A néni harapásnyomai

Szulák Andrea: Sohasem akartam más lenni

Tizenkilenc éves korában vendéglátó-zenész volt. Holland és angol bárokban, lokálokban énekelt, de ma már nem vágyódik külföldre. Azt mondja, menjenek a húszévesek, és hódítsák meg a világot. Nem fél attól, hogy valamiről lemarad, és nincsenek fölösleges álmai. Szulák Andrea most operettet énekel, és noha készül olyan kalandokra, amelyek nem feltétlenül találkoznak a nagyközönség elvárásaival, most mégis boldogan tapasztalja, hogy népszerű.

– Tudnom kellene, honnan jött. Milyen volt a zenei világba a belépője. Könnyű vagy nehéz?

– Alulról jöttem, méghozzá legalulról, a vendéglátózásból. De jól éltem meg a külföldi éveket Hollandiában, Németországban és Angliában, mert sokat tanultam. Énekeltem foxtrottot, menő diszkószámokat, örökzöldeket, dzsesszslágereket, mindent. Éjszakai bárokban, lokálokban, hajón, táncos kocsmákban léptünk föl.

– Milyenek voltak a zenésztársai?

– Magyar zenekarokkal szerződtem, bevált csapatokkal játszottam, a társaim jó képességű mesteremberek voltak. Azért lett vége a dolognak, mert fiatal voltam, fejlődni akartam, ők pedig megállapodott felnőttekként pénzt kerestek, és nem volt, ami inspirálja őket. Nagy szerencsém, hogy jóféle helyeken léptünk fel, és nem kellett a konyakot nyakalnom bánatomban, amiatt, hogy én, úgymond, csak ennyire vittem.

– Mi szeretett volna lenni húszévesen, amikor lokálokban, kocsmákban énekelt?

– Mindig az szeretnék lenni, aki vagyok. Tovább akartam lépni, de ez nem úgy játszódik le bennem, hogy minden gondolatommal azon vagyok, hogy istenem, egyszer legyen vége már. Arra gondoltam, milyen jó, hogy most itt énekelek Amszterdamban, de milyen jó lenne Pesten a Grand Hotel Hungária bárjában vagy a Moulin Rouge-ban énekelni. Aztán amikor ott voltam, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne például egy lemezstúdióban énekelni. Aztán meg: milyen jó lenne egyszer az Operett Színházban énekelni. És egyszer csak azt vettem észre, hogy egy lemezstúdióban meg az operettben vagyok.

– Most a Funny Girlben énekel, az eredeti állapotában felújított Operett Színházban. Mit mond? Hol lenne jobb énekelni?

– Nem mondok ilyet, ez a darab a dédelgetett álmom, ennél meszszebbre még nem mertem nézni, ez most életem legszebb periódusa. Valóban egy finom, csillogó-villogó színházban lépek fel, mi kell még a magamfajta „táncdalénekesnek”? A zene inspirál, és a jövőmmel kapcsolatban vannak ugyan elgondolásaim, de ebből most nagyjából annyit látok előre, mint az amszterdami években. Most belekóstoltam, és a közönség reakcióit tekintve bele is merültem a népszerű operett-musical műfajba, jól érzem magam benne, de biztos, hogy lesz a jövőben olyan próbálkozásom, amely messzebb áll az úgynevezett hétköznapi elvárásoktól. Lehet, hogy amit csinálni fogok, nem lesz széles körben olyan népszerű, mint most. Majd meglátjuk.

– Izgalmas és sejtelmes, amit mond. Csak nem újra dzsesszénekesnő akar lenni?

– A dzsessz csak egy szelete az életemnek, sok minden más van még mellette. Magyarországon dzsesszt énekelni nem olyan, mint Amerikában vagy az angolszász nyelvterületen. Magyarország nem otthona a dzsessznek, ez itt Közép-Európa, itt úgyszólván másfajta ritmusképletre dobban a szív. Lehet éppen dzsesszt énekelni, de egy egész karriert rátenni, különösen egy énekesnőnek, kockázatos vállalkozás. És én szeretek egyszerre több lábon állni. Mindez nem jelenti azt, hogy itt csak az olcsó megoldásokkal érdemes próbálkozni, jómagam próbálom kerülni a csábításokat, mert ezekre ugyanúgy rá lehet menni, mint ha egy lapra teszünk fel mindent. De mindezt fogadja tőlem fenntartással, mert az az énekesnő mondja, akinek nincs olyan emblematikus száma, mint például Harangozó Terinek a Mindenkinek van egy álma, vagy Koncz Zsuzsának a Rohan az idő volt. Ezt nem én találtam ki, a vicces barátaim mondták, és hát minden bizonnyal igazuk is van.

– Mi lehet ennek az oka?

– Bízzunk abban, hogy szerzőfüggő a dolog. A Nem harap a néni közel állt ehhez, Geszti Péter írta, és a Rapülőkkel vettük fel. Az a helyzet, és ez a gond is egyben, hogy a közönség most már talán elvárja tőlem, hogy előlépjek egy olyan dallal, amelynek hallatán megindulnak a hegyek. A szakmai körök viszont azt várják tőlem, hogy igényes és megbízható legyek. Én meg igyekszem, és reményekkel ugyan, de nagyon is visszafogott vágyakozással nézek előre.

– Mit szokott tenni, amikor kudarc éri? Ráfogja a külső körülményekre? Vagy a konkurenciában keresi a hibát? Voltak-e már olyan pillanatai, hogy összeomlott, és úgy érezte, nincs tovább?

– Évekkel ezelőtt megjelent az első lemezem, és nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépés. Mindig keresek ilyenkor valami más megoldást. Azért végeztem el annak idején a vendéglátó-ipari iskolát, aztán meg azért mentem el a rádióba, tévébe dolgozni, hogy legyen valami, amibe kapaszkodhatok.

– Brancsokba, klikkekbe is lehet kapaszkodni. Egy menedzseriskolában azt mondaná a tanítómester: az ember nemcsak szakmailag képzi magát, de mellette kapcsolatokat is épít. Vagy ínséges időkben ápolja azokat.

– Soha semmilyen erkölcstelen és tisztességtelen kompromisszumot nem kellett azért kötnöm, hogy talpon maradjak a zenei pályán. Volt ugyan bennem egy adag egészséges opportunizmus, de mindig tudtam, hol a határ. Soha nem tűrtem el, hogy megalázzanak. Egészen triviálisan: soha senki mellé nem kellett odabújnom, hogy ha el szerettem volna érni valamit. Voltak persze „jelenéseim” olyan helyeken és eseményeken, ahol elvárták volna tőlem, hogy törleszkedjek. De engem soha nem érdekeltek – például – a pénzes pasasok és a politikai pártok. Az, mondjuk, különösen idegesített, hogy úgy gondolták, az énekesnő egy lotyó. Hát nem egészen. Mindig az az egyszerű lány maradtam, aki az otthon kapott erkölcsi batyut a vállamra vettem, és ha kellett, szép csöndben odébbálltam. Ma sem vagyok bigott, de ha úgy alakulna az életem, hogy például gyerekem lenne, vagy az anyámról kellene gondoskodnom, nyugodtan hátat tudnék fordítani a show-biznisznek. Nem kell mindent – még talán a művészvilágban való talpon maradást sem – annyira véresen komolyan gondolni.

– E két motívum a nyilatkozataiban gyakran visszatér. Hogyan tudja a magánéletét különválasztani az állandóan szem előtt lévő – tévében és színházban gyakran foglalkoztatott – ember „médiasztáros” külsőségeitől?

– Az ismerőseim, a rokonaim és a barátaim jelenleg nem szenvednek attól, hogy szem előtt vagyok. Abban a pillanatban, amikor rájövök arra, hogy ezzel ártok, azonnal lehúzom a rolót. Jelenleg nem okozok vele kárt senkinek.

– Operett és tévé. A Funny Girlért vért izzad, és még görkorcsolyázni is megtanult, hogy megfeleljen. De ezt az előadást nem látják annyian, mint a tévé felhőtlenül könnyű, játszadozós műsorait. És a tévében úgy lehet a sikeres „arcot” megformázni, hogy még csak énekelnie sem kell.

– Nem félek semmitől, mert korán megtanultam, hogy sokféle dolog van a világban, amivel együtt kell élni. Az én életemben ugyanúgy megvan a létjogosultsága az operettnek, mint a Pepsi Szigetnek vagy a könnyű játszadozásnak. Csak olyan „produkciókra” vállalkozom, amelyekben jól érzem magam. Nem mondok ítéletet senki fölött, és elmegyek a Dáridóba is, ha hívnak. Ott arra törekszem, hogy igényes legyek, és megbízható formában lépjek föl. Ha valahol rosszul érzem magam, fölállok. A közönségnek meg kell hagyni azt a jogot, hogy eldöntse, mi kell neki, és mi az, amire végül nemet mond. Mindenkit hagyni kell, senkire nem szabad ráerőszakolni a véleményünket, ez volna a szabad világ lényege.

– Már nem vágyódik külföldre?

– A musical, noha nem vagyok musicalszínésznő, teljességgel megigézett. A Hello Dollyt Győrben már játszottam, most is vannak kifejezetten színházi ígéreteim. Bízom benne, hogy hosszú lesz számomra ez a kaland. Az Operett Színház előadásain nagyon jól érzem magam. Nincs már kedvem ahhoz, hogy délibábokat kergessek. Menjenek külföldre a húszévesek, és hódítsák meg a világot. Szurkolni fogok nekik.

Rab László

2001. november 30.