Saját tapsot, saját sikert akartam

- mondja Galambos Lajos, a Dáridó sztárja, aki fontos feladatának tartja a gyermekek jogaiért való harcot

Galambos Lajos saját bevallása szerint karrierjét nem tervezte tudatosan, csupán "saját tapsot" akart. A Dáridó - ahogy ő állítja - családi műfaj, amely az összetartozást sugallja. Szomorú ténynek tartja, hogy Magyarországon majd minden família szeretethiányos közösség, hiszen a teljesítményorientált világban a családok nem a szeretetre koncentrálnak, hanem az elvárásra, a bizonyításra. Galambos Lajos zenésszel annak apropóján beszélgettünk, hogy augusztus végén a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.

- Hogyan lett Galambos Lajosból Lagzi Lajcsi, egy nem éppen vidám ország búfelejtetője?

- Hogy én búfelejtető lennék? Ezen még nem gondolkodtam. De az biztos, nem tudok önnek tudatosan megtervezett karrierről beszámolni. A dolgok láncszemenként kapcsolódtak össze. Azt hittük a barátaimmal, amikor végeztünk a Zeneakadémián, jön a pódium és a siker. De nem volt pódium. Az Aidában nem a kisegítő zenésznek szól a taps. Azt akartuk, hogy nekünk tapsoljanak, amit 1984-ben, a Sugár Áruháznál, az utcán kaptunk meg, akkor, amikor üres zsebbel, éhesen Mozart helyett az "uncili, smuncilit" adtuk elő. A 80-as évek végén fejest ugrottunk a lakodalmas zenébe, és azoknak nosztalgiáztunk, akik már kezdték elfelejteni, hogy mi az. Nem bosszankodtunk azon, hogy a Hungaroton saját kedvencein kívül senkit sem enged a húsosfazék közelébe, hiszen lett saját tapsunk, és egyre többen mosolyogtak ránk. Hallgattam is eleget édesapámtól - aki ugyancsak zenész volt - amiatt, hogy bohóckodom, hogy mókázom, hogy súlytalan zenét játszom és a zeneirodalom nagyjai helyett önmagammal kínálom meg az embereket. De ebben nem hallgattam rá. Úgy tűnik, igazam volt. Magyarországon az emberek 2 százaléka szereti a komolyzenét, 0,5 százalékuk jár koncertre. Én nem a 2 százaléknak játszom, hanem a 98-ból azoknak, akik le tudnak engedni, ki tudnak kapcsolódni a közülük való Lagzi Lajcsival.

- Ön járja az országot, megfordul szegény településeken, elesett emberek között, de a jómódú elit bulik finnyás közönsége is meghívja. A Dáridó sajátságos "iparág" lett Magyarországon. Vajon miért?

- Én nem a valóságot élem. De azért mindent tudok róla. A közönségem sem a valóságot éli meg velem, hanem a mesevilágot. Erre van igényük a keleti végeken élő poros falvak lakóinak, de a nyugati országrész gondtalanabb polgárai sem idegenkednek az én mesevilágomtól. Nem tagadom, milliomosok is hívnak partira, esküvőre. Talán mert úgy gondolják, Lagzi Lajcsi éppúgy státusszimbólum, mint a sokmilliós autó vagy a méregdrága kutya. Az árvizes falvak kértek egy vidám estét. Úgy véltem, ott a helyünk, már csak azért is, mert tudom, hogy őszig nem épül fel mindenkinek a háza. A Floridában élő magyarok és az erdélyiek meghívása egy időben érkezett. Nem volt kétséges, melyiket mondjuk le. Bevallom, a protokolltól kiráz a hideg, a művigyorig pedig nem szeretnék eljutni.

- Megváltoztatta-e a siker?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De szerencsére idejében rájöttem, mi a fontos. Úgy kezdtem, mint ma a fiatal sztárok. Elszállt az agyam. Vettem például egy nagy fekete Mercit. Amikor elmentünk Szabolcsba, és valamelyik poros főtéren kiszálltam az autóból, és megláttam az összegyűlt tömeget, az emberek lefagyott arcát, nagyon szégyelltem magam. Édesapám is rám pirított, hogy ne a külsőségekkel akarjam megnyerni a közönséget. Megengedhetném magamnak a sztárság minden túlzó szélsőségét, de rájöttem az egyszerűség ízére.

- Azon az augusztusi napon született harmadik gyermeke, amikor átvette a köztársasági elnöktől a lovagkeresztet. Mit jelent önnek a család és milyennek látja a magyar családok helyzetét?

- Ne vegye reklámszövegnek, ha azt mondom, a Dáridó családi műfaj. Az összetartozást sugallja. Ez azért van így, mert számomra a család fundamentális dolog. Gyönyörű gyerekkorom volt, és sokszor eszembe jut, kár, hogy csak egy testvérem van. Szerencsére olyan feleségem van, aki tolerálja örökmozgásomat, és bár emiatt egy kicsit vasárnapi apuka vagyok, az öt gyerekről nem akar lebeszélni. Közösen terveztük el, hogy bár megengedhetnénk magunknak az ellenkezőjét, mi magunk neveljük a gyerekeinket. Hogy milyen a magyar családok helyzete? Egyetlen szóval azt mondhatnám, borzasztó. A kicsinyes, érdektelen dolgok megrontják, a harácsolás tönkreteszi a szülőket és általuk a gyerekeket. Nincs olyan, hogy elég, hanem a még, még és a még van. A teljesítményorientált világban a családok nem a szeretetre koncentrálnak, hanem az elvárásra, a bizonyításra. Az apa teljesít, az anya teljesít, az óvodás teljesít, az iskolás teljesít. Szeretethiányos közösség majd minden família, pedig a szeretet kifogyhatatlan kamra. És én jó mintát akarok adni a saját gyermekeimnek.

- Amit ön a színpadon képvisel, annak hitelességéhez nem fér kétség. Talán ez is hozzájárul sikeréhez. Mit gondol, a magyar politikusok miért nem elég hitelesek? Miért nem tudják magukkal ragadni az embereket?

- Szerintem az a baj, hogy sok olyan politikus van Magyarországon, aki politikailag éretlen. De az is baj, hogy csupán a hierarchiában elfoglalt helyük érdekli őket. Engem is megkerestek már, lennék-e parlamenti képviselő. Nemet mondtam. A családom békéje és a saját nyugalmam mindennél fontosabb. Tudja, én a csapatomban gondolkodom, és keményen megdolgozom a pénzemért. Politikusaink nem tudnak stábban, azaz nemzetben gondolkodni. Saját gyakorlatomból tudom, hogy nem lehet mindenkin segíteni. De ha a hatalmon lévőkből hiányzik a beleérzés képessége, akkor nincs bennük semmi, akkor üresek. Egyszer azt mondta az édesapám, akinek a kedvenc filmje A tanú volt: "Majd jön a fekete autó, vigyázz, bele ne szállj." Hát nem szállok bele.

- Tudja-e, mit csinál majd akkor, ha valamilyen oknál fogva Lagzi Lajcsi visszavonul?

- Engem csak a közönség válthat le, mert az emelt fel. Persze én is dönthetek úgy, hogy feladom a mesevilágom. A feleségemmel abban maradtunk, hogy a gyermekjogokért harcolunk majd és belépünk az állatvédők táborába. Nagyon szeretném, ha a most két és fél éves kislányom környezetvédő lenne, a Lajcsikám meg állatorvos. Istvánka még olyan pici, hogy időm sem volt gondolkodni a jövőjéről. Szóval, akkor sem fogunk unatkozni, ha a Dáridó lelép a világot jelentő deszkákról.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem változtatott meg a siker. De szerencsére idejében rájöttem az egyszerűség ízére.

Szabó Irén Népszava 2001. szeptember 5.

2001. november 6.