Rockzene a brit rádió történetében

Nemcsak Magyarországon probléma, hogy a hagyományos értelemben vett rockzene lassan teljesen kiszorul a médiából. Rock őshazájában, Angliában is hasonló problémákkal küzdenek a műfaj képviselői, s olyanokat kérdeznek: a rádióban miért csak éjszaka játszható rockzene? Miért kap minimális szerepet a rock a TV-ben? A New Musical Express néhány legendás egykori rádiós DJ-t, műsorvezetőt - JOHN PEEL, BOB HARRIS, TOMMY VANCE, ALLAN FREEMAN idézve körbejárta a problémát. Talán nem haszontalan elolvasni a cikket azoknak, akik azt gondolják, hasonló történt a magyar rockkal is.

Egy kérdés: Mikor hallottál utoljára klassz rockzenét a Radio One-on éjfél előtt?

A válasz: "A Simon Mayo vezette műsorban úgy öt éve ment a The Wildhearts - ’Sick of Drugs’ című száma, aztán 1991-ben hallottam a Nirvana - ’Smells Like Teen Spirit’-et. Aztán többre nem is emlékszem.”

Nézzünk szembe a tényekkel, erre a kérdésre csak egy válasz adható - "Nagyon régen!”-, amin nem kell gondolkodni.

Mindenféle és fajta zene - pop, punk, rap, funk és a rengeteg fiúcsapat - helyet kap a rádió és a TV főműsoridejében, a rockot ésa metált pedig épphogy csak besuvasztják a késő éjszakai órákban.

"A rock mindig kemény diónak számított Angliában.” - mondja Doug Smith, a Motörhead és a Hawkwind egykori menedzsere. -

"Azok az emberek, akik a programokat összeállítják, nem értik a zenét. Szerencsére volt néhány kivétel, például John Peel vagy Tommy Vance, de alapvetően mindig kínszenvedésnek számított.”

A helyzet ma sem változott. Igaz, a harc vége már többé-kevésbé látható a hálózati alapú közvetítésnek köszönhetően, de visszagondolva az előző évtizedekre: a rockzene története - akár a brit tévében, akár a rádióban - minden időszakban szánalmas volt. Az 1950-es években, az amerikai rádióban egy DJ, Alan Freed, főműsoridőben adta le az olyan zenét, amit Elvis Presley vagy Jerry Lee Lewis játszott, míg itt Angliában hetente egy óra ’modern zene’ a BBC szerint bőséges szórakoztatásnak számított.

Az első kalózrádió

A 60-as években a Beatles, aztán a Stones, a Who és Hendrix megjelenése megváltoztatta a dolgokat. A rajongók új tábora hamarosan elérte a nagykorúságot és abba a helyzetbe került, hogy megpróbáljon változtatni a helyzeten. A változások eredménye a Radio Caroline, az első kalózrádió, amely 1964 húsvét szombatján kezdte meg működését.

A rádió egy bizonyos Ronan O’Rahilly agyszüleménye volt, a Caroline egy nemzetközi vizeken horgonyzó hajó fedélzetéről sugározta adását. Egy hétre rá a főposta kampányt indított a beszüntetésére, de május 12-én a Radio Atlanta is megkezdte adását, majd júliusban a Caroline-nal egyesülve létrehozták Caroline Dél és Észak (a bázis a Man szigeten volt). Más sebtében összeverbuvált állomások is gyorsan átvették a példát, hajókról vagy elhagyott katonai bázisokról közvetítették adásukat. Decemberre a ma már népszerű Radio London is belépett az éterbe.

"A kalózok az igazi kalandokat szimbolizálták” - emlékszik vissza Nigel Chapman (alias Skull), aki a Radio Caroline DJ-je volt az 1970-es években - "Volt hogy heteket töltöttünk el egy hajó fedélzetén, és még fizetést sem kaptunk. Viharos időben adást közvetíteni egy hajó fedélzetéről, hát az aztán kaland volt a javából.”

A BBC-vel ellentétben, ahol szó szerint ragaszkodni kellett a szöveghez és a játszási listához, a Caroline és a többi kalózcsatorna élvezte a tilalom nélküli beszédet és zenét, átvették a vadító amerikai stílust. Két éven át ők uralták az étert, a hallgatók száma több millióra volt tehető, amikor az olyan Dj-k, mint Stuart Henry és John Peel először mutatott be olyan klassz bandákat, mint a Cream vagy a Pink Floyd.

"Az intézményellenes mozgalom részeivé váltak.” - mondja Ozzy Osbourne - "Az ágyban feküdtem és a kis tranzisztoros rádiómat a fülemhez szorítottam. Az adás minősége pocsék volt, de sajnos abban az időben ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy normális zenét halljunk. Olyan volt ez az egész, mint a drog. Valami, amit nem szabadna csinálni, mégis mindenki csinálja.”

Jó pontnak számít, és érdemes megemlíteni, hogy John Peel (igazi neve John Ravenscroft), akinek a show-ját, ’The Parfumed Garden’-t (Az illatos kert) szinte mindenki hallgatta, nem folyt bele abba a drogkultúrába, ami a legjobban kedvelt zenéjét övezte. "Nem nagyon drogoztam,” - mondja - "mert nagyon rosszul lettem tőle, és azt hiszem nem ez az érzés a drogozás lényege.”

A kalózrádiók nagyon gyorsan kivonultak a köztudatból, amikor 1967. augusztus 15-én kiadták a Maritime Broadcasting (Offences) Bill-t (a sugárzási jogot megsértők elleni vádiratot). A vádirat megszületése után a kalózrádiók egy csapásra megszűntek. Csak a Caroline szegült ellen a szabályoknak egészen 1968 márciusáig, amikor is az állomást leállásra kényszeríttették. A Radio One, a BBC megkésett válasza a kalózoknak, hat héttel azután kezdte sugározni adását, miután a Maritime Bill-ből törvény lett. A kalóz DJ-k legtöbbjét átcsábították a most már hivatalosan működő rádiók. Ezzel egy igazán csodálatos korszak ért véget.

Annak ellenére, hogy a brit rádió az 50-es és 60-as években szégyenszemre nem volt képes haladni a korral, a TV-ben volt egy nagyon emlékezetes műsor, amit az 50-es évek pop zenéjének szenteltek: ez volt az Oh Boy.

"Az Oh Boy nézése közben döntöttem el, hogy ezzel akarok foglalkozni” - mondja Lemmy - "Azt figyeltem, hogy a csajok milyen eszeveszetten ordítottak, amikor egy új csapat lépett színpadra. Úgy döntöttem én is kipróbálom.”

Elvis népszerűségének ellenére, az Oh Boy megjelenése előtt a rock’n’roll szinte ismeretlen volt a brit televízióban. Volt néhány műsor, mint például 1957-ben a Cool for Cats (hetente megjelenő program az ITV-n, melyben hippik táncoltak a napi slágerekre), vagy a BBC Six-Five Special-je (modern zene egy kis beszélgetéssel és sporttal kombinálva). Amikor az utóbbi producere Jack Good átment az ITV-hez, az Oh Boy műsorba, Angliában végre megszületett az első korhatár nélküli rock’n’roll TV show.

Ez a show rendkívül népszerű volt 1958 júniusa és 1959 májusa közötti időszakban, mivel a bandák élőben adták elő dalaikat. Erre a BEEB több hasonló műsort kezdett sugározni. Ilyen volt a Dig This! vagy a Drumbeat, de egyik show sem tudott sokáig fennmaradni, kivéve a Jukebox Jury, amit David Jacobs vezetett 1959-től 1967-ig.

Megszületik a Top of the pops

A BEEB csak 1963-ban tudott igazán maradandót alkotni, ez volt a Top Of The Pops. Erre az ITV bevezette a Thank Your Lucky Star-t, ahol a megszokott zene helyett, minden héten valami újjal álltak elő. A TOTP kifejlesztett egy olyan slágerlistát, amelyben a hét legjobb 30 dalát adták le.

Talán a műsor újdonságának köszönhető, hogy a 60-as évek végéig a TOTP slágerlistáját több millió ember követte nyomon. Amikor a 60-as évek végén a Radio One-ban is feltűnt egy hasonló műsor, az angol fiatalság többsége úgy érezhette, hogy a dolgok végre egyenesbe jöttek.

A BBC akkori egyik legjobb DJ-je (és a TOTP bemondója) Alan ’Fluff’ Freeman volt. Amíg kollégáinak többsége úgy érezte, hogy képtelen elsajátítani a fesztelen beszédstílust, amit a Radio One követelt, Fluff könnyedén vette az akadályt.

Melbourne-ben született. "Operaénekes szerettem volna lenni.” - meséli - "Ez volt az életcélom, de aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem felelek meg a követelményeknek. Így hát disc jockey lett belőlem. Sajnos, nem érzem úgy, hogy bármihez is volna tehetségem.”

A ’pop legjava’ című műsor vezetésének köszönhetően Fluff hangját az egész ország megismerte, összetéveszthetetlenné vált. A hetvenes években történt meg, hogy az album-orientált rock nagyon elterjedté vált. Ekkor Fluff a szombat esti műsorában a Radio One-on a rockot a klasszikus alapokkal kombinálta - ez a stílus abban az időben nagyon újnak számított.

"A Radio One azt mondta nekem, hogyha bármilyen új ötletem van akkor szóljak és ők biztosítanak nekem programidőt.” - magyarázza - "Ekkor előálltam ezzel az új dologgal és azt mondtam, hogy Tony Wilsont akarom producernek. Hát a fejesek eléggé meglepődtek. ’Biztos vagy benne Alan?’ - kérdezgették. -Azt mondtam nekik, hogy teljesen biztos vagyok abban, hogy ez a műsor népszerű lesz, és egyébként is ők ígérték meg nekem, hogy ha kérek akkor kapok műsoridőt. Hát így indult be a szombat esti rock show.”

1973-tól, öt éven keresztül Freeman és Wilson olyan műsort csináltak, ami bekerült a történelembe. A levelekből: "Kedves Fluff,... több ELP-t, több Yes-t, több Sabbath-t, stb. mindig érezni lehetett a közönség jelenlétét.

"Valaki azt mondta nekem, hogy én egy olyan gazdag együttest, mint az ELP még gazdagabbá tettem. Azt hiszem ez igaz. Sosem gondoltam magamra úgy, mint egy nevelőre. Egyszerűen csak jó zenét játszottam, és bebizonyítottam, hogy a rock bandáknak is van mondanivalójuk.”

A 70-es évek közepén az újraindított Capital Radio is műsorára tűzött egy hetente megjelenő rock showt, ez volt a hétfőnként megjelenő Your Mother Wouldn’t Like It. Nicky Horne vezette, az akkoriban divatos amerikai stílusban. Olyan csapatok zenéjét játszotta, mint a Pink Floyd, a Doobie Brothers vagy az Eagles. Amikor a punk zene a hetvenes évek végén elterjedt, Horne élőadásban kijelentette: "Az én show-mban sose fogjátok ezt a fajta zenét hallani.” És nem is hallották. De a 80-as évek elején már a show-t sem lehetett többé hallani.

Peel és a punk

Eközben a Radio One-nál dolgozó John Peel, és generációjának DJ-i, boldogan támogatták a punk forradalmat.

"Emlékszem még, amikor egy nap besétáltam az irodámba és megláttam az asztalon az első Ramones album borítóját. Teljesen más volt, mint az akkor divatos bandák album borítói - egy fekete-fehér fényképen négy fiú bőrkabátban és farmerben. Meghallgattam azt a zenét és teljesen megrökönyödtem. Itt volt egy banda, akinek a dalai nagyon rövidek, és tele vannak nyers energiával. Abban a pillanatban megváltoztattam az esti programomat.

Egy nap alatt minden megváltozott a rock rádióban. Az egyik oldalon álltak Peel és a hasonszőrűek, a másikon Freeman és a ’dallamosabb zene kedvelői’. Hamarosan a Radio 3 - a klasszikus zene fellegvára - is elkezdett sugározni egy hetente megjelenő műsort a Rock Salad-ot, melyet a The Time magazin zene kritikusa, Derek Jewell vezetett. A 80-as években azonban csak egy olyan rádió program volt, amit a rajongók igazán magukénak tekinthettek. A Friday Rock Show a Radio One-on indult 1978-ban, és DJ Tommy Vance vezette, akinek a hangja még mélyebb és jellegzetesebb volt, mint Fluff-é. A show 17 évig volt műsoron minden pénteken, és ez idő alatt valóságos intézménnyé vált.

"Játszottuk a régi klasszikusokat és az új dalokat is” - emlékszik vissza Vance - "Nem volt megkötve a kezünk, ott helyben találtuk ki mi is szerepeljen a műsorban. Nagy bandák, kis bandák, fiatal bandák... Mi mutattuk be az olyan ismeretlen együtteseket, mint például az Iron Maiden, és élvezettel néztük hogyan válnak világszerte ismertté.”

"Ez a show fontossá vált, mivel a rock rajongóknak egyszerűen nem volt hova fordulniuk.” - mondja Wilson - "A médiát egyáltalán nem érdekelte a zene, így nekünk kellet a csapatokat reklámozni, hogy ismertté és kedveltté váljanak.

A 70-es években a rockzene teljesen háttérbe szorult a rádióban. Ha a TOTP nem suvasztotta be az olyan késő esti műsoraiba, mint például az Old Grey Whistle Test, akkor már csak az olyan nevetséges adásokban lehetett hallani rock dalokat, mint a Lift Off With Aysha vagy a The Bay City Rollers Show. Igazából a rock zene akkor kezdett újra népszerűvé válni, amikor 1982-ben Amerikában beindult az MTV. Ez után a rock szinte csak a tévén keresztül juthatott el a rajongókhoz.

"Az MTV azért lett népszerű, mert sok rock zenét játszott” - jelentette ki Joe Eliott a Def Leppard-ból. De ez két irányú utca volt, nem pedig véletlen, hogy a Leppard 1983-as ’Pyromania’ albuma a második legtöbb példányszámban eladott albummá vált Amerikában (Michael Jackson ’Thriller’-je volt az első), mivel az MTV rengeteget sugározta a ’Photograph’ és az átalakított ’Bringing On The Heartache’ című számokat. De ez még évekkel az előtt történt, hogy az MTV megjelent Angliában is. A 80-as évek elején az emberek olyan előadókat és embereket ismerhettek meg televízión keresztül, mint Ozzy és a The Tube, Motörhead és a Tiswas és a The Young Ones.

Azért a tévében is voltak kellemetlen pillanatok. Jónak számító ötletek balul sültek el, mint például az ECT élő koncertje, vagy amikor a Gas Tank énekese Rick Wakeman, részegen fetrengett barátaival a stúdióban.

A Whistle Test műsor sem ment mindig simán. A bemondók egyfolytában váltották egymást, de az utolsó Bob Harris volt aki Andy Kershaw-t váltotta.

"1972 szeptemberében kerültem be ebbe a programba.” - mondja Harris - "Sokáig kellett hadakoznom a producerrel, Mike Appletonnal, hogy az kerüljön a műsoromba, amit én szeretnék. Mivel azonban ő London külvárosában lakott nem járt annyit bulizni, mint én, ezért hamarosan én lettem az ő szeme és füle.”

Harris úgy gondolja, hogy fénykorában a Whistle Test úgy kezelte a rock zenét, mint egy művészeti ágat. "Ebben sokat segített a Beatles, amikor 1967-ben kiadta a ’Sgt. Pepper’ albumot. Akkor hirtelen a rock már művészetnek számított.”

"Abban az időben ez a hozzáállás nagyon szimpatikus volt mindenkinek, a gondok akkor kezdődtek, amikor a punk zene elkezdte térhódítását. Az elsőhullámos bandák, mint a Sex Pistols, a The Clash, vagy a The Damned, már nem albumokat, hanem csak különálló dalokat adtak ki. Ezért nagy gondban voltunk: megszegjük a szabályokat és lejátsszuk a dalaikat, vagy maradjunk meg az ideológiánknál. Így utólagosan úgy gondolom, hogy meg kellett volna szegni a szabályokat, mivel nagyon fontos szerepet játszottak a rock zene történetében. Nagyon sok jó együttest nem ismerhetett meg e miatt a közönség.”

Amíg az 1980-as évek végén az MTV Europe csatorna meg nem jelent Angliában a Headbangers Ball című műsorral (Vanessa Warwick vezette, a hírhedt Ricky Warwick felesége), addig rock zenét csak a műholdas csatornákon vagy a kábeltévén lehetett látni, amihez kb. negyedmillió angol polgár férhetett hozzá. Ha ezen szerencsések közé tartozott volna, akkor láthatta volna Mick Wall műsorvezetőt a hetente megjelenő Monsters Of Rock show-ban.

"Én és Dante Bonutto, aki egy hasonló műsort vezetett a Music Box-ban, mi voltunk akkoriban az egyetlenek, akik ezzel foglalkoztunk.” - emlékszik vissza - "Ezért nagyon jól esett, amikor Jimmy Page exkluzív interjút ajánlott nekünk, pedig ő akkor már vagy tíz éve nem szerepelt tévéinterjúban.”

A rock elsorvasztása

Néhány kivételtől eltekintve a 90-es évek eleje nagyon nehéz időszak volt a földi TV és rádió csatornák részére.

Istennek hála, hogy hamarosan Angliában is megjelentek a kereskedelmi TV és rádióállomások. Attól kezdve a rajongók, ha kultúrált rock zenét akartak hallgatni, akkor csak bekapcsolták a VH-1-t vagy a hasonló adásokat. A legmeglepőbb, hogy az akkor még újdonságnak számító Later With Jools Holland (a ’Whistle Test unokája’) vagy a négyes csatorna Top 10 US Stadium Bands műsorok mára már normává váltak.

A rock rádiók is majdnem teljesen leálltak az 1990-es évek elején, amikor a rádiós producerek rákényszerültek arra, hogy több ’fülbarát’ zenét játszanak. A Radio One 1995-ben kizárta műsorából a The Friday Rock Show-t, majd egy évvel később szolidabb formában újra visszavette. Ez a változat sosem nyerte vissza eredeti népszerűségét, ezért a Radio One hamarosan be is szüntette az adást. Tavaly egy újfajta show kezdte meg működését, amit Mary Anne Hobbs, a Sounds újság riportere vezetett. Ebben a műsorban a Radio One kigúnyolta a korábbi DJ-ket és műsorvezetőket. A legnagyobb támadások Vance-t érték.

Tommy Vance nyilatkozata: "Bármit mondhatnak rólam és a zenéről, engem nem érdekel. Nem csak a régebbi zenét szeretem, az újakat is sokat hallgatom, és ha tetszik, akkor le is játszom.”

Vance később újjáélesztett a The Friday Rock Show-t a VH-1-en, majd a Totalrock-ot, ami műholdon és az interneten található. Úgy látszik, hogy ez a lépés új távlatokat nyit a rock zene számára.

A rádiózás történetében először, mióta a kalózrádiókat megszüntették 1960-ban, a rajongók újra cenzúrázatlan műsorokat láthatnak és hallhatnak. Úgy tűnik, hogy a Totalrock ezeknek a változásoknak az előőrse, olyan igazgatóval, mint Vance, Tony Wilson a producer és a bemondók között megtalálható Andy King, aki az utánozhatatlan Jonathan King öccse, Mick Wall, Krusher, Charlie Anddrws, Skull és maga Vance.

"Azért akartuk ezt az ötletet megvalósítani, mert mindannyian úgy éreztük, hogy a rock zene nem kap elég teret Nagy Britanniában.” - magyarázza Wilson - "Még a Virgin Radio, amely köztudottan rock orientált volt, hamar megváltoztatta a zenei felhozatalt.”

A puremix.com bevezetése is ennek a próbálkozásnak a folytatása. Mike Walsh, zene ellenőr, aki magát a ’Kiss sereg’ tagjának tekinti, úgy érzi, hogy ezzel az internetes kapcsolattal nagy lépést tettek a felé, hogy minden rajongó megtalálja az ízlésének megfelelő zenét, akár metálról, akár klasszikus rockról van szó.

Azzal az eltökélt szándékkal, hogy a nap huszonnégy órájában mindenféle zene megtalálható, plussz dokumentumfilmek, önéletrajzok, élő koncertek és sok minden más, a Totalrock és a puremix.com hasonlóan fontos helyet foglalnak el a zene közvetítésben, mint egykor a kalózok. "Bármit is akarsz hallani, megtalálod az Interneten.” - mondja Vance - "Végre megnyugodhatnak azok, akik évekig nem találhattak rock zenét semmilyen csatornát. Tudom, hogy ez a forradalom még gyerekcipőben jár, de legalább a cél már látszik.”

Csak így tovább Tommy!!!

2001. február 1.