EXPERIDANCE

Minden csak megközelítés kérdése: a rend lehet rendetlenség és a káosz is lehet gyönyörű. Ahogy a fények és a testek játéka is lehet más, mint puszta előadás, élhet, akár, egy hihetetlen zene: a megfogható és a megfoghatatlan zenéje.

Román Sándor és társulata már régóta különleges mozdulatsorokat képes az elfeledett, vagy még fel nem fedezett témák mellé állítani újradefiniálva ezzel a táncszínház fogalmat. A Mester és társulata most újra bizonyít: az Ezeregy év és a Muskétások után most klasszikus színtéren is helyt állnak, hiszen Bartók szuggesztív, felkavaró dallamainak adnak testi megjelenítést. Komoly feladat komoly művészeknek. A kezdeti káoszból az útkeresés lelkes sodrása juttat el a kétségek furcsa völgyéig. Persze mindezt bizonyosság nélkül. Így lehetne a leginkább összefoglalni azt a csodálatos, ám feszült és félelmet nem ismerő játékot, melyet a Táncszvit és az Allegro barbaro hangjaira ad elő az Experidance. Román Sándor koreográfiája még inkább aktualizálja a bartóki hagyatékot: az örökös biztonságkeresést, az idill törékeny illúziójának életutakat meghatározó vágyát és a hiábavaló küzdelmet. A küzdelmet, melynek végén ott húzódhat a felemelkedés finom fonala.

A táncos dolga, hogy táncoljon, a zenészé, hogy zenéljen. Ám mi van akkor, ha a táncos és a zenész eggyé lesz? Akkor él igazán a produkció. Bartók zenéje érintésekben ébred, emelésekben növekszik, és vakmerő ugrásokban teljesedik ki. A táncos zenésszé lesz. Bartók pedig újra életre kél 2002-ben.

maggie

2002. július 15.