Clinton és Elvis

Amerika első számú rockzenei kritikusa, Greil Marcus, új Double Trouble című könyvében a leköszönő elnök Bill Clinton és Elvis Presley kapcsolatát tárja fel.

- Mi újat tudhatunk meg Clinton és Presley személyéről az Ön által feltételezett kapcsolatuk alapján?

"Az 1992-es választási kampány során Bill Clintont egyszer csak Elvisnek kezdték hívni. A nevet feltehetőleg azon hasonlóságok alapján kapta az elnökjelölt, mely mindkettejük múltjára ugyanúgy igaz volt, ezalatt a szegényes családi hátteret, az erős anyát és a gyenge, hiányzó apát értem. Mindkettő olyan ember, akiről sugárzik az életöröm és meglehetősen muzikális beállítottságú. Clintonnak ez a dolog egy ideig csak szórakozás volt és nem játszott túl nagy szerepet az elnöki posztért vívott versengése alatt. Egyszer csak azonban felkapta a szaxofonját és berohant a TV-be, ahol előadta a ‘Heartbreak Hotel’ című örökzöldet. A produkcióval odáig merészkedett, hogy egy ország Elvisnek lássa őt."

- A Mystery Train című könyvében az Elvis-mitoszt boncolgatta?

"Azt akartam megmutatni, hogy Elvis nem egy ostoba, gondolatok nélküli báb volt, aki sztárként egy menedzser, vagy valamiféle társadalmi közmegegyezés produktumaként született meg. Szerettem volna hangsúlyozni, hogy ő valójában egy tudatos művész volt, akit soha nem vettek komolyan. Még napjainkban sem. Az érveim azonban nem nagyon hatottak."

- Akkor mi egy rockzene kritikus feladata?

"Kétlem, hogy amit egy előadóról irkálnak, az alapvetően befolyásolná a közönség véleményét az adott művészről. Mindig is úgy gondoltam, hogy az általam feltárt összefüggések, kapcsolatok semmiben nem különböznek másokétól. Az általános reakció kb. ez: ‘Jé, ez az ember hozzánk beszél, új dimenziókat tár föl előttünk’. De ezek az észrevételek inkább ösztönösek"

- Lenyűgözte, hogy Cameron Crowe új filmjében azt filmesítette meg, amivel maga is foglalkozik?

"Nem hiszem, hogy az Almost Famous pont arról szól, amivel én foglalkozom. Teljesen más zenei riporter volt Cameron mint én. Ő elkísérte az együtteseket a turnékra, beférkőzött a bizalmukba és meggyőzte őket arról, hogy úgy fog írni róluk, mint érdekes, teljes értékű emberi lényekről. Azt hiszem, nagyon értette a dolgát. Én soha nem csináltam ilyet. Csak ültem az otthonomban, hallgattam a különféle zenéket, eljártam a fellépésekre, beszélgettem a barátaimmal, figyeltem a rádiót és írtam. Itt a különbség a riporter és a kritikus közt. Egyik sem fölérendelt a másiknak, inkább csak össze lehet hasonlítani a két műfajt.

Lester Bangs, mint kritikus tűnik föl az Almost Famous –ben. Lester sokkal inkább együtt volt a zenészekkel, mint én. Másfelől viszont hozzám hasonlóan ő is elkülönülten élt a saját kis szobájában a haverjai és a lemezei társaságában. Crowe interpretációjában ez a figura mentorként szerepel a filmben, ő az idősebb testvér, aki bölcs tanácsokkal látja el a rászorulókat. Ami különösen érdekes volt, hogy én már eljátszottam ezt a szerepet Lester előtt."

- Kollégái közül Ian MacDonald vagy Julie Burchill gyakran csinál interjút egy-egy bandával. Érdekelne, hogy Önnek volt-e valaha olyan kellemetlen élménye, aminek hatására elzárkózott az interjúztatás elől?

"Már a pályafutásom legelején, a húszas éveimben felfedeztem azt a hibámat, hogy interjúk alkalmával meg akartam kedveltetni magamat a beszélgetőpartneremmel. Ilyenkor az ember túl kedvesnek tűnik, nem tesz föl "húzósabb" kérdéseket. Itt nem a személyes indíttatásból fakadó magánéleti faggatódzásra gondolok, mert azt hiszem, az sem rám, sem a nagyközönségre nem tartozik. Azok a legjobb interjúk, ahol a riporter a legostobább kérdéseket teszi föl. Amikor az embernek sikerül elhitetnie a riportalannyal, hogy komplett idióta, akkor lehetséges, hogy egy klassz interjút tud csinálni."

- Mi a különbség az angol és az amerikai kritikusok között?

"Az amerikaiak inkább elméleti síkon közelítik meg a dolgokat és nagyobb dimenziókban látnak mindent. Miközben központi szerepet kapnak a kisebb kultúrák, illetve maga Amerika, mint az értékek és katasztrófák forrása. Ez a rock’n’roll őshazája. Az angolok hosszú ideig kevésbé voltak teoretikusok, kevesebbet "markoltak" egyszerre az amerikaiaknál. Ez sokkal élvezetesebb lehetett volna, azonban eszmék helyett ők meg a különféle trendeket tartották szem előtt. Azonban Simon Reynolds, Simon Firth, Jon Savage és Julie Burchill sokat változtatott ezeken a dolgokon."

- Vajon tovább él-e azért Dylan és Presley a köztudatban, mint mondjuk Lennon és Lydon, mert bizonyos brit popkritikusok nem kapcsolják őket nemzetünk történelméhez?

"Hát John Lydon nem feltétlenül. Ahogyan ezt már a Lipstick Traces című könyvemben is elmondtam, szerintem ő egy olyan figura, aki tökéletes részét képezi egy évszázados eretnek és istenkáromló hagyománynak, ami egy jó ideig feje tetejére állította Európát."

- De egy amerikai írta azt a könyvet!

"Szerintem már előttem is épp elegen beszéltek ezekről a dolgokról. Lehetséges, hogy nekem volt a legnagyobb vonzerőm. Ki tudja? De Lydon és Lennon nem voltak azok a kizárólagosan brit figurák. Kettejük közül akkor már inkább John Lydon volt angol, Lennon képzeletben mindig is amerikai volt. Szíve és lelke mélyén ő volt Elvis. Lydon önmagáért beszélt.

Az egyik dolog, amit Mark Chapman meggyilkolt Lennonnal együtt, az Lennon történelmi helye, szerepe volt. Szerintem tettével egy olyan ember életét zárta rövidre, aki ha még most is köztünk lenne, az emberek folyamatosan küzdenének, barátkoznának a személyiségével. Lennon nem férkőzött be olyan mélyen az emberek tudatába, mint Elvis. Valahogy nem telepedett meg huncut kis fickóként az emberek tudatalattijában és nincs is olyan utóélete, mint a Királynak. Ő élte az életét, és egyszer csak meghalt."

- Van még esély egy új Presley, vagy Lydon számára a mai világban?

"Manapság a kultúra és a hírnév dicsfénye olyannyira vakítóan ragyog mindenhol, hogy szinte nincs is hely a kifutásra. A média minden újdonságra ráteszi a kezét és helyette is beszél. Még mielőtt az megnyilvánulna..."

- Képes előre megjósolni a jó, illetve a rosszabb periódusok beköszöntét?

"Én soha nem látom semminek az eljövetelét! Én is csak olyan vagyok, mint az összes Dwight Eisenhower-t szajkózó: ‘A dolgok mostanság még hasonlóbbak, mint valaha.’ Ez egy olyan állítás, aminek látszólag semmi értelme, mégis tudjuk mindannyian, hogy mit jelent. Tökéletesen megfogalmazza életünk legnagyobb banalitását, amibe már közülünk sokak belenyugodtak: az emberiség megérkezett saját történelmének végére, amikor már minden dalt elénekeltek, minden könyvet megírtak, minden gondolat megszületett és már nincs több dolgunk hátra, mint valahogy elütni az unalmat. Azért ez nem így van."

- Mi volt a legjobb dolog, amit véghez vitt élete során?

"Írtam egy mondatot a Mississippi vidékéről származó kiváló blues énekesről, Robert Johnsonról, akit a ‘30-as években gyilkoltak meg. A mondat így szól: ‘Jó amerikai hazafihoz méltóan Robert Johnson a pillanatnak élt és a múltnak halt meg.’ Azt hiszem, ebben az egy mondatban virtuálisan mindaz benne van, amit eddigi életem során írtam."

/Az Uncut nyomán/

2001. április 2.