A "Revolver"-hősök

Nemrégiben jelentek meg könyv formájában a Beatles együttes tagjainak emlékiratai. A "The Making Of Revolver" című fejezetben a "csodálatos négyes" legjobb albumuk elkészítésének körülményeit részletezi. A MUSIK EXPRESS jóvoltából néhány kivonatot a magyar olvasók is megismerhetnek.

Senki sem dolgozott annyira szorosan együtt a Beatles-szel, mint a producerük, George Martin. Klasszikus zenészként segített a csodálatos négyesnek az ötleteik megvalósításában, és a kreatív folyamatokban is irányadóan vett részt. Megállapítja, hogy a Beatles a "Revolver" felvételeinek idején, azaz 1966 tavaszán, egyre erősebb érdeklődést és megértést mutatott a felvételek technikai oldala iránt, és ezen a területen erősödött a befolyása. Ekkor fedezték fel a különféle effekteket szolgáltató készülékek lehetőségeit. Például az equalizert.

George: EQ equalizert jelent, ha például a magasságot akarod megerősíteni,vagy a mélységet megváltoztatni. Ez a basszus, Treble és Middle. De az equalizer az inkább ráillő szó. "I have a very high EQ - something like 3000 Hertz. If I think too hardmy brain hertz."

Paul: Tulajdonképpen George Martin volt a felvételvezető, és mi nem mertük megkérdezni, hogy bemehetünk-e a hangmérnöki szobába? De időről időre oldódott a hangulat. Végül aztán bemehettünk és George megengedte, hogy kipróbáljuk a készülékeket.

George: George Martin fontos szerepet játszott a stúdióban töltött mindennapokban. Minél sikeresebbek lettünk, annál inkább hittek, - ő és mások is -, a képességeinkben, és abbahagyták fölöttünk a gyámkodást. Ezenkívül persze összebarátkoztunk George Martinnal. Ahányszor az első helyre kerültünk, mind jobban kontrollálhattuk a stúdiót, és végül pedig addig dolgoztunk, amíg át nem vehettük a boltot.

John (Jogi okokból nem lehet szó szerint idézni) azt mondta a technikával kapcsolatban, hogy gyakran hallgatta meg a Revolverig készült mind a négy lemezüket egymás után, hogy világos legyen számára a zenei fejlődés. Szerinte a fejlődést akkor lehetett tisztán hallani, amikor a Beatles többet tanult a felvételekről, és amikor a technikák is csiszoltabbak lettek.

Taxman

George: 1966 áprilisában megkezdtük a "Revolver" felvételeit. Ezen a lemezen volt a "Taxman" című dal is. Annyira boldog vagy, hogy végre keresel egy kis pénzt, azután pedig jön az adó. Akkoriban minden font után tizenkilenc schillinget és hat pennyt fizettünk, ez volt a legmagasabb adó és még plusz az adójárulékok, egyszerűen nevetséges. A pénzkeresetet keményen büntették. Mindenki, aki egy kis pénzt keresett, Amerikába vagy valahova máshová költözött. A hatvanas évek elején, amikor Brian Epsteinnel dolgoztunk és különféle klubokban játszottunk, hetente huszonöt fontot kaptunk. Hetente huszonöt font azonban már egészen jó volt. Az apám tíz fontot keresett hetente, így tehát én kétésfélszer többet kerestem, mint az apám. Azután elkezdtünk egyre többet keresni, de Brian azt megtartotta és fizetést adott nekünk. Egyszer meg akart győzni minket arról, hogy írjunk alá egy szerződést, melyben garantálja, hogy ezentúl mindig ötven fontot fizet nekünk hetente. A maradékot pedig ő tartja meg. De mi azt gondoltuk: "Nem, mi kockáztatunk, Brian. Megkockáztatjuk azt, hogy esetleg többet keresünk ötven fontnál hetente."

Paul: A Taxman tipikusan George volt. Üzleti megbeszéléseken az ügyvédek és az adótanácsadók elmagyarázták nekünk a dolgokat. Nagyon naivak voltunk, ezt bizonyítják az üzleti tranzakcióink, Goerge pedig azt mondta: "Semmi kedvem sincs adót fizetni." Ők pedig azt mondták: "De muszáj, pontosan úgy, ahogy másoknak is. Minél többet keresnek, annál többet fognak elvenni Önöktől." Erre George azt felelte: "Hát, ez nem éppen fair." Erre ők azt mondták: "Még halottként is kell adót fizetnie." -"Micsoda?" - "Az örökösödési adót." Ekkor rukkolt elő a következő közismert mondattal: "Declare the pennies on your eyes". Ezzel fejezte ki George igazságos haragját amiatt, hogy bár ennyire messzire jutottunk, és ennyire sok pénzt keresünk, mégis elveszik tőlünk a felét.

Ringo: Iszonyúan haragudtunk az adók miatt. Egyszer még fizettünk is valakinek azért, hogy utazzon a Bahamákra és ott őrizze a pénzünket, hogy adómentes maradjon. A végén azonban az egészet vissza kellett hoznia, az adót és a fickót ki kellett fizetnünk. Hagyni kellett volna az egészet úgy ahogy van.

For No One

Paul: Arra jobban emlékszem, hogyan írtuk a "Revolver"-t, mint a felvételekre. Svájcban voltam az első sí szabadságomon. Amikor a "Help!"-et csináltuk egy kicsit síeltem és megtetszett, ezért mentem vissza a hegyekbe. Végül azonban csak ültem egy svájci házikóban, és megírtam a "For No One" című dalt. Emlékszem a lefutó basszusokra, amikre a darab épült, és a dalban lévő figurára, egy lányra, aki a tükör előtt áll és sminkeli magát. Egyre-másra jöttek az ötletek az új hangszereléshez, különösen a szólókhoz. A "You've Got To Hide Your Love Away" című dalhoz John furulyát szeretett volna. A "For No One"-hoz szerettem volna egy vadászkürtöt, mert már gyerekként is nagyon szerettem ezt a hangszert. Gyönyörű a hangzása, ezért tehát odamentem Goerge Martinhoz és azt mondtam: "No, akkor mi legyen ezzel?" Ő pedig azt mondta: "Elindulok és megszerzem a legjobbat." Ez volt George egyik erőssége. Tudta, hogyan lehet megszerezni a legjobb zenészeket és azt javasolta, hogy szerződtessük őket. Ebben az esetben Alan Civilt javasolta. Mint a legtöbb nagyszerű zenész, ő is egészen átlagosan néz ki, de úgy játszik, mint egy isten. George azt kérdezte tőlem: "És mit játsszon?" Én pedig azt mondtam: "Valami hasonlót, mint ez" és elénekeltem neki a szólót, amit ő le is kottázott. A megbeszélés vége felé, amikor a darabot lekottáztuk Alannak, George elmagyarázta nekem a hangszer hangterjedelmét. "Innentől kezdve egészen a magas E-ig megy". Én pedig azt kérdeztem: "Mi van akkor, ha én azt mondom, hogy egy magas F-et kell játszania?" George értette a viccet és részt vett benne. Elérkeztek a próbák és Alan felnézett a jegyzeteimből: "Hé, George! Azt hiszem itt valami hiba van, itt egy magas F van felírva." Akkor George és én csak annyit mondtunk: "Yeah!" és rámosolyogtunk. Ő persze tudta, hogy mi a tervünk és el is játszotta. Ezek a nagyszerű zenészek képesek erre. Még akkor is le tudják játszani, ha a hangszer hangterjedelmén túl van valami. Így készült el ez a kedves kis szóló.

Eleanor Rigby

John sohasem titkolta, hogy "Eleanor Rigby" Paul "gyermeke" volt. Mindenesetre segített a gyerek nevelésében.

Paul: Akkor írtam az "Eleanor Rigby"-t, amikor Londonban laktam és volt egy zongorám a pincében. Mindig oda vonultam vissza. És amikor a hegedűvel éppen egy akkordot finomítottam, eszembe jutott néhány szó: "Dazzie-de-dazu picked up the rice in a church where a wedding has been .". Azon elképzelés miatt, hogy valaki egy esküvő után összegyűjti a rizst, ez a dal a tragikus "Lonely-people" skatulyát kapta. Mindig volt egy kis nehézségem a nevekkel, valamint az is fontos volt számomra, hogy egy olyan nevet találjak, ami valóságosnak tűnik. Amikor ránéztem a régi iskolai fényképekre, akkor emlékeztem a nevekre és mindenki be is ugrott: James Stringfellow, Grace Pendleton. Ha azonban az ember egy regényt olvas és az áll ott, hogy "James Turnbury", ez nem hangzik valóságosnak. Tehát nagyon fontos volt számomra, hogy a dallamnak és az egész ötletnek egy valóságosan csengő nevet találjak. A "Help!" felvételei alatt együtt dolgoztunk Eleanor Bronnal és az Eleanor név tetszett nekem; ez volt az első alkalom, hogy ezzel a névvel találkoztam. A "Rigby"-t pedig egy bristoli séta alkalmából fedeztem fel egy üzlet tábláján. "Nagyszerű név" gondoltam. Valóságosnak hangzik, ugyanakkor egy kicsit egzotikus. Így lett belőle "Eleanor Rigby". Azt gondoltam, hogy így jött létre az Eleanor Rigby név, esküszöm. Pontosan emlékszem rá, hogyan kerestem az Eleanor névhez egy hiteles vezetéknevet és hogyan fedeztem fel a bristoli kikötőnegyedben egy üzletnek a tábláján. A Woolton temetőben azonban, ahol sokat lógtunk együtt Johnnal, van egy sírkő, amelyen Eleanor Rigby neve áll. Nem messze tőle egy McKenzie van eltemetve. Tehát vagy teljesen véletlen volt vagy pedig elraktároztam a tudatalattimban a nevet. Az utóbbit nagyon valószínűnek tartom, mert Johnnal nagyon gyakran kószáltunk a sírok között. Itt napoztunk vagy titokban cigarettáztunk.

Yellow Submarine

George: A "Yellow Submarine"-t Paul és John írták, de a korábbi években egyedül is írtunk futamokat. Később ezek is segítettek az összeállításnál.

Paul: Emlékszem, hogyan feküdtem egy nap az ágyamban, éppen elalvás előtt, abban az állapotban, amikor a legőrültebb ötletek futnak át az ember agyán. Ekkor jutott eszembe a "Yellow Submarine" ötlete: "We all live in the yellow submarine ." Kedvelem a gyermeki történeteket; kedvelem a gyerekek gondolkodásmódját és fantáziáját. Így igazán nagyszerűnek tűnt számomra, hogy van egy olyan szürreális ötletem, ami akár egy gyerek ötlete is lehetett volna. Mivel pedig Ringo nagyon jól kijön a gyerekekkel (ő a kedves nagybácsi, aki semmit sem vesz zokon), gondoltam jó lesz, ha egy gyerekdalt énekel, valami komolyabb helyett.

John emlékezett rá, hogy Donovan segített a szövegírásnál. És természetesen maga John is. A "Yellow Submarine" tulajdonképpen a stúdióban jött létre, bár sokban építettek Paul ötletére. Paul ötlete volt, Paul találta ki a címet, ezért volt John számára ez Paul dala.

Ringo: Nem tudom, hogy honnan jött az ötlet; csak az volt az érzésem, hogy egy nagyon érdekes dal lehet belőle. Persze nagyon nehéz volt saját dalokat is elfogadtatni, ha olyan emberek voltak az együttesben, mint Lennon és McCartney. Szinte vicc számba ment, ha levittem nekik egy dalt, amit én írtam, fogták a hasukat a nevetéstől, mert ismét egy régi klasszikust írtam át. Az volt a specialitásom, hogy Jerry Lee Lewis dalait írtam át. Ebben mester voltam. Először Georgenak is ugyanezek a problémái voltak, amikor előadta a dalait. Ez azonban nem tartott sokáig, mert azután fantasztikus számokkal jött elő. "Taxman" nagyszerű volt. Nem rossz bevezető a "Revolver"-hez, igaz?

She Said She Said

John a "She Said She Said" című dalát érdekes felvételnek tartja, nagyszerű gitárjátékkal. Egy LSD-túra után írta a számot egy túrné szünetében, Los Angelesben, amikor a Beatles a Byrds-zel és nagyon sok lánnyal szórakozott. A "Doctor Robert" szintén John száma volt. Leginkább drogokról és tablettákról szól. John volt ugyanis az, akinél mindig voltak pirulák, amikor az együttes úton volt. Legalábbis a kezdetekben így volt, később John állítása szerint ez a kísérők dolga lett.

Doctor Robert

Paul: "Doctor Robert" egy vicc. New Yorkban élt ez a fickó, és hallottuk az Államokban, hogy az emberek azt mondják: "Mindent megkaphatsz tőle, amit akarsz - minden pirulát, amit akarsz." Hatalmas szédület volt. A fickóról még vicceket is kitaláltak. Ő volt az, aki bárkit bármilyen betegségből kikúrált, minden lehetséges pirulával, nyugtatószerrel és injekcióval ezért vagy azért. Gondoskodott róla, hogy egész New York elszálljon. Erről van szó a "Doctor Robert"-ban. Egy piruladokiról szól, aki gondoskodik arról, hogy jól érezd magad. Vicceket csináltunk róla, de mindenki aki hall egy viccet és továbbmeséli, az hozzáteszi a saját poénját és így megváltozik. Ez pedig klassz.

Good Day Sunshine

John a "Good Day Sunshine" című dalt is Paul "számlájára írja", még akkor is ha egy-két sornál besegített, pontosan azonban nem emlékszik rá. "For No One" szintén Paultól származik, egyike John kedvenceinek. Jó munkának tartja.

And Your Bird Can Sing

Az "And Your Bird Can Sing" című dal egyike az úgynevezett alkalmi számoknak. Paul szerzeménye a "Got To Get You Into My Life". Ezt a dalt tartja John Paul egyik legjobb számának. Állítólag ebben írja le LSD-vel kapcsolatos tapasztalatait. John azonban nem mert erre megesküdni.

Got To Get You Into My Life

Paul: A szám a marihuánáról szól. A "Help!" forgatásán Obertauernben, Ausztriában, Johnnal osztoztunk egy szobán. Egyik este, amikor éppen kibújtunk a nehéz sícipőkből és le akartunk zuhanyozni, hogy előkészüljünk az este kellemes részére, lejátszottunk egy kazettát, amelyen rajta volt a "Here, There And Everywhere" című új dalom is. Emlékszem, ahogy John azt mondta: "Azt hiszem, ez jobban tetszik nekem a szalagon lévő bármelyik saját dalomnál." Mivel pedig ezt John mondta, nagy dícséretnek számított.

George: Az "I Want To Tell You" című szám a gondolatok lavinájáról szól, amelyeket nehéz lejegyezni és továbbadni. A "Love You To" című számot szitárra írtam, mert így nagyon szépen szólt és egyre inkább érdekelt ez a hangszer. Egyszerűen egy dallamot akartam írni, kifejezetten szitárra. A darabnak van egy tablán játszott része is. Ez volt az első alkalom, hogy tablát is alkalmaztunk.

Paul: Az indiai hangzás főképpen George dolga volt. Kezdetben egyszerűen indiai zenét hallgattunk és tetszett nekünk az egyhangú zümmögés, mivel korábbi dalainkban próbaképpen csináltunk már ilyesmit. George azonban igazán érdeklődött az indiai zene iránt és el is ment Ravi Shankar egy pár koncertjére. Majd meg is ismerte Ravit és azt mondta: "Egyszerűen letaglózott. Maga a személyisége. Hihetetlen fickó. Egyike a legjobbaknak." Ravi nem tudta, hogy George komolyan gondolja a dolgot. Amikor pedig megtudta, akkor ez őt is letaglózta. Ők ketten nagyon jól érzeték magukat egymással és így jöttek létre az indiai dalok.

John nagyszerűnek találta ezeket az indiai dalokat. Szerette ezt az többezeréves zenét; a brit gyarmatosítást pedig nevetségesnek tartotta. Azt gondolta, hogy hihetetlen, hogy az angolok átmentek oda és megmondták az indiaiaknak, hogy mit csináljanak.

George: Akkoriban ez volt számomra az igazán jó zene. A nyugati zene három- vagy négy negyedes üteme halottnak tűnt. Sokkal többet tudsz kihozni az indiai zenéből, ha valóban kész vagy rá, hogy koncentrálj és meghallgasd.

Tomorrow Never Knows

Paul: A "Revolver" utolsó száma a "Tomorrow Never Knows" egyértelműen John munkája. Ebben az időben kezdtek el az emberek drogokkal kísérletezni, beleértve az LSD-t is. Johnnak a keze közé került a tibeti halottaskönyv egy angol feldolgozása (Timothy Leary: The Tibetan Book Of The Dead). Nagyon érdekes könyv. Akárcsak az ősi Egyiptomban, a tibetiek is napokig ünnepélyesen felravatalozva fekszenek, majd jön egy pár asszony, akik felkészítenek a nagy útra. Más, mint az angol változat, amely szerint egyszerűen beadod a kulcsot. LSD-vel ez a téma még érdekesebb lett.

John azt állítja, hogy Leary azt mondta mindig: "Használjátok, használjátok!" Ők pedig követték az utasításait a "How-to-make-a-trip"-könyv alapján. John elmesélte, hogy a "Tomorrow Never Knows" című dalt egy ilyen túra befolyása alatt írta, így tehát ez volt az első LSD szám. A Revolver készítésénél mindannyian használtak LSD-t. Mindekinek az a hamis elképzelése van, sőt maga George Martin is azt állítja, hogy a "Sgt. Pepper" volt az első LSD- albumuk. Pedig mindenki, még Paul is használt LSD-t, amikor a "Revolver" elkészült.

Paul: Néhány szabad nap után John megjelent egy dallal. Emlékszem, hogy Brian Epsteinnél voltunk Belgraviában a Chapel Streeten. Találkoztunk és Johnnál volt egy szám, amit kizárólag C-akkordban írt meg, nagyon jó ötletnek látszott. Csak az volt a kérdéses, hogy mit szól hozzá George Martin, hiszen ez radikális újítás volt. Mindig legalább három akkordot használtunk és talán némi váltást a B részben. John pedig hirtelen a C-t nyomja fel: "Lay down you mind.". A szöveg mélyértelmű és jelentőségteljes, nem olyan mint a "Thank You Girl", más mint az előző számok. George Martin nagyon jól fogadta. Azt mondta: "Nagyon érdekes John! Kifejezetten érdekes!" Így bementünk a stúdióba és úgy vettük föl, mint egy több-kevésbé mindennapi rock'n'roll-történetet. Szükségünk volt egy szólóra is. Én akkoriban magnószalagokkal foglalkoztam. Volt két Brenell készülékem, amelyekkel magnófelvételeket tudtam előállítani. Tehát magammal vittem egy kis műanyagszatyrot kb. húsz darab magnószalaggal és más stúdiókból is hoztunk be készülékeket. Ceruzák és üvegek segítségével sikerült az összes szalagot egyszerre lejátszani. Talán tizenkét magnónk volt, pedig normális esetben csak egyre volt szükségünk.

George: Mindenki hazament és csinált egy magnófelvételt. "És most a házi feladat! Hazamentek és holnap mindenki a saját magnófelvételével jön a stúdióba." Kicsit a stockhauseni avantgard zenéhez közelítettünk. A magnófelvételeket különféle keverőpultokba tettük és összekevertük. Minden alkalommal egy könnyen változtatható mixet kapsz, egészen spontán a dolog, és hirtelen a "sirályaid" hangját szokatlan zajokként hallod vissza. Azt hiszem a következőképpen történt: Az én szalagomon egy állóóra ütései voltak, más sebességgel. Mindenféle dolgot alkalmazhattunk, pl. foghattad a szalagot és kivághattál belőle egy részt, összeragaszthattad a végeket és különböző sebességgel lejátszhattad őket. Kész.

Ringo: Volt egy saját készülékem a felvételhez. Ahogy George mondja, akkoriban nagyon sok teát ittunk, s így az összes szalagomon ez hallatszik: "Oh remélem elindítottam". Teljesen fel voltam húzva a sok teától. Órákig ültem és csináltam ezeket a zajokat.

George Martin: A "Tomorrow Never Knows" egy nagyszerű újítás volt. John szeretett volna egy kísérteties darabot, éteri hangzással. Amikor az eredeti számot vettük fel, akkor zümmögő tambura hangokkal és Ringo nagyon karakterisztikus dobolásával kezdtünk.

Ringo: Nagyon büszke voltam a dobolásomra a "Tomorrow Never Knows" felvételein. Tulajdonképpen mindig nagyon büszke voltam a dobtudásomra.

Különleges effektek

George Martin: Paul volt az, aki otthon kísérletezett a magnóval, eltávolította a letörlő gombot, szalagokat rakott be és különleges hangokat vett fel. Elmagyarázta a többieknek, hogyan csinálta, ezután Ringo és George is ugyanezt csinálták és különböző szalagokat hoztak be különféle zajokkal. Meghallgattam, majd különböző sebességgel lejátszottam őket, előre és vissza, azután néhányat kiválasztottam. Amikor készen voltunk, láttuk, hogy a felvétel különleges, hiszen nem lehet reprodukálni. Az EMI stúdióiban mindenütt voltak magnók szalagokkal együtt. Ceruzával kellett a szalagokat a megfelelő távolságban tartani. A készülékek egyszerre mentek a keverőpult különböző részein keresztül. Így akármikor lehívhattuk, akárcsak egy orgonán. A mix tehát mindig a véletlen műve volt, másodszorra már nem tudtuk ugyanazt előállítani. Senki más nem csinált akkoriban ilyen lemezt, legalábbis én nem tudok róla. John azt akarta, hogy a hangja olyannak tűnjön a "Tomorrow Never Knows" című dalban, mint a Dalai Láma éneke a hegycsúcson. Erre én azt mondtam: "Egy kicsit drága lenne ezért Tibetbe utazni. Nem lehetne megelégedni azzal, ami itt áll rendelkezésünkre?" Tudtam, hogy a normális visszhangeffektusok nem működnének, mert a hang nagyon gyengének tűnne. Valami idegenszerű, fémhangzásra volt szükségünk. Amikor a Dalai Lámára gondoltam, mindig egy havasi kürt jutott az eszembe és az emberek azokkal a komikus dolgokkal a fejükön. Még soha nem voltam Tibetben, de elképzeltem, hogy milyen lenne az a hang, amely egy kürtön keresztül jön. Geoff Emericknek, a hangmérnöknek, volt egy remek ötlete. Azt mondta: "Átküldjük a hangját egy Leslie féle hangosbeszélőn, majd vissza és csinálunk egy dupla felvételt." Nem hiszem, hogy ezt addig bárki megcsinálta volna, valóban nagyon forradalmi darab volt. Geoff Emerick gyakran készített dolgokat a Beatlesnek és félt, hogy a főnökei ezt észreveszik. A mérnököktől nem várták el, hogy a mikrofonokkal játszadozzanak. De ő gyakran csinált igazán őrült, nem egészen hivatalos dolgokat, s ezt mi természetesen nagyon klassznak tartottuk.

John úgy képzelte el, hogy az ének hátterében szerzetesek ezrei lesznek hallhatóak. Ez természetesen lehetetlen volt, s így valami mást csináltak. John azonban később azt gondolta, hogy meg kellett volna próbálnia eredeti ötlethez ragaszkodni, azaz az énekelő szerzetesekhez. Meg volt győződve róla, hogy ez volt az, amire a számban szükség lett volna.

Paul: Az emberek lassan elszakadtak a popzenész mentalitástól és más művészekkel is kapcsolatba léptek. Ismertünk egy-két színészt és festőt; galériákat látogattunk, hiszen Londonban éltünk. Egyre több kölcsönös művészi ihlet adódott. Míg a többiek megházasodtak és London elővárosaiba költöztek, addig én Londonban maradtam és bejáratos lettem a művész világba olyan barátoknak és egy olyan újságnak köszönhetően mint Robert Fraser és Barry Miles, és az International Times. John Dunbarral, Peter Asherrel és másokkal együtt megnyitottuk az Indica Galériát. Hallottam John Cageről, aki "4'33'" címmel egy olyan zenedarabot mutatott be, ami alatt teljes volt a csend. Ha a nézők közül senki nem köhögött vagy nem kiáltott pfuj!-t, akkor azt mondta: "Látod? Ez nem csönd, hanem zene." Mindezek a dolgok csodálatba ejtettek és életem részévé váltak. Stockhausent hallgattam. Egyik darabja csupa plink-plonkból állt. Érdekes ötletek. Talán a közönségünk nem kifogásol egy-két apró változtatást, gondoltuk, ha pedig igen, akkor pech! Mindig a saját fejünk után mentünk, vagyis majdnem mindig. "Tomorrow Never Knows" is erre példa. Azt gondolom, hogy ezek a dolgok már régóta foglalkoztattak engem, még azelőtt, hogy John ezt elkezdte. Akkoriban Cynthia volt a felesége. Csak később, amikor Yokot elvette, tért vissza Londonba és kezdett galériákat látogatni.

A borító

George: A "Revolver" borítóját nem Robert Freeman, hanem Klaus Voormann csinálta. Robert a megjelenésünk alakítását vette át. Klaus jó művész és jó barát volt. Már nem tudom, hogyn kötöttünk ki Klausnál, de nagyon jó munkát végzett és egy igazán klasszikus nagylemez borítót alkotott. A "Revolver"-t nagyon pozitívan fogadták, bár én nem látok nagy különbséget a "Rubber Soul" és a "Revolver" között. Tőlem akár lehetnének egy dupla nagylemez első és második részei.

Paul: Klaus a Hamburgban eltöltött időszak óta jó barátunk volt, egyike volt az úgynevezett "exi"-knek, azaz egzisztencialistáknak, akiket akkoriban ismertünk meg. Tudtuk, hogy rajzol és hogy grafikával is foglalkozik; pontosabban szólva nem tudtuk mit csinál igazán, de a főiskolán tanult. Tudtuk, hogy valószínűleg jó, így azt mondtuk neki: "Miért nem gondolsz ki valamit a nagylemez borítójára?" Ő megtette és mindannyian el voltunk ragadtatva. Tetszett nekünk, ahogyan az emberek füléből kis dolgok jöttek ki, valamint a kollázsok is és a nagyvonálú rajzok is. Eléggé ismert minket ahhoz, hogy találóan le tudjon rajzolni. Hízelgő volt ránk nézve.

Ringo: A "Revolver" azért hasonlít annyira a "Rubber Soul"-hoz, mert a folytatása. Megtaláltuk a stílusunkat a stúdióban. Felfedeztük, hogy mit tudunk csinálni, csak mi négyen és a hangszerek. Az overdubbing jobb lett, bár ezt nehéz volt kivitelezni, mert nem volt elég nyomunk. A dalok érdekesebbek lettek és ezáltal az effektek is. A drogok egy kicsit nagyobb szerepet játszottak ennél a nagylemeznél. Nem hiszem, hogy áttértünk volna a keményebb drogora, csak a szokásos: marihuána és LSD. Bár használtunk bizonyos anyagokat, de a próbákon nem vettünk be túl sokat. Tényleg nagyon keményen dolgoztunk. Ez a Beatles egyik további ismertető jele, mindig úgy hajtottunk, minta lovak, hogy igazán meg tudjuk csinálni.

Neil Aspinall (Akkoriban a Beatles személyi asszisztense - ma az Apple-nél főnök): Sok marihuánát szívtak. A felvételek ezért talán egy kicsit hosszabb ideig tartottak, de a munka minőségét ez nem befolyásolta. Akkoriban velük voltam a stúdióban és a napirend az évek során megváltozott. A "Revolver" munkálatai alatt a próbák délután kettő és három között kezdődtek, és addig tartottak, amíg készen nem voltak, mindegy milyen késő volt. A próba kezdetén az aki az új dalt írta, lejátszotta George Martinnak vagy gitáron vagy zongorán az akkordot; vagy mindannyian körülállták a zongorát, játszottak és megtanulták az akkordot. Amikor egy számmal félig készen voltak, akkor tovább foglalkoztak a harmóniákkal, hozzátettek egy második dallamsort, egy gitárszólót vagy valami mást. Mivel mindent négy nyomra vettek fel, ezért egy nyomra kellett lekeverniük, hogy elég hely maradjon a többi számára. A kritikusok úgy gondolták, hogy a "Revolver" egy lépést jelentett előre. Úgy gondolom, hogy hallgattak a kritikusokra. Mindig úgy tettek, mintha nem érdkelné őket, de azért mindig odafigyeltek.

John akkoriban elmagyarázta egy interjúban, hogy az emberek trendekhez igazodnak és most a trend olyan irányba megy, hogy a "Revolver"-t fordulópontnak tartják. Előtte a "Rubber Soul"-t tartották fordulópontnak, később a "Sgt Pepper"-t. Az egész azonban egy fokozatos változás volt. A Beatles tudatában volt annak, hogy van egy fajta séma, ami tovább fejlődött. Csak az volt a biztos, hogy "úton" vannak, nem szó szerinti értelemben, hanem "úton" a stúdióban. A látóhatár tiszta és nyitott volt.

Paperback Writer, Rain

Paul: Ebben az időszakban vettük föl a "Paperback Writer"-t és a "Rain"-t. John és én együtt dolgoztunk. Még emlékszem rá, hogy a "Paperback Writer" ötletével, hogyan jelentem meg nála. Mivel igen messze lakott, ezért mindig útközben gondolkodtam és az autóban alakult ki az ötlet. Bementem, ettem tál Cornflakes-t és azt mondtam "Mi lenne, ha írnánk egy levelet: 'Dear Sir vagy Madam', azután a következő sor, következő bekezdés, stb.?" Leírtam az egészet és John azt mondta: "Igen, ez jó." Csak úgy kicsúszott belőle.

John erről azt gondolta, hogy a "Paperback Writer" a "Day Tripper" című dal gyermeke, egy rock'n'roll szám, gitár futamokkal, egy torzított, hangos gitáron; de Paul száma.

Ringo: Egészen különleges a "Rain" dobszólója számomra. Olyan, mintha valaki más játszotta volna, megszállott módjára játszottam!

Paul: Nem hiszem ,hogy a "Rain" egyedül John száma lett volna. Együtt írtuk. John hangja volt és John megérzése, de a jellegét az együttes munka adta. Szerintem túl könnyen mondják: "Ez John száma. Ez Paul száma. Paul balladákat ír, John rock számokat. John a kemény, Paul a puha." Szerintem ez téves következtetés. Voltak bizonyos dalok, amelyek elsősorban tőlem származtak és mások, amelyek hosszú, Johnnal való közös munkának voltak köszönhetőek. Aztán volt néhány, amiket első sorban John írt. Durván fele-fele. Emlékszem, hogy a "Rain" felvételénél nem volt megfelelő háttér. Ezért úgy gondoltuk, hogy gyorsan játsszuk aztán lelassítjuk, ezért olyan sűrű és vontatott. Gyorsan és pontosan kellett játszanunk, de nem hiszem, hogy John ötlete lett volna. Már nem tudom, kinek jutott az eszébe. Valószínűleg egyszer csak mindegyikünk azt mondta: "Strawberry Fields az enyém, Penny Lane a tiéd." Ez tényleg megkezdődött valamikor, de előtte még az olyan számoknál, mint a "Rain" azt csináltuk, amit mindenki akart. Nem csak John akart ilyen jellegű lemezeket csinálni.

Visszafelé játszott gitár

John elmesélte, hogyan jött a híres "visszafelé játszott gitár" ötlete: Zenei ötleteinek fele a véletlennek köszönhető. A visszafelé játszott gitárt akkor fedezte fel, amikor a "Rain"-t csinálták. Ebben a dalban olyan emberekről írt, akik állandóan az időjárás miatt panaszkodnak. Hazavitte magával a tekercseket, mert meg akarta nézni, mit lehet még velük csinálni. A dalnak még nem volt igazán jó a hangzása. Egészen beállva érkezett meg a stúdióból és meghallgatta, amit aznap vettek fel. Valahogyan azonban visszafelé tette be a szalagot és aztán szinte megkövülten ült ott, a fejhallgatóval a fülén és egy nagy jointtal a kezében. A következő nap berohant a stúdióba és azt kiáltotta: "Tudom, hogy mit fogunk csinálni, tudom . Hallgassátok csak!" Legszívesebben az egész számot visszafelé vette volna fel, végül azonban az éneket és a gitár felét állították elő visszafelé. Az egész Isten ajándéka, Jahve ajándéka, a marihuána ajándéka. Jahve adta neki ezt az ajándékot. Az első, valaha is létezett, lemezen visszafelé játszott felvétel. Hendrix előtt, a The Who előtt, "minden más idióta előtt", ahogyan John mondta.

George: Amikor egy dalon dolgoztunk, akkor általában hazavittünk magunkkal egy nyers mixet belőle. Akkoriban nem kazettát használtunk, a zene mindig hangszalagon volt. Johnnak és nekem egy kis magnónk volt otthon. Igazán jó készülékek voltak, három sebességgel. Félig voltunk kész a "Rain"-nel, és egy este amikor elhagytuk a stúdiót, John azt mondta: "Kaphatnék egy nyers mixet belőle?" Akkoriban három vagy négy hüvelyk széles tekercseket csináltak, ez volt a másolat. Rájátszották a nyers mixet egy kis tekercsre, és amikor készen voltak, akkor elvágták a szalagot. Betették egy dobozba, úgy hogy csak a szalag vége lógott ki. John ezt nem tudta, és azt hiszem én sem, és amikor hazaérkezett, abban a hiszemben tekerte fel a szalagot, hogy a kezdete lóg ki. Majd lejátszotta. Visszafelé hallgatta meg a számot és eleget hallot ahhoz, hogy azt gondolja: "Nahát, hihetetlen!" Nyilvánvalóan ez adott neki egy lökést, mert másnap reggel lelkendezve mutatta meg nekünk és erre elkezdtünk kísérletezni. A szalagot visszafelé tettük be és hozzájátszottunk néhány gitárhangot. Azt hiszem, hogy mindenki az E-gitárt kapcsolta be, azután egyszerűen játszottunk egy kicsit, abban a reményben, hogy sikerülni fog. George Martin visszafelé tette be ezt az eredeti felvételt és lejátszotta. Kiváncsiak voltunk, hogy milyen és maga volt a varázslat! A hangok a leütések és a végakkordok miatt egyszerűen brilliánsak voltak. Egészen izgatottak lettünk és elkezdtünk még egy nyomot rárakni az eredeti felvételre. Azután volt még egy kis visszafelé éneklés, ami úgy hallatszott, mintha indiánok énekelnének.

Ringo: A "Paperback Writer" és a "Rain" reklámfilmjeivel az volt a célünk, hogy ne kelljen sehová se mennünk. Nagyszerűnek tartottuk azt az ötletet, hogy filmeket küldözgessünk. Nem gondoltunk rá, hogy "video"-nak nevezzük őket. Egyszerűen csak le kellett játszani őket a televízióban. A "Rain" igazán izgalmas volt. Klaus Voormann-nal csináltuk, ő vette át a kamerabeállítását. Nagyon jól szórakoztunk.

George: Mivel kényelmesebb volt, ezért már nem mentünk olyan gyakran a tévéstúdiókba, hogy a lemezeinket reklámozzuk. Inkább kisebb filmeket állítottunk elő és elvittük a tévébe. Tehát összetrombitáltunk egy filmstábot és elkezdtünk forgatni. Sok ilyen film létezik. Szerintem az első profi filmek a "Paperback Writer" és a "Rain" voltak. A video előfutárai. Azt akartuk, hogy mind Amerikában, mind Angliában sugározzák, mert azt gondoltuk: "Nem mehetünk el mindenhová. Befejezzük a turnézást és filmeket küldözgetünk, hogy a lemezünket reklámozzuk." Túlságosan idegölő volt, a rikácsoló tömegen keresztül utat törni azért, hogy elénekeljük legújabb slágerünket a "Ready, Steady, Go!" című műsorban. Ed Sullivan elmagyarázta a nézőknek: "Mint ahogy tudják, a Beatles itt volt, csodálatos fickók, de most nem lehetnek itt, ezért küldték ezt a klippet." Nagyszerű volt, hogy rábírtuk az Ed Sullivan showt arra, hogy reklámozza a számunkat, azáltal hogy elküldtünk nekik egy filmet. Manapság már mindenki ezt csinálja, mert hozzátartozik egy szám reklámozásához. Bizonyos értelemben mi találtuk ki az MTV-t.

2000. november 9.