Az instrumentális B oldal születése

avagy amikor a zenei forradalmat diszkóként kezdték emlegetni

A rocktörténelem során számos alkalommal megismétlődött: az újítások oda vezetnek, hogy egy új zenei stílus születik. Mindezért a dalírás új módszerei, az új éneklési formák, az új hangszerelés, a szerkesztés és a ritmus, az új marketinges ötletek, az újabb társadalmi szokások és az újabb technológiák együttesen a felelősek. A hetvenes évek közepén a diszkó esetében is így történt A világ összes sarkából olyan újítások gyűltek össze az USA-ban, melyek együttesen meghatározták azt a zenei-színpadi világot, amelyet a diszkó teremtett.

A hetvenes évek első felében a DJ-k új lemezpörgetési lehetőségeket kezdtek el keresni. Az akkori úttörők: Nicky Siano, David Mancuso, Larry Levan és Frankie Knuckles sokkal többet szerettek volna tenni a pultnál, mint egyik dalt egyszerűen a másikba keverni. Olyan új módszereket próbáltak találni, melyek segítségével megváltoztathatják a dalokat. A dal közepébe ugorhatnak, meghosszabbíthatják azt, és -főleg - a saját névjegyükkel láthatják el. Persze, akkoriban ezt véghez vinni szinte teljesen lehetetlen volt. A legtöbb DJ két lemezjátszóval dolgozott, és sokszor a lemezeket két példányban vették meg, hogy ugyanazt a dalt összekeverhessék. Az e fajta mixelés teret nyitott némi kreativitásnak, de mivel a lemezeken található két dal ugyanaz volt, nem sok mindenre volt lehetőségük.

Egyes DJ-k azonban azt gondolták, hogy tudják a megoldást. Ha sikerülne egy olyan lemezt szerezniük, amelyik a dal instrumentális változatát is tartalmazza, akkor bizony valóban létrehozhatnának valami újat. A vokál közepén hirtelen az instrumentálisra váltanának, meghosszabbítanák a dalt, változatos zenei aláfestő részeket és elemeket tudnának elkülöníteni, felépíthetnék az energiát, s amikor a közönség készen áll az őrületre, akkor a DJ visszaugorna a vokálhoz, és a terem felrobbanna!

Ez volt a 12-inches előtti sötét korszak, amikor minden kislemezt 7-inches változatban, azaz 45-ös fordulatszámon adtak ki. A lemezkiadók ezeken a single-ken általában olyan dalt adtak ki a B oldalon, amely ismeretlen és fölösleges volt. Ekkor jött a nagy ötlet! Mi volna, ha a lemezkiadók az A oldalon található dal instrumentális változatát vennék föl a másik oldalra? A DJ-k így - ha megvennék a lemezt - a vokál és az instrumentális változat meghallgatása után eldönthetnék, hogy milyenek a dal esélyei. Ezt követően megvehetnék a dalt még egy lemezen és a két változatot egymásba keverhetnék. Persze az ötlet csak a táncdalokra vonatkozott. Bizonyára senki sem adna ki olyan balladát, melynek B oldalán az instrumentális változata található. De a tánczenék esetében kiváló ötletnek tűnt. A DJ-k így sokkal többet játszanák a dalokat, ami az eladások növekedéséhez vezetne. Sőt, a lemezkiadónak így sokkal kevesebb pénzébe kerülne egy lemez kiadása, mivel nem kellene egy fölösleges dalt is feltenniük a lemezre.

1973-ban érkezett el a történelmi pillanat. Scepter szerződést kötött a First Choice 'Armed and Extremely Dangerous' c. dalára a Bell Records-szal cserébe az Ultra High Frequency 'We're on the Right Track' c. daláért, amiről tudtam, hogy sikeres lesz. A problémát az jelentette, hogy csupán egyetlen dalunk volt az Ultra High Frequency-től, a B oldalra azonban semmink sem. Így sarokba szorítottam Sam Goff-t, a Scepter helyettes elnökét. Elmagyaráztam neki a DJ-k problémáját és azt javasoltam, hogy vegyük fel a 'We're on the Right Track' instrumentális változatát a B oldalra. Sam-et a hallottak sokkolták. "Ezt nem tehetjük meg, Mel." -vágott vissza. "Az emberek azt hiszik majd, hogy át akarjuk verni őket." A B oldal hagyománya olyan régi és sértetlen volt, hogy Sam úgy vélte, hogy a lemezvásárlók azt hinnék, hogy egy összecsapott lemezről van szó, ha egy lemezen nem két dal szerepelne.

De ezúttal kitartó voltam. A kiadónál én voltam az egyetlen, aki ismerte és mohón követte a klubokban folyó eseményeket. Emlékeztettem őket arra, hogy én voltam az, aki megjósolta az "I Love You, Yes I Do" című dal váratlan visszatérését. Ezúttal sem voltam hajlandó feladni, ezért végül vonakodva, de beleegyeztek. Valószínűleg azért, hogy végre megszabaduljanak tőlem. (Egyébként az "Armed and Extremely Dangerous" c. dal, amit Scepter a Bell-nek adott el, mivel szerintük túlságosan hasonlított a Supremes-re, hatalmas sikert hozzott a Bell-nek. A dal, sikoltó rendőrségi szirénáival és tábori harsona szerű szlogenjével: 'Be on the lookput for a dangerous man!' (Vigyázz a veszélyes emberekkel!) hatalmas siker lett a tánctermekben.

Így történt tehát, hogy a "We're On the Right Track" lett az első olyan dal, amit úgy adtak ki, hogy a lemez B oldalán annak instrumentális verziója szerepelt. A klubok DJ-i teljesen bevadultak tőle, a lemezből még a rovátkákat is kikoptatták, annyit játszották. Azonnal siker volt a táncparketteken is, így a többi lemezkiadó és a producerek is felfigyeltek rá. Hónapok alatt elterjedt ez a gyakorlat, és 1973 végére az instrumentális B oldalnak hatalmas szerepe lett a DJ-k művészetének fejlődésében. A lemezipar szabványává vált, és még a mai napig is az. Végül is nemcsak a táncdalok B oldalára kerültek meghosszabított instrumentális mixek vagy egyéb mixek, hanem más lemezekre is.

A SLÁGERLISTÁK OSTROMA

Aztán 1974-ben úgy tűnt, hogy minden sikerülni fog. A producerek összefüggő stílusú dalokat adtak ki, a diszkónak infrastruktúrája lett - kialakult a klubok hálózata, a sztár DJ-k sorrendje, egyre nőtt a rádiós lemezlovasok száma, valamint felbukkantak az olyan igazgatók, mint én, akik értették, hogy mi történik, és látogatták a klubokat is. Minden a helyén volt és az áradatot nem lehetett megállítani. A gát szétrobbant.

Egyik lemezkiadóknál tett látogatása során Nicky Siano az egyik kupacból kiemelt egy lemezt, amit a Twentieth Century Recordsnál bukottnak minősítettek, s elkezdte játszani a Gallery-ben. S láss csodát, azon a télen Barry White Love Unlimited Orchestra elneveézésű zenekarának Love's Theme" című dala rövid idő alatt hatalmas siker lett.

A "Love's Theme" hatalmas összeállítás, ősszesen 17 percig tart. Bizonyos DJ-k valószínűleg azért is értékelték a dalt, mert játszása közben végre levegőhöz jutottak, és megmentette őket attól, hogy egy üvegbe kelljen vizelniük. De a dal hosszúsága ugyanakkor a siker akadályozójának is tűnt, ezért sokan meglepődtek, amikor a "Love's Theme" a klubokból átkerült a rádiók hullámhosszaira és a szó szoros értelmében berobbant a slágerlistákra. 1974 február 9-én lett listavezető. Egy hónappal később Eddie Kendricks "Boogie Down" című dala, egy másik klub-kedvenc, már szintén a slágerlista második helyezettje volt.

Áprilisban aztán jött Gamble és Huff produkciója, a "TSOP (The Sound of Philadelphia)" és már két hetet töltött a slágerlista élén. A "Love is the Message" követte a hatalmas klub- himnuszok sorában. És ettől kezdve a dolgok igazán felforrósodtak. Július 6-án a Hues Corporation "Rock the Boat" c. dala tört a csúcsra, majd egy héttel később George McCrae "Rock Your Baby" című dala vette át a listavezető pozíciót. Hirtelen, szinte a semmiből valami elementárisan új kezdett megjelenni a slágerlistákon.

Ez az új hangzás minden mástól különbözött. Miközben a popzenében folytatódtak a kialakult trendek. Elton John ebben az évben írta alá az MCA-val a nyolc millió dolláros szerződését, és ugyancsak ebben az évben érte el Steve Miller The Joker című albuma az albumlista csúcsát. Ebben az évben debütált a Kiss zenekar. Billy Joel is első sikerét aratta a Piano Man című dalával, a tömeg pedig tombolni kezdett David Cassidy londoni koncertjén és szintén ebben az évben történt, hogy Jon Landau kritikus, egy új előadó, Bruce Springsteen bostoni koncertje után azt írta, hogy látta "a rock and roll jovőjét".

A rock tehát tovább terjeszkedett, de már valami új hangzás is megszólalt benne. Megjelenése hamarosan hivatalosan is elismertnek számított, miután a Billboard magazin, és azt követően mindenki más a zeneiparban, a zenei forradalmat diszkóként kezdte emlegetni.

A 'Rock Your Baby' és a Rock the Boat"-hoz hasonló daloknak jól felismerhető dallama, jellegzetes funky ritmusa, és eleven, optimista és szexi hangvétele volt, melyhez eredeti könnyedség társult. A dalszövegek egyszerű témákat ismételtek: "I'd like to know, where you got the notion"..."shake, shake, shake/shake your body" (Tudni akarom honnan tudod...rázd, rázd, rázd/rázd a tested). Olyan téma ez, amely teljesen értelmetlennek tűnik, hacsak nem a táncparketten vagy valamilyen ajzószer hatása alatt ismételgeti az ember, miközben éppen beleszeret valakibe. Akkor ezek a sorok örök igazságnak tűnnek. A fertőző ritmuson és az egyszerű dalszövegeken túl azonban ezek a dalok valami radikálisan újat, s az addigi poptól eltérőt is képviseltek. A hetvenes évek közepétől -évekig-az összes nagyobb esemény olyan volt, amit néhány rock kritikus 'megyünk a fejünk után' attitűdnek nevezett. Korábban a legmélyebben ható üzenetek a rockelőadók dalszövegeiben voltak, és a közönség arra figyelt, hogy az együttesek mit mondanak, illetve mit próbálnak mondani neki. Az eseményt maguk a sztárok jelentették, és rajongóiknak az volt a dolga, hogy imádják és kövessék őket mindenhová..

Ez az új zene viszont nem azért volt, hogy megfontolják. Sokkal inkább arra szánták, hogy a közönség megadja magát neki tánc közben. Nem intellektuális töltésű, hanem eksztatikus volt. A sztárok nem az énekesek, a producerek, vagy a dalszerzők voltak. A sztárok maguk a táncolók voltak. Évekkel később Kathy Sledge azt mondta a Sister Sledge "He's the Greatest Dancer" (A srác a legjobb táncos) című számáról, hogy akkoriban mindenki azt hitte magáról, hogy ő a legnagyobb táncos. Elmesélte, hogy valójában is megtörtént, hogy az emberek odajöttek a színpad mögé és azt mondták:"Én vagyok az ember, akiről énekeltek, én vagyok a legjobb táncos."

Annak ellenére, hogy diszkó szinte hónapok alat a lemezkiadás meghatározója tényezője lett és a kiadók több billió dollár értékű lemezt adtak el, az új stílus meglehetősen kevés sztárt hozott létre. Szinte egyet sem! De ez nem a véletlen műve volt! Néhány ember szerint ennek a legfőbb ok az volt, hogy a diszkó inkább a producerek, és kevésbé az előadók teremtménye, és ez bizonyára igaz is volt.. De hasonlóképpen igaz, hogy a rockkal ellentétben a diszkónak nem volt szüksége sztárokra. A lényeg az öröm, az eksztázis és az önkifejezés volt. Sok meleg férfinek és számos afro-amerikainak, valamint bevándorlónak, különösen az olaszoknak, lehetőséget teremtett, hogy a táncból egy közösséget hozzanak létre.

Ezt persze először senki sem vette észre. Sokan már évek óta jártak klubokba és az, hogy a zenéjüket hirtelen tömegek kezdték el szeretni, szinte alig hatott rájuk Nem is fogták föl, hogy mi történik velük. Ám anélkül, hogy tudatába lettek volna, ezek a klubberek hamarosan egy szeizmikus zenei eltolódásba csöppentünk. Ettől kezdve a rock, és minden, amit képviselt meg kellett, hogy osztozzon a dicsőségen,a közönségen,a sikereken, a diszkóval.

NYITÓBULI

Egy New York-i diszkó nagy nyitóestéje olyan, mint egy Broadway-premier - a beérkezést jelzi, de egyben az igazság pillanata is. Egy nagyszerű nyitás sikeressé tehet. Egy rossz nyitás alullátogatottságot és csődöt jelent. Micheal 1978 januárjában egy hatalmas nyitóbulit tervezett a Paradise Garage-ban. Úgy gondolta, ez lesz az a pillanat, amikor végre a belváros ura lehet. De a valóságban a nagy nyitás mindennél rosszabbul sikerült: olyan totális diszkó- szerencsétlenség lett belőle, hogy legalább két év kellett a tulajnak, hogy lábra álljon.

Nem kellett volna így lennie, mivel a Garage klubnak nem volt szüksége hatalmas megnyitóra. A szerényebb bulikat Micheal már 1977-ben elindította, hogy pénzt szerezzen a hely felujításához,s a klub hamarosan sikeres rendezvények helyszínévé vált. Igaz, eleinte a klub üresen tátongott, s a klubtagság csak lassan növekedett az évek folyamán. Micheal a csörgedező-csurranó pénzekből szisztematikusan felujította a klub minden egyes részét, míg végül megépítette álmai táncparkettjét. Mire az újév elérkezett, a Paradise Garage végre ténylegesen elkészült és eljött a debütálás pillanata.

"A diszkó-szentélybe az első emeleti parkolón keresztül lehetett belépni, majd áthaladtál a biztonsági ellenőrzésen a klubtagsági asztalhoz. Ott egy papír darabot kaptál, amin az állt, hogy mennyit kell odafönt fizetned. Ezután egy óriási feljáró aljához vezettek, amely a második emeletre vezetett. A feljáró az épület teljes hosszában elnyúlt, több száz méter hosszan, szurok feketére volt festve és jelzőlámpákkal felszerelve, mint egy repülőtéri kifutópálya. Ahogy felballagtál ezen az emelkedőn, egy fény kezdett a hatalmába keríteni, beindult benned egy hajtóerő - s kezdtél felszállni. A dübörgés egyre hangosabb lett, a táncparkett morajlása egyre közelibbnek tűnt,a valóság viszont ezzel egy időben egyre messzebb került mögötted. Amikor pedig az emelkedő tetejére értél, kifizetted a belépődet és bebocsátást nyertél a Szürke Terembe, már egy másik világban voltál.

Eleinte ez a Szürke Terem alkotta az egész klubot.(Később Michael újratervezte a termet, majd átnevezte Kristály Teremnek. Woody Allen egyik filmjében, a Radio Days-ben, forgatott isa teremben.) Tovább haladva majdem egy egész városrésznyi hadonászó sötétség fogadta a látogatót, kezek szanaszét, mindenütt szenvedély, és több ezer négyzetméter tánctér. Frankie Knuckles így emlegette, hogy ez 'a legjobb tánctér az egész világon.'

A Paradise garage egy másfajta táncterem volt. Részben a mérete miatt, részben, mert a táncoló közönség oly sokban különbözött az akkori ismertebb diszkók közönségétől. Egyrészről, minden kétséget kizáróan a város legkomolyabb táncosai jártak ide. Nem volt pózolás, nem voltak izom alapon kialakult klikkek, nem villogtak divatcicák és semmilyen felsőbbrendű lista nem különböztette meg a "szép embereket" a többiektől.. Ezek az emberek táncosok voltak.

Michael elképzelése az volt, hogy a Paradise Garage első legyen azon neves diszkók között, amely a fekete és a latin meleg férfiaknak is otthont adna, nemcsak a fehéreknek. Igaz a Loft klub már megpróbálta ugyanezt, de a kisérlethez nem volt elég nagy, ráadásul underground klub volt, így kivételnek számított. Igaz jelképesen minden főbb klubban láthattál feketéket és latin származásúakat, de a meleg éjszakai élet azért faj szerint szigorúan elkülönült és főként az alagsori börtönök, olcsó bérházak és tűzlépcsőn keresztül megközelíthető helyek fogadták be szívesen a kisebbségben lévő meleg férfiakat. Michael egyértelművé tette, hogy a Paradise Garage változtatni akar ezen a helyzeten. Az akkori irányzatot figyelembe véve, a diszkó világ reakciója előre megjósolható volt. A Paradise Garage-t rövid idő alatt "fekete" klubként sztereotipizálták, annak ellenére, hogy a fajok egyensúlyban álltak egymással.

A ritmus, a faj és a valóság hatásos keresztezése első osztályú diszkót hozott létre,amely úgy volt fekete, mint meleg, s úgy volt meleg, mint fekete, vagyis minden ötvöződött itt. Ami Louis Armstrong volt Benny Goodman-nek, ami Chuck Berry volt Elvis-nek, az volt a Paradise Garage a Flamingo-nak, a Studio 54-nek, és majdnem minden fehér klubnak: az abszolút, a végső, az igazi. Az ide járó a lányok komolyan gondolták, tudták, hogy mit csinálnak, és ez nyilvánvaló volt. Az Apollo Theatre vad szabályai uralták a tömeget: a vad éljenzések, a vidám, de szívtelen kifütyülések és kipisszegések mindennaposak voltak. Ha tetszett a DJ, akkor tudomást szerzett róla. Ha nem, akkor halottnak számított. És ez a fellépőkre is vonatkozott. Ez a tény még évekkel később is azonnal nyilvánvalóvá vált egy olyan feltörekvő csillagnak, mint Madonna, aki szintén fellépett itt. A Paradise Garage már a hivatalos megnyitója előtt kivívta magának azt a hírnevert, hogy nem csupán egy hardcore hely, ahová menni kell, de az egyetlen hely , amely hűen tükrözi azt a szivárványt, amely a diszkó világát elsőízben megalapozta.

A DISZKÓ HALÁLA

Akkor egy olyan esemény következett, amely valamilyen véget jelzett, bár akkoriban ezt nem vettülkészre. Steve Dahl, egy chicagoi rádiós DJ fanatikusan hirdette, hogy a diszkó szar, még pólókon és matricákon is, hogy felkorbácsolt egy dühöngő diszkó visszahatást. Dahl bejelentette, hogy van egy meglepetése az anti-diszkó rajongóinak július 12-én a chicagoi Comiskey Park-ban, és nem is okozott csalódást. A White Sox és a Detroit Tigers meccs szünetében kilépett a pályára, és elkezdte anti-diszkó gyászmiséjét, amelynek egy hatalmas - diszkó lemezekből és pár kiló TNT-ből álló - ravatal állt a középpontjában. A szertartás tetőpontjánál, miközben a sok-sok ezer rajongó azt üvöltötte, hogy "A diszkó szar! A diszkó szar!", Dahl meggyújtotta a ravatalt. Amikor a lángok elérték a TNT-t, az egész felrobbant és a lelátókra a Szombat Esti Láz lemezének égő darabjai hullottak. A tömeg örjöngeni kezdett, és így a második félidő elmaradt, amibena pályán keletkezett kráter is szerepet játszott. Ezt a robbanást természetesen a lemezipar is meghallotta. Megkezdődött a nyílt háború-

Másnap egy rivális rádióadó Donna Summer "Last Dance" (Utolsó Tánc) című dalát 24 órán keresztül játszotta folyamatosan. A 24 óra elteltével aztán bejelentették, hogy a "Diszkónak vége" ,és áttértek a Top 40 rock változatára. A láz azonban tovább folytatódott,. máról holnapra a "Diszkó Szar!"- kampány hatalmassá nőtte ki magát, és mindenki, akinek valaha bármilyen aggálya volt a diszkóval kapcsolatban, csatlakozott a kampányhoz.. A rádiós DJ-k nyíltan elítélték a diszkózenét, az elégedetlen írók zenei kiadványaikban tovább támadtak, s hamarosan az emberek is elkezdtek csúfot űzni bármiből, ami a diszkóval kapcsolatos volt. Néhány hét elteltével a programszervezők és piackutatók már csak tömény utálatot találtak, ha bármiről szó esett, ami a diszkóval kapcsolatos volt, a melegeket is beleértve.

Hónapokkal a Comiskey Park-i gyűlés után tucatnyi diszkó- rádió elhagyta azt a hajót, ami szerintük süllyedni kezdett. A rock, a pop és csak a legnépszerűbb diszkózene keverékét kezdték el játszani, s mindezt Urban Contemporary-nak (Mai Városinak) nevezték el. Mivel a rádióadók nem játszottak diszkót, a szökőkút, amely korábban töretlenül termelte a diszkó slágereket kiapadt, s a diszkó slágerlisták fölötti uralmának hihetetlen gyorsasággal vége lett.

A tény, hogy a forradalom véget ért, jól látható volt a Billboard slágerlistáján is. Akkor ősszel a hagyományos rockdalok kezdtek ismét hódítani: az Eagles-től a "Heartache Tonight", vagy azok a dalok, amelyek már a közelgő New Wave/MTV forradalmat sejtették, úgymint a "My Sharona" a Knack-tól, és a "Pop Muzik" az M.-től.

Természetesen a diszkó azért nem szűnt meg teljesen. Michael Jackson "Don't Stop 'Till You Get Enough" című dala októberben slágerilsta vezető lett - pontosan egy hétig. És ö Donna Summer Barbara Streisanddal közös dala, a "No More Tears (Enough is Enough)" is két hétig szerepelt a slágerlista élén. Az 'egyszer az életben' együttműködés két ilyen sikeres női énekes között Paul Jabara agyszüleménye volt. Paul adta ki Donna Summer Oscar-nyertes dalát, a "Last Dance"-t is az azt megelőző évben. A történethez hozzátartozik, hogy amikor eljött az idő, hogy a két vokált felvegyék, Summer két órát várakoztatta Streisandot, amíg befejezte egy korábban megszervezett koncert fellépését. "Senkire sem vártam még két órán keresztül" - csattant fel Streisand, de tudta, hogy megéri a várakozást. A rádiók nem hagyhattak figyelmen kívül egy ilyen kettőst. A dal agresszív, 'Eredj a francba' szövege egy hűtlen szeretőről, felbátorította a diszkó híveit, akik a dalt a diszkót bírálók fölötti győzelemnek titulálták. De a "No More Tears" csak kivétel volt, egy olyan remek dal, melyet olyan nagyszerű énekesnők énekeltek. A rádiók egyszerűen nem tehették meg, hogy figyelmen kívül hagyják.

Máskülönben az út a lejtőn továbbra is lefelé vezetett. Volt még néhány kisebb diszkósiker az ezt követő hónapokban és az 1980-as évek elején, de semmi olyan, ami az előző évek sikeréhez hasonlított volna. A Streisand-Summer harci kiáltással fülükben a rajongók belátták, ahogy a diszkó megkezdte leereszkedését a föld alá.

A korábbi években még soha nem vált ilyen gyorsasággal népszerűtlenné egy olyan irányzat, amely előzőleg ilyen népszerű volt. A rock and roll -nak évekbe telt, míg a swing fölötti fölényét érvényesíthette. A diszkónak viszont hat hónappal a Comiskey Park- incidens után már vége volt, sőt, a szót magát a média is csupán pejoratív értelemben használta ezt követően. Akkoriban, ha a teljes kihalásra kerestek megfelelő kifejezést, akkor azt mondták: "Olyan halott, mint a diszkó", s az emberek tudták, hogy az illető mire gondol.

A zeneipar résztvevői közül mindenkinek más magyarázata van a diszkó gyors hanyatlására. Gloria Gaynor később azt nyilatkozta, hogy a diszkó "olyan életformát fejlesztett ki, amit Közép-Amerika ízléstelennek talált." August Darnell, a Dr. Buzzard's Savannah Band-ból a kapzsiságot tette felelőssé. "Azokat ez embereket, akiknek nincs szívük és a lelkük a zenéhez, csupán pénzt akarnak csinálni belőle." Judy Weinstein szerint a "diszkó szó ölte meg a diszkót. Bármit, ami gyorsan népszerűvé válik azok az emberek pusztítják el, akik teremtették." Végül a "diszkó halálát" nem lehetett elkülöníteni az általános reakciótól, mely a melegek ellen irányult. Ez volt Anit Bryant 'Mentsd meg a gyerekeinket' kampányának kora, az első jelentős és nyilvános fellépés a melegek olyan előnyei ellen, amiket a tömeg szerint, zenéjük egyre szélesebb körben való elfogadása jelképezett. A "Diszkó Szar!" - kampány gyakran nyíltan és őszintén állította - a diszkó a buzik zenéje. Még akkor is ezt vallotta, amikor az ilyen jellegű érzelmeket már nem mondták ki ilyen nyíltan. Amíg a diszkó csupán egy beugrónyi helyet, majd később egy egészen nagy beugrónyi helyet foglalt el, nem jelentett nagy veszélyt. De miután kezdte átvenni a hatalmat, már veszélyessé vált. Azok a kulturális erők, melyek a hatalomátvételt ijesztőnek találták, hatalmasak és nagyon erősek voltak. A diszkó halálát előre megtervezték.

A bizonyíték, mely igen érdekes, és mely fölött gyakran elsiklunk az, hogy a diszkó valójában soha nem halt meg. Az új stílus, amely követte nem volt más, mint diszkó - a nyilvános meleg hangvétel nélkül. Az olyan együttesek, mint a Blondie, a Human League, a Men at Work, a Knack, a Hall and Oates, sőt, az összes korai nagy MTV-zenekar bizony mind olyan zenét játszottak, amely emlékeztetett a diszkó képlethez. Ugyanaz a szabályos ütem, ugyanaz a BPM, ugyanazok a technikai trükkök, és ugyanaz az elkötelezettség a tánc megszállottjaival szemben.

A korai 80'-as évek legnagyobb albuma, Michael Jackson Thriller-je minden értelemben diszkó album volt. A legnagyobb feltörekvő új sztár, Madonna, minden értelemben diszkó sztár volt. Csupán két olyan dolog volt, ami különbözött a klasszikus, 70'-es évebeli diszkótól. Az első, hogy nem diszkónak hívták, hanem tánczenének, New Wave-nek, rocknak, vagy R & B-nek. Tehát bárminek, csak diszkónak nem. A másik dolog pedig az volt, hogy nem hozták összefüggésbe ezt az új tánczenét a városi meleg férfiakkal. Az új zene egyenes volt, főként fehér, középosztálybeli és külvárosi. De ha egy 1983-as MTV-s sikert, mint pl. David Bowie "Let's Dance", vagy Micheal Jackson "Billie Jean", vagy Micheal Sembello "Maniac" című számát egy időgép segítségével visszajuttatnánk 1977-be és lejátszanánk a Flamingo klubban, teljesen odaillő lenne.

Az emberek természetesen a diszkó "halála" után sem hagyták abba a táncot. Ez sok embernek azt bizonyította, hogy "Diszkó Szar!" kampány lényege a nemiség volt. A zene nem sokat változott, és a dalszövegek sem lettek kevésbé eszementek. Az ütem is folytatódott. De az új tánczene már nem függ össze a melegekkel.

A Paradise Garage-hoz sokaknak számos emléke fűződik. Ma, több mint egy évtizeddel a bezárása után, a Garage-t csak Szent Hely-ként emlegetik, amely menedékhely volt, egy bárka, egy templom, egy katedrális, egy otthon. Az emberek azt mondják, hogy megmentette őket,befogadta őket az utcáról, értelmet adott nekik. Talán furcsának tűnhet egy diszkót így jellemezni, de egy törzs volt, akik odajártak és azt csináltak, amit a törzsek szoktak évezredeken keresztül. Közösséget teremtettek a közös tánccal, és az ünnepléssel. Csakúgy, mint az elődeink, dobokat vertek, kifestették az arcukat és a holdfénynél táncoltak. Minden erő velük volt, mert a diszkó falain kívül még mindig száműzöttek voltak. És ha voltak is elképzelések, hogy a diszkó győzelme jobb napokat jelenthet, az illuziók hamar szertefoszlottak. A diszkónak is az lett a sorsa, mint a korábbi irányzatoknak, stílusoknak, mire elfogadták és sikeressé vált, már el is indult a lejtőn, a felejtés útján, hogy átadja helyét valami forradalmian újnak, amely ismételten felhúzza néhány évre Bill Haley óráját, hogy a rock ismét körbe járjon (Rock Around The Clock)!

2001. július 27.