|
Visszatér a bakelitlemez
Magyar Hirlap
2001. augusztus 25.
Miközben a hanglemezkiadás világszerte recesszióval küzd, s a szakemberek évek óta találgatják, milyen új digitális hanghordozók válthatják a megingathatatlannak vélt CD-t, újra helyet követel magának a "fekete lemez", az LP.
Máris megjelent a trombita és a zongora királya, Louis Armstrong és Oscar Peterson 1957-ben készült közös felvételeit tartalmazó korong.
A bakelitlemez az a médium, amely 1950 táján forradalmasította a hanglemezipart, majd a nyolcvanas évek második felében befejezte küldetését. Mostani reneszánsza persze nem azt jelenti, hogy napjaink átlagos zenehallgatója előveszi a padlásról vagy a pincéből a régi lemezjátszót, s az elhasználódott tűvel agyonkarcolja a jobb sorsra érdemes lemezeket, visszatérve ezzel a "kőkorszakhoz". A jelenség hátterében inkább az áll, hogy egyre többen ismerik fel az analóg felvételtechnikában rejlő esztétikai előnyöket, s a szakirodalomban gyakran - ironikusan - "gyorsétterminek" titulált digitális zenefogyasztás helyett visszatérnek az egy generációval ezelőtti "életstílushoz", amikor a lemezhallgatás - a bakelit gondos törölgetésével, a kísérőfüzet elmélyült böngészésével, a lejárt lemez megfordításával - még egyfajta szertartás volt. Hogy van igény erre a különös múltidézésre (amely egyben napjaink nagyüzemi termelésre berendezkedett zeneiparának éles kritikája is), a német Speakers Corner Records sikere bizonyítja.
Az Altenholzban működő kisvállalkozást a nyolcvanas évek elején alapították. Az elnevezés (a Hyde-parki Speaker's Corner mintájára) arra utal, hogy a cég eleinte házilag elkészíthető hangosbeszélőkhöz gyártott alkatrészeket. Tevékenységi körük néhány évvel később diszkóklubok számára szállított technikai eszközök, illetve különböző hifiberendezések gyártásával bővült. Az ötlet, hogy kifinomult ízlésű zenerajongók számára kitűnő minőségű, úgynevezett audiofil LP-lemezeket dobjanak piacra, a kilencvenes évek elején, vagyis a CD fénykorában született meg. A rendhagyó elképzelést azzal magyarázták, hogy ha egy zeneszerző hónapokig, sőt olykor évekig dolgozik kompozícióján, az előadóművészek is rengeteg energiát szánnak az elkészült mű értelmezésére, nem beszélve a hangfelvételről, amely ugyancsak sok időt és pénzt visz el, a hallgató megérdemli, hogy az elkészült "végterméket" ne egy túlságosan steril hangzású, "lecsupaszított" digitális hanghordozón ismerje meg, hanem a maga teljes, eredeti szépségében, analóg technikai eljárások segítségével.
A kezdetben éppen csak vegetáló, a szakma legnagyobb része által közömbösen fogadott lemezkiadó vállalkozás akkor kezdett fellendülni, amikor a hanglemezpiacot uraló öt multinacionális óriás egyike, a Universal (akkori nevén PolyGram) fantáziát látott az ötletben, s kizárólagos jogot adott a Speakers Corner számára, néhány tradicionális labeljének katalógusában szereplő felvételek analóg újrakiadására. Olyan, patinás lemeztársaságokról van szó, mint a klasszikus zenében a Deutsche Grammophon, a Decca és a Philips, a dzsesszben pedig a Verve és az Impulse. A zeneértők tudják, hogy ez az öt label az elmúlt évtizedekben világsztárok százait kötötte magához exkluzív szerződéssel, s így a németországi, angliai és amerikai archívumokban felbecsülhetetlen érték halmozódott fel. A Speakers Corner az elmúlt hat évben mintegy százötven LP-t dobott piacra, s évről évre javítani tudott eladási mutatóin. Sikereik titka feltehetően abban keresendő, hogy nem kötöttek szakmai kompromisszumokat: kizárólag az eredeti mesterszalagok felhasználásával, az egyes hanglemeztársaságok legjobb hangmérnökeinek, zenei rendezőinek és producereinek bevonásával dolgoztak, s annak többletköltségét is vállalták, hogy a szükséges technikai munkálatok minden esetben az adott hanglemezcég székhelyén - a Deutsche Grammophon esetében Hannoverben, a Decca albumainál Londonban, a Verve esetében New Yorkban - készültek. Bár a hifiberendezések gyártásával továbbra is foglalkozó Speakers Corner lemezeladásból származó bevételei 2000-ben még nem haladták meg az 1 millió eurót (mintegy 250 millió forintot), de albumaikat ma már harmincegy országban - köztük Kanadában, Kínában, Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Szingapúrban - forgalmazzák, így a gyakorlatilag két ember, Kai Seemann és Christiane Waldmann által irányított, s nemcsak a gyártásban, hanem a terjesztésben is "manufakturális" módszerekkel dolgozó vállalkozás sikere, folyamatos fejlődése könynyen nyomon követhető.
Érdemes megvizsgálni az analóg lemezek vásárlói, a "szertartásos múltidézők" generációs és szociális összetételét. A Speakers Corner magyarországi terjesztője, Fülöp Gergely szerint ugyan kétségkívül azok vannak többségben, akik még az LP-ken nőttek fel, és valójában sohasem tudták megszokni a CD által kínált hangzásvilágot, de olyanok is érdeklődnek az analóg technika iránt, akik számára ez már történelem. Az egykor tömegtermékként piacra dobott csehszlovák, NDK-s és olcsó távol-keleti lemezjátszókon persze nem tanácsos lejátszani a Speakers Corner és más audiofil hanglemeztársaságok kiadványait, hiszen ez esetben elkerülhetetlenül bekövetkezik a szép kivitelű, szép hangzású lemezek gyors amortizációja. A régi-új zenehallgatási élményhez ezért feltétlenül szükség van némi beruházásra, de akik azt gondolják, hogy kizárólag több milliós "high end"-készülékek segítségével tárul fel az analóg felvételek rejtett szépsége, tévednek. Léteznek ugyanis nagyságrendekkel olcsóbb készülékek, sőt bizonyos régi lemezjátszók (például a múzeumi tárgynak látszó, de mindmáig megbízhatóan működő "nyugatnémet" berendezések) is alkalmasak lehetnek erre a célra. Nem igaz tehát, hogy az audiofil lemezek hallgatása a felső tízezer költséges (bár kétségkívül nemes) szórakozása lenne. Fülöp Gergely tapasztalatai is azt igazolják, hogy a vásárlók többsége az úgynevezett középosztályból kerül ki, bár az ő esetükben élhetünk a gyanúperrel, hogy mégiscsak megkockáztatják az említett csehszlovák és NDK-s készülékeken való lemezhallgatást.
Hogy az analóg lemez újjáélesztése elszigetelt kísérlet marad-e, vagy valamilyen formában sikerül visszatérnie a hanglemezipar körforgásába, ma még senki sem tudja. Az viszont tény, hogy a néhány hete megjelent legújabb Speakers Corner-kiadvány valóban fantasztikus. A trombita és a zongora királya, Louis Armstrong és Oscar Peterson 1957-ben készült közös felvételeit tartalmazza a csillogó "fekete lemez"; a gitáros Herb Ellis, a bőgős Ray Brown és a dobos Louis Bellson közreműködésével.
Retkes Attila
2001. szeptember 14.
| |