A punk brutális költészete

Népszabadság 2001. November 7.

„A csajom belépett valami pártba, hazudós lett és intoleráns” – A trágárság már nem műfaji sajátosság

Dollár! Hatalom! Pornó!

Szeretet, szerelem, sztornó!

Perzverz gyönyör, a nyálam csordul,

Megtámadott hátulról orvul,

Mi a romantika, ne is kérdezd,

A globalizáció gyermeke így élvez!

Dübörög a pince. A csápokban sört vedelnek. Nyersvörös téglafalak. Homály, a fénykarikákon túl csak árnyképeket tudok kivenni. A lámpák alatt kölyökarcok. A folyosó dugig. A vasajtó újra meg újra nyílik, a belépődíjakat papírdobozba gyűjtik. Hatszáz forint a beugró. Boltozatos terem, karéjban néhány süppedő zsöllye, el lehet bennük tűnni szem elől. Szék, ülőalkalmatosság egy sincs. Ami itt történik, azt amúgy sem „nézi”, nem „hallgatja” senki, annak nincs „publikuma”. Itt mindenki résztvevő. Happening? Vagy valami más. Egy üst, amiben együtt fő mindenki. Pódium nincs, pár centivel emelt csak a terem vége. Nem tart senki távolságot.

Néhányan bevetik magukat a pince közepére, esetlenül ugrabugrálnak, kificamított végtagjaikat dobálják. Trikó, farmer, nincs rajtuk semmi feltűnő. Most jöttek ki az osztályból matekóra után, kell a mozgás. Egyetlen fickó kobakján ágaskodik csak kakastaréj.

Hétköznapi Csalódások. A középső négy betű összeolvasandó. Amikor valaki elrikkantja magát: Menjetek a p....ba! – a kiáltás nem tekintendő káromkodásnak, ellenkezőleg. Az öttagú zenekart ez a csatakiáltás a dicsőségbe repíti.

A zenészeket és a jelen levő tudósítókat leszámítva szinte mindenki húszon aluli. És fiú. Lány alig van. Két kiscsaj ujjatlan piros trikóban szeretné felhívni a figyelmet bimbózó lányságára, de nem hederítenek rá. Itt mindenki egynemű és hím. Lehet, akad köztük úri fiú, de ennek semmi látható jele.

A csajom belépett valami pártba,

Asszem talán a kisgazdába,

A csajom belépett valami pártba,

Hazudós lett és intoleráns,

Konzervatív az ágyban a drága,

Kéne helyette valaki más.

Visít, röhög, döng, recseg, bőg, vijjog a Hétköznapi Csalódások, Vili, a baszszusgitáros mindegyik kanárisárga hajszála másfele szúr, Feri, a dalnok trikóra vetkőzve süvölti: „Agónia, eltakar és ápol / Agónia, vaskarika fából!” A zsölylyékről feltápászkodnak a kipihentek, és a középen ugrabugrálók közé dőlnek. Egész testüket bedobják, zutty! Bevetik magukat. Ez a punk groteszk, a „pogo”, a peremre szorultak, a fából faragottak torz tánca. Akik a balettlépéseket nem hajlandók megtanulni, de jövőre már állampolgári joguk lesz választani. Feri a „hontalan dalt” repeszti: „Itt hagyom a politikát, a szegényt, a gazdagot, a jobb- és baloldali véres maszlagot”.

Punkok. Itt felejtette őket az elmúlt évezred? Punkok, 2001-ben, nem ez a valódi fából vaskarika? A szegedi művelődési ház pincéjében tartott koncert plakátjai elkeveredtek valahol a szervezők kezén, ide nem hívtak senkit. Mégsem lehetett egy helyben fél percig megállni, telt „ház” – vagyis pince – volt. Punkbandák számosan vannak Magyarországon. Talán lehet ötven is. A Hétköznapi Csalódások az egyik legismertebb közülük. (Amit semmiképpen nem annak a hírnévnek köszönhetnek, amit kilencven-akárhányban azzal szereztek, hogy civilizálatlan, otromba óhajt foglaltak dalba egy szélsőjobboldali politikussal kapcsolatban, ami persze módjukban állt, csakhogy a nótát – kalózok – a hozzájárulásuk nélkül egy bolti forgalomba került kazettára másoltak át. Erre a történetre legfeljebb a politikus Magyarország és a Gyorskocsi utcai nyilvántartás emlékszik, a Hétköznapi Csalódások közönségének halvány fogalma sincs a történtekről.)

Egyébként utolsó kazettájuk, a Dollár, hatalom, pornó, csakúgy, mint az első, Isten hozott nálunk, Johnny, majd a Hangulatjelentés, a Szélsődal, a Nyaljátok ki! – címei sem hagynak kétséget a szellemiségük felől. Ahogy József Attila Tiszta szívvel-jének punk-hitvallásra korszerűsítése, merthogy olyan aktuális kimondani: „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám” – ami végül is, jelen időben előadva, fejtetőre állítja a jólfésült országimázst. A szövegeik sem hagynak kétséget afelől, hogy a társadalom melyik bugyrában főnek: „Négyévente választani járok / Teleplakátozom az egész várost / Sírva temettük újra az Imrét / Aztán pedig a szegény Jánost, / Aki elment, elment, elment” (Átlag) ....Ittragadtam / rájöttem, megérte / Én itthon a rendszereket / Ő a tűket cserélte / Egyszóval ittragadtam / Rájöttem, megérte / Én itthon az elveimet / Ő a tűket cserélte. (Elment a barátom).

– A tizenéves kölyköknek, akik a Hétköznapi Csalódások körül rajzanak, mondanak valamit ezek a sorok? Késztetik őket bármire? – kérdem Bársony Barnát. Rázza a fejét. – Á. Falra hányt borsó – feleli, amiben persze ő sem lehet biztos. Nem ezért csinálják.

Ez egy komlói banda. Tíz éve öten, akkor huszonévesek, egy pécsi borozóban üldögélve arra a következtetésre jutottak, hogy most már kellene valamit kezdeni magukkal. Kibéreltek egy garázst, és megpróbáltak zenélni. Kölcsönkért hangszerekkel, fülsiketítő következményekkel. Semmilyen ehhez szükséges képzettsége nem volt egyiküknek sem – azóta sincs. Ez egyébként is a zenekar-alapítás feltétele volt akkoriban. Akinek tele volt a hócipője ezzel a világgal, nem volt mit várnia a jövőtől, és örömet lelt a polgárpukkasztásban, annak számára (mint ahogy a Margaret Thatcher-kori Anglia ifjúságának) a legjobb ötlet egy punkzenekar alapítása volt. Tiszta haszon, ha nem értenek hozzá. Egyébként az együttes egyik tagjának sincs, ma sem, nemhogy zenei, de semmilyen, az érettséginél magasabb iskolai végzettsége. Bársony Barnának, a zeneszerzőjüknek sincs. És büszke rá. Megyeri Ferenc, a dalszövegek szerzője és énekese is önképzéssel szerzett tiszteletre méltó irodalmi és történelmi ismereteket. Egyébként éjjeliőr a helyi erőműben.

Réz András esztéta arról biztosít, hogy ez a műfaj nem a szíve csücske. De eszmét cserélni kész róla. – Ez a kortárs költészet brutális változata – jelenti ki. A kortárs költészetet néhány száz ember olvassa. Ezt a fura költészetet a sokszorosa. A zene a punkban alárendelt szerepet játszik. A mondandó hordozója. Szemétből összekapart zene. Mint a rap. A rap a zene tagadása. Zene melódia nélkül. A punk sem más.

De kiknek a zenéje? – gondolkozom hangosan. Az ő közönségük lenne a magyar ifjúság?

Réz András azt mondja, hogy azért ez így nem áll, ez egy rezervátum, amelynek a támogatói köre szűk. De létezik. A világ egyre zavarosabb, a fiatalok mind nehezebben értik meg, mi történik körülöttük. Tévhit az, hogy elkápráztatta őket a fényes jövő és a társadalom, a politika többé nem érdekli őket. Nem így van. De eligazodni a rájuk szakadt zűrzavarban nehéz. A világ kíméletlen lett. A szélsőséges eszmék és erők befolyása mind nagyobb. Aki a konvencionális játéktéren akarja meghatározni a Hétköznapi Csalódások szellemiségét, ráfoghatja, hogy ez a szélsőjobb, vagy azt, hogy szélsőbal. Ám ekkor már bajba kerül. Mert ha egy punkbandát ki tud sajátítani valamely politikai erő, akkor annak vége. Nem tud többé színpadra lépni. Akkor le kell tennie a gitárt, és slussz.

Amikor a punk Magyarországra érkezett, nem volt itt olyan politika, amely felvállalhatta volna. Mert a punkok minden törvényt megsértettek, minden határt átléptek. A Sex Pistols Nagy-Britannia királynőjét sértegette. A punk attól punk, hogy nem tesz lakatot a szájára. Aki őket ezért feljelenti, bíróság elé állítja, csak jót tesz nekik.

– Ám a brutalitás, a trágárság ma már nem a punk kiváltsága – jegyzem meg. Ilyen lett a magyar közélet. Réz András egyetért. Ez az egyetlen, ami rontja a punk esélyeit. Kihúzza alóluk a szőnyeget. Ami tegnap még polgárpukkasztás volt, ma fő műsoridőben kerül adásba. A politika és a média lett trágár, brutális, elborzasztó. Közmédiumokban lehet publikálni olyat, amit még nemrég csak a punkok ordítottak. Ósdi dolog lett felháborodni azon, hogy valaki milyen közönséges.

– Az a kép – mondom –, amelyet a punknóták felrajzolnak, nem illik abba a napfényes tárlatba, amelyet a magyar ifjúság bizakodásáról, a kormánypolitikába vetett hitéről fabrikált szóvirágok töltenek meg. Szóval a Hétköznapi Csalódások nem a kicsi kunyhó, szerető szív, tiszta égbolt Magyarországa. Ám lehet, hogy tévedek – morfondírozom –, végül is a közönség nem az egyetemi hallgatók közül kerül ki.

– Az egyetemi hallgatók valóban ritkán pogóznak – mondja Réz András. – De a világ egyre zavarosabbá válik számukra is, egyre nehezebben tudnak benne eligazodni. Úgy kerülnek ki az egyetemről a bölcsészek, a jogászok, hogy nem tudják, mi lesz velük. Az ő életüknek nem az a központi kérdése, hogyan válnak a jóléti társadalom kongeniális tagjává, ahogyan azt a vezető kormánypárt óhajtja.

Lehet, hogy a kirekesztettség állapotának a filozófiája, a brutális punkköltészet megszólítja őket is?

Rendeztek tavaly, az együttes tizedik születésnapján egy koncertet. Készült róla egy videokazetta. (Ezredévi prolibuli). Azon egy kölyök azt mondja: „Ez a legfontosabb zenekar a számomra Magyarországon. Mert ez nyíltan kimondja a véleményét.” A kazettán Bársony Barna így fogalmaz: „Soha nem akartunk a korral haladni. Nem vagyunk mi egyszer így, másszor úgy emberek.”

Gyanítom, ez vonzza köréjük a húsz évnél is fiatalabbakat. A nyilatkozatokban szó sem volt arról, hogy a bandának zenei ambíciói volnának. Nincsenek is. De a ricsajra, amit produkálnak, fiatal emberek – nem mondom, hogy táncolnak, de fura, groteszk, ám többnyire ritmikus mozdulatokat tesznek. A dalok, amelyeket egy pécsi éjjeliőr ír, fülbe másznak, koszorús költők irigyelnék népszerűségét.

Minderre könnyű legyinteni, végül is mikor nem volt ez így? A költők, muzsikusok ritkán szerepelnek az elsők között a népszerűségi listán. Hát persze. Csakhogy az indulatok, amiket ezek a nóták kifejeznek, az érzelmek, amelyeket hevítenek, igencsak itt és most születnek.

Mármint ebben a korban. Bejátszottak a tízéves születésnapi koncerten készült kazettába két korábbi klipet, amelyek a Hétköznapi Csalódások hőskorában készültek. Töredezett, fekete-fehér felvételek. Az én városom: Pécs. Olyan, amilyennek egy tizen/huszonéves megéli. Az Új-Germinal: „Sötét a táj, hol az erőmű füstje száll, az elhagyott bányavidék fölött csak a szürke köd szitál, és mind a tizenkét apostol megállt Komlónál” – dalolják. Ehhez a zárókép: a bánya felvonója anyaszült meztelen bányászokat visz fel a siht után a szintre. A filmtöredék aligha sorolható a kortárs művészet nagy alkotásai közé. De kortörténeti dokumentum.

„Az én városom utcáin új próféták járnak / elszaporodtak a csúszómászók, a rámenősek és bátrak / Mindenhol csak a pénzt imádják / Nem hiszem, hogy túlélem / egy ország haldoklását / Mecsekalján az élet ugyanolyan, mint bárhol / Túl közel a szakadékhoz, a mennyországtól távol”.

Kíváncsi voltam és megérdeklődtem: a punkvilág öt sztárja, akik Pécsről utaztak a Tiszához koncertezni, és novemberben Gödöllőn is lesz bulijuk, menynyit kerestek vajon – tisztán – azon a szegedi estén? Merthogy mindvégig foglalkoztatott az a kérdés: végül is mi mozog bennük, miért csinálják? Menynyit vágtak végül zsebre?

Fejenként háromezer forintot.

Kalmár György

2001. november 30.