Balkáni macska-zene

Mielőtt bárki félreértené a címet: Emir Kusturica filmrendezőként legalább akkora tiszteletet érdemel nálam, mint Fellini, csakhogy ő a Balkán filmes költője, Fellini pedig Rómáé és az olaszoké. Mindkettő egyedi és megismételhetetlen, s remélhetőleg Kusturica életműve is bővül még néhány olyan alkotással, mint a Macskajaj volt.

Most egy új, s a korábbiaktól eltérő filmje megy a hazai mozikban, amely az előzőre hajazva az Umca-umca macska-zaj szerencsétlen címet kapta. A film eredeti címe Szuper 8-as történetek, s valójában egy „utazó zenekar” turnéjának története, Kusturica egészen egyedi látásmódjával fényképezve és összeállítva.

Kusturica ugyanis nemcsak forgatókönyvíró, filmrendező, hanem igazi media gamesman, aki rockszínpadokon is fényesen megállja a helyét, s No Smoking nevű zenekarával az elmúlt években beutazta Európát, ahol a legnagyobb fesztiválok sztárbandájaként lépett fel – mindenhol abszolut telt házak előtt.

Jellegzetes balkáni rockzenét játszik frenetikus sikerrel.

Kusturica 1986-ban csatlakozott gitárosként ahhoz a zenekarhoz, amelyet 1980-ban dr. Nelle Karajilic alapított, ám amelyet tetszhalálra ítéltek egy, Tito temetésekor nyilvánosan tett gúnyos megjegyzés miatt. A zenekar Kusturica csatlakozásával éledt újjá, s teremtett magának egy speciális, Európában úgyszólván egyedi stílust, amit korábban már a Macskajaj című film zenéjében is megismerhettünk.

Az Umca umca macska-zajban viszont immár „eredetiben” is láthatjuk a bandát a nizzai dzsesszfesztiválon,a párizsi Olympia színpadán vagy a Berlinben adott koncerten, ahol minden esetben elképesztő hangulatot voltak képesek teremteni. A bevágott zeneszámok közben pedig a néző szemtanuja lehet a banda hétköznapi életének, s a turnébuszban –ökörködések közepette – az egyes monológokból, az egyéni akarrier-és családtörténetekből kibontakozik a Balkán elmúlt csaknem évszázados, tragédiákkal teli története, a „lakodalmas rock” születése vagy a temetési fellépések szürrealizmusa.

Kusturica filmje nagyon csalós, mert amikor a frenetikus hangulatú és ritmusú dalok már-már magával ragadják a nézőt, akkor a rendező visszarángatja a hétköznapi valóságba a történetet, hogy aztán néhány perccel később ujabb chaplini burleszket tálaljon elénk – a Kusturicától már szintén megszokott balkáni, népi karakterfigurákkal. Ami újdonság, Kusturica bemutatja „népének” néhány zseniális zenészét is, akiket látva sokszor a new orleansi, harlemi afroamerikai blues előadók jutnak az eszünkbe, s az a csapongó gondolat, hogy a world music keretében Európának ez a része, ez a folklór még mennyi kincset adhatna a világnak?

Csakhogy Kusturica a csaknem végig lebegtetett film végén végleg visszahúzza a nézőt térségünk valóságába. Az egyik zenész – mélabús harmonikaszó mellett - csónakkal indul a Duna túlsó partjára a lebombázott hidak roncsainak látványa közepette. Más közlekedési eszköz nincs,a komp megbízhatatlanul jár, aki haladni akar, annak magának kell átjutnia a túlsó partra a XX. század utolsó évében.

Szomorú történet ez, bizony, akármennyi is nevetünk. Költői vallomás, igazi balkán blues-Kusturica módra. Olyan örökérvényű alkotás, amelynek a legnagyobb koncertfilmek között a helye.

Akit nemcsak az angolszász pop-rock érdekel, annak a Művész moziba szól a jegye..

2001. szeptember 26.