Jim Morrison

A vég

A rajongók számára Szent volt. A szülők szemében maga a megtestesült Gonosz. Koncertjei olykor a fekete miséket idézték. Kábítószeres, alkoholos botrányain a sajtó csámcsogott. Tehetséges Költő volt, amit azonban többnyire elnyomott benne a lump Csavargó. Jim Morrison a végletek embere volt.

Csak a halála tűnt sokáig egyszerűnek, egyértelmünek, visszafordithatatlannak. Aztán, ahogy más rocksztárok esetében is történt, a halottból legenda lett, akinek a története színesedni kezdett.Volt, aki élve látta, másoknak a túlvilágról üzent, kíváncsi újságirók eredtek a nyomába, hogy utat nyissanak a mesék birodalmába. A túlélőt ugyan nem találták meg, de egyre közelebb kerültek az igazsághoz. Kiderült, szinte semmi sem úgy történt, amit és ahogy ebben a történetben igaznak hittek, vagy ahogy a hivatalos életrajzokban olvasható

A hivatalos változat

Jim Morrison 1971 július 3-án, egy nyári hajnalon halt meg huszonhét éves korában. Egy átivott, végigpöfékelt, értelmetlen éjszaka után, mámoros állapotban - úgymond - belefulladt párizsi bérlakásának fürdőkádjába, kimenekítve magát abból a huszadik századból, amelyet romantikus, lázadó, zabolátlan és romlott lelke oly kevéssé tudott elviselni. A hivatalosan elfogadott magyarázat szerint lestrapált szíve mondta fel a szolgálatot, s a kihívott orvos szívelégtelenséget állapított meg a halál okaként. Morrison életéről azóta film is készült /Oliver Stone:The Doors/, pályafutásáról számos könyv jelent meg, amelyekben évtizedekig tartotta magát a fürdőkádas halál tragikus legendája. Ez a halálnem túlságosan "szépnek" tűnt egy olyan életút végén, amely az utolsó években kifejezetten "csúnyának" bizonyult. Ezért is tűnt mindvégig teljes képtelenségnek a kozmetikázott vég, mignem néhány újságiró nyomozómunkájának eredményeképpen ma már átírhatjuk a történetet.

A temetés

A párizsi Pere Lachaise temető hatodik kerületének, a Poet's Cornernek az egyik mellékútján, a kavicsösvényen 1971 július 5-én egy halottaskocsi zötyögött végig. A kivülálló azt gondolhatta volna, hogy a gyászhuszárok ismét egy híres embert kísérnek utolsó útjára. A Pére Lachaise ugyanis Párizs leghíresebb, legismertebb temetője, aminek nemcsak történelmi események és az általuk híressé lett személyiségek okán illik ismerni a nevét, de - többek között - itt van eltemetve Edith Piaf, Balzac, Chopin, Bizet, Oscar Wilde, Proust, Emile Zola és még nagyon sok híresség is.

A koporsón olvasható felirat - James Douglas Morrison - azonban ezuttal nem mondott semmit, s a temetőszolgákat az is meglepte, hogy a sírnál mindössze öt ember sorakozott fel.Igaz, többnek nem is nagyon lett volna helye, mert a megásott sírt úgy szorították be a többi, nem ritkán 100 évnél is régebbi sír közé.

A temetés a lehető legszerényebb körülmények között zajlott le, mintha valóban egy névtelen lumpot temettek volna!Csak a sírt körülállók - Bill Siddons koncertmenedzser, Agnes Varda filmrendező,J aques Demy és Alain Ronay, a párizsi művészvilág reprezentánsai és Pamela Courson, az elhunyt felesége - tudták, hogy kit is temetnek. Ők a "kiválasztottak", akik tudják, kit hoz a halottaskocsi, kinek ásták a sírgödröt, s miért kerül ez a párizsiak számára ismeretlen ember mégis méltán a hírességek közé? S valószínűleg ők azok is, akik sejtik vagy tudják, hogy mi lehetett Morrison halálának az igazi oka?

A szertartás rövid, a sírba eresztett koporsóra előbb a feleség, majd a többiek is dobnak néhány marék földet...Aztán a göröngyök dübögni kezdenek a sír mélyén, a gyászolók pedig ahogy jöttek, csendben távoznak a helyszínről.Távozásuk után egyikük sem lép a nyilvánosság elé, a világ csak 48 órával később értesül arról, hogy Jim Morrison, a Doors énekese - halott.

A temetést követően az ügyeket Bill Siddons, a menedzser veszi kézve. Visszarepül Los Angelesbe, ahol sajtótájékoztatót tart. A UPI hírügynökség az itt elhangzottak alapján kürtöli világgá, hogy az énekes 1971 július 3-án, 27 éves korában Párizsban elhunyt.A szóvivő szerint már régóta légzési nehézségekkel küszködött, rosszullétek gyötörték, s az utolsó alkalommal fürdés közben lett rosszul. Felesége, Pamela ugyan orvos hívott hozzá, aki azonban már csak a halál beálltát állapíthatta meg. Ez az orvos állította ki a halotti bizonyítványt is, amelyen - állítólag - a halál okaként szívelégtelenség szerepel.

Az orvos kiléte, az orvosi bizonyítvány holléte azonban titok, és az újságirók sem nagyon kiváncsiskodnak. Morrison élete vége felé olyan önpusztító életet élt, hogy mindez hihetően hangzik. A többség tudomásul veszi a bejelentést, a sajtóban csak egyesek értetlenkednek: ílyen fiatalon szívelégtelenség? S ha igen, akkor miért nem végezték el a boncolást? Miért temették el olyan gyorsan? S ki az az orvos, aki azonnal kiállította boncolás nélkül is a halotti bizonyítványt?

A kérdésekre nincs válasz, az érdekeltek és érintettek hallgatnak, s ennek egyenes következményeként hamarosan rémhírek, spekulációk terjednek el. Párizsban nem is Morrison nyugszik a sírban, a temetés csupán megrendezett színjáték volt, hogy a művészi hajlamokat dédelgető rocksztár "lemerülhessen", és így szakíthasson korábbi, megunt életével .Morrison ismerőseinek - élete vége felé - sokat mesélt arról, hogy elege van a rocksztár életformából, s a vele járó nyűgökből. Inkább példaképéhez, Rimbaudhoz hasonlóan ő is szeretne költőként élni, dolgozni, alkotni. Ezért költözött Párizsba is, hogy rátaláljon a teremtő múzsára, közelebbről is megismerkedjék a művészvilággal, új barátokat, kapcsolatokat szerezzen, s ezáltal szakíthasson korábbi, botrányoktól hangos és zűrzavaros életével, a nevéhez kapcsolódó image-dzsel.

Miután a gyanús halálesettel kapcsolatos első feltételezések napvilágot láttak, hamarosan jelentkeztek az első szemtanuk is, akik Morrisont - a halála után - Amerikában vagy Európában látták /olykor egyidőben/, "találkoztak" és " beszéltek" is vele. Beszámolóik szerint Morrison megváltoztatta a külsejét, már hallani sem akar a múltjáról, kizárólag csak a műészetnek és a visszaszerzett szabadságának él.

A találgatásokra, a különböző rémmesékre talán Pamela Courson megadhatta volna a választ, de az özvegy egyre keményebben kábítószerezett, s 1974-ben követte a férjét.A halála oka: heroin-túladagolás. A titkot - ha egyáltalán tudott róla - magával vitte a sírba. A házaspár párizsi ismerősei, barátai pedig álhatatosan hallgattak.Igy Pamela Courson halálát követően a hivatalos változat válik közismertté, s Morrison nevét Jimi Hendrix, Janis Joplin és Brian Jones nevével együtt a rock nagy halottai között kezdik el emlegetni. S minél messzebb kerülünk a halál évétől, annál inkább rögződik ez a regényesített változat. Pedig Jerry Hopkins és Danny Sugerman 1980-ban kiadott Morrison életrajzában - No One Get Out Alive - a következő összegzés olvasható:"Senki nem tudja pontosan, hogyan halt meg Morrison."

A nyolcvanas években ennek a bizonytalan állításnak a lehetőségeit kihasználva a szenzációt kereső bulvárlapok időnként ismét előveszik az előző évtized sztorijait, és "Morrison él!" címmel tálalják a régi mesét, de az ügyben érdemi előrelépés nem történik. Oliver Stone, a Doors című film rendezője is úgy fogott hozzá filmje elkészítéséhez, hogy sem a dokumentumokhoz nem jutott hozzá, sem pedig a "vég" közvetlen szereplőivel nem sikerült beszélnie. Igy filmje bemutatója után a mitosz tovább élt, sőt megerősödött, pontosan úgy, ahogy 1971 nyarán megteremtődött.

Húsz évvel később

A Nagy Generáció tagjait már régen nem érdekli különösebben ez az ügy. Morrison alakja szoborrá faragva ott áll a rock pantheonjában. Zenekara, életműve is - rocktörténelem. Kikezdhetetlen, visszavonhatatlan, megkérdőjelezhetetlen. Az ujabb generációk rock iránt még érdeklődő képviselői pedig a halálesetet követő évtizedekben elfogadták Morrisont olyannak, amilyennek rájuk hagyományozták. De a történet végére azért ők is kíváncsiak volnának. Mi is történt valójában abban a fürdőkádban? Mi okozta az énekes értelmetlen és tragikomikus halálát? A műfajnak - körükben - már vannak kutatói, filológusai, oknyomozó riporterei. Őket még izgatja, érdekli az, ami az apákat már nem.Az igazság, amelyet makacsul kutatnak. S nem is eredménytelenül. Mert nem érzelmi, hanem racionális oldalról közelitenek hozzá. Stephan Karkowsky és Ben Posener sem csupán azért utazott el Párizsba, hogy másokhoz hasonlóan olcsó borok nyakalásával, egy kis gitározással, közös énekléssel emlékezzenek a

Morrison-sírnál. Számukra a sír nem zarándokhely volt, hanem egy titok nyitja, egy olyan titoké, amelyről szerették volna fellebbenteni a fátylat.

A két fiatal újságiró még a nyolcvanas évek közepén határozta el, hogy egyszer, s mindenkorra végére járnak a "mesének". Nyomozni kezdtek, s húsz évvel a történtek után végre sikerült egy új ösvényen elindulniuk.

A rue Beautreillis egy szűk kis utca a Marais negyedben,a Place des Vosges közelében. Éttermek, borozók, kávéházak sorjáznak errefelé, tipikus bohémtanyák, jellegzetes párizsi környezetben. A l7.számu ház - egy bérház.Morrison élete utolsó négy hónapját itt töltötte az egyik lakásban. Márciusban költözött Párizsba - nagy tervekkel és nagy reményekkel. Színdarabot akart írni, verseket, könyveket szeretett volna a műveiből összeállítani. Barátainak leveleket írt, amelyekben arról számolt be nekik, hogy itt, Párizsban végre rátalált a belső békéjére, a nyugalomra, a csendre. S mindenekelőtt példaképeire, bálványaira, Baudelaire-re, Rimbaud-ra, Joyce-ra, a francia egzisztencialistákra. Feleségének ugyanakkor talányosan kijelentette, "a lelke oly messze távozott a testéből, hogy attól fél, egyszer nem lesz képes visszatérni oda."

Morrison egy évvel a halála előtt azt nyilatkozta Ellen Sander rockkritikusnak, hogy inkább irónak és költőnek, mint zenésznek vallja magát. Szerinte a rock and roll már halott, de legalábbis dekadens műfaj lett, és sajnálja, hogy egyáltalán részt vett benne. Morrison azt is elmondta, hogy a jövőben felhagy a sztár életformával, és csak írni szeretne. Egyik legjobb barátja, Michael McClure költő így emlékezett arra, amikor Morrison előszőr kézbe vehette megjelent köteteit /The Lords - versek,The New Creatures-kisprózák/:"Azon ritka pillanatok egyike volt, amikor Jim sírt. Azt mondta, ez az első eset, amikor nem baszogatja senki. Ezen azt értette, hogy ezek voltak az első olyan alkotásai, amelyek miatt senkivel nem kellett megalkudnia."Akik közelebbről ismerték, szinte kivétel nélkül vallották, hogy Morrison valójában lelke mélyén mindig is költő volt, aki számára a rockzene csak eszköz volt, hogy a szövegeit eljuttassa a szélesebb nyilvánossághoz. Később azonban a sztár életforma elnyomta, megölte benne a költőt, rabja lett a drogoknak, az italnak, a sztárgépezetnek, s utolsó kétségbeesett kisérleteképpen ebből a börtönből akart kiszabadulni, amikor Párizsba ment, hogy visszaszerezze elveszettnek látszó költői énjét.

A rue Beautreillis-i lakás ma is lakott,de lakói, hogy elkerüljék a kellemetlenségeket, a nem kívánt látogatók "tiszteletadását", álnevet használnak, s makacsul elzárkóznak minden kíváncsiskodó elől. Morrison utolsó lakása, mint emlékhely, tabu az idegen látogatók számára.

Igy a "helyszíni szemlére" utólag sincs mód, a lakást különben is többször átalakították már, így maradnak a még megtalálható egykori ivócimborák, a párizsi hónapok szemtanui, szereplői, akiknek emlékezései alapján még össze lehetett állítania az 1971 nyarán történt fejleményeket.Az egyik ilyen kulcsfigura, Hervé Muller, az egykori hippi, aki a kilencvenes években újságiróként dolgozott. Ő így idézte fel találkozását Morrisonnal."A Rock' n ' Roll Circus nevű klubban egy barátom olvasta fel a műveit egy költői est keretében.De Jimet kidobták innen,mert már annyira részeg volt, hogy zavarta az előadást. A barátomon kivül senki nem ismerte fel, s az sem számított, hogy ő a "szerző". A botrányt követően a barátom felhozta hozzám. Hajnali négy óra volt. Amikor kinyitottam az ajtót, Jim csak annyit mondott - Hello!"-, s már dőlt is az ágyra, és azonmód elaludt."

Morrison másnap reggel, amikor kialudta a mámorát, vendéglátóját és annak barátnőjét meghívta reggelire. Kaviárt és pezsgőt rendelt, s miközben ettek, filmekről, költészetről beszélgettek. Mindenről, csak a rock and rollról nem. Ez tabutéma volt. Aztán Morrison Chivas Regalt ivott, s elég gyorsan ismét berugott. A pincérek természetesen észrevették illuminált állapotát, de még csak nem is figyelmeztették, hangoskodását is eltűrték, mert tudták, hogy Morrison American Express hitelkártyával fizet.

Morrison napjai Párizsban - a nagy tervei ellenére - többnyire így teltek.Valahol, valakiknek a társaságában gyorsan berúgott, aztán az alkalmi ismerősök hazavitték a feleségéhez a rue Beautreillis l7-be, ahol a férj alkoholos, a feleség pedig heroinmámorban élte a napjait.

Mullert - Morrison halálát követően - sokáig nem foglalkoztatták különösebben a történtek. De újságiróként - egy megírandó könyvhöz - már gyűjteni kezdte az anyagot Morrison halálával kapcsolatban is. Az ő helyi kutatásainak, interjúinak köszönhető, hogy feltételezhetően ma már ismerjük Morrison halálának valós körülményeit. De elképzelhető, hogy még ez sem az utolsó és végső változat!

A végső változat

1971. július 2., péntek. Morrison már napok óta depressziós. Szeretne írni, de nem képes rá, kerüli a múzsa, rossz a közérzete. Pamela hiába próbálja meg ismételten felrázni tespedtségéből, Morrison napról napra az alkoholhoz menekül, hogy ne kelljen szembenéznie tehetetlenségével, bénultságával, alkotói ereje pusztulásával.

Az ördögi körből - iszom, mert nem tudok dolgozni, nem tudok dolgozni, mert ittam - azonban egyre kisebb a menekülési, kitörési esélye. Morrison már csak órákra józanodik ki, állapota,fizikai megjelenése kétségbeejtő. Arca felpuffadt, szeme kifejezéstelen, gondolatai egyre zavarosabbak. A barátok, ismerősök szomorúan látják egy megtört lélek vergődését, egy fiatal élet pusztulását.Július 2-án Pamela végső kétségbeesésében felhívja párizsi barátjukat, Alain Ronay-t, hogy menjenek el közösen ebédelni valahová a Marais-negyedbe, s eközben Ronay Jim lelkére beszélhetne.

Ebéd közben Morrison szokatlanul csendes, nyugodt. Keveset iszik, nem tölt rá előző napi részegségére. Ebéd után hazakíséri a feleségét, de nem marad vele otthon. Közli, hogy moziba szeretne menni, az egyik közeli filmszínházban meg akarja nézni Robert Mitchum egyik régebbi westernjét, a Pursuedo-t.

Morrison el is távozik a lakásból, de hogy beült-e a vetitésre, máig nem tisztázott. Az viszont bizonyos, hogy délután megjelent előbb a Rock'n'Roll Circusban, majd a Whiskey A Go Go klubban. Muller szerint valószínűleg azért, hogy feleségének és párizsi barátainak kábítószert vásároljon. Ezekben a klubokban mindig be lehetett szerezni "anyagot", s Morrisonék is rendszeresen vásároltak a heroinfüggő Pamelának a kemény drogból. Az "anyagot" szállító dealer ezuttal az egyedül érkező Morrisonnak ajánlotta fel, hogy próbálja ki az árut. Morrison, aki nem számított narkósnak, már italos állapotban elfogadta az ajánlatot. Hátrament a mellékhelyiségbe, s belőtt magának egy adagot. Nem sokkal később - Pamela megérkező ismerőseinek a jelenlétében - elvesztette az eszméletét.

A jelenlévők megpróbálják élesztgetni - sikertelenül.A csődületre, az alélt Morrison körül tevékenykedőkre felfigyel a tulajdonos, aki az eszméletlen férfi azonnal eltüntetését követeli. A klub a kábítószeresek egyik közismert találkozóhelye, ezért a rendőrség is régóta figyeli. Egy híres rocksztárral kapcsolatos botrány a klub azonnal bezárását jelenthetné, tehát Morrisont haladéktalanul el kell vinni a helyszínről. De hogyan? És hová vigyék a magatehetetlen Morrisont? A bejárati ajtón keresztül semmiképpen sem távozhatnak vele, mert ez az utcán feltűnést keltene. Igy marad a hátsó kijárat, amely a híres revűszínházhoz, az Alcazarhoz vezet. Szerencsére, aznap este itt nincs előadás, így az élettelen testet a színpadon keresztül cipelik ki az utcára, majd leintenek egy taxit, s a rue Beautreillis 17-be irányítják. A csengetésre - nagysokára - Pamela nyit ajtót, aki ezuttal is"belőtt" állapotban mámoros-kótyagos fejjel botorkál elő az ágyából. Azt hiszi, hogy ezuttal is csupán a szokásos éjszakai "műsorról" van szó, barátai hazatámogatták a merevrészeg Morrisont. Ezért szó nélkül visszamegy az ágyához és lefekszik, miközben a drogos haverok előbb tanácstalanul téblábolnak, majd Morrisont a fürdőkádba helyezik, s megnyítják a hideg vizes csapot, ami árulkodó jel: ha valaki túllövi magát, akkor gyakran előfordul, hogy a hideg víz segítségével próbálják meg észhez téríteni.A drogos haverok gyorsan cselekednek, aztán eltünnek a lakásból.

Morrisonra órákkal később - már jókor reggel - Pamela bukkan rá.Maga is kába még, amikor a fürdőkádban felfedezi az élettelen, hideg vízben ázó testet.Előszőr megpróbálja élesztgetni a férjét, majd amikor nem jár sikerrel, végső kétségbeesésében hívja a párizsi ismerőseit, Agnes Varda-t és Alain Ronay-t.A lakásba érkező barátok azonban már csak Morrison halálát állapíthatják meg.

A körülmények megismerése után a barátok tanácsa: a drogos botrányt mindenképpen célszerű volna elkerülni. Meg kell akadályozni, hogy ezzel kapcsolatos információk szivárogjanak ki a sajtóban. Aztán felhívnak egy ismerős orvost, aki hajlandó a halotti bizonyítványt szívelégtelenségről kiállítani. A halál időpontjaként hajnali 5 órát állapítanak meg. Boncolásra nem kerül sor. A halottat a lehető leggyorsabban temetik el, a barátok közbenjárásával itt Párizsban, a hírességek temetőjében.A sajtóközleményt pedig csak két nappal a temetés után teszik közé. Igy a nyilvánosságot, az okvetetlenkedőket, a kíváncsiskodókat, az újságirókat, a médiát sikerült teljesen kizárni az ügyből. A tanuk pedig némák. A drogos haverok érthető okokból szintén hallgatnak.A művész barátok pedig szolidárisak. Morrison nem ilyen halált érdemelt. Legalább halálában hagyják békében nyugodni! Igy az ügy lezárt.Az igazság nem derül ki. Ráadásul a szerencse a titkolódzók segitségére van.A kétkedő újságirók képtelen felkutatni a halotti bizonyítványt, a dokumentumot aláíró orvost. A hivatalokban az iratoknak nincs nyoma.Az értetlen tisztviselők sajnálkoznak, a dokumentumok eltüntek, elvesztek, hollétükről senkinek sincs fogalma.

Egészen a kilencvenes évek elejéig, amikor a rejtély váratlanul megoldódik. S ezáltal ujabb részletekre is fény derül..Az ügyben nyomozó újságirók - Karkowsky és Posener -eleinte ugyan szintén eredménytelenül próbálkoznak. Az irattárakban,a nyilvántartásokban a Morrison névnél ők sem találják a keresett dossziékat.A Place Baidoyeren lévő központi nyilvántartóban,a második emelet 9. sz irodában is hiába érdeklőnek egy l97l julius 3-án elhunyt Morrison nevü amerikai iratai után. A

tisztviselők tanácstalanul tárják szét a kezüket.A dokumentumok eltüntek, hivatalosan ilyen nevű férfi nem is létezett! Az újságirók azonban nem adják fel, s arra gondolnak, hogy a bürokrácia Párizsban sem lehet másmilyen, mint a világ bármely táján, ezért megpróbálkoznak Morrison teljes nevével, s James Douglas Morrison néven, de a D/ouglas/ betűnél kérik az iratok előkeresését. S láss csodát, a dokumentumok előkerülnek. A halotti bizonyítvány is, amelyet Michael Gagnepain állított ki.Az újságirók természetesen azonnal felkeresik, de az orvos -esküjére hivatkozva - megtagadja a felvilágosítást. Nem hajlandó többet elárulni a hivatalos változatnál, helyette a szívelégtelenségről kiállított halotti bizonyítvány "beszél".

A művész barátok is őrzik a titkot. Elvégre a szívelégtelenség "szép halál" a körülményekhez képest. Tisztességes halál. Jó halál. Tragikus halál. Költőhöz, művészemberhez illő halál. Ami nem mocskolja be Morrison emlékét, s nem rombolja le a szoborrá faragott bálvány mítoszát. Az igazság - így - Morrisonnal együtt - immár "odaát" van. Morrison a túlvilágon együtt lehet példaképeivel Rimbaud-val, Baudelaire-rel, itt a földön mindörökké értelmetlen halált halt rocksztár marad. Örökre játszania kell azt a szerepet, amitől szeretett volna megszabadulni, és amitől az ital, majd a drog segítségével sem menekülhetett.

2000. szeptember 29.