A dzsessz és a feketék

Sajtószemle Magyar Hírlap, 2001.09.21.

A dzsessz fekete gyökereinek jelentőségéről, rendezett A feketék zenéje-e a dzsessz? címmel szimpoziumot a Jazz Times című szaklap. A szerkesztők sem tudhatták, hogy új, még szomorúbb korszak kezdődött a fajilag is motivált vallási ellentétek világában. A vita tanulságos, mert a dzsesszben nálunk is egy kisebbség - a roma - találta meg önkifejezési formáját.

A vitavezető Harry Edwards, a faji kérdések sportbéli megjelenésének legnagyobb amerikai szaktekintélye ugyan többször is megpróbálta a résztvevőkből kicsalni, hogy egy lakonikus igennel vagy nemmel feleljenek a kérdésre, de hiába. Megszorításokat minden hozzászóló szükségesnek látott. Effélék hangzottak el: "igen, de csak a kezdetek kezdetén", vagy: "ha én játszom, akkor igen". Ez utóbbit a híres szaxofonos, Steve Coleman mondta, nagy derültséget keltve. Edwards meg is fogalmazta, hogy ellentmondás van abban, hogy amióta a feketék elnyerték a teljes polgárjogot, annyi minden megváltozott a világban, ők mégis erről a régi problémáról vitatkoznak. A kérdés felvetését a vitavezető azzal is magyarázta, hogy magáról mint a Berkeley egyetem faji kérdéseket kutató fekete tanáráról már számtalanszor olvasott, de azt egyszer sem, hogy X. Y. fehér professzor az N egyetemről.

A dzsessz természetesen a feketék zenéje volt, állapította meg a hozzászólók többsége a műfaj történeti és történelmi gyökereire utalva, de azt is hangsúlyozták - például éppen Richard M. Sudhalter fehér trombitás a Paul Whiteman zenekarból, aki könyvet írt az 1945 előtti fehér dzsesszalkotók korszakalkotó szerepéről -, hogy a kérdés ilyen feltevése eltereli a figyelmet a lényegről, a zenéről. A vita végkicsengése, az, hogy még ma is sok érdekes szempontot hoz felszínre a téma, mégsem Sudhalter nézeteit igazolta. Nat Hantoff, az egyik legtekintélyesebb dzsesszkritikus nem győzte hangsúlyozni, hogy a legnagyobb alkotók feketék. Felemlegette, hogy Duke Ellington egyszer azt javasolta, hogy a dzsesszt hívják inkább néger zenének (,negro music" - akkor még nem volt tabu a szó), mert a jelenlegi elnevezést annyian félreértik.

Ebből kiindulva, de egész más következtetésre jutva mondta el véleményét a szaxofonos Steve Coleman. Szerinte létezik afrikai szenzibilitás a zenében, amely nem minőségi paraméter (nota bene: a fehérek is ugyanolyan jó dzsesszisták), de átélhető esztétikai kifejeződése van. És erről a zenészek, Coleman szerint, ha maguk között vannak, beszélgetnek is. Többen, így Edwards és Coleman is utaltak arra, hogy valami (ösztönös?) virtuozitás, a tehetség bizonyos megnyilvánulásai inkább jellemzők a feketékre, és ez a jelenség a sportban is igen gyakran érzékelhető. A vitavezető egyenesen John Coltrane egyfajta reinkarnációját vélte látni Michael Jordan kosárlabdázóban.

Érdekes módon Coleman azt a - több hozzászóló által osztott - nézetet is határozottan visszautasította, hogy a dzsessz ugyan a feketék zenéje volt, de egyetemes (emberi) szintre emelték, össztársadalmilag integrálódott, és így már nem csak a feketéké. Tudják, a feketék is emberek - mondta. A fekete muzsikusok szerinte a közös sorsuktól nem tudnak soha elvonatkoztatni, mindig ezt a csak rájuk jellemző történelmi helyzetet éneklik meg, mesélik el.

- Mindannyian rajongunk a nagyszerű zenéért - folytatta Coleman. - Én is hallgatok Bartókot, és nagyon élvezem. Amikor Bartók ide jött (ti. Amerikába), akkor meghallgatta a feketék zenéjét, és tetszett neki. Bartók zenéjét mégsem hívjuk fekete zenének. Ha Bartók ugyanolyan mélységben tanulmányozhatta volna az afrikai zenét is, ahogy más népi kultúrákét, ez akkor sem lenne másként. Mindez csak azzal függ össze, hogy az igazán nagyszerű zene a lélek igaz kifejeződése.

Védekező hangsúlyt lehetett kihallani Bruce Lundvall hozzászólásából. A Blue Note dzsessztörténeti jelentőségű lemezcég fehér elnöke nem győzte hangsúlyozni: cégüknél lámpással keresik a fekete középvezetőket, akiket érdekel a műfaj, hiszen a tíz-húsz legjelentősebb szerződtetett muzsikusuk döntő hányada is fekete. Art Blakeyt idézte, aki szerint a dzsessz amerikai és nem fekete zene. Lundvall szerint az igazi kérdés az, miképpen lehet a dzsessz egészének kisebbségbe szorulását ellensúlyozni, hiszen adatai szerint jelenleg az összes eladott lemez mindössze két százaléka dzsessz.

Átfogóbb társadalmi megközelítést, a téma kibővítését sürgette Angela Y. Davis. Davis neve (akkor még a tekintélyt sugárzó középső monogrambetű nélkül) a mai magyar középgenerációban furcsa emlékeket ébreszt: az úttörőknek harminc évvel ezelőtt jelszavakat kellett skandálniuk kiszabadítása érdekében. Az afrofrizurájával együtt ikonná vált fekete polgárjogi aktivistát 1970-ben Amerikában közellenséggé nyilvánították azzal a váddal, hogy kommunista foglyokat akart kiszabadítani. Tizenhat hónapig ő maga is börtönben volt. Végül felmentették a vádak alól, de kommunista párttagsága miatt filozófiai tanársegédi állásából elbocsátották. Ma, 56 évesen már a Santa Cruz egyetem professzora, számos könyv szerzője, szakterülete a fekete polgárjogi mozgalom, a blues és a feminizmus összefüggései.

Davis a vitában azt képviselte, hogy a dzsessz társadalmi vonatkozásaiba ma már nemcsak a feketék társadalmi integrációját kell belefoglalni, hanem a latin-amerikai bevándorlók, a nők és általában a kisebbségek asszimilációját. Szerinte a dzsessz valóban a szabadság mindennapi gyakorlatának lehetőségét hordozza, alapvetően demokratikus, tipikusan amerikai műfaj, amely azért mindig messzebbre mutat, mint szociológiai eredőinek együttese. A latin vonalra Lundvall válaszolt, felemlegetve a Calle 54 című új kultuszfilmet, mely a latin dzsessz elképesztő népszerűségének is dokumentuma.

Davis nem volt egyedül a vitában azzal, hogy a dzsesszt fehér zeneként határozta meg, amennyiben azt nézzük, kié a jövedelem belőle. Steve Coleman nem rejtette véka alá keserű tapasztalatait. Szerinte nem a dzsesszvilágnak, hanem az egész társadalomnak kell megváltoznia ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről már egyáltalán ne kelljen beszélni.

Edwards zárszavában a legendás Miles Davist idézte, akit egyszer fekete barátai arról faggattak, hogy miért a fehér Bill Evanst szerződtette, amikor fekete zongoristáknak nincs munkája. A trombitás azt válaszolta, hogy ha majd bárki úgy zongorázik, ahogy Evans, és pont azt a hangzást hozza az együttesébe, amire neki szüksége van, akkor azt is szerződteti.

Zipernovszky Kornél

2001. szeptember 25.