Helló, Édes

A Jazz+Az búcsúkoncertje - 2000. május 19.

A május közepi kánikula hirtelen, ahogy jött, egy nap alatt elmúlt, jött egy kis eső, egy kis hideg, senki sem örült neki, és én ezen az emlékezetes napon léptem be előszőr az ötvenes évek szocialista épitőiparának hazai remekművébe, a szép Kisstadionba. Ezen az estén a Jazz+Az, a kilencvenes évek kapitalista zeneiparának hazai remekműve zárta ott másfél éves tündöklését.

Azt, hogy Geszti Péternek nem mindennapi érzéke van a sóbizniszhez, eddigi pályafutásán kivül az is bizonyítja, hogy a helyszínre érkezvén képtelen voltam szociológiai felmérést készíteni a közönségről: minden életkor képviseltette magát, majd amikor más megközelítésből próbáltam (legalábbis a magam számára) behatárolni a Jazz+Az táborát (ti. egyéb zenei ízlés alapján), végleg kicsúszott a lábam alól a talaj: a koncert előtt bejátszottak egy Propellerheads-számot, erre tessék, a jelenlévők jó része ismerte és ovációval fogadta...

Az előzeneker United Hófehér jaguárja kicsit kifarolt a jó magyar levesbetonból ermelt stadion szinpadán, a produkció lelkes volt és a maga szintjén jó is, de megfojtotta az a tény, hogy (a rossz idő dacára) még hétágra tűzött a nap, valamint hogy a közönség java még a kólaadag biztosításával volt elfoglalva. Jáksó László és a zépluszos Philip pajkoska bemelegítés-kisérlete után kigyúltak a Unitedtől huncutul megspórolt fények, és a Jól vagyok című első Jazz+Az-slágerrel elkezdődött a koncert.

Az első blokkból leginkább az, azt hiszem, valamivel sikeresebb első lemez slágerei hangzottak föl. Bár néhány (jó és rossz) poén elsült, alapjában véve Geszti visszavett kicsit a majomból, és ez jót tett az előadásnak. A hangulat jó volt, a leányok jól énekeltek, és ugyan zeneileg a produkció kicsit sterilre sikerült (nem sok többletet véltem felfedezni a stúdiófelvételek hangzása mellett), ez ott, gondolom, senkit nem érdekelt: a közönség szórakozni jött, inkább látni, mint hallani, és azt meg is kapták, amit akartak. A dzsesszhangszerek (trombita,szaxofon) és a billentyűs jelenléte mellett a hagyományos zenekari felállás volt, basszus,ütős meg gitár, és mind-mind úgy használva, ahogy kell, és amibe még nem szükséges a muzsikusoknak belehalniuk.

Emlékezetes volt a Csepp a tengerben Váczi Eszter előadásában, gondolom már felesleges róla külön áradoznom, és sajnos emlékezetes volt a Mit tehet a sejt? még a Friderikusz-show-ból ismert különjelmeze, hát aki ezt a jelmezt megtervezte, annak, sokan tudják, legalább egyetlen megmagyarázhatatlan és jóvátehetetléen perce biztosan volt az életében . Volt még egy átöltözésnyi ütősblokk (az ütőknél Dés András), ami a közönségnek láthatóan nagyon nem tetszett, nekem - a körzetemben talán már gyanbúsnak tűnő téglának - annál inkább. A blokkra idővel rátelepedett egy kis billentyű, egy kis szaxofon, egy kis trombita: egész élvezhető kis zajkavalkád keveredett ki belőle.

Voltak ún. csoportkohéziós és PR-effektek, így rajongói levél felolvasása, egy rajongó megtáncoltatása, majd udvarias eltávolítása a szinpadról (hihetetlen mázlim volt, hogy hátul ültem), aztán a "találjukkimelyikrajzfilmzenéjeez" című rész, ez utóbbi végén pedig szépen fel lett vezetve az utolsó szám. A kb. ötödik utolsó számban a színpadra lépett egy szürke öltönyös, elegáns úr, nagy hajkopronával. Egy pillanatra azt hittem, Esterházy Péter írónk támolyog ott a Jazz+Az búcsúkoncertjén csill-villogó fúvóssal a kezében, de persze Dés László volt, aki meg is kapta megérdemelt tapsát a játékért és főleg zeneszerzői teljesítményéért. Az utolsó számok közt szerepelt még az örökbecsű I Can't Techno (nem, ez nem Jazz+Az-szám!), majd legeslegvégül újra a Jól vagyok, azzal a sorral, hogy "a véredényeim mosatlanok nélküled", ezért az ötletért egyébként máig haragszom Gesztire.

A Jazz+Aznak folytatása nem lesz, én egész jól megleszek nélküle - a többieknek meg G.P. úgyis kitalál majd egy újabb kétlemezes projektet. Szeretjük vagy nem szeretjük, kapálózni lehet ellene, de a többség szeretni fogja. G.P. az az ember, aki a magyar zenei színtéren azt csinál, amit akar. A KONCERT PEDIG JÓ VOLT.

Wanted, 2000. július

Kolon István

2000. augusztus 1.