A Clash első amerikai turnéja

A hetvenes évek második felében a Sex Pistols jelentkezésével kezdődött a Punk-korszak, amely ú irányt szabott a rock további fejlődésének. A Sex Pistols mellett –akkoriban –még számos zenekar próbálkozott a világhírnévvel, de a triumvirátusba a The Stranglers és a the Clash került bele. Utóbbi volt – sokak szerint – a leginkább maradandót alkotó punkbanda . Az alábbi emlékezéscsokor a zenekar amerikai bemutatkozását idézi fel.

Január 31. Agora Ballroom Kanadában, Vancouver-ben

Topper Headon (a Clash dobosa)

Éppen nem sokkal a turné előtt rúgtuk ki a menedzserünket. Ő alapjában azzal a módszerrel dolgozott, hogy egymás ellen fordított minket, így még a tuti pénzeket sem tudtuk megkeresni a rengeteg veszekedés miatt. Volt kb. negyedmillió font adósságunk és a könyvelőnk egyenesen megmondta, hogy kell egy új menedzser. Erre bevettük Caroline Coon újságírót, aki mellesleg Paul Simonon barátnője is volt.

Caroline Coon

A Clash közel állt ahhoz, hogy feloszoljon a menedzser körüli zűrök miatt, de más bajok is voltak. A lemezkiadónk (CBS) visszautasította az amerikai turné finanszírozását. Szerencsére az amerikai partnerünk, az Epic (CBS leányvállalat) szintén tartott egy kicsit a politikától, de azt is belekalkulálta a dolgokba, hogy nagy sikerünk is lehet. Így aztán a sajár 3.000 fontomból átrepültünk New York-ba, ahol elintéztem, hogy az Epic 30.000 dollárral szálljon be a buliba.

Joe Strummer

Azt szerettük volna, hogy Bo Diddley, az 50-es évek nagy amerikai rock and roll sztárja támogassa a koncertsorozatot.

Caroline Coon

Amikor ezt előadtam az Epic-nek, hát az nagy horror volt! Azt mondták: „Nem lehet Bo Diddley-t csak úgy felkapni! Bo fekete, ezért nem színpadképes!” És mivel a déli államokon keresztül vezetett a turné útvonala, ebben volt is némi igazság.

Joe Strummer

Kibiztosítottuk a fegyvereinket és elkezdtünk küzdeni Bo-ért. Aztán amikor összeálltak a részletek, átrepültünk Vancouverbe, ahol először találkoztunk Bo-val. Ahogy megláttuk, sokkal tiszteletreméltóbbnak tűnt, mint ahogy vártuk. Úgy öltözött, mintha éppen harcra készülne. Mindig azt a hatalmas seriff-kalapot hordta és egy hatalmas övet, olyan ember benyomását keltve, akitől nem érdemes kérni egy húszast.

Bo Diddley

Amikor először találkoztunk, akkor azt hittem, hogy halálra rémítettem őket, de aztán összemelegedtünk és megindult a duma, a móka meg minden. Mire észrevettem, már régi cimboraként bántak velem és ez az egész annyira szép volt.

Topper Headon

A Vancouver-i közönségnek bejött a zenénk, de egyfolytában verték az üvegeket. Repkedtek körülöttük az üvegdarabok, míg játszottunk.

Február 2., valahol Kaliforniában

Joe Strummer

A Vancouver-i este után azzal töltöttük a nap nagy részét, hogy egy nagy Greyhound busszal utaztunk Kalifornia felé két déli sofőrrel. Betértünk egy névtelen kis motelbe. Másnap reggel arra keltem, hogy Sid Vivious meghalt. Hát, nem ment le a reggelim. Ez volt az első reggelünk Amerikában.

Február 3, Berkeley Center, Berkeley, kalifornia

Joe Strummer

A koncertet az „Unom Amerikát” című dallal kezdtük, hogy leteszteljük, van-e az embereknek humorérzéke az USA-ban. És a pozitív reagálás még a legvadabb elképzeléseinket is felülmúlta. Nagyon bírták, mert azt mondtuk, hogy elegünk van abból a sok olcsó szarból a TV-ben, és abból a kulturális szemétből, ami az USA-ból kiindulva elárasztja a világot. A srácok is ugyanúgy unták a banánt, mint mi...

Február 4, Civic Auditorium, Santa Monica, Kalifornia

Caroline Coon

A lemezkiadó minden fejese eljött erre a partira. Meghívtam azokat is, akikből nagy nehezen sikerült kiénekelnem a pénzt a turnéra, mert meg akartam nekik köszönni a zenekar nevében is, de a Clash borzasztóan durván bánt volt velük.

Joe Strummer

No, hát nem a koncert miatt jöttek, az biztos. Átrepülték egész Amerikát, hogy lefényképeztessék magukat velünk a kereskedelmi magazinoknak. Így hát beálltak mellénk, mi beálltunk eléjük, mosolyogtunk és adtuk a jó fiúkat, amilyeneknek láttatni akartak minket. Amikor meg éppen kattintott volna a fotós, fogtuk magunkat és mind a négyen kisétáltunk a képből. Ők meg csak tátott szájjal bámultak ránk. Aztán a koncert után rögtön indultunk a következő állomásra, Cleveland-be. Bo felült a buszra, elcsörömpölte a Rock and Rye-t és egyfolytában sztorizott a 23 év alatti utazás során felszedett élményeiből. Topper meg csak ült feltett lábbal, büszkélkedett a sarkantyújával és ugratta Bo-t.

Topper Headon

Tényleg jól kijöttem Bo-val. Éjszakára lefektette és betakargatta a gitárját, Lucille-t, ő maga meg az ülésen aludt.

Február 5. A turnébuszt megállítják a zsaruk Texasban

Caroline Coon

Nem sokkal a turné előtt a buszunk még Dolly Partont hozta-vitte. Egyik éjszaka úgy 3 körül, én épp elől ültem a sofőrnél, míg a srácok hátul szunyáltak. Akkoriban éppen az volt a stílusuk, hogy mindenféle katonai göncöket hordtak, s ezt egyáltalán nem bírták a vörösnyakú zsaruk. Megállítottak gyorshajtásért. A rendőrök mindenkit ki akartak szállítani, de a sofőr gyorsan átlátta a helyzetet és azt mondta: „OK, rendben, de tudniuk kell, hogy Dolly Parton épp alszik a busz végében!” A következő pillanatban a rendőrök visszahátráltak, bocsánatot kértek és utunkra engedtek.

Február 12. Oklahoma City

Caroline Coon

Az egész Közép-Nyugat a jeges hóviharok és a fagyos ködök szorításában vergődött. Olyan volt, mintha a sarkvidéken járnánk.

Joe Strummer

Elhatároztuk, hogy leadjuk a buszt és repülővel megyünk tovább Oklahomából Cleveland-be. Rengeteg hó esett, a repülőtéren fagyott meg köd is volt, csak éppen gép nem. A busz meg elment, így hát nem volt mit tennünk: ültünk és vártunk.

Február 14. Jótékonysági koncert Cleveland-ben, a veterán Larry McIntyre javára

Joe Strummer

Ez a srác elveszítette mindkét lábát Vietnámban, aztán az egyik nap úszott egyet a szomszédban lévő medencében, mire a lakók kitiltották. Így hát egyetértettünk abban, hogy segítünk ennek a fickónak a megélhetésben.

Caroline Coon

Ez egy nagyon komoly előadás volt. A gyerekek az első sorban ájuldoztak a nagy tömegben. A legtöbb zenekar nem provokál ki ennyire intenzív visszajelzést a közönségtől – így a helyi biztonsági emberek sem voltak hozzászokva ekkora őrülethez. Ők sem tehettek hát mást, mint hogy a nézőket minél gyorsabban letakarítsák a színpadról – no és hogyan? Hát leverték őket! Láttuk is, ahogy ezek a barmok ütik visszafele a rajongókat a közönségbe. A Clash azt mondta, hogy ez nem fordulhat elő, ez az undorító csatározás. Egyfolytában arra kellett figyelnünk, hogy nincs-e valaki veszélyben. Ha a zenekar meglátta, hogy valakit vernek a biztonságiak, abbahagyták a zenélést és kiosztották a kidobókat. Felkaptuk ezeket a srácokat és a szinpadon át kimenekítettük őket a küzdőtérről.

Joe Strummer

A buli nagyon jól indult, de a végére mindenki elfelejtkezett McIntyre-ről. Erre megköszöntem mindenkinek és kijelentetem, hogy ez a koncert egy jótékonysági rendezvény volt egy fickó számára, akinek nincsenek lábai. De rögtön meg is bántam, hogy ilyet szólta, és azt hiszem, hogy épp ezért nem jözz össze, hogy találkozzunk is. De legalább összeszedtünk neki néhány shillinget.

Február 15. Ontario Színház, Washington DC

Caroline Coon

Mivel a múltban mindig olyan nagy kegyesen lenyúlták a pénzét, Bo minden este fellépés előtt elkérte a gázsiját. Emiatt minden nap át kellett mennem Wells-Fargo-ba, hogy elhozzam a pénzét. Ez a Clash-nek elég sokba került ugyan, de mindannyian úgy gondolták, hogy megéri. Így hát begyűrte a nagy köteg zsozsót a farzsbébe – úgy, hogy az majdnem kiszakadt – és nyomta a bulit.

Mick Jones (gitár)

Azt hiszem, jó buli volt, és a mikor vége lett, akkor is ezt gondoltam. Még a gitáromat is összetörtem, annyira belejöttem. Bár előtte mindig utáltam a gitárgyilkos zenekarokat...

Február 17. A New-York-i Palladium, ahol olyan sztárok mászkálnak fel-alá, mint Paul Simon, Carrie Fisher, Bruce Springsteen, Andy Warhol, Debbie Harry, Nico és John Cale

Tom Carson (kritikus, Rolling Stone magazin)

A Clash a legmegdöbbentőbb koncertet nyomta, amit valaha is láttam. Tele volt hősiességgel, nagy ívű dalokkal és hihetetlen belső erővel.

Joe Strummer

Nagyon idegesek voltunk. A koncert felénél leteszteltem a közönséget és úgy éreztem, hogy úgy zuhanunk lefelé, mint egy tonna tégla. De a végére ez a palladiumos buli egészen fantasztikus lett. Úgy éreztük, végre elértünk valamit. Ez az éjszakák éjszakája volt. Az egyetlen ember, akire emlékszem, hogy beszélgettünk a koncertet követően, az Andy Warhol, de hogy miről, arra már nem. Nekem az volt a benyomásom róla, hogy egy félénk, visszahúzódó srác.

Andy Warhol (a napló bevezetőjében)

A Clash tagjai kedves fiúk, de mindegyiküknek rosszak a fogaik, betegesen vékonyak és buták. És arról üvöltöznek, hogy szabaduljunk meg a gazdagoktól.

Február 20., Rex Danforth Színház, Ontario, Kanada

Joe Strummer

Átrepültünk, hogy megcsináljuk ezt a bulit, azt hiszem, egy moziban volt a koncert. Az öltözőt a budiban rendezték be, a PA meg úgy szólt, mintha egy benyomott hörcsögök rágcsálását erősítették volna fel. Mindezek ellenére nagyon élveztük, a közönség meg majdnem szétszedte a színpadot a koncert végére. A legmókásabb dolog az volt, amikor két kidobó megpróbálta visszatartani az egész közönséget. Aztán az első kudarc után feladták és hazamentek. Másnap mi is hasonlóképpen jártunk, mert már nem volt meg a pénzügyi háttér, így hát felültünk egy repülőre és hazatéptünk.

Caroline Coon

Minden nehézség ellenére meg tudtuk csinálni azt, amit kitűztünk magunk elé. A zenekar tovább működött, nekünk meg sikerült megalapozni a következő turnét, ami aztán nagyon tuti lett.

2001. szeptember 5.