Kind Of Blue

Kind of Blue: The Making Of The Miles Davis Masterpiece
Ashley Kahn

The Making Of Kind Of Blue
Eric Nisenson

George Martin Pepperről és Greil Marcus Dylan Basement Tapes-jéről szóló könyveitől eltekintve (utóbbi kötet Nisenson felkészülésének alapját képezte) nem különösebben jellemző, hogy egy-egy album kapcsán mintegy 200 oldalas fejtegetés lásson napvilágot bármely műfajban.

Az ide-oda csapongás még a legjobb zenei hírlapírókat is magával ragadja. A jelenség egyébként igen jelentős akadállyá nőtte ki magát napjainkban az olyan szívós mesterművek számára is, melyek még az igen kemény próbát is képesek kiállni.

Jóllehet Miles Davis 1959-es, Kind Of Blue című albuma nemcsak minden idők legnagyobb példányszámban elkelt jazz lemezének számít, (hetente átlag 6000 példányban fogyott) hanem egy meglehetősen hatásosnak bizonyult műremeknek is, melynek helye nem is kétséges a zenetörténetben. Egy album Zen kiélesítése lehet hogy spontán és csodálatos, mindenesetre a modális újításoknak egy súlyosan teoretizált kísérletét viszi véghez a zenében (akkordok helyett inkább skálákat alkalmaz). A kísérteties atmoszféra és a kifinomult tisztaság szinte megbabonázza a hallgatásba burkolózott világot. A mindezidáig feltérképezetlen területre Kahn és Nisenson könyve egyszerre érkezett meg, akár egy régóta várt autóbusz.

Kahn a mesterien kifundált festői útvonalakat részesíti előnyben, az olyan félreeső helyeket, ahol még nem járhattál. Éppen ezért van valamilyen "Pandora szelencéje" effektus a történetben. Egy hangmérnök megkérdezte tőle, hogy felkészült-e a mester anyagának meghallgatására? Erre ő ezt írja: "Mi az hogy. Már hetek óta csak erre várok!" Te is magadon kívül leszel, ahogyan az író időrendi sorrendben tárja fel a mesteri anyag teljes arzenálját, illetve az összes beszélgetés átiratát. A könyv kétségkívül egy alapos, szórakoztató és jól illusztrált olvasmány, mely velős stílusban és megfelelő mértékben kezeli mind a történelmi, mind a teoretikus szövegösszefüggést. Kutatómunka lévén a szerző a Columbia hangmérnökeivel, kritikusokkal, zenészekkel (köztük volt Herbie Hancock, Donald Fagen és a hattagú zenekar egyetlen, még ma is élő tagja, Jimmy Cobb) készített több tucat interjút. Helyenként művészien elrendezett idézetek szakítják meg a szöveg folyamatosságát, mely hatására a könyv dokumenum jellege még hitelesebbé válik.

Egy terjedelmes George Russell interjút leszámítva (a líd teoretikus, aki azon kívül, hogy Milesra volt hatással abban az időben, magára az albumra nem sok befolyást gyakorolt) az egyetlen kizárólagos hang, melyet Nisenson inkább befelé forduló utazása során hallunk, az magáé Nisensoné. Szerencsére ez egy gondolkodó és meggyőző hang. Az író rendkívül szórakoztató stílusban vázolja föl a könyvben szereplő zenészek életútját egészen a Kind Of Blue csúcspontjáig. A zenéről szóló személyes, enyhén költői megnyilatkozásai pedig megérintik az embert. Ő valószínűleg tágabb referenciahálóval operál, mint Kahn, azonban ismétlésekre hajlamos. Ha tesz egy olyan megállapítást, hogy a politikai és társadalmi változások igenis tükröződnek a zene fejlődéstörténetében, ezt még legalább egy tucatszor elmondja. De ennek csak az az oka, hogy írónk igen bölcs, nagy szíve és rengeteg mondanivalója van amit szeret többször is elismételgetni. Míg Kahn könyve szükségszerű, Nisensoné fakultatív.

2001. április 23.