Sziget.com

Népszava, 2001. Augusztus 4.

A mára mitikus előképpé lett, illetve alakított "hatvanas évek" kulturális térképén még valóban voltak ismeretlen földek, azaz a kommercializálás által teljesen meg nem hódított vagy a független szellem számára ideiglenesen visszaszerzett földrészek, szigetek.

Az ellenkultúra - miközben a pop art révén kitört a klasszikus avantgárd elit forradalmainak művészettörténeti gettójából - nem csekély mértékben megörökölte és megújította a kívülállás, a radikális ellenállás mítoszát és gyakorlatát, miközben jelentős mértékben megváltoztatta annak szociológiai bázisát, demokratizálva azt.

A klasszikus - ha más-más módon is, de javarészt a nemzetiszocializmus és a sztálinizmus által - megsemmisített avantgárd radikális antikapitalizmusa, doktriner piacellenessége azt eredményezte, hogy a lázadás formái csak kevesek számára voltak követhetőek. A forradalmi művészet valójában egy szűk elit számára bizonyult érthetőnek, de az igaz, hogy a szubkultúra nyilvánossága az avantgárd számára kizárólagos és egyben elégséges volt. A nagy társadalommal való kapcsolat - ideális esetben - a "hadiállapot" formáinak megfogalmazásában, a függetlenség helyzetnek megfelelő módon való deklarálásában állott. Kassák Lajosnak éppúgy gondot okozott, ha Palasovszy Ödön a Puna Lua színházzal fellépett Bethlen Margit grófnő szalonjában, ahogyan évtizedekkel később New Yorkban Clement Greenberg, a rendíthetetlen teoretikus, Pollock felfedezője, egyre elszigeteltebben és csalódottabban figyelte, amint Andy Warholnak már semmiféle gátlást sem okozott sem a Pénz lefestése, sem a Fétisből való intenzív részesedés programja.

Az 1968 utáni avantgárd tehát annyiban tért el az addig kanonizált ellenkulturális hagyománytól, hogy képviselői elégtelennek érezték az intellektuális kívülállás addigi formáinak hatékonyságát, s ahogyan változott az intézményes keret, annak megfelelően alakult át a műfajokhoz, végül a tömegkultúra formáihoz való viszonyuk. A megvetés helyét átvette a kisajátítás, a radikális kritika helyére pedig az ironikus távolságtartás, de a részvétel és kommunikáció lépett. Warhol éppoly rejtelmes, mint amilyen transzparens. Festészete épp-oly könnyen emészthető, mint amilyen sokféleképp magyarázható. Mindazok, akik a Brillo Boxban a materiális kultúra igazolását látják, éppúgy elfogadott magyarázattal rendelkeznek, mint azok, akik a kópia művészetében gyilkos iróniát látnak. Warhol hasonlatos az ügyes rétorokhoz, minden hallgatójának, minden nézőjének nyújt valami örömet. A populáris kultúra aztán a kulturális forradalom része lett: a Beatles, a Doors egyszerre tört be a piacra és tágította ki a kulturális elsajátítás, hozzáférés formáit és technológiáját. Az elvonulás mítosza, az utópikus exodus, a kommercializált világból való, a szó szoros és átvitt értelmében való tömeges emigráció lett a hatvanas évek nagy, modernizációs életforma-forradalmának egyik legfontosabb fejezete. A világból való kivonulás egyszerre jelentette kulturális formák kisajátítását, valamint esetenként konkrét városi területek átvételét. A fénykorát élő jóléti társadalom elviselte, sőt el is tűrte, hogy területén a kivonulók új otthon alapítsanak. A hetvenes évek elejére egyébként már teljesen elnéptelenedett New York-i Soho avantgárd általi átvétele tipikus példája a kivonulás, helyfoglalás, kulturális szigetteremtés közösségi életforma-alakításnak. (Amint azt is jobb észben tartanunk, hogy a Soho mára kizárólagos turistaparadicsom, semmi egyéb. Ami a kortárs képzőművészetet illeti, az elment a Chelsea-be, igaz, ott már senki sem beszél avantgárdról.)

Hazánkban ilyesfajta utópikus sziget volt a Galántai György által bérelt és átalakított boglári kápolnában rendezett tárlatsorozat, amely sok is volt az államszocializmus kulturális elitjének, s olyan nemtelenül intézték el, ahogyan Szabó László, a Kék Fény egykori rendőr riportere valamit el tudott intézni.

Ám a klasszikus mitikus precedenssé a Woodstock lett: amely egyszerre vált a kulturális fesztivál metamorfózisának, valamint egy új kulturális világrend demonstrációjának szimbólumává. Woodstock lett a szimbolikus szakítás színtere, a zene pedig az exodus hirdetője. A Woodstock kulturális forradalma egyszerre jelentett radikalizmust és szelídséget, kérlelhetetlenséget és párbeszédet, a nagy kánon és üzlet semmibevételét, és a munkásmozgalom ellenállási formáinak múzeumba tételét. A "virággyerekek" forradalma, a lágy drogok, a szabad szerelem, a költészet és a zenei önkifejezés kultusza és népszerű gyakorlata annyit jelentett, hogy az új nemzedék egész egyszerűen nem vesz tudomást többé arról a kulturális kánonról, amiben szülei éltek. Éppoly könnyen tagadta meg a politikai berendezkedés és a kettéosztott világ értékrendjét, mint amilyen lágyan és magától értetődően definiálta az új ideológiát. Míg az elit kultúra avantgárdja, Kassáktól Greenbergig, Godardtól Bódy Gáborig folyamatosan ideológiai kérdésekkel volt elfoglalva, illetve a megfelelő tézisek megfelelő értelmezését követelte, s a fejlődés útját - az egyháztörténethez hasonlóan - a szektákban látta, addig a populáris ellenkultúra önnön - lázító - termékeinek fogyasztásával is beérte.

Az ellenállás szimbolikája, a "helyes viselkedés" limitje roppant átalakuláson ment át. A végletes és vad szövegértelmezésre épülő viták helyét a zenei és vizuális szimbólumokkal való szabadabb bánásmód vette át. A populáris ellenkultúra új értékrendje - a magától értetődő testvériség, az osztályokon való túllépés, a monogámia elfelejtése, a harmadik világ országaival szolidaritás, az elit kánonjának marginalizálása - olcsón és gyorsan vált megvásárolhatóvá. A Doors szimbólum lett, Jim Morrison kulturális ikon, de egyben termék, amelyért fizetni kellett, s az évek múltán egyre többet. Azonban mindaddig, amíg a kivonulás, az ellenkultúra hirdetése - ha tetszik, ha nem - nem vonta kétségbe a Pénz uralmát, addig a kapitalizmus szellemét nem érte végzetes csapás. Szó volt, egyfolytában szó volt ugyan a Pénzen túli világról, de kiderült, hogy az eszmék terjesztésére vagy direkt akciókkal, vagy a piacon kerülhet sor. A direkt akciók járhatatlannak bizonyultak: hamar kiderült, hogy a toleráns jóléti állam cseppet sem viccel, ha valakire a terrorizmus gyanújának az árnyéka vetül. Böll Katharina Blum elvesztett tisztességének olvasói tapasztalhatják, hogy mit is jelent, ha valaki úgymond "gyanúba" kerül. Az üzlet és az ellenállás, a kivonulás története sokkal kevésbé látványos, ám sikeresebbnek bizonyult. Az egykor épp a nagy kivonulás nevében létrejött no name üzlet, a Gap (amely létrehozóinak intenciója szerint kifejezetten a brand-, azaz márkaellenességre utalt volna) mára nem pusztán az Egyesült Államok egyik legsikeresebb divatipari cége, hanem egyben a Banana Republic tulajdonosa is, mely cég neve már cseppet sem oly ártatlan.

Sikertelen volt tehát a kivonulás, illetve túl sikeres lett. Az ellenkultúra éppoly metamorfózison esett át, mint az a kulturális világ, amelyet hősei átformáltak. A világháború utáni évek hőse Frank Sinatra volt, akinek bel cantója, a tiszta szerelemről szóló dalai annak ellenére elbűvöltek milliókat, hogy mindenki tudta, az egyre érdesebb hangú énekes minimum sajátos kapcsolatokat tart fenn a maffiával. Az új világ, a populáris ellenkultúra hérosza, globális hőse John Lennon lett, aki - minden üzleti megfontolás dacára - mégiscsak azért is lett korszakos művésszé, mert ellentmondott a háborús erőszak szavának. S itt már nem Paul Robesonról volt szó, Lennon magától értetődően lett hérosszá, már azelőtt, hogy végül erőszakos halála is mitikussá tette. Magyarországon a hatvanas évek elején Kovács Erzsi tiszta és szép hangja szólt a szerelem szomorúságáról, majd a Táncdalfesztivál után adandó alkalommal mégis kottát sem ismerő amatőrök lettek autentikusak, mert rajtuk volt a kívülállás bélyege. (Ne felejtsük el persze, hogy az ellenkultúra hódításához hozzájárult a médiumváltás is. Míg az ötvenes évek a rádió sztárjainak korszaka volt, addig a Beatles számára már ott volt a televízió. A pop art vezényelte ellenkultúra volt az első olyan avantgárd, amely hirtelen szert tett egy globális médiumra, amelyben a látványé volt a főszerep. Ez volt az a korszak, amikor a kulturális különbségek láthatóak voltak, s a zenei siker a tévé adásidején múlott.)

Értelmetlen lenne tehát azt mondanunk, hogy a populáris ellenkultúra vége az üzlet általi felmorzsolódás lett. Ennél sokkal több történt. Igazság szerint az ellenkultúra világa jelentős mértékben kanonizálódott. Mindazok az értékek, amelyeket egykor a Woodstock esős napjaiban százezrek hallgattak, lassan, ha változott formában is, de a mindennapi populáris kultúrán keresztül, annak jóvoltából eljutottak a tömegekhez, és átformálták életüket. Milliók és milliók részesültek a nagy átalakulásból, az 1968 utáni társadalmakban végül épp az ellenkultúra üzletté változtatásával sikerült megteremteni a modernizáció áttörését. 1968 után többé nem illett rasszistának lenni, nem illett a nőket a konyhába küldeni, a feketékről, cigányokról mocskos módon beszélni, megvetni bárkit, aki nem hozzánk tartozik. Muhammad Ali előtt a fekete bokszolók vagy a jó fiút játszották, vagy - mint Sonny Liston - az elátkozott rossz gyereket. Ha megverhették a fehéreket, akkor ennek a szereposztásnak megfelelően értelmezték győzelmüket. Amikor Cassius Clay Muhammad Ali lett, majd nem vonult be katonának, végül börtönbe ment, majd ismét bajnok lett, akkor mindez annyit jelentett, hogy az amerikai feketék számára van más szerep is, mint úgy és azért verekedniük, amiért a fehérek elvárják tőlük. Brigitte Bardot még "bájait" mutogatta Roger Vadim filmjeiben, Anita Ekberg démonként tűnt elénk, amikor hirtelen egy új nemzedék anyaszült meztelenül állt az esőben Woodstockban, s nemigen izgatta, ha a mellüket nézte bárki. 1968 előtt levetkőzött és kiszolgáltatott lányok álltak a kamera előtt, majd megjelentek a meztelen és öntudatos nők. Akármint is: Miss Marple, Poirot világa egyik napról a másikra eltűnt. A világ nem volt familiáris többé, viszont tág lett, kalandos, és a szabadság, testvériség, egyenlőség kérdését nem pusztán a kávéházban vitatták az intellektuelek.

Mindez némiképp hasonlóan történt hazánkban is. Itt ugyan nem a fogyasztás ellendallamát kellett elénekelni, de a naiv és kiszolgáltatott viszonyoknak, a bugyuta táncdaloknak egy időre bealkonyult. Ha valami történt, akkor az populáris kultúra területén zajlott. S többről volt szó, mint pusztán arról, hogy Vámosi János helyét Szécsi Pál foglalta el. Jobb napjaiban a magyar populáris ellenkultúra egyetlen proletár hőse is tudta ezt. Nagy Feró és a Beatrice találkozása az értelmiségi avantgárddal azért is volt oly fontos megannyi embernek, zeneértőknek, -élvezőknek, megfigyelőknek, végül, de nem utolsósorban a titkos- és nem titkos rendőröknek. A babos kendő - talán volt oly szép, mint a neonáci MIÉP jelvénye - annyit jelentett, hogy a kirekesztettek és kulturális identitásuk nyílt megélésétől megfosztottak meglelhették saját hősüket. Nagy Feró mellett és után kínos volt Poór Péternek lenni, nevetséges és szomorú volt Delhusa Gjonként az őszi levélről dalolgatni. A neonácik közé besorolt Nagy Feró sorsán sem érdemes ironizálni, magam sem azt teszem. Sokkal szomorúbb és bántóbb azt látni, hogy egy valóban autentikus művész mint lesz végül csak azért a tehetségtelen senkik bohóca, mert nem tűri el, ha az üzlet erősebb, mint ő, viszont nem lelte fel az ellenállás elfogadható formáit.

Holott az üzlet volt a nagy áttörés kommunikációs eszköze. Ennyiben a populáris ellenkultúra és a Pénz találkozása egyike a legnagyobb kulturális sikertörténeteknek, s ezt ma már nehezen vonhatjuk kétségbe. Mindazok a populáris kultúrás termékek, amelyek az ellenkultúra kora és diadala előtt készültek, ma már nem véletlenül tűnnek múzeumi leleteknek. A hatvanas évek első felének amerikai sorozatai - az első nagy sitcomok és a diadalmas szappanoperák - az ancien régime képeit mutatják, egy mindörökre elsüllyedt világ dokumentumfilmjeivé váltak. Éppúgy, mint Magyarországon, ahol Keleti Márton professzionális filmje, a Butaságom története - a nagyszerű Ruttkai Éva ellenére - nézhetetlen muzeális lelet lett. Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok című filmjében hirtelen feltűnt egy új nemzedék, új énekesek, és Kádár János familiáris könnyűzenei kultúrájának vége lett. Múltak az évek, s újabb és újabb barbárok tűntek fel: a rock and rollt a punk követte, de a táguló világ elmélete és gyakorlata állandónak bizonyult.

Az a Müller Péter Sziámi, aki tíz éve kitalálta a Szigetet, épp abból az ellenkulturális közegből érkezett értelmiségi volt, amely nem kívánt utat találni a hivatalos populáris kultúra világába, de amely a popzene nyelvét választva mégis sokkal többekre hatott, mintha megmaradt volna a költészet felolvasóestjein. Az avantgárd mellett azért Müller rendezett filmet - ex-Kódex, amely inkább zavaros tradicionalizmusával tüntetett, mintsem tiszta misztikájával -, kacérkodott a Madách Színházban musical művekkel is, de azért a Sziget nem pusztán annak a posztavantgárd üzletnek indult, amivé utóbb vált.

Diákszigetből Pepsi Sziget lett, kis jövedelmű értelmiségiek utópikus álmából nagy jövedelmű vállalkozók földi paradicsomává. Jogtalannak érezném ugyanakkor, ha azt állítanánk, hogy a Sziget mintegy kifordult önmagából, és az autentikus ellenkultúra - lám - üres üzlet lett. Az igazság az, hogy a Diáksziget eleve ellenkulturális nosztalgia volt, szerény helyi múzeuma a nagy átalakulásnak, amely utóbb skanzenné, sikeres bevásárlóközponttá vált, ahol egy évben egyszer a középosztály gyermekei korszerű körülmények között elfogyaszthatják a kívülállás, osztály nélküli társadalom, szabadság és egyenlőség szükségletüket. S nincsen ebben semmi rossz, legfeljebb kicsit bántó, vagy még az sem. Mindössze annyi történt, hogy a Diákszigettel soha senki nem talált ki semmi újat. Soha nem volt az más, mint élő múzeum, ahol a közönség nem csak a tárlók között lépkedhet, de élénk módon viselkedhet is. Müller Péter Sziámi összegyűjtötte a hajdan oly hódító és szép eszméket, ezeknek egy-egy sátort rendeztek be, megszólalt a zene, s a 68-as generáció gyermekei eljöhettek megnézni szüleik világát. Jó ötlet volt Szigetről beszélni, exodusról, kivonulásról tehát. Az Ígéret, a szelíd Prófécia is ebben állott: íme, itt van ez az elviselhetetlen kapitalizmus, minden évben egy hétre, pár napra feledd el. Gyere ki a Szigetre, ahol lehet egyenlőnek lenni, testvérinek, vadnak látszani és a függetlenség dalát elénekelni. Jó ez a zenekaroknak, jó ez mindenkinek, jó ez azoknak, akiknek - mint Müller Péter Sziámi - nemigen tetszik, ami van, de nem találtak ki semmi jobbat. Hiszen valóban, ugyan miféle új eszmét lelhettek volna fel azok, akik, mint ő, elhatározták, hogy összegyűjtik a korszak eszméit, hogy ott aztán bemutassák őket. Ha innen nézzük: a Diáksziget Noé bárkájának indult, nagy megmentési akciónak, ahol még egyszer utoljára látható volt a szabadság és függetlenség, hah, testvériség megannyi eszméjét valló kulturális teljesítmény. Persze mindezt korszerűen: tehát a World Music és a posztpunk világának megfelelően. Jöttek is szorgalmasan a középosztály gyerekei, a heti punkok éppúgy, mint a valódiak. A tetoválások hol matricának, hol igaznak bizonyultak. Jöttek, hogy ne csak a moziban nézzék szüleiket egy hajdani fesztiválon, hanem egy pár napig élvezzék a függetlenség piknikjét.

Almási Miklós annak idején a látszat valóságáról írt könyvet. Baudrillard a simulacra korszakáról beszél. A Sziget, ha Diák, ha Pepsi: pontatlan kópia csupán.

Aztán minden kicsit másként lett - mássá vált. A Diáksziget túl nagy lett, a logisztikai kérdések megoldhatatlannak bizonyultak a nagy pénz nélkül. Kiderült, hogy annyira nincs új eszme, hogy már a nosztalgia is kettős idézőjelek között fogyasztható: Rachid Taha mellett elfért Uhrin Benedek, a World Music nagy mintakollekciója mellett a nosztalgiának álcázott lelki szadizmus fogyasztása. A társadalmi valóságról különféle előadásokon esett szó, különféle ráérő értelmiségiek - mint e sorok írója is - abban a megtiszteltetésben részesülhettek, hogy néhány ráérő fiatalnak beszélhettek mániáikról, s azt elolvashatták az interneten. Úgy tűnt, hogy a földi paradicsom, a minimális utópiaszükséglet e maximális profitot termelő üzemét már nem zavarhatja meg semmi, a Pepsi Sziget bekerült a tourist guide-okba, a berlini Love Parade után a kortárs tömegkultúra egyik leghíresebb cirkusza lett. Problémát mindössze a kábítószer jelentett, az ügyeletes konzervatív és álkonzervatív megfigyelők - hol joggal, hol álságosan - felvetették a drogkérdést, de hamar kiderült, hogy a Pepsi Sziget közönsége elég középosztályi ahhoz, hogy berúgjon és szívjon, de nem - nagyon - használ keményebb anyagokat, azaz nemigen fog kitörni a nagy botrány. S ez is helyes volt. A posztmodern jelenséget, a modern populáris ellenkultúra időszakos fesztiválként fenntartott múzeumát elegen látogatják, s az olyan elemzők, mint én is, jól járnak. Tavaly épp ennek kapcsán merenghettem el Uhrin Benedek leverő történetén.

És akkor a társadalmi valóság hirtelen mindent átformált. A valóság egy eddig sem különösképp invenciózus polgármester képében kopogtatott be a Sziget ajtaján, s egyetlen pillanat alatt kiderült, hogy az alapító atyák, Müller Péter Sziámi és egy bizonyos Gerendai nevű kávéházas annyira veszik komolyan terméküket: a másság, az egyenlőség, a kulturális szabadság és önazonosság utópikus és békés együttlétét, mint egykor a Magyar Szocialista Munkáspárt a választásokat. Magyarán: eszükbe sem jutott, hogy mindaz, amit eladnak, igaz. Eszükbe sem jutott, hogy van és lesz, aki komolyan veheti őket. Mindez érthető ugyan, hiszen ki ne lepődne meg, ha valaki azt állítaná, hogy a pittypritty intim betét használata őt tényleg szabaddá tette. Mindenki tudja, hogy az intim betétnek épp annyi köze van a szabadsághoz, mint az Eternity parfümnek az örökkévalósághoz. Müller és Gerendai is így voltak a szabadsággal, szeretettel, tapintattal, mássággal. Megéltek belőle, de eszükbe nem jutott már, hogy az még igaz lehet. (Mindez azért bonyolult, mert attól, hogy ez a két ember pusztán kereskedett ezekkel az eszmékkel, attól megannyi fiatal élhette át azokat autentikus formák között, s még az sem igaz, hogy be voltak csapva.)

Ez a két ember - aki közül Müller a nyári Beszélőben mint az ellenállás hőse nyilatkozik - minden habozás nélkül aláírt egy papírt két magas rangú rendőrtiszt és a III. kerületi polgármester társaságában, amely egyszerre bizonyult alkotmánysértőnek és diszkriminatívnak, és a szó szoros értelmében semmibe vette az emberi jogokat. Aztán kitört a botrány - néha még van némi meglepő -, és a melegek ellenállása láttán a hajdani rockzenész és a kávéházas visszavonultak. Visszavonulásuk módszertana különösképp bájtalannak bizonyult: amikor látták, hogy baj van, azaz a botrány már az üzletet is veszélyezteti, akkor zavartan közölték, hogy egész egyszerűen viccből írták alá a szerződést, soha nem gondolták komolyan, s most aztán nem is tartják be. Engem mindez még sokkal jobban elkedvtelenített, mint az, hogy egyszerű üzletemberként úgy vélték, lehetséges lesz kizárni a melegeket a tolerancia szigetéről. Végre is, milyen meglepő lenne, ha bárki azt hinné, hogy a Benetton H2O parfümjében víz van. Ha semmi sem igaz, és ha minden csak pszeudó, akkor igazán nem kellett volna ezt sem zokon venni. Mindenesetre a szerződés érvénytelenségét a melegszervezetek által tett feljelentés nyomán a bíróság érvénytelenítette, s e két ember már nem is kell, hogy szégyellje magát. A következmény nélküliség világa ez. Svejk, Honthy Hanna földje. "Ez már dupla pszeudó, ez már tripla csavar" - énekelte egykor a Neurotic zenekar, amelynek hőse tényleg megtért, és nem a pénz templomába.

Így hát a Sziget most mégis szól majd valamiről. Így hát nem pusztán a fogyasztás, hanem meghökkentő módon a kulturális ellenállás szimbóluma lett. Kiderült, hogy az alkotmány betűje még az üzletnél és az ostobaságnál is erősebb. (A magam részéről azonban nem a szerény képességű Tarlóst tartom a történet főhősének.) Kiderült, hogy a trükkök és profitok tömegén át hirtelen megjelent az eredeti eszméért való helytállás kérdése. Még a végén azt is megérhetjük, hogy a Sziget tényleg a szabadság és testvériség szimbóluma lesz. Most mindenesetre egy új jelentést kapott. A Sziget ma nem pusztán a kultúrkampf, hanem az alkotmányosság védelmének színtere is lett. Megannyi homofób szélsőjobboldali senkinek ezúttal meg kellett tanulnia, hogy a szamárságnál van, ami erősebb: egyrészt a szabad állampolgárok szava, másrészt a törvény betűje. (Ami a szexuális erkölcsök, illetve az emberi méltóság védelmét illeti, azzal kapcsolatban egyébként valóban lenne mit tenni. Ajánlanám kinek-kinek a figyelmébe bizonyos Ganxsta Zolee nevű feltűnően heteroszexuális fehér férfi szövegeit. Ezek a szó szoros értelmében gyalázatosak, aljasak és züllöttek.)

Tavaly Uhrin Benedek volt a sztár. Az idén a Törvény Betűje lett a divat. Ami pedig a Szigetet mint kulturálisan autentikus színteret illeti, arról nincs többet mit beszélni. Egy olyan országban élünk, ahol a rock and rollt az egyesült veteránok koncertje képviseli, az "ellenkultúrát" pedig a fent említett mosdatlan szájú álgengszter. Öreg álrockerek és idióták között - majd csak lesz valami.

2001. szeptember 14.



Click to Visit

Schmidt Vera játék


Játssz velünk és nyerd meg Schmidt Vera csodálatos debütáló albumát!

FÓRUMOK

The White Stripes
Superbutt
Linkin Park
Heaven Street Seven
Placebo
Limp Bizkit
Darren Hayes
Blue
P!nk
A legjobb klubok
Eminem
50 Cent
Snoop Dogg
Sub Bass Monster