Click to Visit
Rock - Edgar Allen Poe
Keresõ:
Részletes keresõ!
Belépés regisztrált tagoknak:
Login:
Jelszó:
Üdvözlünk a Zene.net fórumában!

Regisztráld magad most! Ezáltal Te is hozzászólhatsz a különbözõ témákhoz és új témát is nyithatsz!
Regisztráció | Keresõ | Kategóriák

1  

BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-30 13:00:07 | 24.
A G o o g l e ideiglenes tárolója ideiglenes tárolója a(z) http://www.zone.ee/aurin/vers/eapalomorszag.html Internet címhez.
A G o o g l e ideiglenges tárolója azoknak az oldalaknak a másolatait tartalmazza, amelyeket a weben meglátogattunk.
Az oldal valószínûleg megváltozott. Kattintson erre a linkre!
Ha hivatkozni akar erre a lapra, vagy fel akarja venni a kedvencek közé, akkor a következõ url-t használja: http://www.google.com/search?q=cache:d8TPd5BZabEJ:www.zone.ee/aurin/vers/eapalomorszag.html+poe&hl=hu&lr=lang_hu&ie=UTF-8


A Google nem áll kapcsolatban ezen oldal szerzõivel, és semmilyen felelõséget nem vállal tartalmáért.
Kiemelt keresõkifejezések: poe



--------------------------------------------------------------------------------

Edgar Allan Poe

--------------------------------------------------------------------------------
ÁLOMORSZÁG


Bús, magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy õs eidolón
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, egy távol
Ködös Óperenciából,
Világtalan vidékrõl, hol vad varázs terem,
Túl idõn — túl teren.

Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót,
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek,
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek,
Tûz-egekre habot vernek;
Tavak, melyek hányják folyton
Holt vizük, mely holt és zordon,
Hûs vizük, mely halk és fáradt
S rajt a lenge liljomszálat.

S e tavaknál, mik így folyton
Holt vizet, mely holt és zordon,
Hûs vizet, mely halk és fáradt
S lengetnek lenge liljomszálat;
E hegyeknél — e folyóknál,
Lassan, egyre mormolóknál —
Vak bozótnál s hol a rossz
Béka és gyík táboroz —
E lápoknál és tarlóknál,
Hol manó jár —
Mindez átokvert helyekben —
Minden méla szögeletben —
Rémült utas mit lel itt?
Multja leples rémeit —
Szemfedõs formákat, mellyek
Sóhajtanak s tovább mennek —
Holt barátaiért, kik rég be-
Költöztek a földbe — s az Égbe.

Ha szivünk száz sebe fáj
Ez nyugtató és enyhe táj,
S a sötét és árny-imádó
És a csupán árnyat látó
Szellem számára Eldorádó.
De szétnézni nyílt figyelemmel
Az utas benne nem bír, nem mer
S titkát halandó gyenge szem
Nem issza tárva sohasem,
Mert tiltja szigorú királya
Rojtos pillát emelni rája
S a vándor itt csak lopva lát
Fekete szemüvegen át.

Bús magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy õs eidólon,
Fenn uralg gyász-színû trónon,
Most érkeztem épp, e távol
Ködös Óperenciából.



Babits Mihály fordítása


--------------------------------------------------------------------------------
Álomország
A mû eredeti címe: Dream-land

--------------------------------------------------------------------------------

Aurin fantázia-irodalmi és -mûvészeti honlap
Utolsó változtatás: 2001. május 13.
e-mail, 1996-2001.

BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-30 12:59:00 | 23.
Edgar Allan Poe

--------------------------------------------------------------------------------
ULALUME


Az ég hamufellege kóbor,
A lombot elaszta a hév,
A gallyat elölte a hév,
A hó a magányos október,
Az év egy emléktelen év,
A vidék tava vadködü Auber
És a réve a Weir-tövi rév:
Éjfedte a vadködü Auber,
Rémjárta a Weir-tövi rév.

Itt rég a titáni fasorban
Lelkemmel, a ciprus alatt,
Psychével a ciprus alatt
Bolyongtam a vulkáni korban,
Mikor szivem árja szaladt,
Mint nyugtalan láva szaladt
Yaanek-hegyi lávasodorban,
Mely távoli sarkra halad,
Mely zúg, míg a lávasodorban
Az északi sarkra halad.

Szavunk szomorú vala; kóbor
Lelkünket elaszta a hév,
Szivünket elölte a hév:
Nem tudtuk, a hó hogy október,
S nem tudtuk, az éj hogy az év
Legéjelebb éjjele (ah ez az év!)
Nem láttuk elült tavad, Auber,
(Noha vitt már rajtad a rév)
Feledtük elült tavad, Auber,
És rémeid, Weir-tövi rév.

S míg az égen a lángok oszoltak
S hunyt sorban az éj szeme le,
Szállt sorban az ég tüze le:
Ime tünt végén a fasornak
Nagy fény ködös égi jele,
Amelybõl egy nagy csoda-holdnak
Két gyönyörû szarva kele,
Astarte jelének, a holdnak
Gyémántszinü szarva kele.

S szóltam: „Kegyesebb ez a holdál,
Száll egy sohaj-étheren át,
Repül csupa sóhajon át,
Látja, hogy ez arcon a gond jár,
Szú-rágta szivembe belát;
Jön a Leo-csillagu pontnál
Mutatni a béke honát,
A léthei béke honát,
Jön e vészes mennyei pontnál,
Fényes-szemü égi barát
Az Oroszlán-csillagu pontnál,
Nyájas, csodafényü barát."

De Psyche nyög, ujjat emelve:
„Jaj, e fényben nem bizom énm
Se-szinében nem bízom én.
Ne maradj itt, fuss tovakelve!
Fuss, mert utolér ez a fény."
Szólt félve; lehulla seperve
Szép szárnya az út fövenyén
Nyöge fojtva; lehulla seperve
Dísz-tolla az út fövenyén,
Szomorúan rút fövenyén.

Feleltem: „Eh, babonasejtés!
Menjünk csak e csillag után
Menjünk üde fénye után.
Sybillai sugarat ejt és
A remény s báj fénye. Vidám.
Lásd, rezegve az égbe fut ám.
Hihetsz neki; cselt sose rejt és
Jó helyre vihet ki csupán.
Hihetünk, mert cselt sose rejt és
Jó helyre vihet ki csupán:
Mert rezegve az égbe fut ám!"

Így szólva Psychét megöleltem
Csitítva szivében a bún,
Könnyítve a gyáva borún.
S amint tovavittem a kertben,
Megakadtam egy kriptakapún,
Õs íratu kriptakapún.
S szólék: „Mi van írva, ó lelkem,
E legendás kriptakapún?"
S felelé: „Ulalume - Ulalume -
Itt nyugszik a holt Ulalume."

S szivem ekkor lõn mint a kóbor
Levél ha elaszta a hév,
Mint a lomb, ha elölte a hév.
S szólék: „Bizonyosan október
Vala s ép ez az éj, gonosz év,
Mikor erre vitt ez a rév.
Terhem s magam, itt ez a rév.
De mi csalt ide, éppen az év
Ezen éjjelén? (Ah ez az év!)"
Már látom: e láp ködös Auber
És réve a Weir-tövi rév.
Jól látom, a vérködü Auber
S vad, rémteli Weir-tövi rév."




Babits Mihály fordítása


--------------------------------------------------------------------------------
Ulalume

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Edgar Allan Poe: Ulalume; in: Edgar Allan Poe versei; Európa, Bp., 1974, 102-105.
--------------------------------------------------------------------------------

Aurin fantázia-irodalmi és -mûvészeti honlap
Utolsó változtatás: 2001. augusztus 19.
e-mail, 1996-2001.

tökmindegy e-mail | 2003-07-29 08:43:24 | 22.
A rajzfilmben benne van magyar kéz is naná, hogy jó. :) Rajzfilmben verhetetlenek vagyunk. De az 1984 film. Úúh. A könyv után szörnyû nagy csalódás volt. Lehet, hogy túl nagy reményeket támasztottam irányában, pedig nem rossz színészek voltak... Azért fura, szerintem azt az érzést, amit egy Poe novella elolvasása jelent számomra, semmiféle vizuális effekt nem tudná visszaadni. :)
fearzone e-mail | 2003-07-28 22:28:17 | 21.
Az Állatfarm viszont eszméletlenül nagy, mind könyvben, mind (rajz)filmben.

Elõzmény: tökmindegy (20.)
tökmindegy e-mail | 2003-07-28 15:03:50 | 20.
hmmm... Poe nagyon szeretem. Nemrég volt a TV-ben a A Morgue utcai kettõs gyilkosság. Nem láttam. Nem is biztos, hogy baj. Ha olyan, mint az 1984.. Egy csalódás elég nekem egy életre.
Grizon e-mail | 2003-07-26 13:22:40 | 19.
A számból vetted ki a szót, most akartam mondani, hogy Lovecraftot King és Barker tartja példaképének q:-))

Elõzmény: BurzsoáNyugdíjas (17.)
fearzone e-mail | 2003-07-26 13:11:49 | 18.
" A mutató négy és fél hüvelyknyire mélyedt már a nyakamba. Már csak egy vékony bõrdarab maradt átvágnivaló. Tökéletes boldogság öntött el, mert tudtam, hogy legkésõbb pár perc és megszabadulok e megalázó helyzetbõl. És várakozásomban nem is csalódtam. Az óriási percmutató pontban fél hat elõtt öt perccel annyira jutott szörnyû körforgásában, hogy leválassza nyakam e csöpp kis maradékát.Nem votam szomorú, midõn láttam, hogy fejem, mely annyi bosszúságot okozott, végre valahára elválik testemtõl. Elõször elgurult a toronysisak oldalán, néhány másodpecig megült a csatornában, malyd folytatta útját, és leugrott az utca közepére."
BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-26 10:19:38 | 17.
jól tudod! Lovecraftot meg King meg Barker stb... tisztára mint a tápláléklánc:)

Elõzmény: Tool-ardent (16.)
Tool-ardent e-mail | 2003-07-25 22:11:14 | 16.
Király vagy! Most lesz mit olvasgatnom borongós nappalokon és kísérteties éjszakákon

Úgy tudom, H. P. Lovecraft példaképének és mesterének tartotta Poe-t.


Elõzmény: BurzsoáNyugdíjas (14.)
fearzone e-mail | 2003-07-25 14:12:20 | 15.
Végre még egy ember aki szereti!!!!!!!!
Õ a leges-legkedveltebb íróm költõm!!!!!!
Sokan sajna nem ismerik pl. egy könyvtáros meg akarta magyarázni nekem, hogy csak verseket írt. Igen õ is biztos csak a Hollót ismeri, mert az kötelezõ tananyag volt.


Elõzmény: BurzsoáNyugdíjas (14.)
BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 08:08:14 | 14.




Son coeur est un luth suspendu;
Sitot qu'on le touche il resonne.
DE BERANGER



Egy egész, unalmas, ködös, hangtalan napon át, az esztendõ õszén, mikor a felhõk nyomasztó alacsonyan csüggtek az égen, utaztam egyedül, lóháton, egy különösen sivár tájdarabon; és végre, mire az est árnyai felvonultak, ott voltam a méla Usher-ház látkörében. Nem tudom, hogy történt, de az épület megpillantására elviselhetetlen szomorúság érzése járta át szellememet. Azt mondom: elviselhetetlen, mert ezt az érzést nem enyhítette semmiféle olyan, félig már kellemes, mert költõi hangulat, amilyenben rendesen fogadja a lélek a pusztaság vagy borzalom legkomorabb természeti képeit is. Úgy néztem az elõttem nyúló látványra -- a csupasz házra s a birtok egyszerû tájrajzára, a zordon falakra, a kifejezéstelen szemhez hasonló ablakokra, a néhány sor sásra és a néhány korhatag fa halvány törzsére --, oly tökéletes nyomottságával kedélyemnek, amit semmi más földi érzéshez nem tudok hasonlítani, mint az ópiumszívó másnaposságához: a mindennapi életbe való keserû visszaesésnek, a fátyol lehullásának iszonyatával. Valami jegesség volt, valami süllyedõ, émelyedõ érzése a szívnek, valami könyörtelen zordonsága a gondolatnak, amit a fantázia semmiféle ösztökélése nem tudott szárnyalásra sarkantyúzni. Mi volt az - s megálltam a gondolatra --, mi volt az, ami úgy felzaklatta idegeimet, mialatt az Usher-házat szemléltem? A rejtélyt nem tudtam megoldani; sem megbirkózni az árnyképekkel, melyek mindenfelõl megszálltak, amint így tûnõdtem. Vissza kellett térnem ahhoz a ki nem elégítõ konklúzióhoz, hogy míg egyfelõl kétségtelenül léteznek szimpla természeti objektumoknak oly kombinációi, melyeknek ily hatalmuk van érzéseink felett, addig másfelõl e hatalom analízise azok közé a vizsgálódások közé tartoznék, melyek túlhaladják elménk mélységeit. Lehetséges, gondoltam, hogy e táj elemeinek, a festmény részleteinek pusztán különbözõ összeállítása módosítaná, vagy tán meg is semmisítené ezt a képességét arra, hogy ily fájdalmas impressziót keltsen; és, e gondolat hatása alatt cselekedve, megrántottam lovam zabláját egy halványfekete, komor tó meredek partjánál, mely töretlen fénnyel nyúlt a ház elõtt, és lenéztem -- de még didergetõbb borzongással, mint az imént -- a szürke sás és a kísérteties fatörzsek és a kifejezéstelen szemekhez hasonló ablakok elváltozott és megfordított képmására.

Pedig a szomorúságnak ebben a házában szándékoztam én most tölteni pár hetet. Tulajdonosa, Roderick Usher, egyike volt gyermekkorom legjobb pajtásainak; de utolsó találkozásunk óta sok év telt el. Nemrég azonban egy levél ért hozzám az ország egy távoli zugában -- egy levél õtõle --, mely vadul sürgetõ hangjával nem tûrt meg más választ, mint amit személyesen lehet adni. A kézirat ideges izgalomról tanúskodott. Írója heveny testi rosszullétrõl beszélt -- s lelki zavarról, mely szellemét gyötörte -- s komoly kívánságáról, találkozni velem, mint legjobb, sõt egyetlen személyes barátjával abból a célból, hogy társaságom derûjében némi enyhülést próbáljon keresni bajára. A modor, ahogy mindezt, sok más dologgal együtt, megírta -- az a szív, mely nyilvánvalóan kísérte kérését --: ez volt, ami nem engedett haboznom; s ehhez képest azonnal teljesítettem azt, amit pedig elég különös kívánságnak éreztem.

Ámbár mint kisfiúk egészen bizalmas pajtások voltunk, mégis igazában kevéssé ismertem barátomat. Túlzott és megrögzött módon tartózkodó volt mindig. Tudtam azonban, hogy rendkívül régi famíliája idõtlen idõk óta nevezetes volt temperamentumának különös érzékenységérõl, mely hosszú korokon át egzaltált mûalkotásokban nyilvánult meg, legutóbb pedig valami bõkezû s mégis diszkrét jótékonyságnak ismételt cselekedeteiben lelte kedvét, valamint a zenei tudománynak nem annyira ortodox és könnyen felismerhetõ szépségeiben, mint inkább útvesztõszerû bonyodalmaiban. Megtudtam azt a mindenképp említésre méltó tényt is, hogy az Usher-faj törzse, bármily tiszteletes régiségû, sose hajtott tartós ágat; más szóval az egész család egyetlen leszármazási vonalban nyúlt a jövõbe, és nagyon csekély, ideig-óráig tartó eltérésekkel így nyúlt már emberemlékezet óta. Ez a hiány lehetett -- tûnõdtem, míg gondolatban megállapítottam a hely tökéletes összeillését lakóinak köztudatban levõ karakterével, s okoskodni kezdtem a lehetséges befolyásról, amelyet az egyik, századok hosszú során át, a másikra gyakorolhatott --, ez a hiánya az oldalági leszármazásnak, s a birtok és a név ebbõl következõ töretlen egyenességû átadódása apáról fiúra, ez volt az, ami végre annyira azonosította a kettõt, hogy a birtok eredeti nevét egészen elsüllyesztette ebbe a kétértelmû és különös megjelölésbe: "Usher-ház" -- amely elnevezés, úgy látszik, a parasztság nyelvhasználatában egyformán jelentette a családot és a családi házat.

Mint elõbb mondtam, annak a -- kissé gyermekes -- kísérletemnek, hogy lenéztem a tóba, egyetlen eredménye az volt, hogy még mélyítette az elsõ különös benyomást. Nem lehet kétség felõle, hogy elõítéletem gyors erõsödésének tudata -- miért ne nevezném elõítéletnek? -- csak még inkább gyorsította ezt az erõsödést. Régóta tudtam már, hogy ez paradox törvénye minden oly érzésnek, melynek alapja: félelem. S csak ez okból történhetett, hogy mikor újra felemeltem szememet magára a házra annak a vízben tükrözõ képérõl, különös képzelõdés támadt lelkemben -- igazán oly nevetséges agyrém, hogy csak azért említem, mert mutatja az érzések eleven erejét, amelyek megleptek. Annyira felizgatta fantáziámat, hogy valósággal azt hittem, az egész házat és birtokot valami külön légkör veszi körül, amilyen nincs máshol, csak itt és a közvetlen szomszédságban; külön atmoszféra, aminek semmi köze az égi levegõhöz, hanem ami a korhadó fákból és a szürke falból és a néma tóból gõzölgött fel -- fertõzõ és misztikus párakör, nehéz, lomha, halványan látható s ólomszínû.

Lerázva lelkemrõl azt, ami nem lehetett más, mint álom, pontosabban szemügyre vettem az épület valóságos képét. Fõ-fõ jellegének látszott valami szertelen régiség. Hatalmas korszakok fakították. Apró gombák fonták be az egész külsejét, mint finom hálózat csüggve az ereszekrõl. De mindez nem jelentett semmiféle különösebb omlást. A kõmûvesmunkának egyetlen darabja sem hullt le; s szinte érthetetlennek tûnt fel az ellentét részeinek tökéletes állapota, s az egyes kövek porlatag mivolta között. Volt ebben valami, ami engem régi famûvek tetszetõs egészben maradására emlékeztetett, melyek hosszú éveken át valamely elfeledett pincében korhadtak a külsõ levegõ minden leheletétõl tökéletesen elzárva. De az általános bomlás e látszatán kívül az építmény alig adta jelét mulandóságának. Talán a kutató szemlélõ tekintete felfedezett volna valami éppen hogy észrevehetõ hasadékot, amely a homlokzat tetõrészétõl kiindulva, útját a falnak lefelé vette, zegzugos irányban, mígnem eltûnt a tó komor vizében.

Míg ezeket a dolgokat megfigyeltem, egy kurta, kavicsos úton a házhoz érkeztem. Egy várakozó szolga átvette lovamat, s én beléptem a hall gótikus íve alatt. Onnan egy halk léptû komornyik több sötét és tekervényes folyosón keresztül elvezetett gazdájának dolgozószobájába. Ezen az úton is sok olyasmit láttam, ami, magam sem tudom mivel, hozzájárult, hogy megerõsítse azokat az érzéseimet, amelyekrõl már beszéltem. Bár körülöttem minden -- a mennyezet faragványai, a falak sötét tapétái, a padlók ébenfeketesége és a fantasztikus címertrófeák, melyek minden lépésemre megcsörrentek -- csupa olyan dolog volt, amikhez, vagy hasonlókhoz, gyermekkorom óta hozzászoktam, és, bár nem haboztam elismerni, mily ismerõs mindez, mégis csodálkozva vettem észre, hogy ezek a meghitt képek mily idegenszerû képzeteket keltettek fel. Az egyik lépcsõfordulón találkoztam a család orvosával. Arckifejezése -- úgy tûnt fel elõttem -- kicsinyes ravaszság és állandó zavar bélyegét viselte. Zavartan szólt hozzám, és továbbment. Az inas most kitárta az ajtót, s betessékelt gazdája színe elé.

A terem, amelybe léptem, rendkívül tág és magas volt. Az ablakok hosszúak, keskenyek, csúcsosak s oly nagy távolságra a fekete tölgyfa padlótól, hogy belülrõl egyáltalán nem lehetett õket megközelíteni. Vörösre festett fény gyenge csilláma tört utat a rácsozott üvegtáblákon át, s jó volt arra, hogy a legkiemelkedõbb tárgyak körvonalait tûrhetõen kirajzolja; de azon már hiába erõlködött a szem, hogy a szoba távolabbi szögleteit vagy a boltozatos és fafaragványos mennyezet rejtekeit elérje. Sötét drapériák csüggtek a falakról. A bútorzat általában pazar, kényelmetlen, antik és kopott volt. Sok könyv és hangszer hevert elszórva, de képtelen volt élénkíteni a színt. Éreztem, hogy a bánat atmoszféráját lélegzem. Zord, mélységes, könyörtelen ború hangulata borult mindenre és járt át mindent.

Amint beléptem, Usher felemelkedett egy szófáról, amelyen teljes hosszában feküdt, és élénk melegséggel üdvözölt, amiben, így gondoltam elsõ pillanatban, volt valami túlzott szívélyesség, egy 'ennuyé' világfi keresett erõlködése. De egy pillantás arckifejezésére meggyõzött teljes õszinteségérõl. Leültünk; s néhány másodpercig, míg õ szótlan maradt, én félig részvét, félig tisztelet érzésével néztem. Bizony, soha ember oly rettenetesen meg nem változott, s ily rövid idõ alatt, mint Roderick Usher! Csak nehezen tudtam rávenni magamat, hogy elfogadjam ennek a sápatag lénynek, aki elõttem állt, azonosságát kezdõ kamaszkorom hû társával. Pedig arcának karaktere mindig különös volt. Valóságos hullaszerû arcszín; nagy, nedves és hasonlíthatatlanul fényes szemek; kissé keskeny és nagyon halvány, de páratlanul szép hajlású ajkak; finom, héber mintájú orr, de az ilyen formáknál szokatlanul széles orrlyukakkal; gyengéden rajzolt áll, melynek csapottsága az erkölcsi energia hiányáról beszélt; pókhálónál lágyabb és vékonyabb hajzat; mindezek együtt s még hozzávéve valami szabálytalan kiszélesedést a homlok környékén, oly kifejezést adtak, melyet nem egykönnyen lehet elfelejteni. De most éppen e vonások uralkodó jellegének s megszokott kifejezésüknek túlzott érvényesülése oly változást eredményezett, hogy kételkedtem: kivel beszélek? A bõrnek most már kísértetes sápadtsága és a szemnek most igazán csodaszerû ragyogása mindennél jobban meghökkentett, sõt megfélemlített. A selyem hajat is hagyta szabadon nõni, s ahogy az, mint õszi ökörnyál, vad, olvatag szövevényben inkább lebegett, mint omlott az arc köré, ezt az arabeszk benyomást még erõltetve sem tudtam összekapcsolni a rendes emberi kifejezés fogalmával.

Barátom modorában az elsõ pillanatra megütött valami szaggatottság, valami bizonytalanság; s nemsokára rájöttem, hogy ennek az eredete a gyönge és hiábavaló erõlködés folytonos ismétlõdése volt, úrrá lenni egyfajta megszokott remegésen, a túlzott, ideges izgatottságon. Hiszen valami ilyesmire már el voltam készülve, egyrészt a levelébõl, másrészt, mert visszaemlékeztem bizonyos gyermekkori jellemvonásaira, s következtettem is különleges fizikai alkatából és vérmérsékletébõl. Mozgása fölváltva volt élénk és csüggeteg. Hangja gyorsan ment át valami reszketeg határozatlanságból -- mely a kedély teljes lefokozottságára látszott vallani -- az energikus kurtaságnak abba a fajtájába, abba a szaggatott, súlyos, sietség nélküli és tökéletesen tagolt kifejezésmódba, abba az ólmos, jól egyensúlyozott és tompán zengõ torokhangba, amelyet a megrögzött iszákosnál, vagy az ópium javíthatatlan élvezõjénél figyelhetünk meg legintenzívebb mámorainak periódusában.

Ily hangon beszélt látogatásomnak céljáról, s hogy mily komolyan kívánt engem látni, s mennyire remélte, hogy jelenlétemben könnyebbülést talál. Bizonyos részletességgel terjeszkedett ki arra, hogy milyennek gondolja betegsége természetét. Szervi, családi bajnak mondotta, aminek gyógyíthatóságában nem bízott; pusztán ideges bántalom, tette rögtön hozzá, bizonnyal hamarosan elmúlik magától. Tünetei közt szerepelt a természetellenes érzések egész raja. Egyik-másik ezek közül, amint részletezte, érdekelt s megzavart; ámbár talán elbeszélésének szavai és általános modora is megtették ebben a maguk hatását. Sokat szenvedett érzékeinek valami beteges élességétõl; csak a legsemlegesebb ízû ételt tudta megenni; csak bizonyos szövésû ruhát tûrt meg a testén; a legcsekélyebb virágillat számára nyomasztó volt; szemét még a gyönge fény is gyötörte, és csak kevés hang volt, bizonyos húros hangszerek hangja, ami nem okozott borzadást lelkének.

De különösen egy fonák neme a rettegésnek tette õt rabjává.

- El fogok pusztulni -- mondta --, bele kell pusztulnom ebbe a siralmas bolondságba. Így, így, és nem másképpen fogok elpusztulni. Rettegek a jövõ eseményeitõl, nem önmagukban, hanem hatásukban. Borzadok a gondolatra, hogy valamely, bár csak a legközönségesebb történés is, fölrázza tûrhetetlenül izgatott lelkemet. Tulajdonképpen nem a veszélytõl félek, hanem csak annak kikerülhetetlen hatásától -- a rémülettõl. Ebben a zaklatott, ebben a szánalmas állapotban, érzem, elõbb-utóbb eljön az idõ, amikor életemet és eszemet egyszerre kell elveszítenem valami kétségbeesett küzdelemben a vad fantommal, amelynek neve: FÉLELEM.

Megfigyeltem azonkívül, közben-közben, s tört és kétértelmû célzások alapján, lelkiállapotának egy másik jellemzõ sajátosságát is. Bizonyos babonás érzések láncolták a házhoz, melyben lakott, s amelybõl hosszú évek óta egyetlenegyszer sem merészkedett kimozdulni; valami titkos befolyás, melynek állítólagos erejét sokkal ködösebb kifejezések jelezték, hogysem itt ismételni tudnám -- befolyás, melyet a családi ház formájának és matériájának bizonyos sajátosságai nyertek, mint mondta, hosszú gyötrõdés eredményeként, szelleme fölött; hatás, mellyel a szürke falak és tornyok fizikuma, a sötét tóval együtt, melyben mindenütt tükrözõdtek, idõk folytán megbélyegezte lényének pszichikumát.

Mindazonáltal elismerte, bár némi habozás után, hogy a különös borúnak eredetét, mely lelkére szállott, vissza lehet vezetni egy természetesebb és kézzelfoghatóbb okra: s ez nõvérének hosszú és súlyos betegsége, már láthatóan közelgõ fölbomlása egy gyöngéden szeretett életnek, aki egyetlen társa volt hosszú éveken át, utolsó és egyetlen rokona a földön.

- Az õ halála -- mondotta oly keserûséggel, melyet sohasem tudok elfeledni -- úgy hagyna engem, gyöngén, reménytelen, mint utolsót az Usherek régi törzsökébõl.

Mialatt beszélt, Lady Madeline -- mert ez volt a neve -- lassan átment a terem egy távolabbi részén, s észre sem véve jelenlétem, eltûnt. A legnagyobb fokú bámulattal néztem, melybõl nem hiányzott a félelemnek némi árnyalata sem, noha ez érzések okairól lehetetlen magamnak számot adni. Valami kábulásféle szállott meg, amint szemem követte visszavonuló lépteit. Mikor végre az ajtó becsukódott mögötte, tekintetem ösztönszerûleg s mohón leste a fivér arckifejezését -- de õ fejét kezébe temette, s csak annyit figyelhettem meg, hogy a rendesnél még sokkal nagyobb sápadtság önti el vékonyult ujjait, melyeken keresztül szenvedélyes könnyek szivárogtak.

Lady Madeline betegsége régóta gúnyolta orvosainak tudományát. Valósággal állandósult apátia, a test fokozatos elsorvadása, s gyakori, bár múló rohamok, részben kataleptikus jelleggel: ez volt a szokásos diagnózis. Mindeddig állhatatosan ellenállt a betegség nyomasztó hatásának, s nem esett végleg ágynak; de a házba való megérkezésem estéjén -- mint fivére az éj folyamán kimondhatatlan izgalommal elbeszélte -- megadta magát a romboló hatalom erejének, s így megtudtam, hogy a futó pillantás, melyet lényérõl nyertem, valószínûleg az utolsó volt, amit valaha nyerni fogok; hogy a ladyt, legalább elevenen, nem fogom látni többé.

A következõ néhány napon át nevét sem Usher nem említette, sem én; s ez idõ alatt buzgón törekedtem barátom mélabúját enyhíteni. Festettünk és olvasgattunk együtt; vagy, mintegy álomban, hallgattam beszédes gitárjának vad rögtönzéseit. S ekként míg egyre szorosabb és szorosabb bizalmasságunk mindjobban megengedte, hogy tartózkodás nélkül behatoljak lelkének rejtekeibe, csak annál keserûbben láttam be, mily hiábavaló kísérlet fölvidítani egy lelket, melybõl a sötétség mint egy lényegéhez tartozó pozitív tulajdonság árad ki az erkölcsi és fizikai világ minden tárgyára, a ború szüntelen kisugárzásával.

Mindig magamban fogom hordani azoknak az ünnepi óráknak emlékét, melyeket egyedül töltöttem az Usher-ház urával. De a kísérlet, hogy pontos fogalmat adjak a tanulmányok vagy foglalkozások természetérõl, melyekbe belevitt vagy belebonyolított: nem sikerülne. Fölcsigázott s nagy fokban beteges idealizmus vetett minderre valami kénes fényt. Hosszú, rögtönzött gyászdalai örökké fülemben zengenek. Többek közt fájdalmasan õrzök emlékemben egy különös változatot s továbbfejlesztést Von Weber utolsó valcerének vad dallamából. A festmények közül, amelyeken komplikált fantáziája pepecselt, s melyek vonásról vonásra valami olyan ködösségbe nõttek, hogy annál inkább borzadtam rájuk nézni, mert magam sem tudtam, mért borzadok; ezek közül a festmények közül -- bármily élénken állnak ma is elõttem -- hiábavaló törekvés volna leírni többet, mint egypárat, ami az írott szó lehetõségeit túl nem haladja.

Végletes egyszerûségével s rajzának meztelenségével megállította és megbabonázta a figyelmet. Ha valaha halandó eszméket tudott festeni: ez a halandó Roderick Usher volt. Számomra legalább -- és akkori környezetemben -- ezekbõl a tiszta absztrakciókból, amiket ez a kedélybeteg ember vásznaira tudott varázsolni, a félelmes szuggesztiónak oly tûrhetetlen ereje áradt, amilyennek még árnyékát sem éreztem, mikor például Fuseli tagadhatatlanul izzó, de nagyon is konkrét fantazmagóriáit szemléltem.

Egyikét mégis barátom fantasztikus kompozícióinak -- amelyben nem uralkodott oly mereven az absztrakció szelleme -- megpróbálhatom, bármily gyengén is, szavakban visszatükrözni. Egy kicsi kép egy végtelen hosszú és szögletes pince vagy alagút belsejét ábrázolta alacsony, sima, fehér, töretlen és díszítés nélküli falakkal. Bizonyos járulékos részletei a rajznak azt a gondolatot keltették föl, hogy ez az üreg rendkívüli mélységben nyúlik a föld felülete alatt. Végeérhetetlen hosszának egyetlen pontján sem lehetett kijárást látni, és semmiféle fáklya vagy más mesterséges fényforrás nem volt felfedezhetõ; mégis mindenfelé erõs sugarak árja hömpölygött, az egészet valami kísértetes és érthetetlen fényben fürösztve.

Az imént beszéltem a hallóidegnek arról a beteges állapotáról, amely minden zenét elviselhetetlenné tett a különös beteg fülnek, kivéve a húros hangszerek bizonyos effektusait. Talán éppen a szûk korlátok, amiket ez okból gitárjára parancsolt, okozták nagymértékben játékának fantasztikus karakterét. De 'impromptu'-inek izzó könnyûségét ez nem magyarázta. Ez, vad ábrándjainak zenéjében és szövegében egyaránt -- mert játékát gyakran rímes költõi rögtönzésekkel kísérte --, annak az erõs szellemi feszültségnek és koncentráltságnak eredménye volt, amelyre már elõbb céloztam, s amelyet csupán a legmagasabb mesterséges izgalom különös pillanataiban lehet megfigyelni. Egy ilyen rapszódiának szövegét könnyûszerrel megjegyeztem. Talán annál nagyobb benyomást tett rám, ahogy õ elõadta, mert jelentésének misztikus áramában elõször véltem észrevenni Usher részérõl teljes tudatát annak, hogy felséges értelme megingott trónusán. A vers, melynek címe 'A kísértetes palota', körülbelül, ha nem is tökéletes pontossággal, így hangzott:
Legzöldebb völgyünk ölében
-- Jó angyalok laktak ott --
Hajdan büszkén, büszke-szépen
Drága kastély ragyogott.
Földjén Gondolat királynak
Fölszökött!
Sohse lengtek szeráf-szárnyak
Gyönyörûbb torony fölött.

Ormain zászlók lobogtak,
Sárga, gõgös, víg-arany,
Mindez rég volt -- tûnt koroknak
Távolaiban!
Ahány enyelgõ játszi szellõ
Ment arra át,
A dús, bokrétás bástya mellõl
Mint szárnyas illat szállt tovább!

Lantzenére ott a vándor,
Ki e boldog völgybe jött,
Láthatta, hogy szellem táncol
A lángablakok mögött
Egy trón elõtt, amelyen ülvén
Bíborbanszületett
Királyuk trónolt, ki körül fény
Árasztott méltó ünnepet.

És gyönggyel a kastély kapúja
S rubinnal rakva volt,
Melyen át egyre s egyre s újra
Édes visszhangok árja folyt
Szikrázva a terembe: -- rájuk
Egy munka várt,
S egy öröm: örökké királyuk
Eszét zengni, a bölcs királyt.

De bú-ruhás átkok sereggel
Szállták meg a király honát:
Sirassuk õt! mert soha reggel
Nem süt már éjszakáin át!
S háza körül a halk dicsõség
Ma már csak oly-
Mód zengi õt, mint rege hõsét,
Kit elhantolt a kor.

S csak rémes árnyak bálja, melyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás -- de nincs mosoly.



Élénken emlékszem, hogy e ballada által sugallt gondolatok oly eszmemenetelhez vezettek bennünket, melyben Ushernek egy különös meggyõzõdése nyilvánult meg; nem eredetisége miatt említettem -- hisz mások is gondolkoztak hasonlóan --, hanem mert megingathatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá. Ez a meggyõzõdés, általánosságban kifejezve, az volt, hogy minden tenyészõ dolog egyúttal érzõ is. De az õ szertelen fantáziájában ez az eszme még merészebb formát öltött, s bizonyos feltételek mellett a szervetlen világ határait is átlépte. Nincs szavam leírni meggyõzõdésének teljes fokát, vagy a komolyságot, amellyel átadta magát neki. E hite azonban -- mint már elõzõleg céloztam rá -- õsei házának szürke köveivel függött össze. Úgy képzelte, hogy itt az érzõképesség feltételeinek eleget tett e kövek elhelyezésének módszere -- rendjük metódusa éppúgy, mint a sok 'fungus', amely bevonta õket, és a korhadó fák, melyek körös-körül álltak --, s mindenekfölött ez elhelyezés évszázadokon át zavartalan megmaradása s megkettõzõdése a tó csöndes vizeiben. S hogy ez nyilvánvaló -- hogy érzõképességük nyilvánvaló, az kitûnik -- mondta, s itt összerezzentem szavaira -- abból, hogy valami saját külön atmoszférájuk sûrûsödött a vizek és a falak körül. Az eredményt látni lehet, tette hozzá, abban a csöndes s mégis erõszakos és rettenetes befolyásban, ami századokon át alakította családja végzetét, s õt is azzá tette, aminek ma láttam -- amivé lett. Ily meggyõzõdések nem szorulnak kommentárra, s nem is kommentálom.

Könyveink -- a könyvek, melyek éveken át a beteg szellemi lényének nem csekély részét formálták -- mint gondolni lehet, szoros összhangban voltak e fantasztikus karakterrel. Olyan munkák fölött görnyedeztünk együtt, mint a Gresset-féle 'Ververt et Chartreuse'; a Machiavelli 'Belphegor'-ja; a 'Menny és Pokol' Swedenborgtól; 'Nicolaus Klimius föld alatti utazása', Holberg mûve; a 'Kézjóslás tankönyvei', Robert Fludd, Jean d'Indaginé, De la Chambre mûvei; 'Utazás a kék messzeségbe' Tiecktõl; és Campanella 'Napváros'-a. Egyik legkedvesebb kötetünk volt a 'Directorium Inquisitiorum'-nak, Eymeric de Gironne dominikánus szerzetes munkájának egy kis nyolcadrét kiadása; s Pomponius Melának volt néhány passzusa, az õs afrikai szatírokról és aegipanokról, amelyek fölött Usher órákig tudott elülni álmodozva. De fõ gyönyörûségét mégis egy rendkívül ritka és különös, negyedrétû, gót betûs könyv olvasásában lelte -- egy elfeledett egyház manuáléjában -- a 'Vigiliae Mortuorum secundum Chorum Ecclesiae Maguntinae'-ben.

Önkéntelenül ennek a könyvnek vad liturgiája jutott eszembe, s annak valószínû hatása kedélybeteg barátomra, mikor egy este hirtelen értésemre adva, hogy Lady Madeline nincs többé, szavakba foglalta azt a szándékát, hogy a holttestet, végleges eltemetés elõtt, két héten keresztül az épület alapfalába vájt számos boltozott fülkék egyikében akarja õrizni. De a világi ok, amelyet e különös eljárás mellett fölhozott, olyan volt, hogy nem éreztem magamat följogosítva ellenvetést tenni. A halott fivérét erre az elhatározásra, mint mondotta, súlyos meggondolások vezették: a boldogult betegségének szokatlan jellege, orvosainak bizonyos feltûnõ és nyomatékos kérdései, s a családi temetkezõhely távoli és exponált fekvése. Nem tagadom, hogy amint magam elé idéztem a baljós magatartású férfiút, akivel megérkezésem napján a lépcsõházban találkoztam, nem volt kedvem gátat vetni annak, amit legjobban esetben ártalmatlan, de semmiképpen sem természetellenes óvatosságnak tekintettem. Usher kérésére személyesen segítettem neki az ideiglenes sírbatétel körüli intézkedésekben. Mikor a testet magába zárta a koporsó, mi magunk vittük, kettesben, nyugvóhelyére. A fülke, amelyben elhelyeztük -- s amelyet oly rég nem nyitott meg senki, hogy fáklyáink, félig elfojtva nyomott legében, alig adtak módot szemünknek mélyébe hatni --, szûk volt, nyirkos, és semmiféle bejárást sem engedett a fénynek, minthogy meglehetõs mélységben feküdt, közvetlen az épületnek azon része alatt, amelyben az én hálószobám. Régi feudális korokban nyilván a tömlöctartás legborzasztóbb céljaira alkalmazták, s a késõbbi idõkben raktár gyanánt, puskapor vagy másvalami nagy fokban gyúlékony anyag számára, mert padlójának egy része s a mélyébe vezetõ hosszú ívbolt egész belsõ felülete gondosan rézzel volt borítva. A tömör vasajtót hasonló eljárás védelmezte. Óriási súlya szokatlanul éles, csikorgó hangot okozott, amint megfordult sarkain.

Letévén gyászos terhünket, állványain, ebben az ijesztõ helyiségben, fölemeltük egy kissé a koporsónak még le nem szögezett födelét, s egy pillantást vetettünk a benne fekvõnek arcára. Most elõször ragadta meg figyelmemet a meglepõ hasonlóság fivér és nõvér közt; és Usher, talán kitalálva gondolatomat, néhány szót mormogott, melyekbõl megtudtam, hogy az elhunyt és õ ikrek voltak, s mindig szinte érthetetlen sajátosságú szimpátia volt közöttük. De pillantásunk nem soká pihent a hullán -- mert nem tudtunk ránézni borzadály nélkül. A betegség, amely ezt az elõkelõ hölgyet érett ifjúságában sírba döntötte, mint a szorosan kataleptikus természetû betegségek legtöbbnyire, meghagyta valami halk pír gúnyképét a keblén és az arcán, s azt a gyanúsan sóvár mosolyt az ajk fölött, amely oly borzasztó a halálban. Visszatettük és rásrófoltuk a koporsóra a födelet, s a vasajtót lezárva, elindultunk, fárasztó lépcsõkön, a ház felsõ részének alig kevésbé homályos termei felé.

És most, ahogy lefolyt a keserû bánat elsõ néhány napja, barátom szellemi betegségének arculatán észrevehetõ változás jelentkezett. Megszokott modora eltûnt. Rendes foglalkozásait elhanyagolta vagy elfeledte. Szobáról szobára bolyongott sietõs, egyenlõtlen, céltalan léptekkel. Arcának halványsága, ha lehetséges, még kísértetibb árnyalatot öltött -- de szemének fénye teljesen kialudt. Régi hangjának alkalmi rekedtsége többé nem jött elõ; s kiejtését valami vibráló reszketegség jellemezte, mint a legnagyobb rémület hangját. Sõt voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy szüntelenül izgatott lelkét valami nyomasztó titok gyötri, amelyet kimondani önmagával küzd a szükséges bátorságért. Máskor ismét mindezt a tiszta õrület megfejthetetlen szeszélyeivel kellett magyaráznom, mert órák hosszat láttam õt bámulni a semmibe, a legmélyebb figyelem kifejezésével, mintegy valamely képzelt hangra fülelve. Nem csoda, ha állapota megijesztett -- s egyúttal meg is fertõzött. Éreztem már, mint lopózik belém, lassú, de biztos fokokon keresztül, az õ fantasztikus, de szuggesztív babonáinak befolyása.

S kivált akkor tapasztaltam ennek az érzésnek teljes erejét, mikor hét vagy nyolc nappal azután, hogy Lady Madeline-t a pincefülkében elhelyeztük, késõ éjjel nyughelyemre tértem. Álom nem jött ágyam közelébe -- s az órák múltak, múltak. Erõlködtem, hogy kiokoskodjam magamból az idegességet, mely hatalmába ejtett. Küszködtem elhitetni magammal, hogy hangulatom oka nagy részben, ha nem is egészen, a szoba komor bútorzatának lenyûgözõ hatása -- a sötét és tépett függönyök, amelyek valami kezdõdõ vihar leheletétõl mozgásba zaklatva, szeszélyesen lobogtak ide-oda a falakon, és kellemetlenül zizegtek az ágy díszítései körül. De fáradozásom eredménytelen maradt. Lassanként visszafojthatatlan félelem járta át egész valómat; s szívem közepére ült a teljesen oktalan rémület lidérce. Zihálva s minden erõmet megfeszítve leráztam ezt, fölemelkedtem vánkosaimon, és fürkészve a szoba tömött sötétjébe hallgatóztam -- ok nélkül, csak valami ösztönös erõ késztetett fülelni -- bizonyos halk és határozatlan hangokra, melyek hosszú idõközökben áttörtek a vihar szünetein, nem tudtam rájönni, honnan? Érthetetlen s mégis tûrhetetlen borzalom érzésétõl leigázva, sietõsen magamra hánytam ruháimat -- mert éreztem, hogy az éjjel többet nem fogok aludni --, s azáltal iparkodtam kiragadni magamat a szánalmas állapotból, amelybe estem, hogy sebesen föl és alá jártam a szobában.

Alig fordultam ily módon néhányat, mikor a szomszéd lépcsõházból könnyû lépés zaja állította meg figyelmemet. Rögtön megismertem Usher lépéseit. Egy pillanat múlva halk érintéssel kopogott ajtómon, és belépett, lámpást emelve kezében. Arcszíne, mint rendesen, halotti sápadt volt -- de valami õrült élénkség is jelentkezett a szemében -- szemmel láthatóan elnyomott hisztéria egész magatartásában. Viselkedése megrémített, de akármit inkább el lehetett bírni, mint a magányt, mely oly sokáig nehezedett rám, s még az õ megjelenését is úgy fogadtam, mint valami fölszabadulást.

- És te nem láttad? -- kiáltott hirtelen, miután pár pillanatig némán bámult maga köré. -- Te eszerint nem láttad? de megállj! látni fogod.

Így szólva és gondosan beárnyékolva lámpáját, az egyik ablakhoz sietett, s azt szabadon kitárta a viharnak.

A berontó szélroham vad dühe majdnem levett lábunkról. Valóban zivataros, de komorságában is gyönyörû éj volt, vadul különös rettenet és szépség éjszakája. Szomszédunkban nyilván valami légörvény gyûjtötte erejét, mert gyakori és erõs fordulatok voltak érezhetõk a szél irányában; s a felhõk rendkívüli sûrûsége -- melyek oly alacsonyan csüggtek, hogy szinte a ház tornyait nyomták -- nem gátolta, hogy észre ne vegyük az elevenforma gyorsaságot, amellyel minden oldalról egymásnak rohantak, és sohasem vesztek a távolba. Mondom, még rendkívüli sûrûségük sem gátolta, hogy ezt észrevegyük -- pedig egy villanást se kaptunk holdból vagy csillagból --, s egyetlen villámfény sem lobban föl. De a szélvert, nagy páratömegek alsó felülete, valamint minden földi tárgy körülöttünk, egy halvány fényû, de élesen látható gázexhaláció természetellenes fényében villogott, mely a ház köré tapadt, s azt beborította.

- Neked nem kell -- nem szabad ezt nézned! -- szóltam borzadva Usherhez, amint, gyöngéd erõszakkal, az ablakból egy székhez vezettem. - Ezek a látványok, amik téged megzavarnak, mind egészen közönséges elektromos tünemények -- vagy meglehet, hogy kísértetes eredetük a tó poshadt miazmáiban fészkel. Csukjuk be az ablakot; a levegõ hideg és veszedelmes a te egészségi állapotodban. Nézd, itt van egy kedves regényed. Én olvasok, te hallgatsz; s így töltjük el együtt a rémes éjet.

A régi könyv, amelyet fölvettem, Sir Launcelot Canning írása volt: 'Az õrült találka'; de inkább szomorú tréfából mondtam Usher kedves regényének, mint komolyan; mert valójában ügyetlen és fantáziátlan terjengõssége kevés érdeket nyújthatott barátom magas és szellemes idealizmusa számára. De ez volt az egyetlen könyv éppen a kezem ügyében; és volt valami határozatlan reményem, hogy az izgalom, mely ezen az éjszakán egész testében rázta idegbeteg barátomat, enyhülést találhat -- hisz a lelki zavarok története tele van hasonló különösségekkel -- éppen abban a végletes csacsiságban, amit olvasni akartam. S csakugyan, ha a vadul megfeszült élénkség kifejezésébõl ítélhettem, amellyel a mese szavaira figyelt vagy figyelni látszott, gratulálhattam magamnak szándékom sikeréhez.

A történetnek addig a jól ismert részéig értem el, ahol Ethelred, a találka hõse, hiába keresve békés bebocsátást a remete lakásába, erõszakhoz fordul, hogy beléphessen. Itt, sokan tán emlékezni fognak, az elbeszélés szövege így hangzik:

"És Ethelred, 'ki természettõl bátor lelkû vala, 's annakfelette a' bûvös bort fölhajtván, hatalmat érze dagadni szívében, immár nem potsékola több idõt és beszédet a' Remetére, 'ki is ugyantsak makats és gonosz kedvében volt, hanem, érezvén vállain a' záport 's rettegvén a' Zivatar jövetelét, rögvest fölemelé buzogányát, és sûrû dorongolásokkal rést tsinált az kapudeszkákon vaskeztyûs kezének; 's avval osztán konokul rángatva, összevissza tépte, hasíttá, repeszté, olly alapossággal, hogy az kiszikkadt 's a kongó fának zaja föllármázta az erdõség ekhóit..."

A mondat végére jutva összerezzentem, s egy pillanatnyi szünetet tartottam; mert úgy tûnt föl -- bár azonnal megállapítottam, hogy csak izgatott fantáziám játszik --, úgy tûnt föl, mintha az épület valami nagyon távoli részébõl, elmosódottan, oly hang érne fülemhez, mely tökéletesen hasonló jellegével, a Sir Launcelot által oly részletesen leírt hasadozó és kopogó zajnak valóságos visszhangja lehetne, noha mindenesetre csak fojtott és tompa. Nyilván csak a különös összeesés volt az, ami megragadta figyelmemet; mert az ablakszárnyak kereteinek zörgése s a folyton növekvõ zivatar különbözõ természetes hangjai között magában a zaj karakterében bizonnyal semmi sem volt, ami érdekelhetett vagy megzavarhatott volna. Tovább folytattam a fölolvasást:

"Ám a' derék bajnok Ethelred, minekutána így az kapun béhatolt volna, nyomát sem látá a' gonosz Remetének; mi fölött nagy Düh és Tsodálat fogta el; mert az Remete helyén egy pikkelyes és rengeteg testû Sárkány ült õrt tüzes nyelvvel egy ezüstpallós aranykastély elõtt: 's annak a' faláról egy tsillogó rézpajzs lógott, ilyetén fölírással:



TE KI BELÉPSZ ITTEN, MEGVÍVTAD AZ HARCOT;
ÖLJED MEG A SÁRKÁNYT, MEGNYERED A PAJZSOT!...


és Ethelred ismét fölemelé buzogányát, 's a' Sárkány fejire üte, 'ki is rögvest elvágódott elõtte, 's kiadta dögvészes lehelletét, olly rémes és harsány, és egyszersmind metszõ sikolytással, hogy Ethelrednek muszáj vala fülét ujjával bédugaszolni a' vérfagylaló hang elül, amihez hasonlót senki azelõtt nem hallott volt a' földön..."

Itt megint hirtelen megálltam, s ezúttal vad döbbenet érzésével -- mert semmi kétség sem lehetett, hogy most valósággal hallottam, bár képtelen lettem volna megmondani, mely irányból, egy halk és nyilván távoli, de harsány, nyújtott és teljesen szokatlan sikoltó vagy visító hangot --, tökéletes 'pendant'-ját annak, amit képzeletem éppen fölidézett, hogy a regényíró által leírt sárkány természetellenes visítását magam elé fesse.

De bár e második s oly rendkívül valószínûtlen összeesés ezer ellentétes érzést keltett bennem, melyek közt a bámulat s a legmagasabb fokú rémület voltak uralkodók, mégis eléggé megõriztem lélekjelenlétemet, hogy egyetlen megjegyzéssel se izgassam barátomnak érzékeny idegességét. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a szóban forgó hangokat õ is megfigyelte; bár az utolsó pár percben tagadhatatlanul különös változás állt be viselkedésében. Velem szemközt elfoglalt helyzetébõl fokozatosan úgy húzta el a székét, hogy arcával a szoba ajtajának fordulva üljön; s így csak részben láthattam vonásait; mégis észrevettem, hogy ajka remegett, mintha ki nem vehetõ szavakat mormogna. Feje mellére csüggedt -- de amint egy pillantással profilban elkaptam, szemének tág és merev nyíltságán láttam, hogy nem aludt el. Ennek a feltevésnek ellentmondott testének mozgása is, mert jobbra-balra hintázott, lassú, de állandó s egyenletes lengéssel. Hirteleniben megfigyelve mindezt, újra kezdtem Sir Launcelot elbeszélését, amely így ment tovább:

"És mostan a' Bajnok, megmenekülvén a' Sárkány borzasztó dühétõl és megemlékezvén a' rézpajzsról, hogy a' személyén nehézkedõ Varázst megtörné, elvonszolta útjából a Dögöt, s' az ezüst pallón át nagy-bátran az Kastély felé tartott, azholott a Pajzs lógott az falon; s bizony mondom, az Pajzs meg sem várta jövetelét, hanem lehulla lábaihoz az ezüst pallóra, hatalmas és rettenetes Tsöngésnek hangjával..."

Még el sem hagyták az utolsó szótagok ajkamat, mikor -- mintha csakugyan épp ebben a pillanatban esett volna egy súlyos rézpajzs valami ezüstpadlóra -- éles, mély, érces és zengõ, de nyilván fátyolozott, visszhangos csendülésre lettem figyelmes. Teljesen elvesztve önuralmamat, talpra ugrottam; de Usher ütemesen hintázó mozgása zavartalan maradt. Odarohantam a székhez, ahol ült. Szemeit egyenesen maga elé szögezte, s egész tartásán valami megkövült merevség uralkodott. De amint kezem vállára helyeztem, erõs borzongás futott át egész testén; ajkai körül bágyadt mosoly remegett; s láttam, hogy beszél valamit halk, sebes, hadaró mormogással, s mintha nem is tudna jelenlétemrõl. Szorosan föléje hajolva, végre sikerült fölszürcsölnöm szavainak rémséges tartalmát:

- Nem hallom? -- de igen, hallom és hallottam. Régen -- régen, régen -- hány perce, hány órája, hány napja, hallottam! -- de nem mertem -- ó, szánj meg engem, oly nyomorult vagyok! -- nem mertem -- nem mertem beszélni! Elevenen tettük õt a sírba! Nem mondtam, hogy az érzékeim nagyon élesek? Most bevallom neked, hogy hallottam már az elsõ gyönge mozdulatait is a mély koporsóban. Hallottam -- hány, hány napja hallottam --, de nem mertem -- nem mertem beszélni! És most -- ma éjjel -- Ethelred -- ha! ha! ha! --, a remete kapujának föltörése és a sárkány halálsikoltása és a pajzs csengése! -- mondd inkább: az õ koporsójának fölszakítása és a vasajtó sarkainak megcsikordulása, s amint a pince rézzel bevont falíveihez csapódott! Ó, jaj, hova fussak? Nem lesz õ itt mingyárt? Nem siet-e, hogy szememre hányja sietségemet? Nem hallottam-e lépteit a lépcsõn? Nem tudom-e tisztán megkülönböztetni szívének nehéz, borzasztó ütését? ÕRÜLT! -- ekkor tombolva fölugrott, s úgy sikoltotta ki szótagjait, mintha ebben az erõfeszítésben lelkét is kiadná: -- ÕRÜLT! MONDOM NEKED, HOGY ITT ÁLL MOST AZ AJTÓ ELÕTT!

Mintha kijelentésének emberfölötti energiájában valami varázserõ rejlett volna -- a nagy, antik ajtószárnyak, melyekre szavai közben rámutatott, ebben a pillanatban lassan megfordultak súlyos ébentábláikkal. Ez csak egy betörõ szélroham mûve volt -- de az ajtó elõtt csakugyan ott állott Lady Madeline of Usher magas és elfátyolozott alakja. Fehér ruháin vér volt, s lesoványodott testének minden porcikáján a keserû küzdelem nyilvánvaló nyoma. Egy pillanatig remegve és ide-oda szédülve a küszöbön maradt, aztán, halk, nyögõ kiáltást hallatva, teljes súlyával beesett bátyja karjaiba, s heves, s most végleges halálos agóniájában magával rántotta õt, mint egy holttestet, mint az általa elõre látott borzalmak áldozatát.

Én rémülten menekültem ebbõl a szobából és ebbõl a házból. Künn, mikor ott voltam a régi kövezett út keresztezésénél, még a zivatar teljes dühe tombolt. Hirtelen az út mentén vad fény lövellt föl, s én megfordultam, hogy lássam, honnan jöhetett ez a szokatlan villanás; mert csupán a nagy ház és árnyékai voltak mögöttem. A sugár a lenyugvó, vérvörös teleholdból jött, amely élesen sütött keresztül azon a hajdan alig észrevehetõ hasadékon, amirõl elõbb elmondtam, hogy az épület tetejérõl, zegzugos irányban, az aljáig terjedt. Mialatt rábámultam, a hasadás rohamosan tágult -- s jött a forgószélnek egy dühös rohama -- egyszerre a földet kísérõ égitest egész kövér kereksége meztelen tárult szemem elé -- agyam elszédült, amint a hatalmas falakat szétesni láttam -- hosszú, viharos, robbanó hang támadt, mintha ezer vízesés zuhanna -- s a mély és poshadt tó vize lábam alatt komoran és némán zárult össze az Usher-ház romjai fölött.

Babits Mihály fordítása

Legzöldebb völgyünk ölében
-- Jó angyalok laktak ott --
Hajdan büszkén, büszke-szépen
Drága kastély ragyogott.
Földjén Gondolat királynak
Fölszökött!
Sohse lengtek szeráf-szárnyak
Gyönyörûbb torony fölött.

Ormain zászlók lobogtak,
Sárga, gõgös, víg-arany,
Mindez rég volt -- tûnt koroknak
Távolaiban!
Ahány enyelgõ játszi szellõ
Ment arra át,
A dús, bokrétás bástya mellõl
Mint szárnyas illat szállt tovább!

Lantzenére ott a vándor,
Ki e boldog völgybe jött,
Láthatta, hogy szellem táncol
A lángablakok mögött
Egy trón elõtt, amelyen ülvén
Bíborbanszületett
Királyuk trónolt, ki körül fény
Árasztott méltó ünnepet.

És gyönggyel a kastély kapúja
S rubinnal rakva volt,
Melyen át egyre s egyre s újra
Édes visszhangok árja folyt
Szikrázva a terembe: -- rájuk
Egy munka várt,
S egy öröm: örökké királyuk
Eszét zengni, a bölcs királyt.

De bú-ruhás átkok sereggel
Szállták meg a király honát:
Sirassuk õt! mert soha reggel
Nem süt már éjszakáin át!
S háza körül a halk dicsõség
Ma már csak oly-
Mód zengi õt, mint rege hõsét,
Kit elhantolt a kor.

S csak rémes árnyak bálja, melyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás -- de nincs mosoly.



Élénken emlékszem, hogy e ballada által sugallt gondolatok oly eszmemenetelhez vezettek bennünket, melyben Ushernek egy különös meggyõzõdése nyilvánult meg; nem eredetisége miatt említettem -- hisz mások is gondolkoztak hasonlóan --, hanem mert megingathatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá. Ez a meggyõzõdés, általánosságban kifejezve, az volt, hogy minden tenyészõ dolog egyúttal érzõ is. De az õ szertelen fantáziájában ez az eszme még merészebb formát öltött, s bizonyos feltételek mellett a szervetlen világ határait is átlépte. Nincs szavam leírni meggyõzõdésének teljes fokát, vagy a komolyságot, amellyel átadta magát neki. E hite azonban -- mint már elõzõleg céloztam rá -- õsei házának szürke köveivel függött össze. Úgy képzelte, hogy itt az érzõképesség feltételeinek eleget tett e kövek elhelyezésének módszere -- rendjük metódusa éppúgy, mint a sok 'fungus', amely bevonta õket, és a korhadó fák, melyek körös-körül álltak --, s mindenekfölött ez elhelyezés évszázadokon át zavartalan megmaradása s megkettõzõdése a tó csöndes vizeiben. S hogy ez nyilvánvaló -- hogy érzõképességük nyilvánvaló, az kitûnik -- mondta, s itt összerezzentem szavaira -- abból, hogy valami saját külön atmoszférájuk sûrûsödött a vizek és a falak körül. Az eredményt látni lehet, tette hozzá, abban a csöndes s mégis erõszakos és rettenetes befolyásban, ami századokon át alakította családja végzetét, s õt is azzá tette, aminek ma láttam -- amivé lett. Ily meggyõzõdések nem szorulnak kommentárra, s nem is kommentálom.

Könyveink -- a könyvek, melyek éveken át a beteg szellemi lényének nem csekély részét formálták -- mint gondolni lehet, szoros összhangban voltak e fantasztikus karakterrel. Olyan munkák fölött görnyedeztünk együtt, mint a Gresset-féle 'Ververt et Chartreuse'; a Machiavelli 'Belphegor'-ja; a 'Menny és Pokol' Swedenborgtól; 'Nicolaus Klimius föld alatti utazása', Holberg mûve; a 'Kézjóslás tankönyvei', Robert Fludd, Jean d'Indaginé, De la Chambre mûvei; 'Utazás a kék messzeségbe' Tiecktõl; és Campanella 'Napváros'-a. Egyik legkedvesebb kötetünk volt a 'Directorium Inquisitiorum'-nak, Eymeric de Gironne dominikánus szerzetes munkájának egy kis nyolcadrét kiadása; s Pomponius Melának volt néhány passzusa, az õs afrikai szatírokról és aegipanokról, amelyek fölött Usher órákig tudott elülni álmodozva. De fõ gyönyörûségét mégis egy rendkívül ritka és különös, negyedrétû, gót betûs könyv olvasásában lelte -- egy elfeledett egyház manuáléjában -- a 'Vigiliae Mortuorum secundum Chorum Ecclesiae Maguntinae'-ben.

Önkéntelenül ennek a könyvnek vad liturgiája jutott eszembe, s annak valószínû hatása kedélybeteg barátomra, mikor egy este hirtelen értésemre adva, hogy Lady Madeline nincs többé, szavakba foglalta azt a szándékát, hogy a holttestet, végleges eltemetés elõtt, két héten keresztül az épület alapfalába vájt számos boltozott fülkék egyikében akarja õrizni. De a világi ok, amelyet e különös eljárás mellett fölhozott, olyan volt, hogy nem éreztem magamat följogosítva ellenvetést tenni. A halott fivérét erre az elhatározásra, mint mondotta, súlyos meggondolások vezették: a boldogult betegségének szokatlan jellege, orvosainak bizonyos feltûnõ és nyomatékos kérdései, s a családi temetkezõhely távoli és exponált fekvése. Nem tagadom, hogy amint magam elé idéztem a baljós magatartású férfiút, akivel megérkezésem napján a lépcsõházban találkoztam, nem volt kedvem gátat vetni annak, amit legjobban esetben ártalmatlan, de semmiképpen sem természetellenes óvatosságnak tekintettem. Usher kérésére személyesen segítettem neki az ideiglenes sírbatétel körüli intézkedésekben. Mikor a testet magába zárta a koporsó, mi magunk vittük, kettesben, nyugvóhelyére. A fülke, amelyben elhelyeztük -- s amelyet oly rég nem nyitott meg senki, hogy fáklyáink, félig elfojtva nyomott legében, alig adtak módot szemünknek mélyébe hatni --, szûk volt, nyirkos, és semmiféle bejárást sem engedett a fénynek, minthogy meglehetõs mélységben feküdt, közvetlen az épületnek azon része alatt, amelyben az én hálószobám. Régi feudális korokban nyilván a tömlöctartás legborzasztóbb céljaira alkalmazták, s a késõbbi idõkben raktár gyanánt, puskapor vagy másvalami nagy fokban gyúlékony anyag számára, mert padlójának egy része s a mélyébe vezetõ hosszú ívbolt egész belsõ felülete gondosan rézzel volt borítva. A tömör vasajtót hasonló eljárás védelmezte. Óriási súlya szokatlanul éles, csikorgó hangot okozott, amint megfordult sarkain.

Letévén gyászos terhünket, állványain, ebben az ijesztõ helyiségben, fölemeltük egy kissé a koporsónak még le nem szögezett födelét, s egy pillantást vetettünk a benne fekvõnek arcára. Most elõször ragadta meg figyelmemet a meglepõ hasonlóság fivér és nõvér közt; és Usher, talán kitalálva gondolatomat, néhány szót mormogott, melyekbõl megtudtam, hogy az elhunyt és õ ikrek voltak, s mindig szinte érthetetlen sajátosságú szimpátia volt közöttük. De pillantásunk nem soká pihent a hullán -- mert nem tudtunk ránézni borzadály nélkül. A betegség, amely ezt az elõkelõ hölgyet érett ifjúságában sírba döntötte, mint a szorosan kataleptikus természetû betegségek legtöbbnyire, meghagyta valami halk pír gúnyképét a keblén és az arcán, s azt a gyanúsan sóvár mosolyt az ajk fölött, amely oly borzasztó a halálban. Visszatettük és rásrófoltuk a koporsóra a födelet, s a vasajtót lezárva, elindultunk, fárasztó lépcsõkön, a ház felsõ részének alig kevésbé homályos termei felé.

És most, ahogy lefolyt a keserû bánat elsõ néhány napja, barátom szellemi betegségének arculatán észrevehetõ változás jelentkezett. Megszokott modora eltûnt. Rendes foglalkozásait elhanyagolta vagy elfeledte. Szobáról szobára bolyongott sietõs, egyenlõtlen, céltalan léptekkel. Arcának halványsága, ha lehetséges, még kísértetibb árnyalatot öltött -- de szemének fénye teljesen kialudt. Régi hangjának alkalmi rekedtsége többé nem jött elõ; s kiejtését valami vibráló reszketegség jellemezte, mint a legnagyobb rémület hangját. Sõt voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy szüntelenül izgatott lelkét valami nyomasztó titok gyötri, amelyet kimondani önmagával küzd a szükséges bátorságért. Máskor ismét mindezt a tiszta õrület megfejthetetlen szeszélyeivel kellett magyaráznom, mert órák hosszat láttam õt bámulni a semmibe, a legmélyebb figyelem kifejezésével, mintegy valamely képzelt hangra fülelve. Nem csoda, ha állapota megijesztett -- s egyúttal meg is fertõzött. Éreztem már, mint lopózik belém, lassú, de biztos fokokon keresztül, az õ fantasztikus, de szuggesztív babonáinak befolyása.

S kivált akkor tapasztaltam ennek az érzésnek teljes erejét, mikor hét vagy nyolc nappal azután, hogy Lady Madeline-t a pincefülkében elhelyeztük, késõ éjjel nyughelyemre tértem. Álom nem jött ágyam közelébe -- s az órák múltak, múltak. Erõlködtem, hogy kiokoskodjam magamból az idegességet, mely hatalmába ejtett. Küszködtem elhitetni magammal, hogy hangulatom oka nagy részben, ha nem is egészen, a szoba komor bútorzatának lenyûgözõ hatása -- a sötét és tépett függönyök, amelyek valami kezdõdõ vihar leheletétõl mozgásba zaklatva, szeszélyesen lobogtak ide-oda a falakon, és kellemetlenül zizegtek az ágy díszítései körül. De fáradozásom eredménytelen maradt. Lassanként visszafojthatatlan félelem járta át egész valómat; s szívem közepére ült a teljesen oktalan rémület lidérce. Zihálva s minden erõmet megfeszítve leráztam ezt, fölemelkedtem vánkosaimon, és fürkészve a szoba tömött sötétjébe hallgatóztam -- ok nélkül, csak valami ösztönös erõ késztetett fülelni -- bizonyos halk és határozatlan hangokra, melyek hosszú idõközökben áttörtek a vihar szünetein, nem tudtam rájönni, honnan? Érthetetlen s mégis tûrhetetlen borzalom érzésétõl leigázva, sietõsen magamra hánytam ruháimat -- mert éreztem, hogy az éjjel többet nem fogok aludni --, s azáltal iparkodtam kiragadni magamat a szánalmas állapotból, amelybe estem, hogy sebesen föl és alá jártam a szobában.

Alig fordultam ily módon néhányat, mikor a szomszéd lépcsõházból könnyû lépés zaja állította meg figyelmemet. Rögtön megismertem Usher lépéseit. Egy pillanat múlva halk érintéssel kopogott ajtómon, és belépett, lámpást emelve kezében. Arcszíne, mint rendesen, halotti sápadt volt -- de valami õrült élénkség is jelentkezett a szemében -- szemmel láthatóan elnyomott hisztéria egész magatartásában. Viselkedése megrémített, de akármit inkább el lehetett bírni, mint a magányt, mely oly sokáig nehezedett rám, s még az õ megjelenését is úgy fogadtam, mint valami fölszabadulást.

- És te nem láttad? -- kiáltott hirtelen, miután pár pillanatig némán bámult maga köré. -- Te eszerint nem láttad? de megállj! látni fogod.

Így szólva és gondosan beárnyékolva lámpáját, az egyik ablakhoz sietett, s azt szabadon kitárta a viharnak.

A berontó szélroham vad dühe majdnem levett lábunkról. Valóban zivataros, de komorságában is gyönyörû éj volt, vadul különös rettenet és szépség éjszakája. Szomszédunkban nyilván valami légörvény gyûjtötte erejét, mert gyakori és erõs fordulatok voltak érezhetõk a szél irányában; s a felhõk rendkívüli sûrûsége -- melyek oly alacsonyan csüggtek, hogy szinte a ház tornyait nyomták -- nem gátolta, hogy észre ne vegyük az elevenforma gyorsaságot, amellyel minden oldalról egymásnak rohantak, és sohasem vesztek a távolba. Mondom, még rendkívüli sûrûségük sem gátolta, hogy ezt észrevegyük -- pedig egy villanást se kaptunk holdból vagy csillagból --, s egyetlen villámfény sem lobban föl. De a szélvert, nagy páratömegek alsó felülete, valamint minden földi tárgy körülöttünk, egy halvány fényû, de élesen látható gázexhaláció természetellenes fényében villogott, mely a ház köré tapadt, s azt beborította.

- Neked nem kell -- nem szabad ezt nézned! -- szóltam borzadva Usherhez, amint, gyöngéd erõszakkal, az ablakból egy székhez vezettem. - Ezek a látványok, amik téged megzavarnak, mind egészen közönséges elektromos tünemények -- vagy meglehet, hogy kísértetes eredetük a tó poshadt miazmáiban fészkel. Csukjuk be az ablakot; a levegõ hideg és veszedelmes a te egészségi állapotodban. Nézd, itt van egy kedves regényed. Én olvasok, te hallgatsz; s így töltjük el együtt a rémes éjet.

A régi könyv, amelyet fölvettem, Sir Launcelot Canning írása volt: 'Az õrült találka'; de inkább szomorú tréfából mondtam Usher kedves regényének, mint komolyan; mert valójában ügyetlen és fantáziátlan terjengõssége kevés érdeket nyújthatott barátom magas és szellemes idealizmusa számára. De ez volt az egyetlen könyv éppen a kezem ügyében; és volt valami határozatlan reményem, hogy az izgalom, mely ezen az éjszakán egész testében rázta idegbeteg barátomat, enyhülést találhat -- hisz a lelki zavarok története tele van hasonló különösségekkel -- éppen abban a végletes csacsiságban, amit olvasni akartam. S csakugyan, ha a vadul megfeszült élénkség kifejezésébõl ítélhettem, amellyel a mese szavaira figyelt vagy figyelni látszott, gratulálhattam magamnak szándékom sikeréhez.

A történetnek addig a jól ismert részéig értem el, ahol Ethelred, a találka hõse, hiába keresve békés bebocsátást a remete lakásába, erõszakhoz fordul, hogy beléphessen. Itt, sokan tán emlékezni fognak, az elbeszélés szövege így hangzik:

"És Ethelred, 'ki természettõl bátor lelkû vala, 's annakfelette a' bûvös bort fölhajtván, hatalmat érze dagadni szívében, immár nem potsékola több idõt és beszédet a' Remetére, 'ki is ugyantsak makats és gonosz kedvében volt, hanem, érezvén vállain a' záport 's rettegvén a' Zivatar jövetelét, rögvest fölemelé buzogányát, és sûrû dorongolásokkal rést tsinált az kapudeszkákon vaskeztyûs kezének; 's avval osztán konokul rángatva, összevissza tépte, hasíttá, repeszté, olly alapossággal, hogy az kiszikkadt 's a kongó fának zaja föllármázta az erdõség ekhóit..."

A mondat végére jutva összerezzentem, s egy pillanatnyi szünetet tartottam; mert úgy tûnt föl -- bár azonnal megállapítottam, hogy csak izgatott fantáziám játszik --, úgy tûnt föl, mintha az épület valami nagyon távoli részébõl, elmosódottan, oly hang érne fülemhez, mely tökéletesen hasonló jellegével, a Sir Launcelot által oly részletesen leírt hasadozó és kopogó zajnak valóságos visszhangja lehetne, noha mindenesetre csak fojtott és tompa. Nyilván csak a különös összeesés volt az, ami megragadta figyelmemet; mert az ablakszárnyak kereteinek zörgése s a folyton növekvõ zivatar különbözõ természetes hangjai között magában a zaj karakterében bizonnyal semmi sem volt, ami érdekelhetett vagy megzavarhatott volna. Tovább folytattam a fölolvasást:

"Ám a' derék bajnok Ethelred, minekutána így az kapun béhatolt volna, nyomát sem látá a' gonosz Remetének; mi fölött nagy Düh és Tsodálat fogta el; mert az Remete helyén egy pikkelyes és rengeteg testû Sárkány ült õrt tüzes nyelvvel egy ezüstpallós aranykastély elõtt: 's annak a' faláról egy tsillogó rézpajzs lógott, ilyetén fölírással:



TE KI BELÉPSZ ITTEN, MEGVÍVTAD AZ HARCOT;
ÖLJED MEG A SÁRKÁNYT, MEGNYERED A PAJZSOT!...


és Ethelred ismét fölemelé buzogányát, 's a' Sárkány fejire üte, 'ki is rögvest elvágódott elõtte, 's kiadta dögvészes lehelletét, olly rémes és harsány, és egyszersmind metszõ sikolytással, hogy Ethelrednek muszáj vala fülét ujjával bédugaszolni a' vérfagylaló hang elül, amihez hasonlót senki azelõtt nem hallott volt a' földön..."

Itt megint hirtelen megálltam, s ezúttal vad döbbenet érzésével -- mert semmi kétség sem lehetett, hogy most valósággal hallottam, bár képtelen lettem volna megmondani, mely irányból, egy halk és nyilván távoli, de harsány, nyújtott és teljesen szokatlan sikoltó vagy visító hangot --, tökéletes 'pendant'-ját annak, amit képzeletem éppen fölidézett, hogy a regényíró által leírt sárkány természetellenes visítását magam elé fesse.

De bár e második s oly rendkívül valószínûtlen összeesés ezer ellentétes érzést keltett bennem, melyek közt a bámulat s a legmagasabb fokú rémület voltak uralkodók, mégis eléggé megõriztem lélekjelenlétemet, hogy egyetlen megjegyzéssel se izgassam barátomnak érzékeny idegességét. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a szóban forgó hangokat õ is megfigyelte; bár az utolsó pár percben tagadhatatlanul különös változás állt be viselkedésében. Velem szemközt elfoglalt helyzetébõl fokozatosan úgy húzta el a székét, hogy arcával a szoba ajtajának fordulva üljön; s így csak részben láthattam vonásait; mégis észrevettem, hogy ajka remegett, mintha ki nem vehetõ szavakat mormogna. Feje mellére csüggedt -- de amint egy pillantással profilban elkaptam, szemének tág és merev nyíltságán láttam, hogy nem aludt el. Ennek a feltevésnek ellentmondott testének mozgása is, mert jobbra-balra hintázott, lassú, de állandó s egyenletes lengéssel. Hirteleniben megfigyelve mindezt, újra kezdtem Sir Launcelot elbeszélését, amely így ment tovább:

"És mostan a' Bajnok, megmenekülvén a' Sárkány borzasztó dühétõl és megemlékezvén a' rézpajzsról, hogy a' személyén nehézkedõ Varázst megtörné, elvonszolta útjából a Dögöt, s' az ezüst pallón át nagy-bátran az Kastély felé tartott, azholott a Pajzs lógott az falon; s bizony mondom, az Pajzs meg sem várta jövetelét, hanem lehulla lábaihoz az ezüst pallóra, hatalmas és rettenetes Tsöngésnek hangjával..."

Még el sem hagyták az utolsó szótagok ajkamat, mikor -- mintha csakugyan épp ebben a pillanatban esett volna egy súlyos rézpajzs valami ezüstpadlóra -- éles, mély, érces és zengõ, de nyilván fátyolozott, visszhangos csendülésre lettem figyelmes. Teljesen elvesztve önuralmamat, talpra ugrottam; de Usher ütemesen hintázó mozgása zavartalan maradt. Odarohantam a székhez, ahol ült. Szemeit egyenesen maga elé szögezte, s egész tartásán valami megkövült merevség uralkodott. De amint kezem vállára helyeztem, erõs borzongás futott át egész testén; ajkai körül bágyadt mosoly remegett; s láttam, hogy beszél valamit halk, sebes, hadaró mormogással, s mintha nem is tudna jelenlétemrõl. Szorosan föléje hajolva, végre sikerült fölszürcsölnöm szavainak rémséges tartalmát:

- Nem hallom? -- de igen, hallom és hallottam. Régen -- régen, régen -- hány perce, hány órája, hány napja, hallottam! -- de nem mertem -- ó, szánj meg engem, oly nyomorult vagyok! -- nem mertem -- nem mertem beszélni! Elevenen tettük õt a sírba! Nem mondtam, hogy az érzékeim nagyon élesek? Most bevallom neked, hogy hallottam már az elsõ gyönge mozdulatait is a mély koporsóban. Hallottam -- hány, hány napja hallottam --, de nem mertem -- nem mertem beszélni! És most -- ma éjjel -- Ethelred -- ha! ha! ha! --, a remete kapujának föltörése és a sárkány halálsikoltása és a pajzs csengése! -- mondd inkább: az õ koporsójának fölszakítása és a vasajtó sarkainak megcsikordulása, s amint a pince rézzel bevont falíveihez csapódott! Ó, jaj, hova fussak? Nem lesz õ itt mingyárt? Nem siet-e, hogy szememre hányja sietségemet? Nem hallottam-e lépteit a lépcsõn? Nem tudom-e tisztán megkülönböztetni szívének nehéz, borzasztó ütését? ÕRÜLT! -- ekkor tombolva fölugrott, s úgy sikoltotta ki szótagjait, mintha ebben az erõfeszítésben lelkét is kiadná: -- ÕRÜLT! MONDOM NEKED, HOGY ITT ÁLL MOST AZ AJTÓ ELÕTT!

Mintha kijelentésének emberfölötti energiájában valami varázserõ rejlett volna -- a nagy, antik ajtószárnyak, melyekre szavai közben rámutatott, ebben a pillanatban lassan megfordultak súlyos ébentábláikkal. Ez csak egy betörõ szélroham mûve volt -- de az ajtó elõtt csakugyan ott állott Lady Madeline of Usher magas és elfátyolozott alakja. Fehér ruháin vér volt, s lesoványodott testének minden porcikáján a keserû küzdelem nyilvánvaló nyoma. Egy pillanatig remegve és ide-oda szédülve a küszöbön maradt, aztán, halk, nyögõ kiáltást hallatva, teljes súlyával beesett bátyja karjaiba, s heves, s most végleges halálos agóniájában magával rántotta õt, mint egy holttestet, mint az általa elõre látott borzalmak áldozatát.

Én rémülten menekültem ebbõl a szobából és ebbõl a házból. Künn, mikor ott voltam a régi kövezett út keresztezésénél, még a zivatar teljes dühe tombolt. Hirtelen az út mentén vad fény lövellt föl, s én megfordultam, hogy lássam, honnan jöhetett ez a szokatlan villanás; mert csupán a nagy ház és árnyékai voltak mögöttem. A sugár a lenyugvó, vérvörös teleholdból jött, amely élesen sütött keresztül azon a hajdan alig észrevehetõ hasadékon, amirõl elõbb elmondtam, hogy az épület tetejérõl, zegzugos irányban, az aljáig terjedt. Mialatt rábámultam, a hasadás rohamosan tágult -- s jött a forgószélnek egy dühös rohama -- egyszerre a földet kísérõ égitest egész kövér kereksége meztelen tárult szemem elé -- agyam elszédült, amint a hatalmas falakat szétesni láttam -- hosszú, viharos, robbanó hang támadt, mintha ezer vízesés zuhanna -- s a mély és poshadt tó vize lábam alatt komoran és némán zárult össze az Usher-ház romjai fölött.

Babits Mihály fordítása



BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 08:06:08 | 13.




Impia tortorum longos hic turba furores
Sanguinis innocui, non satiata, aluit.
Sospite nunc patria, fracto nunc funeris antro,
Mors ubi dira fuit vita salusque patent.



Már beteg voltam -- halálos betege e hosszú gyötrelemnek; s mikor végre föloldották kötelékeimet, és megengedték, hogy leüljek, éreztem, hogy érzékeim megtagadják a szolgálatot. Az ítélet -- a rettenetes halálítélet -- volt az utolsó határozott hang, mely fülemhez ért. Azután az inkvizítori szavak nesze mintegy elmerült a kábulat elemezhetetlen zsivajában. Ez valahogy a forgás képzetét hozta elmémbe -- talán asszociálva gondolatban valami malomkerék berregésével. Csak egy pillanatra -- mert nemsokára már semmit sem hallottam. De még egy darabig -- és micsoda túlzott közelségben! -- rettenetes tisztán! -- láttam-láttam a fekete palástos bírák ajkait. Fehérnek tetszettek -- fehérebbnek, mint az ív, melyen e szavakat vonom, és keskenynek a groteszkségig: keskenynek a megfeszített szilárdság kifejezésével, a változhatatlan elszántságnak, az emberi szenvedés zord megvetésének kifejezésével. Láttam, hogy a sors rendelése -- vagy ami az én számomra sors volt -- még egyre ömlött e szörnyû ajkakról. Láttam vonaglani rajtuk halálos szavaikat. Láttam, amint nevemnek formálták szótagjait; és borzadtam, mert hang nem jött közülük. S a kéjes borzadás pár villanatára láttam a terem falait borító sötét kárpitok lágy és alig észrevehetõ meglebbenését is. S akkor szemem az asztal hét magas gyertyatartójára esett. Elõször az irgalom színeit viselték, s hét karcsú angyalnak tûntek föl, akik mentésemre jöttek; de aztán egyszerre valami halálos megcsömörlés ereszkedett szellememre, éreztem, hogy végigreng testem minden rostja, mintha egy galvántelep drótját érintettem volna, míg az angyalalakok érthetetlen, lángfejû rémekké váltak, s tudtam már, hogy tõlük nem jöhet segítség. S akkor, mint egy dús zenei szólam, lopózott érzéseim közé a gondolat: micsoda édes pihenés eshet a temetõben! Halkan és tolvaj mód jött e gondolat, s hosszú idõnek tetszett, míg teljes erejét elérte; de mihelyt szellemem végre igazán átérezte és befogadta, a bírák alakja mintegy varázslatra eltûnt elõlem; a magas kandeláberek a semmibe süllyedtek; lángjuk kialudt; s az éj feketesége ereszkedett rám; mintha minden érzésemet elnyelte volna valami õrült, zugalmas zuhanás az alvilág legeslegmélyére. S akkor csönd lett és némaság, és éj az egész mindenség.

Elájultam; de evvel még nem azt akarom mondani, hogy minden tudatom elveszett. Mi maradt belõle, nem kísérlem meg definiálni; még csak leírni sem; de nem tûnt el minden. A legmélyebb álomban, sõt delíriumban, bármiféle önkívületben -- nem! még a halálban sem --, még a sírban sem tûnik el minden. Másféle halhatatlanság nincs is az ember számára. Fölriadva a legérzéketlenebb alvásból, valamifajta álomszövet pókhálófonalait minden ébredésünkkel széttépjük. De egy másodperc múlva már -- oly finom tud lenni ez a háló -- nem emlékszünk arra, amit álmodtunk. Az ájulásból az életbe való visszatérésben két fokozat van; elõször a lelki vagy szellemi lét föléledése; másodszor a fizikai lété. Valószínûnek látszik, hogy, ha a második fokozatot elérve, vissza tudnók idézni az elsõnek hangulatait, e hangulatok ékesszólóan beszélnének a küszöbön túli mélység emlékeirõl. S mi van e mélységben? Hogyan különböztessük meg árnyait a sír árnyaitól? De ha e hangulatok -- amiket az "elsõ fokozat" hangulatainak neveztem -- nem is idézhetõk vissza tetszés szerint, nem jönnek-e néha vissza hívatlanul, hosszú idõ múltán, úgyhogy csodálkozunk, honnan jöttek? Aki sohasem ájult el életében, az talál-e vajon különös palotákat és ijesztõen ismerõs arcokat az égõ parázsban? Az látja-e lebegni a légben ama szomorú látomásokat, melyeket a tömeg sohasem láthat? Az eltûnõdik-e valamely új virág illatán? Annak agyát kergeti-e õrületbe olykor valamely zenei ütem titkos jelentése, mely azelõtt sohasem vonta magára figyelmét?

Gyakran tûnõdve törekedtem visszaemlékezni; keservesen küszködtem visszahódítani egy jeldarabkáját a látszólagos megsemmisülés ez állapotának, melybe lelkem süllyedt; s voltak pillanatok, amikor sikerrõl álmodtam; voltak rövid, nagyon rövid percek, amikor oly emlékeket idéztem föl, varázsló módjára, melyek egy késõbbi korszak elfogulatlan ítéletének tanúsága szerint is csak e látszólagos öntudatlanság állapotával függhettek össze. Az emlékezet e különös árnyékai határozatlanul beszélnek magas emberalakokról, akik mintha fölemeltek és csöndben vittek volna lefelé, mindig csak lefelé, mígnem szörnyû szédülés fogott el, csak e leszállás végeérhetetlenségének gondolatára is. Beszélnek aztán szívemnek valami ködös rémületérõl, amit e szív természetellenes megcsöndesedése okozott. Erre minden dolgok hirtelen mozdulatlanságának érzése következik; mintha, akik vittek -- borzalmas kíséret! -- végtelen leszállásukban túlhaladták volna a határtalan határait, s megállanának erõfeszítésük végsõ kimerülésével. Ezentúl amire emlékszem, csak valami sekélység, valami nedvesség: és aztán õrület -- a tilosban járó memória szörnyû õrülete!

Csodálatos hirtelenséggel tért vissza tudatomba a mozgás és a hang, dobogó szívem viharos mozgása s a dobogásnak hangja fülembe. Akkor szünet, és minden eltûnik. Aztán megint hang s mozgás és érintés, csiklandó érzés, mely átfut testemen. Aztán: a lét puszta tudata, minden legcsekélyebb gondolat nélkül -- és ez az állapot sokáig tart. Aztán: a gondolat -- egészen hirtelen -- és a rémület borzalma; s buzgó törekvés, hogy megértsem igazi helyzetemet. Aztán: erõs vágy visszacsúszni az érzéketlenségbe. Aztán: rohamos újjáéledése az eszméletnek, sikeres erõfeszítéssel egy mozdulat felé. És most a teljes visszaemlékezés: a kihallgatás, a bírák, a fekete kárpitok, az ítélet, rosszullétem, az ájulás... De tökéletes feledése mindannak, ami aztán következett; mindannak, amit csak egy késõbbi nap és sok erõlködés tett képessé határozatlanul visszaidézni.

Mindeddig szememet még nem nyitottam ki. Éreztem, hogy hanyatt fekszem, minden köteléktõl szabadon. Kinyújtottam kezemet, s az súlyosan esett valami nedves és kemény felületre. Több percig hagytam ott, mialatt iparkodtam képzeletemben rekonstruálni, hol vagyok és mi vagyok. Vágytam, de nem mertem látóérzékemet használni. Rettegtem az elsõ pillantástól a körülöttem levõ tárgyakra. Nem mintha féltem volna szembenézni bármilyen rémségekkel; de attól kezdtem félni, hogy nincs mit látnom! Végre, a kétségbeesés vad elszántságával, gyorsan széttártam pilláimat. Tehát legrosszabb sejtelmeim valóra váltak. Az örök éj feketesége környezett. Lélegzet után kapkodtam. A sötétség ereje szinte rám nehezedett, és elfojtott. A levegõ elviselhetetlenül sûrû volt. Még mindig mozdulatlanul feküdtem, és iparkodtam eszemet használni. Elmémbe idéztem az inkvizíciós eljárást, és megpróbáltam e nézõpontból dedukálni valódi helyzetemet. Az ítéletet kimondták; s nekem úgy tetszett, hogy azóta nagyon, nagyon hosszú idõ telt el. Mégis egy pillanatig sem gondoltam magamat szó szerint halottnak. Ilyen föltevés -- bármit mondjanak is a regényírók -- teljességgel összeférhetetlen a valóságos létezéssel; de hol lehetek és milyen állapotban? Tudtam, hogy a halálraítélteket rendszerint az ünnepélyes autodafé-k [mágjahalál] alkalmával végzik ki, s egy ilyent éppen az én elítélésem elõtti éjszakán tartottak. Talán visszadugtak a tömlöcbe, hogy bevárják a legközelebbi szertartást, mely esetleg csak hónapok múltán lesz? Azonnal láttam, hogy ez nem lehet az igazság. Áldozatokra sürgõs szükségük volt. Aztán tömlöcöm éppúgy, mint az elítéltek cellái Toledóban, köves padozatú helyiség volt, s valami világosság mégiscsak mindig szûrõdött be.

Most egyszerre egy szörnyû gondolat hajtotta patakokban szívemre a vért, s rövid idõre ismét visszaestem az eszméletlenségbe. Mikor magamhoz tértem, azonnal talpra ugrottam, minden idegrostomban lázasan remegve. Karjaimat vadul dobáltam fejem fölött és magam körül minden irányban. Ujjaim nem éreztek érintést; de nem mertem tenni egy lépést sem, nehogy beleütközzem egy sírbolt falaiba. Izzadság verte ki minden pórusomat, s nagy, hideg gyöngyökben állt meg homlokomon. A bizonytalanság gyötrelme végre tûrhetetlenné vált, s óvatos mozdulatot tettem elõre, kinyújtott karokkal; szemem szinte kidagadt gödrébõl a hiú reményben, hogy elkaphat valami fénysugarat. Több lépéssel jutottam már tovább; de még mindig fekete és üres volt minden. Szabadabban lélegzettem. Annyi legalább bizonyosnak látszott, hogy minden sorsok legrettenetesebbje nem az, ami rám vár.

És most, amint vigyázva még egyre elõrébb lépegettem, tolongva jött emlékembe ezer határozatlan mendemonda Toledo különös borzalmairól. E börtönök felõl hökkentõ dolgokat beszéltek, mindig mesének gondoltam azokat, de mindenképp különös mesék voltak, oly borzalmasak, hogy csak suttogó száj adhatta tovább õket. Itthagytak, hogy éhen pusztuljak el, e föld alatti sötétség világában? Vagy micsoda, talán még ennél is félelmetesebb halálnem les rám? Hogy halál volt a cél -- éspedig a rendesnél keservesebb halál --, sokkal jobban ismertem bíráim karakterét, hogysem ebben kételkedjem. Csak a mikor? és a hogyan? foglalkoztatta gondolataimat.

Kinyújtott kezem végre nekiütõdött valami szilárd akadálynak. Fal volt, látszólag kõbõl építve, nagyon sima, nyálkás és hideg. Követtem hajlásait; avval az óvatos bizalmatlansággal lépegetve, amit némely régi rémmese sugallt belém. Ez az eljárás azonban nem adott módot megállapítani börtönöm méreteit, mert végigjárhattam egész kerületét, és visszaérhettem arra a pontra, ahonnan kiindultam, anélkül, hogy észrevettem volna: oly tökéletes egyformának látszott a fal. Azért a kést kerestem, ami a zsebemben volt, mikor az inkvizítorok termébe vezettek; hanem a kés eltûnt; ruháimat kicserélték valami durva zsáköltönnyel. Arra gondoltam, hogy a kés pengéjét beledugom a kõmûvesmunka valamely alig észlelhetõ résébe, hogy ekként kiindulópontomat megjelöljem. De a probléma tulajdonképpen egyszerû volt; noha fölizgatott képzeletemben elsõ pillantásra szinte leküzdhetetlennek tûnt föl. Letéptem egy darabot a darócöltöny szegélyébõl, s ezt a rongyot teljes szélességében, derékszögben a falhoz helyeztem. Ha utamat körültapogatom a cellában, elõbb-utóbb, ha a kört befejeztem, újra meg kell találnom ezt a rongyot. Legalább így gondoltam; de nem számoltam börtönöm nagyságával vagy a saját gyöngeségemmel. A talaj nyirkos és csúszós volt. Egy darabig csak vánszorogtam elõre, végül megbotlottam, és elestem. Végsõ kimerültségem arra bírt, hogy fekve maradjak; s amint ott hevertem, hamarosan erõt vett rajtam az álom.

Mikor fölébredtem, és kinyújtottam karomat, egy darab kenyeret és egy vödör vizet találtam magam mellett. Nagyon is fáradt voltam, hogy e körülményen elmélkedni kezdjek, de mohón ettem és ittam. Aztán tüstént újra kezdtem körutamat a cella körül, és sok erõlködéssel végre eljutottam a darócrongyig. Mielõtt elestem, ötvenkét lépést számoltam, és mióta újra kezdtem a járást, még negyvennyolcat kellett olvasnom, míg a rongyhoz értem. Összesen tehát éppen száz lépés volt; s két lépést véve egy yardnak, megállapítottam, hogy börtönöm körülbelül ötven yard kerületû. Csakhogy útközben számos szögletet értem a falban, s így megközelítõ fogalmat sem alkothattam magamnak a sírbolt alakjáról -- mert nem nevezhetõ másnak, mint sírboltnak.

Nem sok célom volt e kutatásokkal, és bizonnyal semmi reményem: de valami határozatlan kíváncsiság arra bírt, hogy még folytassam õket. Elhagyva a falat, elhatároztam, hogy átszelem az általa bekerített tér közepét. Eleinte a legnagyobb óvatossággal jártam el, mert a padló, bár látszólag szilárd anyagból készült, nyálkás volt, és megcsalta az embert. Késõbb mégis bátorságot vettem, és nem haboztam keményebben lépni, iparkodva, amennyire csak lehetséges, egyenes vonalban keresztezni a cellát. Mintegy tíz vagy tizenkét lépést tehettem ily módon, mikor köntösöm megtépett szegélye lábam közé keveredett. Ráléptem, és erõs zuhanással arcra estem.

Esésem elsõ zavarában nem vettem azonnal észre egy kissé hökkentõ körülményt, ami néhány másodperc múlva, s mialatt még mindig arcra bukva hevertem, ellenállhatatlanul magára vonta figyelmemet. Ez a következõ volt: állam a börtön padozatán pihent, de ajkaim és fejem felsõ része, bár látszólag az állnál alacsonyabb szinten, nem érintettek egyebet, mint az üres levegõt. Azonkívül úgy éreztem, hogy homlokom valami tapadós gõzben fürdik, s orromat a szétmálló gombák sajátságos illata ütötte meg. Elõrenyúltam, s elborzadtam a felfedezésen, hogy pontosan szélére estem egy kör alakú mélységnek, melynek nagyságát persze egyelõre nem volt módom megállapítani. A nyílás falazott peremén tapogatózva, sikerült leválasztanom egy kis téglatörmeléket, amit ledobtam a mélységbe. Több másodpercen át figyeltem ekhóit, amint esése közben a meredély oldalaihoz ütõdött; végre tompa csobbanás hallatszott, hangosan visszaverõdve a falakon. Ugyanakkor a fejem fölött valami ajtó gyors nyílásához és rögtönös becsapódásához hasonló hang hallatszott, mialatt halvány fénysugár villant a homályon át, s éppoly hirtelen el is tûnt.

Most tisztán láttam a sorsot, amit számomra készítettek, s szerencsét kívántam magamnak a jókor jött véletlenhez, melynek folytán megmenekültem. Még egy lépés, mielõtt elbotlom, és a világ nem lát többet. S a halál, amit most elkerültem, épp olyan jellegû volt, amilyent mindig mesének és hihetetlennek tartottam az inkvizícióról szóló elbeszélésekben. A zsarnokság áldozatainak szánt halálnemekben a legrémesebb fizikai gyötrelmek és a legnagyobb lelki borzalmak közt esett választás. Engem az utóbbiak számára tartottak fönn. A hosszú szenvedéstõl idegeim annyira elernyedtek, hogy már a saját hangomtól remegtem, s minden tekintetben alkalmas médium voltam a különleges tortúrára, mely rám várt.

Minden tagomban reszketve visszatapogatóztam a falig, elszántan, hogy inkább ott pusztulok, mintsem a hullámok rémeit kockáztassam, melyeket képzeletem most nagy tömegben és különbözõ elhelyezéssel festett a börtön köré. Más lelkiállapotban talán lett volna bátorságom egyszerre véget vetni szenvedéseimnek, egyetlen ugrás által e mélységek valamelyikébe; de most a gyávák gyávája lettem. Azt sem tudtam elfelejteni, amit e szörnyû helyekrõl hallottam: hogy az élet hirtelen kioltása nem tette részét gonosz plánumuknak.

A belsõ izgalom több óra hosszat ébren tartott, de végre mégis elszunnyadtam újra. Fölébredve, mint elõbb, egy kis cipót és egy vizescsöbröt találtam magam mellett. Égõ szomjúság emésztett, s egy hajtásra kiürítettem az edényt. Altató lehetett benne, mert alighogy letettem, ellenállhatatlanul álmos lettem megint. Mély álom hullott rám, mély, mint a halálé. Mennyi ideig tartott, természetesen nem tudom; de mikor újból kinyitottam a szememet, a körülöttem levõ tárgyak láthatóak voltak. Valami vad, kénes fény, melynek eredetét az elsõ pillanatban nem tudtam megállapítani, megengedte, hogy szemügyre vegyem börtönöm egész kiterjedését és berendezését.

Nagyságára nézve nagyon elszámítottam magam. A falak összes hosszúsága nem haladta túl a huszonöt yardot. Ez a tény néhány percre teljesen megzavart, s a fölösleges tûnõdések egész özönébe merített; igazán fölöslegesen -- mert mi lehetett lényegtelenebb számomra a környezõ rettenetes körülmények között, mint tömlöcöm puszta térfogata? De szellemem betegesen érdeklõdött minden jelentéktelen részlet iránt, s föltevést föltevésre halmoztam, hogy számot adjak magamnak a tévedésrõl, amit a számításban elkövettem. Végre felvillant elõttem az igazság. Elsõ mérési kísérletemben ötvenkét lépést olvastam elesésem idõpontjáig, akkor már alig egy-két lépésre kellett lennem a darócrongytól; igazában majdnem befejeztem körutamat a fal mentén. Aztán aludtam, és mire fölébredtem, valószínûleg megfordultam helyemben -- így gondolhattam a fal kerületét körülbelül kétszer akkorának, mint amekkora tényleg volt. Zavart szellemem elmulasztotta megfigyelni, hogy mikor körutamat megkezdtem, a fal bal kezem felé volt, s mikor folytattam, jobbra.

A helyiség alakjára nézve is tévedtem. A tapogatózás közben számos szögletre akadtam, s ebbõl különleges szabálytalanságra következtettem; ily hatalmas a teljes sötétség hatása arra, aki álomból vagy ájulásból ébred! A szögletek néhány jelentéktelen bemélyedés, vagy különbözõ távolságokban vájt fülkék szögletei voltak. Nagyjában a cella négyzetes formát mutatott. Amit kõfalnak gondoltam, az most vasnak vagy valami más fémnek látszott, nagy táblákban, melyeknek határai és eresztékei tették a szögletszerû behajlásokat. Az ércfal egész felületét durván bepacsmagolták mindazon utálatos és visszataszító festészeti motívumokkal, melyek a szerzetesek síri babonáinak köszönik létüket. Fenyegetõ arcú ördögök alakjai csontvázfigurákkal, és más, még félelmetesebb képek borították és éktelenítették el a helyiséget. Megfigyeltem, hogy e fantomszörnyek körvonalai eléggé élesek, de a színek halványnak és elmosódottnak tûntek föl, mintegy a nyirkos légkör hatására. Most észrevettem a padlót is, amely kõbõl volt. Középen ásított a kör alakú mélység, amelynek torkából megmenekültem; de több ilyen nem volt a helyiségben.

Mindezt csak határozatlanul és nagy erõfeszítéssel tudtam meglátni, mert személyi állapotom nagyot változott alvásom alatt. Most hátamon feküdtem, teljes hosszúságomban, valami alacsony faállványon. Ehhez erõsen le voltam kötözve egy hosszú, lóistránghoz hasonló szíjjal. A szíj számos csavarodásban övezte tagjaimat és törzsemet, nem hagyva szabadon mást, csak fejem és bal karom, épp csak annyira, hogy nagy nehézséggel tudhattam valamit enni egy cseréptálból, ami mellettem állt a kövezeten. Nagy rémületemre láttam, hogy a vizescsöbröt elvitték. Rémületemre, mondom, mert tûrhetetlen szomjúság emésztett. Úgy látszik, ezt a szomjúságot gyötrõim szántszándékkal éleszteni akarták, mert a tálban levõ étel borsosan fûszerezett hús volt.

Most fölfelé tekintve, börtönöm mennyezetét vizsgáltam. Valami harminc vagy negyven láb magas volt, nagyjában éppúgy alkotva, mint az oldalfalak. Az egyik érctáblán igazán különös ábrázolás kötötte le teljes figyelmemet. A vén Idõ festett alakja volt, ahogy rendesen rajzolják, kivéve, hogy kasza helyett a kezében valami mást tartott, amit egy hatalmas inga festett képének gondoltam, amilyeneket antik órákon láthatunk. De volt valami ezen az ingán, ami arra bírt, hogy figyelmesebben vegyem szemügyre. Míg bámultam rá, egyenest magam fölé, mert pontosan a fejem fölött volt, úgy képzeltem, hogy mozogni látom. Egy pillanat múlva ez a képzelet -- valónak bizonyult. Lengése rövid volt, és természetesen lassú. Pár percig figyeltem, kissé megijedve, de még inkább csodálkozva. Végre, fáradtan e csigatempójú mozgás követésétõl, szemem a cella egyéb tárgyaira irányítottam.

Valami gyönge nesz vonta magára figyelmemet, és a padlóra pillantva, több óriási patkányt láttam átszaladni. A kút felõl jöttek, amely jobbról éppen látókörömbe esett. Még mialatt néztem is, csapatostul másztak elõ, rohanva, éhes szemekkel, a hús szagától csábítva. Nagy erõlködés és éberség kellett, hogy el tudjam õket hessegetni.

Vagy félóra telhetett el, talán egy egész óra is -- mert az idõ folyásáról csak tökéletlen fogalmat tudtam alkotni --, mire ismét a mennyezetre vetettem tekintetemet. Amit akkor láttam, megzavart és meghökkentett. Az inga kilengésének hossza majdnem egy yardnyit növekedett. Természetes következmény gyanánt nagyobb lett a lengés gyorsasága is. De ami leginkább zavarba ejtett, az a megfigyelés volt, hogy az inga szemmel láthatólag lejjebb ereszkedett. Most azt is láthattam -- fölösleges mondanom, milyen borzalommal --, hogy alsó széle csillogó acél félholdat formált, melynek egyik szarva a másiktól körülbelül egy lábnyi távolban volt, a szarvak fölfelé görbültek, s a félhold alsó éle láthatóan oly éles volt, mint a borotva. Amellett tömörnek és súlyosnak is látszott, mint egy borotvakés, élétõl fölfelé szilárd és széles acélmasszává vastagodva. Nehéz bronzrúdon függött, s az egész alkotmány sziszegett, amint lengve szelte a levegõt.

Nem lehetett kétséges tovább elõttem a sors, melyet a szerzetesi kínzózseni számomra készített. Az inkvizítorok közegei rájöttek, hogy tudomást szereztem a kútról -- a kútról, melynek borzalmainál nem szánhattak csekélyebb büntetést a magamfajta vakmerõ renitensnek --, a kútról, mely képe volt a pokol kútjának, s melyet a kósza hír is minden kínzásmesterségük Ultima Thuléjának tekintett. A kútba zuhanást a vak véletlen folytán kerültem ki, s tudtam, hogy a meglepetés -- kínok csapdájába ejteni az áldozatot -- fontos részét tette e tömlöcbeli kivégzések groteszk fantasztikumának. Minthogy nem estem bele magamtól a mélységbe, a démoni tervben már nem szerepelt az, hogy belelökjön; s így -- nem lévén egyéb alternatíva --, más szelídebb pusztulás várt reám. Szelídebb! Szinte mosolyogtam kínjaim között, mikor e szónak ilyen alkalmazására gondoltam.

Mi célja volna beszélnem a halálénál nagyobb borzalom hosszú, hosszú óráiról, míg az acél suhogó lengéseit számláltam! Hüvelykrõl hüvelykre, vonalról vonalra -- körömhegynyi esésekkel, amelyeket csak évszázadoknak tetszõ idõközök múltán lehetett észrevenni -- szállt lejjebb s egyre lejjebb! Napok múltak -- s valóban lehet, hogy több nap múlt el, míg oly közel ért fölém lengésében, hogy fanyar szelével meglegyezett. A kifent acél szaga tolakodott orrlyukamba. Imádkozni kezdtem -- az eget bosszantottam imáimmal, hogy gyorsabban, gyorsabban szálljon le! Majd különös õrület fogott el, s hosszasan próbálgattam erõszakkal föllebb emelni magam, a rettenetes pallos éle alá. Aztán hirtelen lecsillapodtam, és úgy hevertem ott, mosolyogva a csillogó halálra, mint a gyermek valami ritka játékszerre.

Közbejött a teljes érzéketlenségnek egy újabb intervalluma is; rövid volt, mert mire visszatértem az életbe, az inga leereszkedése nem tett észrevehetõ haladást. De lehetett hosszú is, mert tudtam, hogy démoni hatalmak figyelik ájulásom, s kényük szerint szüneteltethették az ingamozgást. És fölocsúdva fáradtnak is éreztem magamat -- ó! kimondhatatlanul fáradtnak! --, betegnek, gyöngének, mint valami hosszú koplalás után. Még e szörnyû napok gyötrelmei közt is táplálékot kívánt az emberi természet. Fájdalmas erõlködéssel nyújtottam ki bal karomat, amennyire kötelékeim megengedték, s birtokba vettem a csekély maradékot, amit a patkányok meghagytak. S amint egy falatkáját ajkamhoz emeltem, egyszerre megrohanta lelkemet egy kibontakozni kezdõ gondolata az örömnek -- a reménynek. Pedig mi közöm lehetett nekem a reményhez? Mondom, csak félig megformált gondolat volt -- sokszor vannak ilyen gondolatai az embernek, amik sohasem érik el teljes formájukat. Éreztem, hogy öröm, hogy remény van benne; de éreztem azt is, hogy elfullad, még mielõtt kialakult volna. Hiába küszködtem, hogy végiggondoljam, hogy visszahódítsam. A hosszú szenvedés majdnem megsemmisítette minden rendes lelkierõmet. Gyengeelméjû hülye lettem.

Az inga lengésiránya testem hosszával derékszöget adott. Láttam, hogy a pengének szívem környékét kell átmetszeni. Át fogja reszelni ruhám darócát, aztán visszaleng, és megismétli vágását újra meg újra. Ijesztõen tág kilengése ellenére -- mely harminc láb is megvolt, vagy még több már -- és esése sziszegõ ereje ellenére, mely akár e vasfalakat is átszelhette volna, eleinte, több percen keresztül, munkájának egyetlen eredménye az lesz, hogy ruhám szövetét reszeli. S ennél a gondolatnál megtorpantam. Nem mertem továbbmenni tûnõdésemben. Makacs figyelemmel idõztem e ponton, mintha e vesztegelés által meg is állíthattam volna itt az acél leereszkedését. Kényszerítettem magam, hogy a félkörû penge hangjára gondoljak, amint a szövetet átmetszi -- arra a különös, borzongó érzésre, melyet a daróc éles köszörülése kelt az idegekben. Annyira elmerültem a haszontalan képzelõdésbe, hogy idegességem a tetõfokára hágott.

Lefelé, megállás nélkül, egyre lefelé szállt közben a penge. Vad örömöm telt ereszkedése lassúságát lengése gyorsaságával szembeállítani. Jobbra, balra, tágan és szélesen -- egy kárhozott szellem sivításaival, de a szívem felé egy tigris lopózó lépteivel! Fölváltva kacagtam és üvöltöttem, amint egyik vagy másik elképzelés lett agyamban uralkodóvá.

Lefelé -- halálos biztonsággal, kérlelhetetlenül lefelé! Három hüvelyknyire vibrált már mellemtõl! Kétségbeesve, dühödten küszködtem, hogy kiszabadítsam bal karomat. Egyelõre csak könyökig volt szabad. Kezemet elvihettem -- nagy nehezen -- a táltól ajkamig, de nem tovább. Ha eltéphettem volna a köteléket a könyököm fölött, bizonnyal megpróbálom megfogni és megállítani az ingát. Éppúgy próbálhattam volna egy guruló lavinát megállítani!

Lefelé -- egyre -- szüntelenül -- kikerülhetetlenül lefelé! Föllélegzettem, és új erõfeszítést tettem, valahányszor kilengett jobbra vagy balra. De görcsösen összehúzódtam, ha fölöttem söpört el. Szemem a legértelmetlenebb kétségbeesés mohóságával követte röptét oldalt és fölfelé; s önkéntelenül lecsukódott, mikor elszállt: noha meghalni csak megkönnyebbülés lett volna -- ó, mily kimondhatatlan megkönnyebbülés! Mégis, remegtem idegeimben, amint elgondoltam, mily észrevehetetlenül csekély süllyedés a gépezetben elég volna, hogy ezt az éles, csillogó kést a mellembe vágja... idegeimet a remény remegtette, tagjaimat a remény rángatta össze. A remény -- mely diadalmat ül a kínpadon --, mely még az inkvizíció börtöneiben is biztató szavakat suttog a halálraítélt fülébe.

Láttam, hogy valami tíz-tizenkét lengés már tényleges érintkezésbe fogja hozni az acélt ruhámmal -- s e megállapítással egyidejûleg szellememre hirtelen a teljes kétségbeesés éles, koncentrált nyugalma szállt. Hosszú órák -- vagy tán napok -- óta elõször: gondolkodtam! Most eszméltem arra, hogy a szíj vagy kötõfék, amely leszorított, egyetlen darabból áll. Egyes tagjaimat nem nyûgözték külön kötelékek. A beretvaéles penge elsõ vágása a szíj bármely részén eléggé fölold arra, hogy bal kezemmel az egészet lecsavarhassam testemrõl. De milyen félelmes közelségét jelenti ez máris a szörnyû acélnak! A legkisebb mozdulat következménye mily halálos lehet! S aztán valószínû-e, hogy kínzóim poroszlói ne látták volna elõre ezt a lehetõséget, s ne intézkedtek volna erre az esetre is? Valószínû-e, hogy a mellemet keresztezõ szíjdarab az inga útjába essék? Remegve, hogy ez a halvány s minden látszat szerint utolsó reményemet füstbe menni látom, fölemeltem a fejem annyira, hogy mellem kötelékeit áttekinthessem. A szíj szorosan körülfogta tagjaimat és törzsemet minden irányban -- kivéve a metszõ penge útját.

Alig ejtettem vissza fejemet eredeti helyzetébe, mikor megvillant bennem az, amit másképpen nem tudok megjelölni, mint hogy második kialakulatlan fele volt annak a mentõ ötletnek, amire elõbb céloztam, s ami elõbb, mikor az ételt égõ ajkamhoz emeltem, csak határozatlanul lebegett lelki szemeim elõtt. Most az egész elõttem állt, gyengén, nem nagyon józan színekben, nem nagyon határozottan, de mégis -- egészben. Rögtön hozzáláttam, a kétségbeesés energiájával, megkísérelni végrehajtását.

Az alacsony faalkotmánynak, amelyen feküdtem, közvetlen szomszédsága több órán át valósággal nyüzsgött a patkányoktól. Vadak, vakmerõk, éhesek, vörös szemük úgy tüzelt rám, mintha csak azt várnák, hogy mozdulatlan maradok -- hogy zsákmányukul tekinthessenek.

"Micsoda táplálékhoz szokhattak hozzá a kútban?" -- gondoltam.

Bármennyire iparkodtam is, hogy ebben meggátoljam õket, tányérom tartalmát jóformán egészen fölfalták. Kezem már rájárt a folytonos legyezgetésre, gépies hadonászásra a tál körül; s e mozdulatot öntudatlan egyformasága végül is egészen megfosztotta hatásától. Az undok állatok falánkságukban gyakran mélyesztették éles fogaikat ujjaimba. Most a szíjat mindenütt, ahol elérhettem, alaposan bedörzsöltem az olajos és fûszeres hús megmaradt darabkáival; aztán fölemelve kezem a padlóról, lélegzetvisszafojtva vártam.

A mohó férgek elõször visszahõköltek, megijedve a változáson -- a mozgás megszûnésén. Rémülten szaladtak szét; sokan a kútba menekültek. De ez csak egy pillanatig tartott. Nemhiába számítottam falánkságukra. Észrevéve, hogy mozdulatlan maradtam, egy-kettõ a legbátrabbak közül felugrott a fapriccsre, és szaglászni kezdte a szíjat. Ez, úgy látszik, jel volt az általános rohamra. Friss csapatok tódultak a kút felõl. Fölmásztak a fára -- túl a fán --, és százával ugráltak testemre. Az inga ütemes mozgása a legcsekélyebb mértékben sem zavarta õket. Pályáját elkerülve, a megkent kötelék körül mûködtek. Folyton növekvõ csapatokban rajzottak, nyüzsögtek rajtam. Torkomon vonaglottak; hideg ajkuk az enyémet kereste, tolongó nyomásuk majdnem megfojtott; s oly undor dagadt föl kebelemben, s fagyasztotta meg tapadós súlyával szívemet, amelyre nincs szó a világon! De még egy perc, s éreztem, hogy küzdelmem véget ér. Határozottan éreztem a kötelék lazulását. Biztosra vettem, hogy már több helyen szét is vált. De, minden emberit fölülmúló elszántsággal, tovább feküdtem mereven.

Számításomban nem csalódtam, s nemhiába tûrtem. Végre éreztem, hogy szabad vagyok! A szíj szalagokban lógott testemrõl. De az inga verése már mellemen súrolt. Már elmállasztotta ruhám darócát. Már elvágta az alatta levõ fehérnemût. Két lengést tett még, s metszõ fájdalomérzés hasított minden idegembe. De a menekvés pillanata elérkezett. A szabadítók egy kézlegyintésemre egymás hátán szökdöstek szét. Egy meggondolt mozdulattal -- óvatosan, rézsút, összezsugorodva, lassan, lassan -- kivontam magam bilincsem ölelésébõl s a lengõ bárd útjából. Egy percre legalább szabad voltam.

Szabad! -- az inkvizíció kezében? Alig léptem le borzalmas faágyamról a börtön kõpadlójára, mikor a pokoli masina mozgása megállott, s láttam, hogy valami láthatatlan erõ visszahúzza az egészet a mennyezetig. Oly lecke volt ez, melyet mély kétségbeeséssel vettem szívemre. Nyilván minden mozdulatomat figyelték. Szabad?! Csak azért kerültem ki a halált a kínszenvedés egyik formájában, hogy valami másiknak legyek prédája, mely talán rosszabb a halálnál. Ezzel a gondolattal idegesen forgattam körül szemem a vastáblákon, melyek körülzártak. A helyiségben szemmel láthatólag volt valami újdonság -- valami változás, amit az elsõ pillanatra nem tudtam határozottan fölbecsülni. Az álmatag, remegõ szórakozottság több percén át haszontalan és összefüggéstelen találgatásokban erõltettem értelmemet. Ez idõ alatt jöttem elsõ ízben tudatára a cellát bevilágító kénes fény eredetének. Egy hasadékból jött, mely mintegy fél hüvelyk szélességben a falak alján teljesen körülvette a börtönszobát, s ekként úgy látszott, és úgy is volt, hogy az oldalfalak tökéletesen külön állnak a padlótól. Megpróbáltam átkémlelni, de persze hiába.

Amint e kísérlet után fölálltam, a változás rejtélye, mely a szobában érezhetõ volt, egyszerre megvilágosult bennem. Elõbb megfigyeltem, hogy ámbár a képek körvonalai a falon eléggé határozottak, a színek elmosódottnak és ködösnek tetszettek. Ezek a színek most percrõl percre jobban hökkentõ és erõs fényruhát öltöttek, amely a kísérteties és ördögi figuráknak oly életet adott, hogy az enyémnél erõsebb idegeket is megborzongatott volna. Démoni szemek villogtak rám vad és túlvilági élénkséggel, minden irányból, ahol elõbb még semmit sem láttam, s valami különös tûz kékes lángjában égve. Nem tudtam rábírni fantáziámat, hogy ezt a tüzet valótlannak tekintse.

Valótlannak? -- Csak egy nagyobbat kellett lélegzenem, s az izzó vas gõzének lehelete csapta meg orromat. Fojtó illat töltötte be a börtönt! A szemek, melyek gyötrelmemre villogtak, pillanatról pillanatra mélyebb tûzben égtek! A festett borzalmak véres képein a bíborszínek gazdagabb árnyalatai ömlöttek el. Fulladoztam! Leheletért kapkodtam! Nem lehetett kétség kínzóim szándékáról -- ó! mindenkinél kegyetlenebb! démonoknál démonibb emberek! Az izzó fémek közelségébõl a cella közepébe húzódtam. A forróság által fenyegetõ pusztulás rémképei között a kút hûvösségének gondolata balzsamként lopózott lelkembe. Odarohantam halálos kávájához. Mélyébe vetettem erõlködõ pillantásomat. A kigyulladt tetõ tüzes visszfénye bevilágította legbensõbb rejtekeit. Mégis, egy õrült másodpercen át, szellemem vonakodott fölfogni értelmét annak, amit ott láttam. Végre -- kényszerítettem -- utat vájtam számára lelkemben, s beégett borzadó értelmemig! Ó! ha szót találnék kimondani! -- ó, rettenet! -- ó! akármi, csak ez ne! Rémült sikollyal tántorodtam vissza a kútszélrõl, s kezembe temettem arcomat sírva, keservesen.

A hõség gyorsan növekedett, s még egyszer fölnéztem, a hideglelés lázában borzongva. Cellámban újabb változás volt -- most a formája változott meg. Mint imént, most is eleinte hiába iparkodtam megérteni vagy megállapítani, hogy mi történt. De nem soká maradtam kétségben. Az inkvizítori bosszút sietésre sarkantyúzta kétszeri menekvésem: nem lehetett többé huzakodni a Rémület Királyával. A terem elõbb négyzet alakú volt. Most észrevettem, hogy a vasfalak által képezett szögek közül kettõ hegyesszöggé vált -- a másik kettõ következésképpen tompa lett. E rettenetes különbség gyorsan növekedett mély, nyögõ vagy dörömbölõ hang kíséretében. A helyiség egy pillanat alatt rombusszá cserélte formáját. De a változás itt nem állt meg -- nem is reméltem, nem is kívántam megállítani. Keblemre tudtam volna ölelni a tüzes falakat, mint az Örök Béke köntösét.

- Halált inkább! -- mondtam --, akármilyen halált... csak azt ne, ami a kútban vár! -- Én bolond! nem tudhattam volna-e, hogy a tüzes vas célja éppen az, hogy a kútba szorítson? Kiállhattam volna-e izzó forróságát? És még ha ki is: ellenállhattam volna-e nyomásának? És most, laposabbá és laposabbá nyomódott a rombusz, oly gyorsasággal, mely nem hagyott idõt az elmélkedésre. Középpontja, s így természetesen legszélesebb átmetszésû része is, éppen az ásító mélység fölé került. Visszatántorodtam, de az összeszoruló falak ellenállhatatlanul elõrenyomtak. Végre nem volt már fonnyadt és vonagló testem számára több egy hüvelyknyi szilárd talajnál a börtön padlójából, ahol lábamat megvethessem. Nem küzdöttem tovább, de lelki agóniám a kétségbeesés egyetlen hangos, hosszú és végsõ sikolyában talált kitörést. Éreztem, hogy megtántorodom a kútszélen -- elfordítottam szememet...

Emberi hangok diszharmonikus zaja hallott! Hangos harsonaszó, mintha sok-sok trombita hangja volna! Zordon moraj, mint ezer mennydörgés koncertje. Az izzó falak visszarándultak! Egy kinyújtott kar ragadta meg karomat, amint ájultan dõltem a mélységbe. Lasalle tábornok karja volt. A francia hadsereg benyomult Toledóba.

Az inkvizíció ellenségeinek hatalmába került.


BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 08:05:16 | 12.




Tûrtem, ameddig lehetett, Fortunato ezernyi sértését, de mikor végre inzultusig merészkedett, bosszút fogadtam. Mindazonáltal ti, kik oly jól ismeritek lelkem természetét, nem fogjátok feltételezni, hogy egyetlen fenyegetést kiszalasztottam volna ajkamon! Elõbb-utóbb eléri bosszúm; ez véglegesen eldöntött dolog volt -- de az az eltökéltség, ahogyan a bosszúállásra szántam magam, eleve kizárta, hogy kockáztassak. Büntetnem kell -- de büntetlenül kell büntetnem! A bántalom nincs megtorolva, ha megtorlás éri utol a megtorlót. És éppen úgy nincsen megtorolva, ha a bosszuló elmulasztja, hogy bosszuló mivoltát éreztesse azzal, aki megbántotta.

Meg kell értenetek, hogy sem szóval, sem tettel nem adtam okot Fortunatónak, hogy jó szándékom felõl kételkedjék. Azontúl is, mint szokásom volt, arcába mosolyogtam, és nem vette észre, hogy most feláldozásának gondolatára mosolygok.

Volt egy gyenge pontja ennek a Fortunatónak -- bár más tekintetben olyan ember volt, akit tisztelni, sõt félni kellett. Nagyra volt borokban való mûértésével. Kevés olaszban van meg az igazi virtuóz szellem. Lelkesedésüket többnyire idõ és alkalom szerint öltik fel, hogy becsapják az angol és osztrák milliomosokat. Festésben és a drágakövek tudományában Fortunato, mint honfitársai, csupán szédelgõ volt: de a régi borok dolgában õszinte. Ebben a tekintetben én sem különböztem lényegesen tõle; magam is jól ismertem az itáliai bortermelést, s bõségesen vásároltam, amikor tehettem.

Alkonyat felé volt, a farsangi évad legbolondabb tombolásának egy estéjén, mikor barátommal találkoztam. Túlzott melegséggel szólított meg, mert sokat ivott. Bohócjelmezben volt. Testhez álló, tarka sávos ruhát vett fel, fején ott ült a hegyes csörgõsipka. Annyira örültem, hogy láthatom, azt hittem, örökké fogom a kezét szorongatni.

Így szóltam hozzá:

- Drága Fortunatóm, jó, hogy találkozunk. Milyen különösen jó színben vagy ma! Én azonban kaptam egy hordó állítólagos amontilladót, s kételyeim vannak.

- Hogyan? -- szólt õ. - Amontilladót? Egy hordóval? Lehetetlen! És farsang közepén!

- Kételyeim vannak -- feleltem --, s elég bolond voltam kifizetni a teljes amontillado-árat, mielõtt téged megkérdeztelek volna a dologról. Nem találtalak sehol, s féltem, hogy elszalasztom az üzletet.

- Amontillado!

- Kételyeim vannak!

- Amontillado!

- És meg kell magamat nyugtatnom.

- Amontillado!

- Minthogy te el vagy foglalva, már indulok is Luchresihez. Ha valakiben van kritikus ösztön: õ az. Õ megmondja nekem.

- Luchresi nem tudja megkülönböztetni az amontilladót a sherrytõl.

- S mégis azt mondják némely bolondok, hogy az õ ízlése vetekszik a tieddel.

- Gyere, menjünk.

- Hova?

- A pincédbe.

- Nem, barátom; nem akarok visszaélni jóságoddal. Látom, találkád van. Luchresi...

- Nincs találkám -- gyere.

- Nem, barátom. Nem a találka, hanem a súlyos nátha, amivel látom, meg vagy verve. A pince elviselhetetlenül nyirkos. Rétegekben lepi a salétrom.

- No, csak menjünk azért. A nátha az semmi. Amontillado! Téged becsaptak. És ami Luchresit illeti, õ meg nem különbözteti a sherryt az amontilladótól.

Igy szólva, Fortunato hatalmába kerítette karomat; s felcsapva egy fekete selyemálarcot, s szorosan magam köré vonva egy dominót, hagytam, hogy hadd vonszoljon palazzóm felé.

A cselédség nem volt otthon; megszökdöstek, mulatni a víg nap tiszteletére. Azt mondtam nekik, hogy nem jövök vissza reggelig, s kifejezett parancsot adtam, hogy ne mozduljanak el hazulról. Ez a parancs, jól tudtam, elég lesz, hogy biztosan eltûnjenek egytõl egyig, mihelyt hátat fordítok.

Kiemeltem két fáklyát tartójából, s az egyiket Fortunatónak adva, végigbókoltam õt több szobán a bolthajtásig, mely a pincékbe vezetett. Leereszkedtem a hosszú és kanyargós lépcsõn, figyelmeztetve õt, hogy óvatosan jöjjön utánam. Végre a lépcsõ aljához értünk, s ott álltunk együtt a Montresorok katakombáinak nyirkos talaján.

Barátom járása ingatag volt, és sipkájának csörgõi csilingeltek minden lépésnél.

- A hordó? -- kérdezte.

- Még messzebb van -- feleltem --, de figyeld meg a fehér hálózatot, ami ezekrõl a barlangfalakról levillog.

Felém fordult, és szemembe nézett két hályogos gömbbel, melyekbõl a mámor nyálkája szivárgott.

- Salétrom? -- kérdezte végtére.

- Salétrom -- feleltem. - Mióta van már rajtad a köhögés?

- Uff! uff! uff! -- uff! uff! uff! -- uff! uff! uff! -- uff! uff! uff! -- uff! uff! uff!

Szegény barátom képtelen volt válaszolni néhány percen át.

- Semmi az egész -- mondta végre.

- Gyere -- mondtam határozott hangon --, visszamegyünk; az egészség drága. Gazdag vagy, tisztelnek, bámulnak, szeretnek; boldog vagy, mint én voltam valamikor. Olyan ember vagy, akinek hiányát megéreznék. Én -- én nem számítok. Visszamegyünk; beteg leszel, és én nem lehetek felelõs. Azonkívül, itt van Luchresi...

- Elég -- mondta --, a köhögés semmi; az nem öl meg. Nem halok bele egy kis köhögésbe.

- Igaz, igaz -- feleltem --, és igazán nem szándékom, hogy szükségtelenül megijesszelek, de élned kell az illõ óvatossággal. Egy korty ebbõl a medocból jó védelmünk lesz a nyirkosság ellen.

Kihúztam egy palackot földön heverõ társainak hosszú sorából, s leütöttem a nyakát.

- Igyál -- mondtam, feléje kínálván a bort.

Kancsal vigyorral emelte ajkához. Szünetet tartott, és kedélyesen bólintott felém, mialatt csörgõi megcsörrentek.

- Ürítem boromat -- mondotta -- erre az eltemetett sokaságra, amely itt pihen körülöttünk.

- És én a te hosszú életedre.

Megint karon ragadott, s továbbmentünk.

- Ez a pince -- mondta -- nagy kiterjedésû.

- A Montresor família -- feleltem -- nagy és kiterjedt család volt.

- Nem emlékszem a címeretekre.

- Nagy arany emberláb, azúr mezõben; a láb egy csúszó kígyót tapos, melynek fogai sarkába mélyednek.

- És a mottó?

- Nemo me impune lacessit. [Senki sem támadhat meg büntetlen]

- Kitûnõ! -- mondta rá.

A bor csillogott szemében, s a csörgõk csörögtek. Az én fantáziám is fölhevült a medoctól. Halmozott csontok hosszú falai közt, melyek akós és hektós hordókkal váltakoztak, katakombáink legbensõbb mélyéig hatoltunk. Megint megálltam, s ezúttal bátorságot vettem karon fogni Fortunatót a könyöke fölött.

- A salétrom! -- mondtam. - Látod, egyre több lesz. Mint a moha, úgy csügg a bolthajtásról. Most a folyó medre alatt vagyunk. A nyirok csöppjei szivárognak a csontok között. Gyere, menjünk vissza, míg nem késõ. A köhögésed...

- Az semmi -- mondta --, gyerünk tovább. De elõbb még egy kortyot a medocból.

Föltörtem és kezébe adtam egy flaska De Grƒve-ot. Egy lélegzetre kiürítette. Szeme vad tûzben lobogott. Nevetett, s oly gesztussal dobta levegõbe a palackot, melyet nem értettem.

Meglepve néztem rá. Õ ismételte a mozdulatot -- groteszk volt.

- Nem érted? -- kérdezte.

- Nem én -- válaszoltam.

- Tehát nem tartozol a testvérek közé.

- Hogyhogy?

- Nem vagy kõmûves.

- De igen -- mondtam, de igen, de igen.

- Te? Lehetetlen! Kõmûves vagy?

- Kõmûves -- feleltem.

- Jelet mutass - mondta --, jelet mutass.

- Itt a jel -- válaszoltam, elõhúzván dominóm redõi közül egy vakolókanalat.

- Tréfálsz -- kiáltott, pár lépést hátrálva. - De menjünk az amontilladóhoz.

- Legyen -- szóltam, visszadugva a szerszámot köpenyem alá, s megint karom nyújtva. Teljes súlyával rátámaszkodott. Folytattuk utunkat, keresve az amontilladót. Átmentünk egy sor alacsony ívbolton, s lépcsõn le, s tovább, és újra lépcsõn le, egy mély kriptába értünk, melynek poshadt levegõjében fáklyáink inkább csak izzottak, mint lángoltak.

A kripta legmesszebb végén egy szûkebb kripta tûnt elibénk. Falai a bolthajtásig fölhalmozott emberi maradványokkal voltak bélelve, mint Párizs nagy katakombáiban. Ily módon volt ékesítve e belsõ kripta három oldala. A negyedik oldalról a csontokat ledobálták, s azok keresztül-kasul hevertek a földön, egy helyütt meglehetõs nagyságú dombot formálva. A csontok széthányásával ekképp csupaszon maradt falban egy még rejtettebb kripta vagy fülke tárult elénk, mélységben mintegy négy láb, széltében három, magasságban hat vagy hét. Ez, úgy látszik, önmagában semmiféle különös célt nem szolgált, csupán hézagot képezett a katakombák tetõzetének két óriási oszlopa között, s hátul kemény gránitból épült körfalaiknak egyike zárta el.

Fortunato, fölemelve elködlõ fáklyáját, hiába akart a fülke mélyébe pillantani. A gyönge fény nem adott módot rá, hogy a végét belássuk.

- Menj elõre -- mondtam --, ebben van az amontillado. Ami pedig Luchresit illeti...

- Õ hatökör ahhoz -- vágott szavamba barátom, amint ingadozva lépett elõrébb, míg én közvetlen sarkába hágtam. Egy pillanat alatt a fülke végén volt, s észrevevén, hogy a szikla útját szegi, bamba zavarban megállott. Még egy pillanat, s már a gránithoz láncoltam. A gránitból két vaskapocs nyúlt ki, vízszintes irányban, mintegy két láb távolságnyira. Ezek egyikébõl egy rövid lánc csüggött, másikból egy lakat. Dereka köré vetve a lánc karikáit, csak néhány másodperc mûve volt a lakatot lezárni. Sokkal inkább meg volt lepve, hogysem ellenálljon. Lehúzva a kulcsot, visszaléptem a fülkébõl.

- Tapogasd meg -- szóltam -- a falat: meg kell érezned a salétromot. Bizony, nagyon nyirkos. Még egyszer hadd könyörgök, forduljunk vissza. Nem? Akkor határozottan itt kell hogy hagyjalak. De elõbb kötelességemnek érzem megadni neked mindazt az apró figyelmet, ami módomban áll.

- Az amontillado! -- nyögte ki barátom, még akkor sem ocsúdva bámulatából.

- Igaz -- feleltem --, az amontillado.

Mialatt e szavakat mondtam, az elõbb említett csonthalmok között kotorásztam. Félrehányva õket, föltakartam egy csomó építõkövet és vakolatot. Evvel a matériával és kõmûveskanalam segítségével, buzgón kezdtem befalazni a fülke bejáratát.

Alig raktam le az elsõ sor követ, mikor észrevettem, hogy Fortunato mámora nagymértékben elpárolgott. Az elsõ jele ennek, ami hozzám jutott, halk, nyögõ kiáltás volt a kõrejtek mélyébõl. Ez a kiáltás nem vallott részeg emberre. Aztán hosszú és makacs hallgatás következett. Fölraktam a második sort, és a harmadikat és a negyediket; s akkor dühös láncverdesést hallottam. A hang percekig tartott, s addig én, hogy nagyobb elégtétellel hallgathassam, abbahagytam a munkát, és leültem a csontokra. Mikor végre a zörgés alábbhagyott, megint fölvettem a vakolókanalat, s félbeszakítás nélkül fejeztem be az ötödik, a hatodik és hetedik sort. A fal ekkor majdnem egy vonalban volt a mellemmel. Újra szüneteltem, s föltartva a fáklyát kõmûvesmunkám fölött, egy-két gyönge sugarat vetettem a belül rejlõ emberi alakra.

Néhány hangos és éles kiáltás, egymás után, hirtelen szakadva ki a leláncolt figura torkából, szinte mintha erõszakosan visszalökött volna. Egy rövid pillanatig haboztam, remegtem. Kivonva tõrömet, elkezdtem ide-oda böködni vele a fülkében; de egy pillanatnyi gondolkodás megnyugtatott. Kezem a katakomba szilárd épülettömbjén nyugtattam, s elégedettség töltött el. Újra közelebb mentem a falhoz, s felelni kezdtem a kiáltozó üvöltéseire. Visszaekhóztam, segítettem neki, hangom túltett az övén terjedelemben és erõben. S amint ezt tettem, a kiáltó elcsöndesedett.

Már éjfél volt, s munkám vége felé haladt. Befejeztem a nyolcadik, a kilencedik és a tizedik sort. Elkészítettem a tizenegyedik és az utolsó sor legnagyobb részét is; s még csak egyetlen kõ maradt, várva, hogy beillesszem és bevakoljam. Küszködtem súlyával, s félig-meddig már a kívánt pozícióba helyeztem. De most a fülkébõl halk kacagás tört elõ, melytõl égnek meredt minden hajam szála. Utána nyomorúságos vinnyogás következett, amelyben csak nehézséggel ismertem föl a nemes Fortunato hangját. A hang így szólt:

- Ha! ha! ha! he! he! he!... nagyszerû tréfa, csakugyan... kitûnõ bolondság. Pompásan mulatunk majd rajta a palazzóban
-- he! he! he!... a borospohárnál... hi! hi! hi!

- Az amontilladónál! -- szóltam én.

- He! he! he! hi! hi! hi!... igenis az amontilladónál. De nem lesz már késõ? Nem várnak már ránk a palazzóban, Fortunato grófnõ, s a többiek? Menjünk.

- Jól van -- mondtam --, menjünk.

- Az isten szerelméért, Montresor!

- Igen -- mondtam --, az isten szerelméért!

De ezekre a szavakra, hiába füleltem, nem jött válasz. Türelmetlen lettem. Hangosan kiáltottam: - Fortunato!

Semmi felelet. Újra kiáltottam: - Fortunato!

Még mindig semmi válasz. A megmaradt nyíláson belöktem egy fáklyát, s hagytam, hogy beessen. Feleletképpen csak a csörgõk halk csilingelése hallatszott. Gyomrom megfordult; a katakomba fülledtsége tette. Siettem véget vetni munkámnak. Betuszkoltam az utolsó követ végleges helyzetébe; bevakoltam. Az új fal elébe visszahalmoztam a csontok régi bástyáját. Egy fél század óta halandó nem zavarta meg õket. In pace requiescat! [Nyugodjék békében!]

Babits Mihály fordítása



BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 08:04:12 | 11.




Ó, igen! Ideges -- nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy õrült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette... nem ölte meg... nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles. Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a pokolból is. Hogy lennék hát õrült? Hallgassatok rám! És figyeljétek meg, milyen józanul... milyen nyugodtan tudom elbeszélni az egész históriát.

Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az elsõ gondolat agyamban: de amint egy megfogant, kísértett éjjel- nappal. Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem. Szerettem az öreget. Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem vágytam. Talán a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyûszeme volt -- halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete, megfagyott bennem a vér; és így fokonként -- nagyon lassú átmenetekben -- elhatároztam, hogy elveszem az öreg életét, s evvel megszabadulok a szemétõl örökre.

Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy õrült vagyok. Az õrült nem tud semmit. De láttatok volna engem. Láttátok volna, milyen okosan jártam el, mily óvatosan, mily elõrelátóan, mily képmutatással fogtam a dologba! Sose voltam nyájasabb az öreghez, mint az elõtte való héten -- mielõtt megöltem. És minden éjjel, éjfél felé, megnyomtam ajtaja kilincsét, és kinyitottam -- ó, egészen halkan! S akkor, amint eléggé kinyitottam, hogy a fejem beférjen, bedugtam egy sötét tolvajlámpát, zártan, egészen zártan, úgyhogy semmi fény sem szivárgott ki, s aztán bedugtam a fejemet. Ó, nevettetek volna, ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be! Lassan mozdítottam, nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben, annyira, hogy láthattam, amint az ágyán feküdt. Ha! tudott volna egy õrült ilyen okos lenni? S aztán, mikor fejem már jócskán benn volt a szobában, kinyitottam a lámpát, óvatosan -- ó, mily óvatosan, óvatosan, mert a födele csikorgott - kinyitottam, csak annyira, hogy egyetlen vékony sugárka ráesett a keselyûszemre. Ezt tettem hét hosszú éjszakán át -- minden éjjel pontosan éjfélkor --, de ezt a szemet mindig csukva találtam; úgyhogy lehetetlen volt megtenni, amit akartam; mert nem az öreg állt az én utamban, hanem csak a Rossz Szem. És minden reggel, mikor feljött a nap, bátran a szobájába mentem, és vakmerõen beszédbe elegyedtem vele, szívélyes hangon nevén szólítottam, s megkérdeztem, hogy töltötte az éjet? Mint látjátok, igazán nagyon bölcs öregnek kellett volna lenni, hogy gyanítsa, hogyan néztem rá minden éjjel, pont éjfélkor, míg aludt.

Nyolcadik éjjel még óvatosabban nyitottam rá az ajtót, mint szoktam. Az óra kismutatója nem mozog olyan lassan, mint ahogy az én kezem mozgott. Soha azelõtt nem éreztem ennyire biztosnak erõmet és okosságomat. Alig tudtam visszatartani diadalujjongásom. Elgondolni, hogy itt vagyok, lassan, lassan kinyitom az ajtót, s õ még csak nem is álmodik titkos szándékaimról... tetteimrõl! Valósággal elvihogtam magam a gondolatra, s talán meg is hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha megriadna. Erre azt hiszitek, hogy visszahúzódtam? Szó sincs róla. Szobája szurokfekete volt a sûrû sötétségben -- az ablaktáblákat szorosan bezárta, mert félt a betörõktõl --, s így tudtam, hogy nem láthatja az ajtó nyílását, és csak löktem tovább, tágabbra, tágabbra.

A fejem már benn volt, s éppen ki akartam nyitni a lámpát, mikor a hüvelykujjam megcsúszott a sima cinfödelén, s az öreg hirtelen fölült az ágyban, elkiáltva magát:

- Ki jár itt?

Teljes csöndben maradtam, s nem feleltem. Egy egész óra hosszat nem mozdítottam egyetlen izmomat, s egy egész óráig nem hallottam, hogy visszafeküdt volna. Még mindig fönn ült az ágyban fülelve; pont ahogy én szoktam, éjrõl éjre, hallgatva a szú percegését a falban

Most halk nyögést hallottam, s tudtam, hogy a halálos félelem nyögése. Nem fájdalom vagy bánat nyögése volt -- ó, nem! --, az a mély, elfojtott hang volt, mely akkor szakad föl a lélek fenekébõl, ha csordultig tölti az iszonyat. Ismertem ezt a hangot. Sokszor fakadt föl az én szívembõl is éjjel, pont éjfélkor, mikor az egész világ aludt, s rémes visszhangjával még mélyítette a rettegést, mely lelkemet rázta. Mondom, jól ismertem. Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem vihogott. Tudtam, hogy ébren van már a legelsõ csekély nesz óta, mikor megfordult az ágyban. Azóta folyton nõtt benne a félelem. Megpróbálta oktalannak látni, de nem tudta. " Semmi, csak a szél a kandallóban -- mondta magának --, egér szaladt át a padlón", vagy: " valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt". Igen, megpróbálta ilyen föltevésekkel megnyugtatni magát; de úgy találta, hogy minden hiába. Minden hiába: mert a halál lopódzott feléje, fekete árnyat vetve maga elé, s árnyába borította áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos befolyása alatt megérezte -- noha se nem látta, se nem hallotta --, megérezte, hogy a fejem benn van a szobában.

Miután sokáig nagyon türelmesen vártam, anélkül, hogy hallottam volna lefeküdni, elszántam magam, hogy egy kicsi - igen, igen kicsi rést nyitok a lámpán. Kinyitottam hát -- nem is képzelitek, milyen lopva, lopva --, míg végre egyetlen homályos sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résbõl, s teliben ráhullt a keselyûszemre.

Tárva találta -- tágra, tágra tárva --, s amint ránéztem, fölgyûlt bennem a düh. Tisztán, élesen kivehettem -- tompa kék volt, s rajta csúnya hályog, mely megfagyasztotta a velõt csontjaimban; de az öreg arcából vagy testébõl nem láttam semmi mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerûleg, pontosan az átkozott helyre irányoztam.

S nem mondtam már nektek, hogy amit ti õrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége? -- most, figyeljetek, fülemhez halk, tompa, sebes hang ütõdött, amilyet egy vattába csavart óra adhat. Ezt a hangot is jól ismertem. Az öreg szívének dobogása volt. Csak növelte dühömet, ahogy a dobverés tüzeli a katona bátorságát.

De még mindig visszatartottam magam, és csöndben maradtam. Mozdulatlanul emeltem a lámpát. Próbálgattam, meddig tudom a sugarat rezzenés nélkül pontosan a szemen tartani. Közben a szív pokoli dobogása erõsbödött. Gyorsabb és gyorsabb lett, s hangosabb és hangosabb, minden pillanatban. Rettenetes lehetett az öreg félelme! Hangosabb lett, mondom, a dobogás, másodpercenként egyre hangosabb! -- figyeltek rám? Mondtam, hogy ideges vagyok: és úgyis van. És most az éjszaka halálórájában, ennek a régi háznak rémes csöndje közt, egy ilyen különös hang, mint ez, leírhatatlan rémületbe ejtett. Mégis, néhány percig visszatartottam magam, némán állottam. De a dobogás hangosabb, hangosabb! Azt hittem, a szíve kettéreped. És most új félelem szállott meg -- a hangot meghallhatja valami szomszéd! Ütött az öreg utolsó órája! Hangos kiáltással kicsaptam a lámpa ajtaját, és beugrottam a szobába. Egyet sikoltott -- egyetlenegyet. Egy pillanat alatt a padlóra vontam, és rátaszítottam a súlyos ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy ennyiben a dolog el van intézve. De pár percig a szív még tovább dobogott, fátyolozott hangon. Ez azonban már engem nem zavart, nem fog áthallatszani a falon. Végre megszûnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat, és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, tökéletesen, mint egy kõdarab. Kezemet a szívére tettem, és rajta tartottam percekig. Semmi dobogás. Halott volt, mint a kõ. Többet nem bosszant a szeme.

Amennyiben még mindig õrültnek hinnétek, nem fogtok tovább annak hinni, ha leírom a ravasz intézkedéseket, amiket a hulla elrejtése céljából tettem. Az éjszaka fogyott, s én gyorsan, de csöndben mûködtem. Elõször is szétdaraboltam a holttestet. Levágtam a fejét és a karokat és a lábakat.

Aztán fölfeszítettem három deszkát a szoba padlójából, és mindent betettem a deszkák közé. Aztán visszaszögeztem a padlót oly ügyesen, oly ravaszul, hogy soha emberi szem -- még AZ sem -- föl nem bírt volna fedezni rajta semmi feltûnõt. Nem volt ott semmi fölmosni való, semmiféle folt, legkisebb vérnyom sem. Sokkal óvatosabb voltam én! Minden egy dézsába ment -- ha! ha!

Mikor ezt a munkát befejeztem, négy óra volt -- még mindig sötét, mint az éjfél. Amint a toronyban elütötték az órát, az utcai ajtón kopogás hallatszott. Könnyû szívvel mentem le kinyitni -- mert mitõl félhettem most? Három férfi lépett be, s tökéletes udvariassággal bemutatkoztak, mint rendõrtisztek. Egy szomszéd sikoltást hallott az éjszaka; gyanút fogott, hogy bûntény történhetett; feljelentést tett a rendõrségen, s õket küldték ki helyszíni szemlére.

Mosolyogtam -- mert mitõl félhettem? Üdvözöltem az urakat. A sikoltás, mondtam, éntõlem származott; álmomban kiáltottam. Az öregúr, jegyeztem meg, vidékre utazott. Végigvezettem látogatóimat az egész házban. Kértem, hogy vizsgáljanak meg mindent alaposan. Végre az õ szobájába vittem õket. Megmutattam értéktárgyait: biztonságban, hiánytalan. Bizakodásom nagy örömében székeket hoztam a szobába, s megkínáltam õket, pihenjék ki fáradságukat itt, míg én magam, a tökéletes diadal vad vakmerõségében, a saját székemet pontosan arra a helyre állítottam, amely alatt az áldozatom hullája nyugodott.

A rendõrök nem gyanakodtak többé. Modorom meggyõzte õket. Feltûnõen nyugodt voltam. Leültek, s bizalmas beszélgetésbe kezdtek, míg én vidáman felelgettem. De nemsokára éreztem, hogy elsápadok, s azt kívántam, bár már elmentek volna. A fejem fájt, és a fülem csengett: de õk még mindig ott ültek, és csevegtek. Fülem csengése mind határozottabb lett: hangosabban beszéltem, hogy megszabaduljak az érzéstõl; de csak nem akart véget érni, s egyre hangosabb lett -- míg végre úgy találtam, hogy a hang nem a fülemben van.

Kétségkívül nagyon sápadt lettem; de csak még folyékonyabban beszéltem, és emeltebb hangon. Azonban a zaj még erõsbödött - és mit tehettem? Halk, tompa, sebes hang -- amilyet egy vattába csavart óra adhat. Lihegve kaptam levegõ után -- de a tisztek nem hallottak semmit. Gyorsabban beszéltem, hevesebben, de a hang állandóan erõsbödött. Fölugrottam, s vitatkozni kezdtem csekélységekrõl magas hangnemben, s fölhevült gesztusokkal; de a zaj állandóan erõsbödött. Mért nem akarnak elmenni?! Föl- alá jártam a padlón, nehéz lépésekkel, mintegy földühödve a látogatók megjegyzésein -- de a hang állandóan erõsbödött. Istenem! mit tehettem? Tajtékzottam -- dühöngtem -- káromkodtam! Fölkaptam a széket, amelyiken ültem, és megcsikorgattam a deszkán, de a zaj mindent elnyomott, és folyton erõsbödött. Hangosabb lett -- hangosabb! S a vendégek még mindig udvariasan csevegtek és mosolyogtak. Lehetséges, hogy ne hallották volna? Mindenható Isten! -- nem, nem! Hallották! -- sejtették! - tudták! -- gúnyt ûztek borzalmamból! -- gondoltam, és azt gondolom most is. De akármi jobb volt ennél a kínnál! Akármi tûrhetõbb, mint ez a gúny! Nem bírtam tovább képmutató mosolygásukat! Éreztem, hogy kiáltanom kell, vagy belehalok! és most -- újra! -- figyelem! hangosabb! hangosabb! hangosabb! hangosabb!

- Gazemberek! -- sikoltottam. - Ne tettessétek magatokat tovább! Bevallom, amit tettem! -- szakítsátok föl a padlót! itt, itt! -- ez a rettenetes szív dobog!

Babits Mihály fordítása



BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 08:02:26 | 10.
Edgar Allan Poe

The Black Cat



FOR the most wild, yet most homely narrative which I am about to pen, I neither expect nor solicit belief. Mad indeed would I be to expect it, in a case where my very senses reject their own evidence. Yet, mad am I not —and very surely do I not dream. But to-morrow I die, and to-day I would unburthen my soul. My immediate purpose is to place before the world, plainly, succinctly, and without comment, a series of mere household events. In their consequences, these events have terrified —have tortured —have destroyed me. Yet I will not attempt to expound them. To me, they have presented little but Horror —to many they will seem less terrible than barroques. Hereafter, perhaps, some intellect may be found which will reduce my phantasm to the common-place —some intellect more calm, more logical, and far less excitable than my own, which will perceive, in the circumstances I detail with awe, nothing more than an ordinary succession of very natural causes and effects.

From my infancy I was noted for the docility and humanity of my disposition. My tenderness of heart was even so conspicuous as to make me the jest of my companions. I was especially fond of animals, and was indulged by my parents with a great variety of pets. With these I spent most of my time, and never was so happy as when feeding and caressing them. This peculiar of character grew with my growth, and in my manhood, I derived from it one of my principal sources of pleasure. To those who have cherished an affection for a faithful and sagacious dog, I need hardly be at the trouble of explaining the nature or the intensity of the gratification thus derivable. There is something in the unselfish and self-sacrificing love of a brute, which goes directly to the heart of him who has had frequent occasion to test the paltry friendship and gossamer fidelity of mere Man.

I married early, and was happy to find in my wife a disposition not uncongenial with my own. Observing my partiality for domestic pets, she lost no opportunity of procuring those of the most agreeable kind. We had birds, gold fish, a fine dog, rabbits, a small monkey, and a cat.

This latter was a remarkably large and beautiful animal, entirely black, and sagacious to an astonishing degree. In speaking of his intelligence, my wife, who at heart was not a little tinctured with superstition, made frequent allusion to the ancient popular notion, which regarded all black cats as witches in disguise. Not that she was ever serious upon this point —and I mention the matter at all for no better reason than that it happens, just now, to be remembered.

Pluto —this was the cat's name —was my favorite pet and playmate. I alone fed him, and he attended me wherever I went about the house. It was even with difficulty that I could prevent him from following me through the streets.

Our friendship lasted, in this manner, for several years, during which my general temperament and character —through the instrumentality of the Fiend Intemperance —had (I blush to confess it) experienced a radical alteration for the worse. I grew, day by day, more moody, more irritable, more regardless of the feelings of others. I suffered myself to use intemperate language to my At length, I even offered her personal violence. My pets, of course, were made to feel the change in my disposition. I not only neglected, but ill-used them. For Pluto, however, I still retained sufficient regard to restrain me from maltreating him, as I made no scruple of maltreating the rabbits, the monkey, or even the dog, when by accident, or through affection, they came in my way. But my disease grew upon me —for what disease is like Alcohol! —and at length even Pluto, who was now becoming old, and consequently somewhat peevish —even Pluto began to experience the effects of my ill temper.

One night, returning home, much intoxicated, from one of my haunts about town, I fancied that the cat avoided my presence. I seized him; when, in his fright at my violence, he inflicted a slight wound upon my hand with his teeth. The fury of a demon instantly possessed me. I knew myself no longer. My original soul seemed, at once, to take its flight from my body; and a more than fiendish malevolence, gin-nurtured, thrilled every fibre of my frame. I took from my waistcoat-pocket a pen-knife, opened it, grasped the poor beast by the throat, and deliberately cut one of its eyes from the socket! I blush, I burn, I shudder, while I pen the damnable atrocity.

When reason returned with the morning —when I had slept off the fumes of the night's debauch —I experienced a sentiment half of horror, half of remorse, for the crime of which I had been guilty; but it was, at best, a feeble and equivocal feeling, and the soul remained untouched. I again plunged into excess, and soon drowned in wine all memory of the deed.

In the meantime the cat slowly recovered. The socket of the lost eye presented, it is true, a frightful appearance, but he no longer appeared to suffer any pain. He went about the house as usual, but, as might be expected, fled in extreme terror at my approach. I had so much of my old heart left, as to be at first grieved by this evident dislike on the part of a creature which had once so loved me. But this feeling soon gave place to irritation. And then came, as if to my final and irrevocable overthrow, the spirit of perversness. Of this spirit philosophy takes no account. Yet I am not more sure that my soul lives, than I am that perverseness is one of the primitive impulses of the human heart —one of the indivisible primary faculties, or sentiments, which give direction to the character of Man. Who has not, a hundred times, found himself committing a vile or a silly action, for no other reason than because he knows he should not? Have we not a perpetual inclination, in the teeth of our best judgment, to violate that which is Law, merely because we understand it to be such? This spirit of perverseness, I say, came to my final overthrow. It was this unfathomable longing of the soul to vex itself —to offer violence to its own nature —to do wrong for the wrong's sake only —that urged me to continue and finally to consummate the injury I had inflicted upon the unoffending brute. One morning, in cool blood, I slipped a noose about its neck and hung it to the limb of a tree; —hung it with the tears streaming from my eyes, and with the bitterest remorse at my heart; —hung it because I knew that it had loved me, and because I felt it had given me no reason of offence; —hung it because I knew that in so doing I was committing a sin —a deadly sin that would so jeopardize my immortal soul as to place it —if such a thing were possible —even beyond the reach of the infinite mercy of the Most Merciful and Most Terrible God.

On the night of the day on which this cruel deed was done, I was aroused from sleep by the cry of fire. The curtains of my bed were in flames. The whole house was blazing. It was with great difficulty that my wife, a servant, and myself, made our escape from the conflagration. The destruction was complete. My entire worldly wealth was swallowed up, and I resigned myself thenceforward to despair.

I am above the weakness of seeking to establish a sequence of cause and effect, between the disaster and the atrocity. But I am detailing a chain of facts —and wish not to leave even a possible link imperfect. On the day succeeding the fire, I visited the ruins. The walls, with one exception, had fallen in. This exception was found in a compartment wall, not very thick, which stood about the middle of the house, and against which had rested the head of my bed. The plastering had here, in great measure, resisted the action of the fire —a fact which I attributed to its having been recently spread. About this wall a dense crowd were collected, and many persons seemed to be examining a particular portion of it with every minute and eager attention. The words "strange!" "singular!" and other similar expressions, excited my curiosity. I approached and saw, as if graven in bas relief upon the white surface, the figure of a gigantic cat. The impression was given with an accuracy truly marvellous. There was a rope about the animal's neck.

When I first beheld this apparition —for I could scarcely regard it as less —my wonder and my terror were extreme. But at length reflection came to my aid. The cat, I remembered, had been hung in a garden adjacent to the house. Upon the alarm of fire, this garden had been immediately filled by the crowd —by some one of whom the animal must have been cut from the tree and thrown, through an open window, into my chamber. This had probably been done with the view of arousing me from sleep. The falling of other walls had compressed the victim of my cruelty into the substance of the freshly-spread plaster; the lime of which, had then with the flames, and the ammonia from the carcass, accomplished the portraiture as I saw it.

Although I thus readily accounted to my reason, if not altogether to my conscience, for the startling fact 'just detailed, it did not the less fall to make a deep impression upon my fancy. For months I could not rid myself of the phantasm of the cat; and, during this period, there came back into my spirit a half-sentiment that seemed, but was not, remorse. I went so far as to regret the loss of the animal, and to look about me, among the vile haunts which I now habitually frequented, for another pet of the same species, and of somewhat similar appearance, with which to supply its place.

One night as I sat, half stupefied, in a den of more than infamy, my attention was suddenly drawn to some black object, reposing upon the head of one of the immense hogsheads of Gin, or of Rum, which constituted the chief furniture of the apartment. I had been looking steadily at the top of this hogshead for some minutes, and what now caused me surprise was the fact that I had not sooner perceived the object thereupon. I approached it, and touched it with my hand. It was a black cat —a very large one —fully as large as Pluto, and closely resembling him in every respect but one. Pluto had not a white hair upon any portion of his body; but this cat had a large, although indefinite splotch of white, covering nearly the whole region of the breast.

Upon my touching him, he immediately arose, purred loudly, rubbed against my hand, and appeared delighted with my notice. This, then, was the very creature of which I was in search. I at once offered to purchase it of the landlord; but this person made no claim to it —knew nothing of it —had never seen it before.

I continued my caresses, and, when I prepared to go home, the animal evinced a disposition to accompany me. I permitted it to do so; occasionally stooping and patting it as I proceeded. When it reached the house it domesticated itself at once, and became immediately a great favorite with my wife.

For my own part, I soon found a dislike to it arising within me. This was just the reverse of what I had anticipated; but I know not how or why it was —its evident fondness for myself rather disgusted and annoyed. By slow degrees, these feelings of disgust and annoyance rose into the bitterness of hatred. I avoided the creature; a certain sense of shame, and the remembrance of my former deed of cruelty, preventing me from physically abusing it. I did not, for some weeks, strike, or otherwise violently ill use it; but gradually —very gradually —I came to look upon it with unutterable loathing, and to flee silently from its odious presence, as from the breath of a pestilence.

What added, no doubt, to my hatred of the beast, was the discovery, on the morning after I brought it home, that, like Pluto, it also had been deprived of one of its eyes. This circumstance, however, only endeared it to my wife, who, as I have already said, possessed, in a high degree, that humanity of feeling which had once been my distinguishing trait, and the source of many of my simplest and purest pleasures.

With my aversion to this cat, however, its partiality for myself seemed to increase. It followed my footsteps with a pertinacity which it would be difficult to make the reader comprehend. Whenever I sat, it would crouch beneath my chair, or spring upon my knees, covering me with its loathsome caresses. If I arose to walk it would get between my feet and thus nearly throw me down, or, fastening its long and sharp claws in my dress, clamber, in this manner, to my breast. At such times, although I longed to destroy it with a blow, I was yet withheld from so doing, partly it at by a memory of my former crime, but chiefly —let me confess it at once —by absolute dread of the beast.

This dread was not exactly a dread of physical evil-and yet I should be at a loss how otherwise to define it. I am almost ashamed to own —yes, even in this felon's cell, I am almost ashamed to own —that the terror and horror with which the animal inspired me, had been heightened by one of the merest chimaeras it would be possible to conceive. My wife had called my attention, more than once, to the character of the mark of white hair, of which I have spoken, and which constituted the sole visible difference between the strange beast and the one I had y si destroyed. The reader will remember that this mark, although large, had been originally very indefinite; but, by slow degrees —degrees nearly imperceptible, and which for a long time my Reason struggled to reject as fanciful —it had, at length, assumed a rigorous distinctness of outline. It was now the representation of an object that I shudder to name —and for this, above all, I loathed, and dreaded, and would have rid myself of the monster had I dared —it was now, I say, the image of a hideous —of a ghastly thing —of the GALLOWS! —oh, mournful and terrible engine of Horror and of Crime —of Agony and of Death!

And now was I indeed wretched beyond the wretchedness of mere Humanity. And a brute beast —whose fellow I had contemptuously destroyed —a brute beast to work out for me —for me a man, fashioned in the image of the High God —so much of insufferable wo! Alas! neither by day nor by night knew I the blessing of Rest any more! During the former the creature left me no moment alone; and, in the latter, I started, hourly, from dreams of unutterable fear, to find the hot breath of the thing upon my face, and its vast weight —an incarnate Night-Mare that I had no power to shake off —incumbent eternally upon my heart!

Beneath the pressure of torments such as these, the feeble remnant of the good within me succumbed. Evil thoughts became my sole intimates —the darkest and most evil of thoughts. The moodiness of my usual temper increased to hatred of all things and of all mankind; while, from the sudden, frequent, and ungovernable outbursts of a fury to which I now blindly abandoned myself, my uncomplaining wife, alas! was the most usual and the most patient of sufferers.

One day she accompanied me, upon some household errand, into the cellar of the old building which our poverty compelled us to inhabit. The cat followed me down the steep stairs, and, nearly throwing me headlong, exasperated me to madness. Uplifting an axe, and forgetting, in my wrath, the childish dread which had hitherto stayed my hand, I aimed a blow at the animal which, of course, would have proved instantly fatal had it descended as I wished. But this blow was arrested by the hand of my wife. Goaded, by the interference, into a rage more than demoniacal, I withdrew my arm from her grasp and buried the axe in her brain. She fell dead upon the spot, without a groan.

This hideous murder accomplished, I set myself forthwith, and with entire deliberation, to the task of concealing the body. I knew that I could not remove it from the house, either by day or by night, without the risk of being observed by the neighbors. Many projects entered my mind. At one period I thought of cutting the corpse into minute fragments, and destroying them by fire. At another, I resolved to dig a grave for it in the floor of the cellar. Again, I deliberated about casting it in the well in the yard —about packing it in a box, as if merchandize, with the usual arrangements, and so getting a porter to take it from the house. Finally I hit upon what I considered a far better expedient than either of these. I determined to wall it up in the cellar —as the monks of the middle ages are recorded to have walled up their victims.

For a purpose such as this the cellar was well adapted. Its walls were loosely constructed, and had lately been plastered throughout with a rough plaster, which the dampness of the atmosphere had prevented from hardening. Moreover, in one of the walls was a projection, caused by a false chimney, or fireplace, that had been filled up, and made to resemble the rest of the cellar. I made no doubt that I could readily displace the at this point, insert the corpse, and wall the whole up as before, so that no eye could detect anything suspicious.

And in this calculation I was not deceived. By means of a crow-bar I easily dislodged the bricks, and, having carefully deposited the body against the inner wall, I propped it in that position, while, with little trouble, I re-laid the whole structure as it originally stood. Having procured mortar, sand, and hair, with every possible precaution, I prepared a plaster could not every poss be distinguished from the old, and with this I very carefully went over the new brick-work. When I had finished, I felt satisfied that all was right. The wall did not present the slightest appearance of having been disturbed. The rubbish on the floor was picked up with the minutest care. I looked around triumphantly, and said to myself —"Here at least, then, my labor has not been in vain."

My next step was to look for the beast which had been the cause of so much wretchedness; for I had, at length, firmly resolved to put it to death. Had I been able to meet with it, at the moment, there could have been no doubt of its fate; but it appeared that the crafty animal had been alarmed at the violence of my previous anger, and forebore to present itself in my present mood. It is impossible to describe, or to imagine, the deep, the blissful sense of relief which the absence of the detested creature occasioned in my bosom. It did not make its appearance during the night —and thus for one night at least, since its introduction into the house, I soundly and tranquilly slept; aye, slept even with the burden of murder upon my soul!

The second and the third day passed, and still my tormentor came not. Once again I breathed as a free-man. The monster, in terror, had fled the premises forever! I should behold it no more! My happiness was supreme! The guilt of my dark deed disturbed me but little. Some few inquiries had been made, but these had been readily answered. Even a search had been instituted —but of course nothing was to be discovered. I looked upon my future felicity as secured.

Upon the fourth day of the assassination, a party of the police came, very unexpectedly, into the house, and proceeded again to make rigorous investigation of the premises. Secure, however, in the inscrutability of my place of concealment, I felt no embarrassment whatever. The officers bade me accompany them in their search. They left no nook or corner unexplored. At length, for the third or fourth time, they descended into the cellar. I quivered not in a muscle. My heart beat calmly as that of one who slumbers in innocence. I walked the cellar from end to end. I folded my arms upon my bosom, and roamed easily to and fro. The police were thoroughly satisfied and prepared to depart. The glee at my heart was too strong to be restrained. I burned to say if but one word, by way of triumph, and to render doubly sure their assurance of my guiltlessness.

"Gentlemen," I said at last, as the party ascended the steps, "I delight to have allayed your suspicions. I wish you all health, and a little more courtesy. By the bye, gentlemen, this —this is a very well constructed house." (In the rabid desire to say something easily, I scarcely knew what I uttered at all.) —"I may say an excellently well constructed house. These walls —are you going, gentlemen? —these walls are solidly put together"; and here, through the mere phrenzy of bravado, I rapped heavily, with a cane which I held in my hand, upon that very portion of the brick-work behind which stood the corpse of the wife of my bosom.

But may God shield and deliver me from the fangs of the Arch-Fiend! No sooner had the reverberation of my blows sunk into silence than I was answered by a voice from within the tomb! —by a cry, at first muffled and broken, like the sobbing of a child, and then quickly swelling into one long, loud, and continuous scream, utterly anomalous and inhuman —a howl —a wailing shriek, half of horror and half of triumph, such as might have arisen only out of hell, conjointly from the throats of the damned in their agony and of the demons that exult in the damnation.

Of my own thoughts it is folly to speak. Swooning, I staggered to the opposite wall. For one instant the party upon the stairs remained motionless, through extremity of terror and of awe. In the next, a dozen stout arms were tolling at the wall. It fell bodily. The corpse, already greatly decayed and clotted with gore, stood erect before the eyes of the spectators. Upon its head, with red extended mouth and solitary eye of fire, sat the hideous beast whose craft had seduced me into murder, and whose informing voice had consigned me to the hangman. I had walled the monster up within the tomb!


"The Black Cat" first published: United States Saturday Post, August, 1843.



BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 08:01:01 | 9.
Az elközetkezendõkben Poe novellatermésének néhány darabjáról olvashatsz, melyek többnyire valamilyen hátborzongató témát dolgoznak fel - mindezt egy bomlott elme szûrõjén keresztül.






A szimbolikus vonásokban és kiszámíthatatlan fordulatokban bõvelkedõ történet fõként az erõsebb idegzetûeknek ajánlott. A macska, mint a titokzatosság, a misztikum jelképe itt még nagyobb szerepet kap a lelkiismeret és a bûntudat expressziójában. A korábban hidegvérrel megkínzott és elpusztított állat halála után újjászületve visszatér. Kegyetlen gazdája saját sorsát pecsételi meg, amikor otthonába fogadja a kimúlt macska pontos alakmását, melynek az elõzõtõl egyetlen eltérõ tulajdonsága a mellén található fehér szõrfolt. Az állat fél szeme, a lassacskán akasztófa-formát öltõ folt és az emberhez való végletes ragaszkodás a bûntudat lidércnyomásaként követi lépten-nyomon és kergeti az õrületbe a macska gazdáját, aki négylábú végzete helyett hirtelen felindulásból saját feleségére sújt le. A gondosan elrejtett holttestet ismét maga a gyilkos leplezi le, megerõsítve az író azon megyõzõdését, miszerint a legtitkosabb vétkek sem maradhatnak fényre derülés és metorlás (itt a fekete macska végsõ, diadalmas felbukkanása) nélkül.

[a novella eredeti nyelven] [a novella magyar nyelven]

BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:59:55 | 8.
Edgar Allan Poe

The Raven



Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore,
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.
"'Tis some visitor," I muttered, "tapping at my chamber door
Only this, and nothing more."


Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow;— vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow— sorrow for the lost Lenore—
For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore—
Nameless here for evermore.


And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me— filled me with fantastic terrors never felt before;
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating,
"'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door—
Some late visitor entreating entrance at my chamber door;—
This it is, and nothing more."


Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
"Sir," said I, "or Madam, truly your forgiveness I implore;
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you"— here I opened wide the door;—
Darkness there, and nothing more.


Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortals ever dared to dream before;
But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, "Lenore!"
This I whispered, and an echo murmured back the word, "Lenore!"-
Merely this, and nothing more.


Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
"Surely," said I, "surely that is something at my window lattice:
Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore—
Let my heart be still a moment and this mystery explore;—
Tis the wind and nothing more."


Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately raven of the saintly days of yore;
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed
he;But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door—
Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door—
Perched, and sat, and nothing more.


Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore.
"Though thy crest be shorn and shaven, thou," I said, "art sure no craven,
Ghastly grim and ancient raven wandering from the Nightly shore—
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."


Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning— little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blest with seeing bird above his chamber door—
Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,
With such name as "Nevermore."


But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered— not a feather then he fluttered—
Till I scarcely more than muttered, "other friends have flown before-
On the morrow he will leave me, as my hopes have flown before."
Then the bird said, "Nevermore."


Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
"Doubtless," said I, "what it utters is its only stock and store,
Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore—
Till the dirges of his Hope that melancholy burden bore
Of 'Never— nevermore'."


But the Raven still beguiling all my fancy into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird, and bust and door;
Then upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore—
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt and ominous bird of yore
Meant in croaking "Nevermore."


This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamplight gloated o'er,
But whose velvet violet lining with the lamplight gloating o'er,
She shall press, ah, nevermore!


Then methought the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by Seraphim whose footfalls tinkled on the tufted floor.
"Wretch," I cried, "thy God hath lent thee— by these angels he hath sent thee
Respite— respite and nepenthe, from thy memories of Lenore!
Quaff, oh quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."


"Prophet!" said I, "thing of evil!— prophet still, if bird or devil!—
Whether Tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted—
On this home by horror haunted— tell me truly, I implore—
Is there— is there balm in Gilead?— tell me— tell me, I implore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."


"Prophet!" said I, "thing of evil— prophet still, if bird or devil!
By that Heaven that bends above us— by that God we both adore—
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore—
Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore."
Quoth the Raven, "Nevermore."


"Be that word our sign in parting, bird or fiend," I shrieked, upstarting—
"Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken!— quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!"
Quoth the Raven, "Nevermore."


And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
And the lamplight o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted— nevermore!

"The raven" The New York Mirror, January, 1845.



BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:59:16 | 7.




Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,
Régi, bûvös fóliáson tétovázott a kezem,
S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen;
Éji vándor, így susogtam, az babrál a retesszen;
Az lehet, más senkisem.

Télidõ volt, bús december, amilyent nem ért meg az ember,
Nõt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván, olvastam az éji órán
Hogy feledjem holt Leórám, fényes-régi kedvesem,
Már az angyalok között van fényes-régi kedvesem,
Itt lenn nincsen neve sem.

Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve.
Félelemnek tõre szúrja - fúrja általa a szívem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
Éji vándor áll az ajtómban, az motoz a reteszen.
Éji vendég vár az ajtómban, az babrál a reteszen,
Az lehet, más semmisem.

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem,
Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben.
Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: -
Künn az éj, más semmisem.

A sûrû sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az õrült, mint a részeg, dódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: Lenóra
S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem - A visszhang más semmisem.

A szobámba már fehéren mentem vissza, foort a vérem,
Mert ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron;
Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem;
Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
Zúg a szél, más semmisem.

Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben, a viharnál sebesebben
A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
Nem történik semmisem.

Én nevettem õt, hogy ében-tollal talpíg feketében
Gõgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg-vert csúnya Holló,
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél, édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban hogy neveztek édesem?
Szólt a Holló: Sohasem.

Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve,
Annyi szent, hogy locskaszáju - nem beszél értelmesen;
Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorku prédikátor
Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,
A szobám szobrára ül le, bár nincs semi oka sem
És úgy hívják: Sohasem.

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtemesen,
Mást se mond, csak ül meredten, meg sem rezzen, meg se retten,
Végre halkan ezt rebegtem: Nem örök a csoda sem;
Minden elszáll, ez is elszáll - nem örök a csoda sem.-
A madár szólt: Sohasem.

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-fura volt e válasz,
Bamba szajkó, így beszéltem, nincsen egy ép sora sem.
Bús küldönc volt a gazdája, bíztos az kapatta rája,
Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,
Hogy már többé: Sohasem.

Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
S párnás, mély zsöllyém elébe gördítettem sebesen;
Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
Tépelödtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
Mért károgja: Sohasem.

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
S a szemével a szivembe szúrt le - furt le tüzesen:
Süppedõ bársonyra dûltem s a violafény köd-ülten
Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
Itten ült õ, itt a párnán, pislogott a mécsesem
S ah, nem ült le, sohasem!

Most egyszerre száz ezüstbõl angyalok csapatja füstöl,
Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen!
Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem,
Elfeledni, eltemetni régi-régi kedvesem!?
Szólt a Holló: Sohasem.

Jós! felelj nekem, könyörgök, bármi légy, angyal, vagy ördög,
Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,
Mondd meg itt e szörnyü házban - hol a Rémekkel csatáztam-
Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?
Nincs-e, nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem??
Szólt a Holló: Sohasem.

Jós! felelj nekem, könyörgök, bármi légy, angyal, vagy ördög,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem??
Szólt a Holló: Sohasem.

Pusztulj innen a pokolba, orditottam fuldokolva,
Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csõröd a szivembõl, ne maradjon nyoma sem!
Szólt a Holló: Sohasem.

És a Holló meg sem moccan, néz rám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tûz ream két tompa szem.
Úgy ül mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nõ az éjjel, nõ az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg - sohasem!

Kosztolányi Dezsõ fordítása



BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:58:23 | 6.




Egyszer -- únt éjfél közelgett -- bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan -- dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: " Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
-- Az lehet, más semmisem."

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
-- Itt lenn nincs már neve sem.

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fújó, vájú, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm elõtt, azt hiszem -
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
-- Az lehet, más semmisem."

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan:
S amint könnyû lépte dobban -- koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" -- s ajtót tártam csöndesen:
-- Künn az éj, más semmisem.

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: " Lenóra!" -- kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
A visszhang -- más semmisem.

Visszamenve a szobába -- lelkem ég, a fejem kába -
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitõl bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza -- mondtam -- meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
-- Csak a szél, más semmisem..."

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy õskort- látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
Ott egy vén Pallas- szobor volt, a madár megült ezen,
Ült, csak ült -- és semmisem.

Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" -- szóltam -- "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr- neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra -- bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élõ még nem ért, hogy egy beszélõ
Madár ajtaja fölé jõ s rátelepszik kényesen -
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
-- És a neve: "Sohasem"!

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csõrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hû, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is -- nem lesz reggel nyoma sem!"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
"Persze" -- mondtam -- " ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
-- Mint hogy: [Soha -- sohasem.]"

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte és mért ismétli vészesen -
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: " Sohasem."

Ezen tûnõdtem magamban, noha egy betût se mondtam
A madárhoz -- s már szivembe fúrt a két fém- élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledõlt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
Nem pihen meg sohasem.

Most, úgy tetszett, langy szellõ kel s lengve titkos füstölõkkel
Angyaltánc a szõnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" -- nyögtem -- "égi vendég szállt le hozzád lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hûs nepenthét és feledd el kedvesem!"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
-- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva -- mondd meg nékem kegyesen:
Van- e balzsam Gileádban? megenyhûl- e zord sebem?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár- e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár- e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Legyen hát e szód utolsó!" -- szöktem föl -- "sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csõrödet szivembõl s hagyj magam, míg elveszem!"
-- Szólt a Holló: " Sohasem!"

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul -- sohasem.

Babits Mihály fordítása



BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:57:51 | 5.




Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékbõl vén bazár,
Lankadt fõm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tûnõdtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betûvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymû zengés
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késõ vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnõm? Megbocsátja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos fõm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn, más semmi már

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott s más semmi már

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csõrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár-
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, õs nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?
S szólt a Holló: "Soha már."

Ámultam, hogy ferde csõrén ilyen tártan, ilyen põrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: "Soha már."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
S a lágy bársonyra dõlten tarka eszmét sorra szõttem,
Elmerengtem, eltûnõdtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, õs, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már?"

Ekként ültem, szõve-fejtve bõs eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szõve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keserve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
Õ nem nyomja - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sûrûjén látatlan égnek
Füstölõk s a szõnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hûs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"


Látnok!", nyögtem, "szörnyû látnok! Ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár-
Van… van balzsam Gíleádban?… Mondd meg -lelkem esdve vár…"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyû látnok! Ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csõröd a szívembõl! Hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem ûzi tél, se nyár!
Szörnyû szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen - soha már!

Tóth Árpád fordítása



BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:57:13 | 4.
legismertebb mûve : A Holló

álljon itt több fordításban, és eredeti nyelven is!

BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:56:20 | 3.


Ifjúkoromnak reggelén
Olyan helyet kerestem én,
Amely nekem való tanyám -
Úgy csábított a szép magány,
Egy vad tó, zordon szirttetõk
És tornyosuló nagy fenyõk.

De ha e tájon s mindenen
Az éjszaka mint bõ köpeny
Terült szét s rejtelmes szele
Repült s fojtott dallam vele -
Felriadtam volna, ó,
Akkor, hogy félõs e tó.

Ám a félés nem gyötört,
Sõt borzongató gyönyört
Keltett, amelynek tárgya nincs -
Nem magyarázza semmi kincs
Vagy kéj - bár forrón rám tekints.

E mérgezett habban halált,
Ez örvényben tárt sírt talált,
Kinek a különc képzelet
Ott vigaszt meríthetett:
Társtalan szív ily tavat
Édenkertté avat.




BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:55:14 | 2.




Lelked majd egymaga marad
A sír sötét gondjainak
Óráján és senkise lesz,
Ki titkaidba beleles.

Viseld csendesen e magányt,
Mely nem egyedüllét - hiszen
Az életben melletted-állt
Holtak lelke veled leszen
Holtodban, s akaratuk ott
Ismét árnyba von; légy nyugodt.

A tiszta éjszaka
Kihuny s sok csillaga
Magasló trónusáról
Nem reménysugárral világol,
De a sok fénytelen,
Rõt gömb mint gyötrelem
S láz hullik csömörödre,
S rád ég majd mindörökre.

E gondolatot el ne vesd,
E látomást ne hessegesd;
Soha el nem hagyhatod
Tûnni: mint fû a harmatot!

Isten lehe: a szél elállt,
S a köd - amely a dombra szállt
S az árnyak, az árnyak szét nem osztják -
A tanújel és a bizonyság.
A fák közt is mily lebegõ:
A rejtélyek rejtélye õ!


BurzsoáNyugdíjas e-mail | 2003-07-25 07:53:53 | 1.









Edgar Allan Poe 1809-ben született Bostonban, vándorszínész szülõk gyermekeként. Mindössze kétesztendõs, amikor elveszíti édesapját. A gyermeket egy jómódú kereskedõ, John Allan veszi magához. Az Allan-család támogatásával London környékén tanul. Késõbb visszatér Amerikába és a richmondi gimnázium elvégzése után a charlottesville-i egyetem hallgatója lesz. Poe életének eme néhány gondtalan évében fogadja eszményképül Byront és vele együtt a byronizmust. E szerint alakítja életmódját is: epekedõ verseket ír, kéteshírû asszonyok után futkos, nagy kártyaadósságokat produkál, mindezekkel az õrületbe kergetve nevelõapját. Az egyetemrõl is eltanácsolják. Allan kereskedõ mégegyszer megbocsát neki, de a végsõ szakítás már nem késik soká: az író huszonkét éves, amikor nevelõapja végleg megelégeli a byronizmust és szabad útjára engedi a fiatalembert. Ezzel lezárul Poe életének elsõ szakasza, a gyermekkor anyagilag is támogatott biztonsága véget ér.

Az író ettõl fogva közvetlenül szembe találja magát az ekkor kialakuló amerikai nagykapitalizmussal, a földszerzés, a vagyonosodás, iparosodás és gyarmatosítás mindent maga alá gyûrõ embertelen mechanizmusaival. A kor kegyetlen gépiességét az egyre gyarapodó, nagy sajtómonstrumok kiszolgálása során érzékeli a legintenzívebben. Verset, publicisztikát, kritikát és tudományos cikkeket ír az új folyóirat-mûfaj, a magazin számára. Hírnevét azonban a short story, azaz a novella örökíti meg.

Külsõ élete lassú, gépies munkában õrlõdik, miközben újra és újra reménytelen kísérletet tesz egy belsõ világ, az ifjúkorából gyökerezõ harmonikus és szépségekkel teli álomország felépítésére. Ehhez igazi társat keres: feleségül veszi a tizennégy éves, hallgatag Virginia Clemmet. Csakhogy a lány menthetetlenül beteg: élete a költõ mellet meg-megújuló haldoklás. Virginia tehát nem társa lesz Poe-nak, hanem vers-, és novellamûvészetének újra és újra visszatérõ légies alakja. Az írót ugyanúgy felõrli a kétféle valóság: a szerkesztõségbõl szerkesztõségbe hányódás, a kisszerûség kegyetlen realitása és a lét és nemlét közötti világ látomásai, az ópium és alkohol szülte fantomképek, mint fiatal feleségét a betegség. Virginia halála után már csak két keservesen hányatott esztendõ marad Poe életébõl. 1849-ben a részegségtõl eszméletlenül szedik fel a bostoni kikötõben. A kórházi ágyon már nem tér magához.

Forrás: Edgar Allan Poe: Az aranybogár; Elbeszélések. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965.


1  


Az itt olvasható hozzászólásokért a szerkesztõség nem vállal felelõséget.