Radics, a "gitárkirály"

Ha valaki, ő mindenképpen megérdemli azt az ifjúsági lapok, magazinok által már alaposan lejáratott közhelyet, miszerint neve a magyar rock történetében a hozzá kapcsolódó zenekarnevek és mítoszok - "külvárosi zenész", "a gitárkirály" - révén önálló fejezetet jelöl. Legendás alakja ma is él a köztudatban, élő legenda, aki a hatvanas években alapozta meg hírnevét, s akit már egyre ritkábban láttunk a hetvenes években, de a nosztalgiahullám erősödése idején egyre többet emlegettük azokat a zenekarokat (Sakk-Matt, Tűzkerék, Taurus), amelyekben játszott és amelyekben gitárjátékával meghatározó személyiség volt.

Radics pályafutása eszelős sikeres és katasztrófális bukások, megalázó vergődések sorozata volt. Az i betűre sohasem sikerült feltennie a pontot, pályája tulajdonképpen torzó maradt, zenésztársai később - egy-két kivételtől eltekintve - mind befutottak, meggazdagodtak, ő viszont élete végéig egy angyalföldi lakás konyhájában lakott. Ma már csak az emléke el, mert nincsenek lemezei, nem játsszák rádióban a dalait, nem szerepelt filmeken, s egykori rajongói bázisa is felmorzsolódott a társadalmi túlélő harcokban.

Radics a hatvanas években a hazai "beatélet" egyik központi figurája volt, a hetvenes évekre azonban elitta a tehetségét, ritkán lépett színpadra, akkor is gyakran önmaga paródiája volt, s élete vége felé már csak alkalmi koncerteken játszott - vendégzenészként. Vezéregyéniségként már képtelen volt egy zenekart /triót/ is összetartani.

Pedig a hatvanas évek végén főleg az ő kedvéért zarándokoltak tízezrek az Ifjúsági Parkba, neki szólt a kórus "Bééé-la, Bééé-la, és aligha kétséges, hogy ő volt az, aki a rock második generációjának tagjai közül gitárjátékával, az újszerű hangzással,a Cream- és Jimi Hendrix-dalokkal előszőr ejtette ámulatba a közönséget. De akkor miért nem sikerült az élvonalban maradnia, s Jimi Hendrixhez hasonlóan kifutnia a formáját?

A hatvanas évek végén, amikor a zenekarok többsége már túllépett a "másolós korszakon", Radics nem tudta túllépni asaját árnyékát, s zeneszerzőként nem tudott maradandót alkotni. Virtuozitása nem párosult alkotóerővel. Másrészt az egyre inkább elüzletiesedő rockvilágban képtelen volt a zenekarait és önmagát menedzselni. Nála jóval szerényebb képességű zenészek sokkal többre vitték, elsősorban azért, mert tudták "forgatni" magukat. Radicstól távol állt a minden irányba mosolyogni tudó dörzsöltség. "Nehéz ember" volt, aki sokakat megsértett, elmart magától, ráadásul naivságból vagy nemtörödömségből azt hitte, elég, ha a közönség megőrül érte, s a hozsannázók közé majd beállnak a hanglemezgyár és a rádió "illetékesei" is, akik tálcán hozzák elé a szerződéseket. Nem így történt. Radics az Ifjúsági Parkon kivül sehol nem érvényesült igazán, egyetlen "vállalkozása",a Taurus is kudarccal végződött. A hetvenes években, amikor lassan már a közönség is elfordult tőle, és új stílusirányzatok hódították meg a tizenéveseket, már késő volt a korrigálás. Ideges kapkodását jelzik a szinte havonta változó, a rockéletből egyre inkább kiszoruló Tűzkerék-formációk. Aztán évekig szinte semmit sem hallottunk róla, és csak a hetvenes évek végén, a nosztalgia idején került a neve ismét szóba. Gibsonja majd egy évtizedig a szögre akasztva lógott. A "gitárkirály" a hetvenes évek közepétől nem játszott szerepet a magyar rockéletben.

Atlantisz, Sankó

Zenész pályafutását - saját bevallása szerint - egy televiziós műsor indította el, amelyben az egyik műkorcsolyázó Bill Haley Rock Around The Clock című számára futotta a kűrjét, és a dal /1962-ben/ annyira felkavarta, hogy elhatározta, megtanul gitározni. Eleinte a Magyar Acélárugyár big bandjében játszott, majd a haverokból beatzenekart szervezett.

1963-ban Neményi Béla és Sankó László hívta az Atlantiszba, amely akkoriban már Budapest egyik legnépszerűbb zenekarának számított. Anyagi nézeteltérések miatt azonban a zenészek egy része kivált az együttesből, és Radics Atlantisz Nr 2 néven megalapította első önálló zenekarát /tagjai: Dancsák Gyula gitár, Harczi József basszusgitár, Králik János orgona, Pintér István dob/, amely azonban pár hónapig létezett csupán, mert fellépési lehetőségek hiján a zenészek anyagilag tönkrementek. Radics visszatért az Atlantiszba és 132 forintos gázsiért egy évig ORI-műsorokban játszott. Nem volt szerencsésebb vállalkozása a Pannónia sem, amely ugyan sikeres zenekar volt, de a kommersz slágervonalat erőltette. Így azonnal elfogadta a a katonaságtól leszerelt Sankó László ajánlatát, akivel Sankó néven új zenekart szerveztek /tagjai: Sankó László basszusgitár, Radics Béla szólógitár, Csuha Lajos ritmusgitár, Hönig Rezső dob/

"Én ebben az időben fedeztem fel magamnak a blues zenét, és ekkor tudatosult bennem az, milyen is az igazi rockzene - emlékezett vissza 1967-re egy tíz évvel későbbi interjúban. - Ezt annak köszönhetem, hogy megismertem Jimi Hendrixet és a Cream együttes zenéjét. Emlékszem, elkezdtünk próbálni egy Jimi Hendrix-számot, nagyjából már tudtuk is játszani, csak nekem voltak problémáim a gitárszólóval. Próbaszünetben mindig odaültem a magnó mellé, igyekeztem hangról hangra ugyanazt játszani, mint Hendrix. Nekem addig még soha ilyen nehézségem nem volt, ez azonban nem ment, nem értettem a logikáját. próbáltam rájönni a titkára - és amikor megértettem, más zenész lett belőlem. Minden átértékelődött bennem: éreztem, hogy végre megtaláltam azt az utat, amelyet zenészként követnem kell. Amikor az első Cream-nagylemezt meghallgattam, még inkább megerősödött bennem a hit. Olyan gitárzene volt ez, amiről mindig álmodtam. Költészet, lélek volt Eric Clapton gitárjátékában, óriási hatással volt rám."

Radics számára a Sankó zenekar sem hozta meg a remélt zenei együttműködést. 1967-ben, amikor a hazai és külföldi sikerlistákat is Tom Jones és a Bee Gees édeskés dalai vezették, a beat két ágra szakadt. A közönség elsősorban a slágervonalat szerette, követelte, a zenészek igényesebbjei viszont a Cream-, Jimi Hendrix-vonalat szerették volna követni. Ez a kettőség - a zenei igények és az üzleti szellem összecsapása - nagyon sok zenekarban idézett elő szakadást. Ezt történt a Sankóban is, amely végül kettévált. Radics és Csuha Sakk-Matt néven alapított új zenekart, amely korszakos jelentőségű együttes volt a magyar rock történetében.

Sakk-Matt

Az új formáció - Radics Béla szólógitár, Csuha Lajos gitár, Miklóska Lajos basszusgitár, Harmath Albert ének, Váradi László dobok felállásban - 1968 május 1-jén telt ház, 10000 ember előtt debütált a Budai Ifjúsági Parkban. 'A közönség nem akart hinni a fülének, annyira valószínűtlennek tűnt, hogy egy ismeretlen zenekar ilyen színvonalas zenét játsszon." A Sakk-Matt a koncerten Cream, Jimi Hendrix, John Mayall dalokat játszott, valamit Dancsák Gyula és Miklóska Lajos szerzeményeit / A levegő királya/.

Kétség sem férhetett hozzá, 1968-ban a Sakk-Matt a legszínvonalasabb "progresszív" rockzenét játszotta Magyarországon, és az új hangokra, sztárokra vágyó közönség azonnal a kegyeibe fogadta a zenészeket. 1968 őszén a csepeli Radnóti Miklós Művelődési Házban már megkezdődtek a "bélázások", minden koncertre óriási tömeg gyűlt össze a város minden részéből, Radics játéka, gitárjának hangja, az új zene hangzása valósággal megbabonázta a tinédzsereket.

A műfajban időközben megszokottá vált "zenészkeringő" azonbana Sakk-Mattot is utolérte. Alig szerette meg a közönség az új sztárcsapatot, az máris átalakult. Előbb frontembere, Harmath Albert távozott /helyére Demjén Ferenc érkezett a Liversingből/, majd a doboknál került sor cserére /Hönig Rezső/. A Sakk-Matt ennek ellenére még lehetett volna országos hírű együttes, de a tömegkommunikáció nem vett róla tudomást. Nem írtak a zenekarról a lapok, nem volt rádió- és tévéfelvételük, nem szerepeltek egyetlen országos nyilvánosság előtt zajló kulturális eseményen sem. S hiába volt a szájpropaganda, hiába telt meg 1969 május 1-jén ismét zsúfolásig az Ifjúsági Park, lemezek, felvételek nélkül akkor már egyetlen zenekar sem létezhetett. Az amatőr lelkesedésből, a szegénységből, a "külvárosi zenész" mitoszából már akkor sem lehetett megélni. A vergődő, anyagi gondokkal küzdő együttesek jobb zenészeit a más együtteseknél gyakrabban és hangosabban csilingelő pénztárgépek szirénhangjai elcsábították. Ez robbantotta fel a Sakk-Mattot is, amelyben ráadásul több dudás zenélt egy csárdában, s a folytatást illetően megoszlottak köztük a véleméynek / a többség pénzt akart/, s így Radics végül úgy döntött, hogy feloszlatja a zenekart.

A Sakk-Matt búcsúkoncertjére 1969 december 20-án került sor a Kassák klubban, majd 1970 januárjában a zenekar hivatalosan is feloszlott. Miklóska, Csuha és Dancsák megalakította a Korong együttest, Demjén "Rózsi" előbb a vendéglátóiparban /Moulin Rouge/ zenélt, majd csatlakozott Bergendyékhez, Radics pedig Váradi Lászlóval és Som Lajossal megalakította "második nagy bandáját",a Tűzkeréket.

Tűzkerék

Ez a zenekar két dolog miatt volt híres: előszőr játszott Magyarországon Led Zeppelin-dalokat, illetve olyan magyar zenekar sincs még egy, amely olyan sokféle felállásban zenélt volna, mint a Tűzkerék.

Az elsőformáció mindössze három hónapig zenélt, majd Radics Döme Dezső dobossal és Könnyű József basszusgitárossal próbálkozott újra. 1970 novemberében négytagúra bővül a zenekar, és Tátrai Tibor csatlakozásával Magyarországon előszőr két igazi szólógitáros játszik a Tűzkerékben. 1970 november 20-án Radics Jimi Hendrix-emlékkoncertet ad az Újpesti Munkásotthonban. A jelenlévők szerint példaképének halála alaposan megviselte, a koncert ennek ellenére nagyon jól sikerült. 1971 elején Csomós Péterrel és Póka Egonnal alakul újjá a banda, de már számottevő eredmény nélkül. Radics abba is hagyta egy idő után a zenélést, visszavonult meditálni, mi lehet az oka a kudarcoknak, annak, hogy egyetlen zenésztársával sem tud kijönni, együtt játszani? Környezete szerint rendkivül ingerlékeny, egyre többet iszik, játéka is színtelen, sablonos. Képtelen átlépni a nagy halott példakép, Jimi Hendrix árnyékán. 1971 őszén ismét újabb felállásban próbálkozik. Új társai: Póka Egon basszusgitár, Döme dezső dob és Nagy Katalin /később Kati és a Kerek Perec/ orgona. Ez a felállás is rövid életű.

A közönség azonban Radics emberi és szakmai válságából eleinte semmit nem vett észre. Radics ekkor már sztár volt, gitárkirály, bálvány, a háttérbe szorított, meg nem értett zenész, a zseni, akiért a rajongói tűzbe mentek volna. Ezt bizonyÍtotta az Ifjúsági Magazin szupergroupra kiírt szavazása is. 1970-ben vita nélkül őt választották meg a lap olvasói az ország legjobb szólógitárosának. Hogy Radics mit tudott a gitárján, mi volt az, amivel rabul ejtette a hallgatóit - ezt szavakkal nehéz elmondani, körülírni. Jelenség volt a színpadon, akinek játéka - ha jó hangulatban volt - csak a koncerteken érvényesült igazán. Koncertjeiről azonban nem készültek hangfelvételek, legfeljebb a rajongóknál megőrzött, lassan nyávogóssá nyúló magnetofonszalagok őrzik még gitárjátékát.

Taurus

Radics a Tűzkerék elvetélt próbálkozásai után 1972-ben elfogadta a hanglemezgyári bábáskodással megalakuló új szupergroup, a Taurus ajánlatát, és 1973-ig ebben a zenekarban játszott, de inkább vergődött a nem neki való szerepben, miközben mindössze egyetlen dalát, a Zöld csillagot rögzítették kislemezre.

A Taurust - Balázs Fecó billentyűsök, Som Lajos basszusgitár, Brunner Győző dob, Radics Béla gitár felállásban - 1972 március 18-án alakították meg Taurus Ex. T 25-75-82 néven / a név azt jelképezte, hogy a zenekart a Bika csillagkép jegyében alapították, a név mögötti szám pedig Brunner telefonszáma volt/, és a sajtó a jól csengő név alapján - az LGT-t követően - "Magyarország második szupergroupja" címet adományozta az együttesnek.

A zenekar szakmai bemutatkozó koncertjére április 20-án került sor a Citadella bárban, és a műsor nagy sikert aratott. Az MHV szakemberei azonnal szerződtették a Taurust, amelynek két dalát /Zöld csillag, Szólíts meg vándor/ rövidesen kislemezen is megjelentették. Néhányan azonban már ekkor szóvá tették, hogy a hangzatos nyilatkozatok mögött nincs megfelelő valóságfedezet. A Taurus, bár kétségtelenül magyarul fakadt dalra, zenéjében és a szövegekben túlságosan is alkalmazkodott a nemzetközi trendekhez illetve a hazai közönségigényekhez, s az MHV "szakmai" elvárásaihoz. Ennek megfelelően a Taurus-dalokban - Anyám vigasztalj, A kőfalak leomlanak, Hosszú nap, hosszú éjjel, Lány, akire szerelemmel nézhetek, A királyi madár, Éjszakai vonat, Lángszívű lány - túlságosan sok a slágerbanalitás,a lírát helyettesítő szentimentalizmus, a nagy elődöktől átvett hangszeres megoldás, a hardrockra időközben jellemzővé vált zenei panel.

A Taurust ennek ellenére a nagyközönség óriási érdeklődéssel fogadta. Május elsején az Ifjúsági Parkban, a bemutatkozó koncertre hatalmas tömeg gyűlt össze. Radics visszaemlékezése szerint: "Azt hiszem, ez a koncert életem legnagyobb sikere volt. Tízezer belépőjegy fogyott el, de tíezernél is többen voltak a Parkban, mert a srácok hátul betörték a kaput, és rengetegen belógtak. A koncert előtt rettenetesen izgultam, ahogy néztem a gyülekező tömeget, és láttam, hogy a színpad melletti asztaloknál ott ül a magyar zenészvilág színe-java: a Locomotívtól a Metróig mindenki..."

Talán ennyi is érzékelteti, hogy a Taurus, ha a zenészeknek lett volna türelmük egymáshoz, a hetvenes évek elején ugyanolyan mitikus zenekarrá válhatott volna, mint néhány évvel később a Piramis. A Taurus négy népszerű zenészegyéniségből állt, de mégis Radics neve jelentette eksősorban a fő vonzerőt, ő hozta a közönséget, s ezt a többiekkel a koncerteken felhangzó Bé-la!, Bé-la! kiáltások is állandóan tudatosították. Július 29-30-án a zenekar a Kisstadionban a világhírű Free-vel egy programban lépett fel, s minden jel arra mutatott, hogy az LGT mellett egy másik nemzetközi rangú zenekarunk is lesz. Négy dudás azonban nem fért meg egy csárdában, s a zenekar egy év alatt felmorzsolta magát. A Taurus feloszlásának hírét 1973 májusában jelentették be, majd a zenészek - Radics kivételével - a nyugati vendéglátóiparba szerződtek, hogy ne haljanak éhen.

Radicsról ezt követően hosszú ideig nem lehetett hallani. Vendégzenészként fellépett a Nevada koncertjein, megpróbálkozott külföldi vendéglátózással is, de próbálkozásai sorra kudarcba fulladtak... Egy későbbi interjúban ezekről az évekről ezt mondta:"Nem akarok és nem is fogok részt venni ebben a véres kenyérharcban. Az, amiért én ezt az egészet igazi lelkesedéssel elkezdtem, az ma már halott, elmúlt. Sok minden hamissá vált, a zenéről egyre kevesebb szó esik, a pénz, az anyagiasság teljes mértékben megrontotta a hazai rockzenét, s én ebbe a harcba már képtelen vagyok beszállni." A keserű szavak mögött szomorú valóság húzódott meg. Radics a hetvenes évek közepén nemcsak nem akart, de nem is tudott volna részt venni a "fegyverkezési versenyben", az önerős zenekarfejlesztésekben, ráadásul zenéje 1972-73 után "kiment a divatból", ellépett mellette a műfajban is gyorsuló idő. Ekkor már lágyabb hullámok ostromolták a közönség fülét, a middle of the road zene, a rágógumi-pop, a tennybopper hullám üstökösei /Sweet, Mud, Smokie, Suzi Quatro, Osmonds, Jackson Five/ harsogták tele dalaikkal az étert, " a beat ősbölényei" pedig lassan kivesztek a műfajból, - a gitáros szavaival - "elvéreztek" azon a"zenei mészárszéken", ahová Radics nem akarta követni társainak többségét. Inkább visszahúzódott a nyilvánosságtól, s legendás Gibsonját a falra akasztotta.

A búcsú évei

1977-ben a Piramis sikereinek tetőfokán, a nosztalgiahullám kezdetének idején nagy karriert befutó zenésztársai Radicsot is előcsalogatták a külvárosi barlangjából, ahol a napjait rendszerint már italos üvegek társaságában töltötte. 1977 augusztus 7-én a Budai Ifjúsági Parkban rendezett Piramis, Taurus, Tűzkerék nosztalgia emlékkoncerten azonban ismét tízezer ember előtt játszhatott, és a Radics, Póka, Döme felállású Tűzkerék, valamint a Jimi Hendrix-dalok néhány órára felidézték azt a felejthetetlen hangulatot, amiből a "gitárkirálynak" a hatvanas évek végén hetente kijutott.

A "kőkemény rock" legszebb lapjaiból tehát Radicsnak is jutott néhány oldal. 1978-ban a tv-ben is fellépett, játszhatott a Kisstadionban, közösen koncertezett Billel, a "blues királyával", és Révésszel, az új tinibálvánnyal, a lapokban írtak róla, és az újjáalakuló Tűzkerék /Soldos László dob, Szabó György gitár, Kun Tamás basszusgitár/ koncertjeire minden különösebb reklám nélkül is összegyűlt a közönség.

Radics nyilatkozott, fényképek jelentek meg róla, de már nem ő volt a kor bálványa. A színpad előtt csápoló új nemzedék másokra adta le a voksát. Ráadásul Radics ismét /vagy továbbra is/ keményen ivott, s szakmán belül megkezdődött a suttogás:"Vége van!", "Iszik!", "Lassul a keze!", "Már nem a régi!" De a "gitárkirály még egyszer, utoljára felvette a kesztyűt. "Az az igazság, hogy reménykedem a sikerben - nyilatkozta 1980-ban. - Még tudok küzdeni. Most egy jó felszerelés kellene. A lakás már így is jó, lemondtam a jobbról, de a sikerről nem." Csakhogy a felszereléshez pénz kellett volna,a fellépések száma pedig nem nőtt. 1980-ban már telített volt a rockpiac: country, punk, új hullám, progresszív rock, diszkó, stb - nagy volt a tolongás a húsosfazekak körül.

Radics számára 1979 nyarán kínálkozott az utolsó igazi nagy lehetőség. A Piramis előzenekaraként játszhatott a Kisstadionban. Kétszer 15 ezer rajongó és a szakma egyaránt izgatottan várta a "nagy visszatérést". A koncert azonban kiábrándítóan sikerült. Csődöt mondott a felszerelés, nem szólt az ének, a gitár, és Radics sem volt már a régi. Jimi Hendrix régi dalai pedig már nem hatottak úgy, mint tíz évvel korábban, s nemcsak hogy a saját dalok hiányoztak továbbra is a repertoárból, de Radics egyetlen, lemezen is kiadott dalát, a Zöld csillagot sem ismerte már az új közönség. Régi trükkjét is - fogával pengette a gitárt - csak udvarias taps, fütyögés honorálta. Az előadásból - ez nyilvánvaló volt - valahogy hiányzott az átütő erő, a dinamika, az élet, a hit, hogy lesz ez még jobb is!

Radics a színpadon egy fáradt, öregedő ember benyomását keltette, akiről már azt is nehéz volt elhinni, hogy valamikor "király" volt a maga műfajában. A nagy lehetőséget követően Radics még egy új felállásban /az Aréna tagjaival: Szerényi Károly basszusgitár, Strausz Tibor gitár, Bali József dob/ néhány művelődési házban fellépett, majd futótűzként terjedt el a hír: kórházba szállították. Beteg - mondták tapintatosan a haverok, de a rock-közvélemény már régóta tudta, hogy a "király" egyre többet iszik. Sokat, túl sokat iszik. 1982 májusában - ismét a megújulás igéretével - koncertezett a Budai Ifjúsági Parkban, és egy nagy visszatérésben reménykedett. Lemez- és koncerttervek foglalkoztatták, újságokban is nyilatkozott, a szeptemberi Ifjúsági Magazin még a Tűzkerék további terveiről cikkezett. Igazából azonban senkit nem ért váratlanul a hír, hogy október 24-én meghalt. November 2-án kétezer rajongó és a zenésztársak búcsúztatták. Hirtelen, korai halála a magyar rockélet nagy vesztesége. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy gitárjátékát - sajnos - mindössze két Taurus-kislemez őrizte meg sokáig az utókornak.

"Királyi sors" Magyarországon a hatvanas-hetvenes évekből.

Sebők János

2001. január 25.