbahagyta a sírást, tűnődni, majd imádkozni kezdett. Karját a nap felé emelte, és buzgón fohászkodott, s bár a falusiak nagyon szerették volna érteni, számukra teljesen ismeretlen volt a nyelv. A könyörgés hatására a felhők kezdtek szokatlan alakot ölteni, s az égen lassan és homályosan kivehetővé vált a furcsa, csak félig emberi lények szarvasfejdíszes alakja. Aznap éjjel a vándorok elhagyták Ulthart, és senki sem látta őket újra. Azonban nemcsak ők tűntek el nyomtalanul, hanem a falubeli macskák is: kicsik és nagyok, feketék, szürkék, cirmosak, vörösek és fehérek egyaránt. Az öreg Kranon, a polgármester meg mert volna esküdni, hogy az idegenek vitték el az összeset Menés macskájáért; szidta is a fiút meg az egész karavánt. De Nith, a nyurga jegyző azt állította, hogy a vén házaspár a felelős, hisz köztudott volt macskagyűlöletük. Persze senki sem merte őket kérdőre vonni, pedig a kis Atal, a fogadós fia látta az összes macskát, amint lassan és ünnepélyesen vonultak a baljóslatú kert felé, mintha valami sosem hallott rituáléra készülnének. A falusiak hitték is meg nem is az egészet, s bár azt gyanították, hogy a macskák csúnya véget értek, mégsem merték volna szóvá tenni addig, amíg napvilágnál, saját kertjén kívül nem találkoznak az öreggel. Így hát Ulthar lakói tehetetlenül és dühösen feküdtek le aludni, de amikor reggel fölébredtek, álmélkodva látták, hogy minden macska előkerült, és ott volt a megszokott helyén. Nagy, kicsi, fekete, szürke, cirmos, vörös és fehér: egy sem hiányzott. Lusták lettek és kövérek, behízelgően doromboltak. A polgárok sokáig tanakodtak a hihetetlen esetről. Az öreg Kranon még mindig azt állította, hogy csakis a karaván vihette el őket, hisz macska nem került még élve elő abból a kunyhóból, ahol a vénember és felesége lakott. Abban viszont egyetértettek, hogy fölöttébb különös a macskák viselkedése, nem voltak hajlandóak sem enni, sem pedig meginni az eléjük kiöntött tejet. Egész nap csak a tűzhely előtt szundikáltak, és a napon sütkéreztek. Már egy hét is eltelt, mire a falu lakói észrevették, hogy este nem gyúl ki fény az öregek kunyhójában. Nithnek az is feltűnt, hogy senki sem látta őket a nevezetes éjszaka óta, amikor a macskák mind eltűntek. Újabb hét elteltével a polgármester úgy döntött, kötelessége kinyomozni a dolgot, és félelmét legyőzve elment a kunyhóhoz. Óvatosságból magával vitte Shang kovácsot és Thul kőfaragót is. Amikor behatoltak a házba, néhány furcsa bogáron kívül csak két emberi csontvázat találtak az agyagpadlón, hús már nem volt egyiken sem. Mindenkit ámulatba ejtett az eset, sokáig találgatták, mi történhetett. Zath, a halottkém, Nith jegyző, Kranon, Shang és Thul: mindannyian a rejtélyen töprengtek. A kis Atalt, a fogadós fiát alaposan kifaggatták, jutalomból még cukorkát is kapott. Sokáig emlegették a vénembert és feleségét, a vándorkaravánt, a kis Menést a cicájával, az imáját és az égbolt megváltozását az ima alatt; azt, hogy mit csinálhattak a macskák aznap éjjel, amikor a karaván elhagyta a falut, és hogy mit találtak abban az átkozott kunyhóban a sötét, baljóslatú fák alatt. Végül pedig a polgárok kihirdették a nevezetes törvényt, amely mindenütt nagy visszhangot keltett: Ultharban tilos macskát elpusztítani. BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:16:28 | 3. Howard Phillips Lovecraft -------------------------------------------------------------------------------- ULTHAR MACSKÁI Azt mondják, hogy a Skai folyón túl fekvő Ultharban senki sem ölhet meg macskát. Elnézem őket, amint dorombolva ülnek a tűz előtt: egészen hihetőnek tűnik ez a tilalom. A macska ugyanis titokzatos teremtmény, s közelebb áll azokhoz a különös dolgokhoz, melyek az ember előtt örökre rejtve maradnak. Az antik Aigyptos lelke él benne; Meroé és Ophir rég elfeledett városaiból származó mesék őrzője. Rokonságban áll a dzsungel uraival, örököse Afrika ősrégi, baljóslatú titkainak. A Sphinx unokatestvére, érti nyelvét, mégis sokkal ősibb nála, és emlékszik arra is, amit az már rég elfeledett. Élt Ultharban - még mielőtt a polgárok megtiltották volna a macskák elpusztítását - egy öreg paraszt a feleségével. Gyönyörűségüket lelték abban, hogy csapdába csalták és lemészárolták szomszédaik macskáit. Hogy miért tették mindezt, nem tudom; talán gyűlölték éjszakánként fölhangzó nyávogásukat és azt, ahogy lopva osonnak a kertben és udvarokon át a sötétség homályában. Akármi volt is az ok, az öregember és az asszony örömmel fogott el és ölt meg minden macskát, ha közel merészkedett kunyhójukhoz; a néha sötétedés után hallható hangokból pedig a falusiak kitalálhatták, hogy nem gyöngéd módon történt az elpusztítás. Persze nemigen beszéltek erről az öreg párral: arckifejezésük nem ígért semmi jót, és kunyhójuk is félelmetes volt, mélyen elrejtve egy elhagyatott kert hatalmas tölgyfái alatt. Az igazat megvallva a macskák gazdái gyűlölték ugyan a furcsa párt, viszont sokkal jobban féltek tőlük, s ahelyett, hogy lehordták volna őket brutális tettükért, csupán arra ügyeltek, nehogy dédelgetett kedvenceik a sötét fák alatt álló magányos kunyhó felé kószáljanak. Az elővigyázatosság ellenére is óhatatlanul eltűnt néha egy-egy macska, sötétedés után újra hallatszottak a hangok, s a gazda csak tehetetlenül kesereghetett, vagy azzal vigasztalhatta magát, hogy hálát adott az égnek, amiért nem valamelyik gyerekét veszítette el. Ultharban ugyanis egyszerű emberek éltek, és nem tudták azt, honnan származtak az első macskák. Egy szép napon egy karaván tűnt föl a falu macskaköves utcáin, valami délről jött, furcsa vándor-népség. Bőrük színe sötét volt, de nem hasonlítottak azokhoz a városiakhoz, akik évente kétszer is áthaladtak a falun. A piactéren ezüstpénzért jövendőt mondtak, és színes üveggyöngyöket vásároltak a kereskedőktől. Senki sem tudta, hogy pontosan honnan jöttek, csak azt látták, hogy imáik különösek, és furcsa alakokat festettek a kocsik oldalára: embertestű, de macska-, héja-, kos- és oroszlánfejű lényeket. Vezetőjük pedig egy kétszarvú fejdíszt viselt, a két szarv között egy rejtélyes, korong alakú dísszel. Volt egy apátlan-anyátlan kisfiú a karavánnal, csak egy kis fekete cicája volt, azt dédelgette. A sors kegyetlenül bánt vele, csak ezt a kis szőrgombócot hagyta meg neki, hogy enyhítse fájdalmát. De amíg az ember fiatal, könnyen feledést talál egy ilyen kismacska játékában. gy Menés is - ez volt a fiúcska neve - gyakrabban mosolygott, mint sírt, amint a furcsára pingált kocsi lépcsőjén üldögélt játszótársával. Ott tartózkodásuk harmadik reggelén azonban nem találta a cicát, s amint a piactéren hangosan zokogott, néhány falusi beszélt neki az öregről és feleségéről, valamint az éjjeli hangokról. Amikor ezt meghallotta, abbahagyta a sírást, tűnődni, majd imádkozni kezdett. Karját a nap felé emelte, és buzgón fohászkodott, s bár a falusiak nagyon szerették volna érteni, számukra teljesen ismeretlen volt a nyelv. A könyörgés hatására a felhők kezdtek szokatlan alakot ölteni, s az égen lassan és homályosan kivehetővé vált a furcsa, csak félig emberi lények szarvasfejdíszes alakja. Aznap éjjel a vándorok elhagyták Ulthart, és senki sem látta őket újra. Azonban nemcsak ők tűntek el nyomtalanul, hanem a falubeli macskák is: kicsik és nagyok, feketék, szürkék, cirmosak, vörösek és fehérek egyaránt. Az öreg Kranon, a polgármester meg mert volna esküdni, hogy az idegenek vitték el az összeset Menés macskájáért; szidta is a fiút meg az egész karavánt. De Nith, a nyurga jegyző azt állította, hogy a vén házaspár a felelős, hisz köztudott volt macskagyűlöletük. Persze senki sem merte őket kérdőre vonni, pedig a kis Atal, a fogadós fia látta az összes macskát, amint lassan és ünnepélyesen vonultak a baljóslatú kert felé, mintha valami sosem hallott rituáléra készülnének. A falusiak hitték is meg nem is az egészet, s bár azt gyanították, hogy a macskák csúnya véget értek, mégsem merték volna szóvá tenni addig, amíg napvilágnál, saját kertjén kívül nem találkoznak az öreggel. Így hát Ulthar lakói tehetetlenül és dühösen feküdtek le aludni, de amikor reggel fölébredtek, álmélkodva látták, hogy minden macska előkerült, és ott volt a megszokott helyén. Nagy, kicsi, fekete, szürke, cirmos, vörös és fehér: egy sem hiányzott. Lusták lettek és kövérek, behízelgően doromboltak. A polgárok sokáig tanakodtak a hihetetlen esetről. Az öreg Kranon még mindig azt állította, hogy csakis a karaván vihette el őket, hisz macska nem került még élve elő abból a kunyhóból, ahol a vénember és felesége lakott. Abban viszont egyetértettek, hogy fölöttébb különös a macskák viselkedése, nem voltak hajlandóak sem enni, sem pedig meginni az eléjük kiöntött tejet. Egész nap csak a tűzhely előtt szundikáltak, és a napon sütkéreztek. Már egy hét is eltelt, mire a falu lakói észrevették, hogy este nem gyúl ki fény az öregek kunyhójában. Nithnek az is feltűnt, hogy senki sem látta őket a nevezetes éjszaka óta, amikor a macskák mind eltűntek. Újabb hét elteltével a polgármester úgy döntött, kötelessége kinyomozni a dolgot, és félelmét legyőzve elment a kunyhóhoz. Óvatosságból magával vitte Shang kovácsot és Thul kőfaragót is. Amikor behatoltak a házba, néhány furcsa bogáron kívül csak két emberi csontvázat találtak az agyagpadlón, hús már nem volt egyiken sem. Mindenkit ámulatba ejtett az eset, sokáig találgatták, mi történhetett. Zath, a halottkém, Nith jegyző, Kranon, Shang és Thul: mindannyian a rejtélyen töprengtek. A kis Atalt, a fogadós fiát alaposan kifaggatták, jutalomból még cukorkát is kapott. Sokáig emlegették a vénembert és feleségét, a vándorkaravánt, a kis Menést a cicájával, az imáját és az égbolt megváltozását az ima alatt; azt, hogy mit csinálhattak a macskák aznap éjjel, amikor a karaván elhagyta a falut, és hogy mit találtak abban az átkozott kunyhóban a sötét, baljóslatú fák alatt. Végül pedig a polgárok kihirdették a nevezetes törvényt, amely mindenütt nagy visszhangot keltett: Ultharban tilos macskát elpusztítani. BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:15:41 | 2. Howard Phillips Lovecraft -------------------------------------------------------------------------------- A FEHÉR HAJÓ A nevem Basil Elton; az Északi-fok fényének őrzője vagyok, mint az apám s előtte nagyapám. Messze a parttól áll a szürke világítótorony, nyálkás kövekre építve - ezeket apálykor ugyan látni, de a dagály eltakarja őket. Túl e jelzőtűzön hét tenger fenséges bárkái szelik a vizeket immár egy évszázada. Nagyapám idejében sokan voltak. Apám idejében már kevesebben, és ma oly ritkán járnak erre, hogy néha különös magány fog el, mintha az utolsó ember lennék ezen a bolygón. Fehér vitorlájú kereskedőhajók jöttek messzi partok felől, távoli, keleti partokról, ahol melegen süt a nap, és az egzotikus kertek, gazdagon díszített templomok édesen illatoznak. Gyakran meséltek ezekről a nagyapámnak öreg kapitányok, s ő ugyanazt elmondta apámnak, aki elbeszélte nekem hosszúra nyúló őszi estéken, mikor félelmetesen süvített a keleti szél. És olvastam is ezekről a dolgokról és sok más dologról is a könyvekben, melyeket akkor kaptam az emberektől, mikor még fiatal voltam és tele csodálattal. De van valami, ami csodálatosabb, mint az öregek meséi, csodálatosabb, mint a könyvek meséi, és ez: az óceán titkos történetei. Kék, zöld, szürke, fehér vagy fekete; sima, borzolt vagy tornyosuló; nem, az óceán nem néma. Egész életemben figyeltem, hallgattam, és jól ismerem. Eleinte csak egyszerű kis meséket mondott, nyugodt partok és közeli kikötők történetét, de az évek során barátságosabb lett, és más dolgokról is beszélt; különösebb, távolabbi és régebbi dolgokról. Időnként, alkonyatkor a láthatár szürke ködje szétvált, hogy látni engedje a túlsó utakat; néha, éjszakánként a tenger mély vize tiszta és áttetsző lett, hogy látni engedje a mélység útjait. És ez a látvány ugyanúgy mutatta a múlt és a lehetséges jövendő útjait, mint a jelen útjait, mivel az óceán ősibb, mint a hegyek, és az Idő álmait, emlékeit hordozza. A Fehér Hajó délről jött mindig, mikor a telihold magasan járt az égen. Délről siklott a tengeren, simán, csöndesen. És bármilyen viharos vagy nyugodt volt is a tenger, bármilyen erős, bármilyen irányú volt a szél, mindig simán, csendesen siklott, vitorlája messziről látszott, hosszú, furcsa evezősorai összhangban mozogtak. Egyik éjjel egy szakállas, hosszú köpenyes embert vettem észre a fedélzeten, és úgy tűnt, intett nekem, hogy hajózzak el vele messzi, ismeretlen vizekre. Sokszor láttam eztán teliholdkor, és mindig magával hívott. Nagyon fényes volt a hold az éjszakán, mikor végül feleltem a hívásra, és holdsugarakból szőtt hídon mentem át a vizeken a Fehér Hajóhoz. Az ember, aki hívogatott, olyan nyelven üdvözölt, melyet mintha jól ismertem volna, és az evezősök lágy énekével teltek az órák, ahogy a titokzatos dél felé siklottunk; alakunkat bearanyozta a teltarcú hold. És amikor új, rózsás és ragyogó nap virradt, messzi földek zöldellő partjait láttam, élénk, gyönyörű és számomra ismeretlen partokat. A tengerből virágzó, fákkal tűzdelt, királyi fennsíkok emelkedtek ki, és itt-ott különös templomok fénylő, fehér tetői, oszlopsorai csillantak meg. Ahogy a zöld partokhoz közeledtünk, a szakállas ember mesélt erről a földről, Zar földjéről, ahol azok a gondolatok, szép álmok lakoznak, melyek valamikor meglátogatták az embereket, s melyeket aztán elfeledtek. És amikor ismét felnéztem, láttam, hogy igazat szólt, mert sok olyan dolgot pillantottam meg magam előtt, melyeket a ködös láthatáron túl vagy az óceán foszforeszkáló vizében láttam korábban. Voltak alakok, képzeletbeli képek, gyönyörűbbek, mint bármi, amit valaha is ismertem; ifjú költők látomásai, akik nélkülözve haltak meg, mielőtt a világ tudomást szerzett volna álmaikról. De nem léptünk Zar zöldellő földjére, mert úgy tartják, aki arra jár, többé nem térhet vissza otthonába. Ahogy a Fehér Hajó csendesen maga mögött hagyta Zar templomait, a távoli horizonton óriási város tornyait pillantottuk meg; és a szakállas ember azt mondta: - Ez Thalarion, Ezer Csoda Városa, ahol mindazok a rejtelmek élnek, melyeket az emberek hiába igyekeztek felfogni. És közelebbről ismét megnéztem a várost, és láttam, hogy minden, általam eddig ismert vagy elképzelt városnál hatalmasabb. Templomainak tornyai az égbe nyúltak, hogy ember nem láthatta csúcsuk; és messze, a láthatáron túl húzódtak a szürke, komor falak, melyek fölött csak kevés tető látszott, furcsák és ijesztőek, mégis vonzóak és gazdagon díszítettek. Erősen vágyakoztam, hogy beléphessek e lenyűgöző, mégis taszító városba, és kérleltem a szakállas embert, hogy kössünk ki Akariel óriás faragott kapujánál; de ő finoman visszautasította kérésem, mondván: - Sokan léptek már Thalarionba, Ezer Csoda Városába, de egy se tért vissza. Csak démonok járnak ott és őrült lények, melyek már nem emberek, és az utcák temetetlen emberek csontjaitól fehérlenek, akik látták Lathit, a sötét angyalt, aki a város felett uralkodik. Így a Fehér Hajó elhagyta Thalarion falait, és sok napig egy dél felé szálló madarat követett, melynek fényes tollai olyanok voltak, mint az ég, ahonnan alászállt. S egy kellemes parthoz közeledtünk, melynek virágai vidáman nyíltak, és a szivárvány minden színében pompáztak, és amerre csak néztünk, gyönyörű erdők és világos ligetek zöldelltek a delelő nap alatt. A messzi fák közül énekszó és dallam összhangja tört elő, és jóízű kacagást hallottam, és türelmetlenségemben sürgettem az evezősöket, hogy mielőbb a partra érjünk. És a szakállas ember nem szólt, csak figyelt, ahogy egyre közelebb értünk a liliomokkal benőtt parthoz. Hirtelen a szél oly illatot hozott a virágos ligetek felől, melybe beleborzongtam. A szél erősödött, és a levegő megtelt a pestis sújtotta városok és fedetlen temetők halott csont-szagával. És ahogy eszeveszetten tovasiklottunk ettől az átkozott parttól, a szakállas ember is megszólalt végre, mondván: - Ez Xura, a Meg Nem Ízlelt Örömök Földje. Így hát a Fehér Hajó ismét az égi madár nyomába szegődött, meleg, áldott tengereken hajózott, melyeket simogatott a fűszeres szellő. Nap nap után, éjszaka éjszaka után telt, s még mindig hajóztunk, és teliholdkor az evezősök lágy dalát hallgattuk, mely ugyanolyan édes volt, mint azon a messzi éjen, mikor távoli szülőhazámat elhagytuk. És végül a hold fényénél horgonyoztunk le Sona-Nyl kikötőjében, melyet kettős, tengerbe nyúló, ívben összehajló kristályfok őriz. Ez a Képzelet Földje, és arany holdsugarakon lépdeltünk zöldellő partjaira. Sona-Nyl Földjén nincs idő, sem tér, sem szenvedés vagy halál; és végtelen éveket töltöttem ott. Zöldek Sona-Nyl ligetei és rétjei, fénylők és illatosak a virágai, kékek és zenélnek a patakjai, tiszták és hűvösek a szökőkútjai, hatalmasak és tiszteletet parancsolnak templomai, kastélyai és városai. Eme földnek nincsenek határai, mivel minden gyönyörűséges látványon túl egy még szebb nyílik. A gazdag városok között és minden vidéken szabadon járhat a boldog nép, amely mind hibátlan szépségű, és zavartalan boldogsággal megáldott. A megszámlálhatatlan évek során, melyeket ott töltöttem, üdvözülten sétálgattam a kertekben, ahol különös pagodák bújtak meg kellemes bokrok közt, és a fehér sétányokat törékeny szirmú virágok szegélyezték. Lágy dombokat másztam meg, melyek csúcsairól lenézve varázslatosan nagyszerű látvány tárult elém: zöldellő völgyekben fekvő falvak tornyai és óriási városok csillogó arany kupolái a végtelenül távoli láthatáron. És a hold fényénél szemléltem a villódzó tengert, a kristályfokokat és a nyugodt kikötőt, ahol a Fehér Hajó horgonyzott. Telihold idején, Tharp rég elfeledett évében történt, hogy megpillantottam a mennyei madár hívogató körvonalait, és megéreztem a nyugtalanság első hullámait. Majd beszéltem a szakállas emberrel, és elmondtam neki új vágyaimat: hogy elmenjünk a távoli Cathuriába, melyet ember még nem látott, de melyet mindenki a nyugati bazaltoszlopokon túlra helyez képzeletében. A Remény Földje az, és mindennek, amit ismerünk, ott lakozik a tökéletes eszményképe; legalábbis ezt mondják. De a szakállas ember azt mondta: - Óvakodj ama veszedelmes tengerektől, ahol állítólag Cathuria fekszik. Sona-Nyl Földjén nincs fájdalom, sem halál, de ki tudhatja, mi van Nyugat bazaltoszlopain túl? - Ennek ellenére a következő teliholdkor felszálltam a Fehér Hajóra, és a vonakodó szakállas emberrel elhagytam a boldog kikötőt, hogy ismeretlen tengerre hajózzam. És repült előttünk az égi madár, és Nyugat bazaltoszlopai felé vezetett, de ezúttal az evezősök nem énekeltek lágy dalokat a telihold alatt. Magamban gyakran képzelegtem Cathuriáról, remek ligeteiről és palotáiról, és kíváncsi voltam, vajon miféle új örömök várnak ott rám. - Cathuria - mondtam magamban - az istenek lakhelye, és számtalan arany város földje. Áloé- és szantálfa-erdők vannak, mint Camorin illatozó ligetei, és a fák között vidám, édesen daloló madarak repkednek. Cathuria zöld és virágzó hegyein rózsás márványtemplomok állnak, melyeket dicső tetteket ábrázoló festmények, szobrok díszítenek gazdagon, s melyek udvarán hűs vizű szökőkutak vannak, amelyekben a barlangból eredő Narg illatos vize csobog elragadó zenéjével. És Cathuria városait aranyos fal övezi, és utcái szintén aranyból vannak. E városok kertjeiben különös orchideák nőnek, és illatosak a korall- és borostyánfenekű tavak. Éjjelente az utcákat és a kerteket vidám lámpásokkal világítják meg, melyeket háromszínű teknőspáncélból formáztak; ének és lant lágy hangjait is hallani. És Cathuria városainak házai egytől-egyig paloták, mindet jóillatú csatornára építették, melyben a szent Narg vizei folynak. Márványból és porfírból készültek a házak, és tetejük csillogó arany, mely visszaveri a napsugarakat, és felnagyítja a város szépségét, és a boldog istenek távoli hegycsúcsokról szemlélik őket. A legszebb pedig a hatalmas uralkodóé, Doriebé, akit néhányan félistennek, mások istennek vélnek. Magas Dorieb palotája, és sok márványtorony van falain. Széles termeiben sokan gyűlnek össze, és régi idők trófeái lógnak ott. És a tető, melyet magas rubin- és azúroszlopok tartanak, színtiszta arany, és isteneket, hősöket ábrázoló faragásokkal díszített, hogy aki felnéz, úgy érzi, valósággal az Olympost látja. És a padló üvegből készült, alatta a Narg ügyesen kivilágított vize folyik, cifra halakkal, melyeket nem imernek szép Cathuria határain túl. Így beszéltem magamban Cathuriáról, de a szakállas ember egyre csak intett engem, hogy forduljunk vissza Sona-Nyl boldog partjaira, mert Sona-Nylt ismerik az emberek, míg Cathuriát még nem látta senki. És már harmincegyedik napja követtük a madarat, mikor megpillantottuk Nyugat bazaltoszlopait. Ködbe burkolóztak, ember nem láthatta, mi van mögöttük, vagy hol a csúcsuk - néhányan azt állították, az oszlopok az égig is elérnek. És a szakállas ember ismét kérlelt, hogy forduljunk vissza, de nem hallgattam rá, mert úgy éreztem, az oszlopok körüli ködből lant és ének hangjait hallom; édesebbek voltak ezek, mint Sona-Nyl legszebb dalai, és engem dicsőítettek, engem, aki a teliholdtól jött, messzi távolból, és a Képzelet Földjén élt. Így a dallam hangjára a Fehér Hajó besiklott a ködbe, Nyugat bazaltoszlopai közé. És mikor a zene abbamaradt, és a köd eloszlott, nem Cathuria Földjét láttuk, hanem gyorsan hullámzó, ellenállhatatlan tengert, mely ismeretlen cél felé sodorta tehetetlen bárkánkat. Hamarosan zuhanó víz mennydörgése ütötte meg fülünket, és a messzi láthatáron titáni zuhatag szörnyű vizét pillantottuk meg, mellyel a világ óceánjai a mélységes nemlétbe hullanak. Ekkor a szakállas ember így szólt hozzám könnyes arccal: - Elutasítottuk Sona-Nyl gyönyörű Földjét, s nem láthatjuk többé. Az istenek az emberek fölött állnak, és győztek. És én behunytam a szemem a közelgő ütközés előtt, már nem láttam a mennyei madarat, mely gúnyosan csapkodott kék szárnyaival a zuhatag széle felett. A robaj után sötétség következett, és emberi meg nem-emberi sikolyokat hallottam. Szélvihar kerekedett keletről, és fagyosan fújt, ahogy az alólam kiemelkedett nyirkos kőtömbbe kapaszkodtam. Majd újabb csattanást hallottam, és ahogy kinyílt a szemem, annak a világítótoronynak a talapzatán találtam magam, ahonnan évezredekkel ezelőtt elhajóztam. A lenti sötétben egy hatalmas bárka elmosódott körvonalait láttam, mely a kegyetlen sziklákra futott, és ahogy a pusztaságon körbenéztem, láttam, hogy a nagyapám ideje óta először hunyt ki a láng. És a későbbiekben, mikor felmentem a toronyba, a falon lévő naptáron láttam, hogy ugyanolyan maradt, mint mikor elhajóztam. A hajnal jöttével lementem a partra, és a hajótörés nyomait kerestem, de csak ezt találtam: egy furcsa, halott madarat, kinek tollai, mint az azúr égbolt, és egyetlen szétforgácsolódott árbocot, fehérebbet, mint a hullámok taréja vagy a hó a hegyeken. És ettől fogva az óceán nem mesélt a titkairól; és bár azóta sokszor világított a telihold magasan az egekben, nem jött, többé soha nem jött délről a Fehér Hajó. BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:14:08 | 1. a kedvenc íróm! álljon itt pár gyöngyszem tőle! Nihilfeeling -nek külön ajánlom! 1

Az itt olvasható hozzászólásokért a szerkesztőség nem vállal felelőséget.